Felderítők (Frontvonalak 2.) 87% 140 csillagozás

Huss, és máris eltelt öt „könnyed” év a seregben. Abban a seregben, amely maga is számos szervezeti átalakuláson, stratégiai-ideológiai „megtisztításon” ment keresztül. A Grayson gyerek meg csipás szemű kopaszból immár nem a Honi Hadsereg, hanem a Flotta jelentős harctéri tapasztalattal rendelkező különleges előretolt irányítójajaként jelenik meg a sorozat második kötetében.
A Fronvonalak olvasását követően azon fanyalogtam, hogy a debütáló írónak nincs még önálló hangja, a tollát érezhetően Scalzi, a mentor képzeletbeli keze vezeti, s hát így persze túl sok az áthallás. A Felderítők olvasását most szándékosan úgy időzítettem, hogy közel kerüljön a Vének háborúja záró kötetéhez, és – eléggé el nem ítélhető módon – kissé hasonlítgathassam a két szerző produktumát egymáshoz.
S mindezek után örömmel állapítottam meg, hogy immár könnyedén megkülönböztetem egymástól a két szerző munkáját. Nem koncentrálok a beleképzelt utánérzésekre, ergo van már egyéni stílusa Marko Kloosnak, és a sorozat is kezd valamiféle saját irányt venni.
A cselekményszövés szerintem kifejezetten kedvező irányban alakul. A Flottával kitörünk a Földről spoiler, és részben a szokásos földi gyarmatosító nagyhatalmak más szektorbeli konfrontációjában, részben pedig a másfajú, agresszív idegen létformákkal, a „nyurgák”-kal vívott csatározásokban találjuk magunkat.
Annak ellenére, hogy a könyv első harmada az impozáns mennyiségű katonai szakzsargon használatával számomra leginkább egy (részben földfelszíni, részben űrbéli) harcászati-taktikai zsebkönyv trendi/vagány formáját öltötte, mindez nem gátolta a történet élvezhetőségét. Sőt! Kifejezetten könnyítette, hogy belebújjak, a végre már önálló profillal bíró, felnőtt főszereplőnk, Andy Grayson bőrébe, és cseppet se legyen zavaró az E/1 „kedves naplóm” jellegű szubjektív szemszög.
A szerző egyre finomabban formálódó, alakuló karaktert ad Graysonnak, amit talán az is erősít, hogy a többi jelentősebb karakter továbbra is baromi neutrális marad. Egyértelműen cselekmény- és akcióközpontú a darab, Kloos szerencsére nem akarja mesterkélten levetni az ex-katona zubbonyát – véleményem szerint a legjobb úton halad az önálló stílus és hang „brand”-dé válása útján. Már nem kísérletezek Scalzi mester fanyar, fifikás humorának másolásával, az Ő poénjai jóval darabosabbak, katonásabbak – de végre „saját gyártásúak”.
S végül nem feledkezhetek meg arról sem, hogy a látszólag katonásan bestokizott, csupa speciális hadfelszereléssel, élére vasalt cuccokkal megrakott bőrönd igazából „több-fenekű”. Persze nem olyan „Scalzisan” rafinált módon, annál sokkal szögletesebben, katonásabban. De azért ebben a kötetben a szerző már ügyesen kombinálja a földi nagyhatalmak bonyolult gyarmati viszonyait, az anyabolygó társadalmi-politikai állapotait, a különböző földi államalakulatok fegyveres erőinek belső helyzetével és kapcsolja mindezt az agresszív földönkívüli fenyegetés jelenlétéhez. És ennek a különös kis univerzumnak a közepén ott billeg Grayson, különleges előretolt irányító, aki egyre jobban kedvelhető figura. A végén meg az a klassz kis cliffhanger… Szóval jó volt ez, nekem tetszett. Olvassátok, jó szórakozást hozzá!

P.S.
A szakavatott, minőségi fordítói munka ismételten megér néhány meleg, elismerő szót!

Öt év telt el az első rész óta. Az idegenek aka nyurgák már elég sok gyarmatbolygót foglaltak el. Andrew Grayson átképezve magát előretolt felderítőnek, ezeken a bolygókon végez időnként szabotázs akciókat. A nyurgák ellen nehéz harcolni. Az űrhajójuk elpusztíthatatlan, és a speciális fegyverek is nehezen ütik át vastag bőrüket. Közben a Földön is egyre rosszabb a helyzet, de ahelyett, hogy összefognának, az amik még mindig apritják egymást a sinoruszokkal. Graysont egy rosszul sikerült rajtaütés után egy olyan gyarmatra vezénylik, ami csupa hó és fagy valahol a 'világvégén' Azonban az unalomnak hamar vége szakad, amikor régi parancsnoka, Briana Fallon kezébe veszi az irányítást.
Az író most sem hazudtolta meg magát. A nyugisabb (látogassuk meg anyut) részek mellett remek kis katonai akciókat tervezett. Persze a legizgalmasabb részt a végére hagyta, egy kis függővéggel. Várom a folytatást.

Juj, hát ez nagyon tetszett!!!!!
Én olyan egyszerű lélek vagyok, aki nagyon tud izgulni az olyan részeknél is, aminél mindenki tudja, hogy mi fog történni spoiler , de én akkor is izgatottan faltam a sorokat ez leginkább a végére volt igaz . spoiler .
Számomra végig izgalmas és érdekes volt a történet, nagyon jól váltakoztak a katonai, harci dolgok, és a köztes részek, amikben kicsit betekintést kaptunk a szereplők gondolataiba. Különösen tetszettek azok a részek, amikor elgondolkodott Andrew, hogy miért is harcol, hogy nincs más választása és mi kell ahhoz, hogy a fajunk összefogjon a saját érdekében.
Nagy piros pont a fordítónak, tetszett a hangulat, a szófordulatok, szlengek. Jókat mosolyogtam. Nagyon várom a folytatást! :)

Egynek korrektül megírt, elejétől a végéig közepes tempóban zakatoló darab – azaz izé, az eleje alatt az első 150 oldalt értem –, van benne minden, amiért az ember kinyit egy military sci-fit, bajtársi összevigyorgásoktól trollkodós szlengig, szomorkás hazaszeretettől minden irányból fenyegető ellenségekig, akciótól … nos, függővégig, de ez utóbbit egy majd' Harry Potter hosszúságú sorozatnál ma már annyira nem lehet megúszni.
De tényleg, egészen szórakoztatóra sikerült, Kloos valószínűleg pirospontot is kapott érte Mr. Scalzitól esküszöm,abban a pillanatban leszállok erről a poénról, amint találkozom egyetlen egyedi momentummal, de talán majd a 3. résznél egyetlen baja, hogy semmi olyasmi nem történik benne, amit ne lehetne sejteni úgy a könyv közepe táján. Igen, minden megtörténik, amire a spoiler narráció alapján gondol az olvasó. Igen, abban a sorrendben. (Igen, a kis oldalszám miatt egy spoiler változást úgy el fognak kenni, mint egyszeri segélypatkány a negyvenhetedik adag szójamártást.) Ebbe bele kell nyugodni, s amint ezt legkésőbb a fülszövegben említett „távoli kolóniára” érkezésig elrendezte magában az ember, már egészen fogja élvezni, ahogy látja megvalósulni a megmondtamelőre , eztis , megmégeztis momentumokat. Ezek amúgy tényleg formásak, hangulatosak, a jófejeket gondolatban vállon lehet veregetni, a nem annyira jófejekre meg utálkozni, és még a napi katarzis is megvan kávé előtt, pont, ahogy megmondtamelőre .
Könnyen csúszik, pörögnek a párbeszédek, sok a bajtársbonbon, a meglepetés már kevesebb. Kevésbé gyakorlott, esetleg rutinos, de pacemaker-rendellenességgel küzdő, ilyenformán váratlan fordulatoktól óvott military sci-fi fanoknak ajánlom.

Biztosan velem van a baj, de én a klisés, egypontnullás, faék egyszerűségű military sci-fitől is elolvadok, ha van benne kicsike katonai szleng, tisztek és altisztek, „Parancs, értettem!” meg lőszerkiszabat, némi stratégia, némi taktika, meg minimum kettő darab, nem feltétlenül túl bonyolult erkölcsi dilemma. Ja, meg néha egy poén és valamicske tétje a történetnek.
Jó, a könyv első felét azért tényleg untam egy kicsit (főleg a kimenős részeket – jó, értem én a mondanivalót, de na), és nem éreztem benne az igazi tétet. Hát no, harcolásznak itt-ott, kikapnak vagy győznek, hű, de izgi csatajelenet, a bajtársak hullanak, de főhősünknek nyilván pár haja szála meg max valamelyik végtagja károsodik csak, no én inkább alszom egyet most…
De aztán érdekes lett! Lett benne olyan csavar, hogy csak néztem a könyvet, hogy emberek, eddig oké, de ebből hogyan, meg mint lesz a kikeveredés, és még a lőszerkiszabat is elfogy, miért csináljátok, hát megéri, ne már, csak még jobban elbarmoltok mindent…! Aztán persze lett valami , leginkább egy ordas nagy cliffhanger, de összességében nagyon elégedett voltam a könyv második felével, mikor lesz a harmadik rész?

Ez a rész is nagyon jó volt (bár nekem személy szerint az előző jobban tetszett), bár úgy a feléig egy picit untam. Ami menti a dolgot az a könyv második fele és az, hogy az író emeli a tétet, a katonáskodás erköcsi vonzataival, egy katona jól teszi-e ha a parancsokat teljesíti gondolkodás nélkül, vagy ha gondolkodik és ha kell eltér a kapott parancsoktól, hogy az esküjének a szelleme szerint cselekedjen, ne egy fafejű szervezet elvásárásai szerint. A végére meg annyira izgalmas (még ha klisés is) a történet, hogy kíváncsian várom a következő részét a sorozatnak. (Persze a könyv olvasása közben sok egyéb ilyen jellegű könyv és film jutott eszembe, például a „Roughnecks Starship Troopers Chronicles”.)

Kloos emeli a tétet, és nem csak a főszereplőjét, hanem az egész emberiséget egyre nehezebb helyzetbe hozza. Közben megmutatja, hogy milyen kiábrándítóan önzőek, és szűk látókörűek tudunk lenni. Csak rövid távon gondolkodunk, csak a saját hasznunkat nézzük, és mindig próbáljuk rákenni a felelősséget valaki másra.
Ebben a részben kicsit kevesebb az adrenalinpörgető csihipuhi, mint az előző kötetben, cserébe kicsit bepillantást nyerhetünk a komolyabb taktikai kérdésekbe. Persze nem leszünk hadászati zsenik, viszont garantáltan tövig rágjuk a körmünket :)

A Felderítők hozta az első rész színvonalát. Az első rész végéhez képest eltelt pár év, az ott felbukkant óriási idegenek egyre-másra foglalják el az emberiség kolóniáit. A könyv első fele lényegében azt mutatja meg, mennyit is fejlődött az emberiség haditechnikája a nyurgáknak elkeresztelt idegenek ellen (bár továbbra is távol vagyunk az ő szintjüktől) ill. miként is változott az otthoni helyzet még rosszabbra, ugyanakkor bemutatva a Föld szebbik oldalát is. A regény közepe aztán bedob egy meglepő, de izgalmas fordulatot, ami végül egy olyan cliffhangeres befejezésben csúcsosodik ki, hogy az ember egyből nyúlna a harmadik részért.
Az akciók és a humor továbbra is rendben voltak, így akinek tetszett az első rész, az szerintem most sem fog csalódni.

Ez a könyv nekem most piszkosul jól esett. Pedig néha egy egészen kicsit még gondolkozni is kellett rajta. Szerencsére nem kellett túlzásba vinni. Ha valakinek éppen olyan kedve van, akkor persze lehet azt is, vannak benne ízlés szerint különböző méretű erkölcsi dilemmák előkészítve, de nekem most nem volt hozzá sem kedvem, sem agyam, csak a piff-puffra voltam kíváncsi.*

Szerencsére Kloos nem viszi el a történetet a dilemmázós-majdleszvalami irányba (volt a könyv közepe felé egy nem is olyan rövid rész, amikor efelé tendált a sztori). Öt év után azért visszatérünk a Földre is egy kicsit (egyébként ha egyszer kifogy az űrtémából az író, szerintem elég jó sztorit tudna írni a lenti állapotokról is), éppen csak annyit, hogy körülnézzünk, aztán megint irány az űr világa. Lehet, hogy máskor egy kicsit falnak mennék a faék-egyszerű történetet olvasva, mert még egy kicsit sem igazán kellett gondolkodni, hogy kik a jófiúk meg kik a rosszak, de hát időzíteni tudni kell, most pont erre volt szükségem. Jófiúk, rosszfiúk, mégrosszabbfiúk, minden tiszta, mehet a verekedés. Biztos érzéketlenség ilyet írni, meg az is lehet, hogy pszichopata vagyok, ha egy military sci-fi kapcsol ki így karácsony körül, de akkor is élveztem. Mikor jön a harmadik rész?!

*az elmúlt 1-2 évben meglepő gyakorisággal kell felülbírálnom a saját ízlésemmel kapcsolatos előítéleteimet, először volt az űropera, aztán a military sci-fi, most jönnek talán a képregények

Nem rajongok különösebben a katonai sci-fiért, meg úgy általában az akciójelenetek nem annyira tudnak lekötni, de a Frontvonalakkal egész jól elvoltam. E második rész viszont már kevéssé tudott lekötni. Szerintem egy elég átlagos katonai történetre sikeredett, semmi különös nem emelte ki ebből a vonalból. A többséggel ellentétben még az elejét élveztem a leginkább. spoiler Akkor már sokkal inkább Jack Black Geary. Talán nem véletlen, hogy míg a Rendíthetetlen kalandjaira jól emlékeztem, addig most kellett egy kis idő, hogy visszajöjjenek az emlékek. A leginkább a szociális lázadás és a földi állapotok maradtak meg, ami persze nem véletlen, hiszen az első rész még javarészt a Földön játszódott. El kellett telnie egy kis időnek, hogy visszaidézzem, kik is azok a nyurgák; amikor szóba kerültek a légkörformáló-tornyok, akkor már kezdett derengeni a dolog.
Annak, aki nálam jobban kedveli az akcióban gazdag könyveket, szerintem jó szórakozást nyújthat, s még a háttér is elég érdekes, ha nem is mindenhol tűnik teljesen konzekvensnek.