House ​of Leaves 91% 27 csillagozás

OMG OMG OMG! Zseniális, lenyűgöző, élve felfal! (Quite literally.) Mióta elolvastam ezt a könyvet, nem ugyanaz vagyok, mint előtte. A FSZEK-ben van egy példány, legalábbis volt pár éve.
Hogy egy kicsit bővebben is beszéljek róla: ez az a könyv, amelyben találkozik az építészet, a horror, az intertextualitás, a tipográfiai játékok (ezért jutott eszembe a CáPAca olvasása közben is), a mitológia és a szex. Olvasása közben a Poe nevű amerikai előadó Haunted című albumát ajánlatos hallgatni, az énekesnő ugyanis az író húga, és a könyv meg a zene újabb játéktereket nyit egymásba.
Vigyázat, letehetetlen, viszont néhol súlyos (egzisztenciális mélységű) rettegést okoz, ezért éjszaka csak akkor olvassátok, ha van még valaki a lakásban.

Ó, ez a könyv minden „sokat agyalós bölcsészluvnya” (a kifejezést @Juci-tól loptam) álma, az elmúlt öt napom minden (ébren és alva) töltött percét lefoglalta, és menet közben összetörte egy párszor a szívemet, amire igazán nem számítottam.

(Bővebben később. És az értékelésben szereplő „bölcsészluvnya” szó nem azt jelenti, hogy ez egy „csak nőknek” könyv. De nem ám.)

–
Újraolvasás, 2015.

Azt írják a könyvbeli labirintusról, hogy a kaotikussága a benne bolyongó ember lelkiállapotától (is) függ – és a könyv is ilyen.

Például azt a fejezet, amelyet – ha hihetek a négy és fél évvel ezelőtti blogposztomnak (http://e-konyv.blog.hu/2011/06/29/mark_z_danielewski_ho…) – előszörre három óra alatt olvastam el, most két napon át olvastam – most nem bírtam követni a többszörösen ugyanahhoz a lábjegyzethez vezető lábjegyzeteket, és nem tudtam, mikor mondhatom azt, hogy most akkor másfele megyek, nem pedig még egyszer ugyanabban a körben; rettegtem, hogy kihagy a figyelmem, és elmulasztok valamit; úgy éreztem, innen már soha nem jutok ki, és a bizonytalanság lelassított. Azt hiszem, amikor először olvastam, még fiatal voltam és naiv, volt bennem némi önbizalom, és azt gondoltam, ha becsületes vagyok és mindenre figyelek, akkor majd minden rendben lesz – most viszont már tudtam, hogy itt nem érvényesek ezek a szabályok, és lehetek én akármilyen okos, és követhetem bármilyen híven az ariadné-fonalat, az sem segít.

Egyébként ez az a könyv, ami az elmúlt négy és fél évben egy pillanatra sem ment ki a fejemből. Sok részletet persze elfelejtettem, de az tuti, hogy úgy éltem le az elmúlt éveket, hogy ez a könyv mindig ott volt valahol a dolgok peremén. Félig úgy, mint az a rettenetes valami, amiről az egyik narrátor, Johnny mesél egyszer – a rémség, ami ott van a perifériás látómeződ szélén, de sosem tudsz elég gyorsan odanézni ahhoz, hogy szemtől szembe megpillantsd. Félig meg úgy, mintha a szerelmem lenne – valaki/valami, aminek akkor is folyton a tudatában vagyok, amikor nem gondolok rá direkt. (Úgyhogy elmondható, hogy a könyv hatása tovább tart, mint egy átlagos szerelem.)

Az biztos, hogy most is lenyűgöz, megdermeszt, és összetöri a szívemet. És voltak napok, amikor nem tudtam olvasni, mert este volt, és ezt nem jó este egyedül olvasni, de tényleg nem, és inkább néztem egy kis Trónok harcát, mert az legalább nem így brutális.

–

Újra, 2017.

Nemrég hosszú mese-estét tartottam egy barátomnak a House of Leaves rettenetes csodáiról, úgyhogy utána kénytelen voltam harmadszor is elolvasni, mert bármennyire csudálatos mesélő vagyok is, D. valahogy jobban el tudja mesélni ezt a könyvet, mint én.

Nem gondoltam volna, hogy ez hazajárós könyv lesz, mert igazából nem egy kényelmes könyv ez, amihez olyan nagyon jó visszatérni. És mégis – már megint itt vagyok, voltam benne. Az előző két olvasás emlékei alapján most már tudtam dolgokat, mertem másfelé menni néha (a szövegben, a házban, a labirintusban, és főleg a saját agyamban), és – egy darabig – sikerült egész kritikusan és szenvtelenül olvasnom. Néha még utálnom is sikerült MZD önimádó agyaskodását (erősen kétlem, hogy önkínzásként írta ezt a könyvet – nekem úgy tűnik, MZD nagyon is élvezi a saját hangját [hangjait] és eszét, és néha utálni szoktam, amikor valaki ennyire okos – hát naná, irigy vagyok; én miért nem vagyok olyan okos?)

De aztán elkezdtem a szokásos House of Leaves-tüneteket produkálni.
Az éjjel-nappal erre a könyvre gondolást. (Álmomban is.)
A szokásosnál gyakoribb és intenzívebb egzisztenciális rettegést.
A random sírógörcsöket, amik, oké, nem randomak, a szöveg okozza őket, de hogy hogyan, és hogy miért pont akkor, amikor, azt még Freud se tudná nekem megpszichoanalizálni.
És aztán múlt vasárnap pl. képtelen voltam elhagyni a lakást, pedig a cigim is elfogyott. (Tegnap elhagytam a lakást, de kizárólag azért, mert meggyőztem magam, hogy a hosszútávú mentális épségem érdekében jobb lesz az, ha elmegyek gyalogolni, mint ha nem.)

És aztán valahogy a végére értem. És ez most is és mindig is fantasztikus. Kétségbeejtően, szívfacsaróan, elbizonytalanítóan, soha-nem-megmagyarázhatóan fantasztikus. És amellett, hogy ez horror, szerelmi történet (sokkal inkább szerelmi történet, mint horror), pszicho-agybaj, nyelvészkedés, mindenki-legrosszabb-rémálma, mítosz-újraírás, szerelmeslevél az építészethez, a filmművészethez és a fényképészethez, szatíra és ön-szatíra (ilyen is van – most találtam ki) arról, hogy hogyan szokás/lehet befogadni műalkotásokat (befogadhatóakat és befogadhatatlanokat egyaránt) – szóval mindezek mellett ez egy borzasztóan személyes regény – valami teljesen egyéni megközelítése egy csomó mindennek: a veszteségnek, a gyásznak, a tehetetlenségnek, a kíváncsiságnak, meg annak, hogy mit jelent és milyen érzés valakit szeretni.

Ezt a könyvet nekem kellett volna megírnom. Van itt labirintus, nem is egy, köztük Borges meg Escher fajta is, igazán hátborzongató horror történet, rengeteg lábjegyzet, több elbeszélő, több értelmezési szint, vaskos függelék mindenféle extra infóval, érdekes tipográfia, rengeteg utalás egy mélyebb történetre… Pl. van egy fejezet, amiben vannak labirintusról való akadémiai értekezések, a szereplők belépnek egy labirintus szerű épületbe, a lábjegyzetek hivatkozásai egy labirintusba küldenek, és az oldalak tipográfiai elrendezése is egy labirintus érzetét keltik. Váo.

Ennek ellenére kicsit csalódtam. A Navidson családról szóló horror történetet nem tudtam teljesen komolyan venni. Már az elején leszögezi Johnny, a történet kommentelője, hogy semmi bizonyítékát nem találta a Navidson filmnek, és bár a végéig nem tisztázódik pontosan, hogy igaz-e vagy sem, én máris nem tudtam igazként olvasni. Plusz, a történetet Zampanó egy száraz akadémiai stílussal meséli el, rengeteg értekezéssel és egyéb akadémiai megjegyzéssel közbeszúrva. Az ötlet remek, rengeteg extra dolgot és értelmezést lehet megismerni, engem viszont elidegenített. Ez nem kritika, mert sok helyen olvastam, hogy mennyire rabul ejtette őket a könyv, nem hagyta őket aludni, elkezdtek félni a szűk folyosóktól (ez nekem is megy, elég hozzá az Alien OST-je is), amit elhiszek, csak nálam máshogyan jött ki. Ja, és persze azt se jelenti, hogy a történet, meg a ház ne tudott volna folyton meglepni.

A másik, ami nem nyűgözött le, az Johnny, a második elbeszélő, a Zampanó-féle történet olvasója és kommentelője. Ő folyton megszakítja a történetet szexuális kalandjai meg lelki nyavalyáinak leírásával, amik nem kapcsolódnak a történethez, és még csak nem is érdekesek. Pedig az ő szála a legfontosabb, az apró utalásokból és sejtetésekből kiderül, hogy sokkal több köze van Z könyvéhez, mit először bárki gondolta volna. Viszont sajnos nem derül ki semmi.

És ebből származik a legidegesítőbb dolog. Ha én írtam volna ezt a könyvet, tettem volna ez ellen.
Tele van zseniális ötlettel, pl. hogy az egyik függelékben csatolják J anyjának leveleit, amikből viszont alig valamit tudunk meg. A kódok kibogarászásával vagy lényegtelen infót kapuk, vagy olyat, amit még értelmezni sem lehet. úgy lesz vége, hogy sem J rémálmaira és pánikrohamaira nem kapunk választ, sem Z titkaira, sem a kettejük közti vélt vagy valós összefüggésére. Nyilván, az mindent elrontott volna, ha az utolsó pár oldalon elmagyaráz mindent, de erős sejtetés nem lett volna rossz – aminek akár még csak nem is a végén kell lenni. Ehelyett mit kapunk? Ködös, homályos, összefüggéstelen, egymásnak ellentmondó utalásokat. Gondolom Mark kéjes vágyálma, hogy az olvasói nyugtalan megszállottsággal bogarásszák minden egyes szavát, de én nem teszem, ennyire nem tudom komolyan venni. Jó ellenpélda A tűz és jég dala ciklus, ami szintén rengeteg spekulációra ad okot, de azokat legalább alá lehet támasztani erős érvekkel, míg itt csak lagymatagon lehetne mondani, hogy lehet, ez van, de lehet az is, de egyik sem biztos. Vagy egyszerűen, senki sem tudja.
Ja, meg az utolsó lapra még oda van dobva egy rejtélyes szó, Yggdrasil, csak így. Well, $@!%, Mark, nem megyek bele a játékaidba (pedig van ám rá ötletem, csak nem érzem ezt a játékot megalapozottnak).
Ehelyett most inkább megyek, és elolvasok minden fórumot az interneten. (ha már a könyvet nem tudom azonnal újraolvasni)

Ehhez a könyvhöz idő és türelem kell. Olyan volt olvasni – bár valószínűleg ez is a cél – mint egy poros padláson felfedezett irathalmazt, amelyet egy őrült, egy egyetemi professzor és egy regényíró hagyott hátra. Néha elég lazán, néha semennyire nem kapcsolódnak a „fejezetek” a fő témához. Különösen valóságossá tette a rengeteg lábjegyzet, létező szerzők nem létező műveire való utalás, mindenféle magyarázat teljes hiánya és az, hogy nem törekedett halálra rémíteni olcsó trükkökkel. Így valahogyan még ijesztőbb volt. Mert ez a könyv az: rettentően rémítő. off Azonban ettől függetlenül tudom, hogy újra fogom olvasni, mert habár fura, rendkívül tetszett. Olyan agyam elszállt módon. Egyszerűen zseniális.

Nem tudok mást adni rá, pedig ez a könyv egy vicc, nem más mint egy hatalmas vicc. Egy vicc, amit a sírjából feltámadt Lovecraft mesél el David Foster Wallace stílusában Pynchon paranoiáját parodizálva. Van két elbeszélőnk, egy vak faszi (Borges, éééérted), aki ír egy hosszas akadémiai értekezést egy a könyv valóságában sem biztos hogy létező filmről, amit ő biztosan nem láthatott, mert akkor már vak volt, ehhez képest hosszasan részletezi mit látunk. Adott a második, Johnny Truant, aki a kéziratot megtalálja és elkezdi feldolgozni és ettől szépen bekattan, vagy épp bemindenezett mindennapjait meséli, tehát ő se épp megbízható.

És akkor van a szöveg, ami a történethez kapcsolódan változik, hol apróra zsugordik és csak egy betű van az oldalon, hol szellősen csak a lap szélein, tetején vagy alján. Hol színes. És a függelékbe lapoztat. Vagy, hogy az érthetetlenséget fokozza Heideggert vagy Derridát idéz eredeti nyelven, aminek hol közli a fordítását, hol nem (vagy csak jóval később).

De hogy nevetünk-e a viccen? Nem, csak úgy teszünk, mintha együtt nevetnénk, pedig rajtunk nevet a szerző.

Nehezen emészthető és befogadható könyv, mégis azonnal beszippant. Előfordult, hogy már egy órája olvastam, de észre sem vettem, mert csak bennem volt az erős késztetés, hogy érjek már ki! Teljesen elveszik benne az ember, ő is ott van, ő is keresi a kiutat, és a legapróbb zörejekre is megriad… Legalábbis nekem volt néhány olyan pont olvasás közben, hogy majdnem plüss állatért nyúltam, hogy ezt az éjszakát nem kéne egyedül eltölteni, de aztán sikerült egyedül átvészelnem. Egyszerre féltem tőle, nyomasztott, fullasztott, de mellette mikor az olvasásba belevegyült a külvilág, az én világom különböző zajai, akkor még erősebben kapaszkodtam belé, olvastam tovább a sorokat, hogy nem, nem, nem nézek fel, előbb ki kell jutnom… Néhol megszakította az elveszettséget, néhol meg annyira beledobott, hogy nehéz volt követni. Nem tudom, hogy én voltam-e figyelmetlen, vagy Danielewski szemétkedett, de volt hogy fél órát töltöttem azzal, hogy egy lábjegyzetet kerestem, mert sehol sem találtam a számhoz tartozó hivatkozást, míg aztán feladtam, hogy talán nem fontos…
Zseniális egy könyv. Nehéz bármi érdemlegeset is írnom róla. A hangulata adja az élmény egészét. Az előtt meg le a kalappal, hogy így van megszerkesztve, hogy Danielewski ennyi apróságra odafigyelt, hogy a húga művészete is így szerepet kap (bevallom, nem sokat hallgattam az albumot, mert első találkozáskor majd' szívinfarktust kaptam, mikor kislámpával, sötétben először hallottam a könyv címadó dalát).
Nem tudom megmondani, hogy mi tetszett ennyire, hogy miért ragadott meg, de tény, hogy teljesen a rabja lettem. Azt hiszem, ő is mindig velem lesz, bárhol lakjak is, nem fogom helyhiány miatt hazaküldeni. Jobb, ha mindig a szemem előtt van…

Nem tudok nyugodt lelkiismerettel öt csillagot adni neki, pedig valahol megérdemelné. Mindenki azt mondja, hogy horror, hát szerintem szerelmi történet, ami igencsak komor és depresszív történetbe van ágyazva. Meg tudom azt is érteni, ha valaki rettegve olvassa, mert azt a fajta modern, megfoghatatlan félelmet idézi elő, és nem ilyen kaszabolós, gagyi, vámpíros, sorozatgyilkosos klisétobzódás. Az egész könyv mesterien szerkesztett, átgondolt, emlékezni fogsz rá egész életeben, főleg ha egy sötét házban kell majd keresned lámpa kapcsolóját. Mintha Sztrugackijék Szobája megvadult volna a Zónában – ez lehetne a mottója . Szimbólumok is komplexek , összeszedettek és többágúak, építészettől irodalomig van itt minden, még tankönyvnek is elmenne. De a Johnny Truant-szálért járnak a mínuszok, elhiszem, hogy a lelki folyamatokat nagyon tudja a szerző ábrázolni, de azért a jóból is megárt a sok. Az írói főszabályt ( Dont waste my fucking time!) megszegi több helyen is, egyszerűen már leszartam, hogy mi lesz vele. A fő történet viszont zseniális, a könyv pedig egy monstrum a legjobb értelemben, senkinek nem fogom odaadni soha, közelemben kell, hogy legyen.

Engem ez a könyv tanított meg félni – és ő is gyógyított meg a rettegéstől.

Tavaly nyáron futottam először bele, elolvastam Johnny bevezetőjét, az első fejezet felét, aztán két napig nem aludtam. Novemberig emésztett a kísértés, ami átcsapott – utólag látva – mármár Truanti vallásosságba, csőlátású áhítatba valami iránt, amiről tudod, hogy el fog pusztítani. És hónapok keresése és szenvedése és meghiúsulása után januárban egymáséi lettünk, a ház és én.

Nem mondom, hogy könnyű volt. Sokszor hagytam abba és sokszor vágtam a földhöz, mert élvezhetetlen volt, és túlzottan le akart nyűgözni. És sokszor kerestem utána óangol szövegeknek, és néztem mániákusan a kezdőbetűket; olvastam el hosszú oldalakon át tartó listákat, mert annyira le akartam nyűgözni. Nem mertem sötétben lenni, új szobákba menni, egyedül maradni, sétálni az utcán néha. Vagy folytatni a könyvet. Mikor folytattam, akkor abbahagyni.

És valahol itt könyörült meg rajtam és engedett el – és én is elengedtem őt. Már csak egy könyv voltunk és egy ember; egy történet, amit szabad átlapozni, ha unalmas, vagy félretenni hetekre.

Egész egyszerűen nem tudom értékelni ezt a könyvet. Kapni fog tőlem X csillagot, ilyen-olyan súlyozással nézve az élményeket, de a valóságtól a szavak is és a csillagok is messze állnak. Ezt a könyvet olvasni szenvedés sokszor. Sokszor páni félelem önt el, sokszor csak nevetsz és látod az írót a lapok mögül, ahogy 8 éve görnyed és próbál eredeti lenni.

De ami még biztosabb, ezt a könyvet nem olvasni, félbehagyni – lehetetlen.
Lehetett volna sokkal jobb is, de köszönöm, hogy nem lett rosszabb. Végre befejeztem.

Húha, tényleg nagy falat. Abszolút nem állítom, hogy mindenre rájöttem. Van (legalább) két megbízhatatlan elbeszélőnk, akik közül (félig biztos vagyok benne) az egyik talán nem is létezik. Van egy nemlétező dokumentum filmünk, amit bárcsak megnézhetnék, rengeteg hivatkozásunk tanulmányokra, amik vagy léteznek vagy nem, van egy nagy adag meta-kritika a végtelenségig elemző és kritikus álláspontokra, és ennek a közepén ott van egy masszív sötét folyosó, egy vákuum, ami beszippant mindent. Engem is.
Nem semmi vállalás volt az író és a kiadó részéről, de megérte.

Hét évig ült a polcomon, az a szerencse hogy nem kezdtem el ténylegesen olvasni amikor még egyedül éltem, akkor biztos teljesen kikészívtett volna, mondjuk az ajánló szólt is, hogy nem nekem való.
Most, hogy elkezdtem az elején nagyon rámtelepedett nyomasztott, elvette a kedvem, terelgette a gondolataimat, igazi hátborzongató horror élmény volt, megjelent álmaimbam, mármint maga a könyv, csalogatott hívott, hogy olvassam jó móka. Színes térképeket mutogatott, vidám rejtvényeket, játszótereket, lengedező zöld fűvel spoiler, aztán másnap ahogy kinyitottam nem kínált mást csak sötét folyosókat a csontfagyasztó ismeretlennel, kódot és rejtélyt aminek a megoldása nyomasztóan valóságos.
Pár hétig félre is tettem míg meggyőztem magam hogy ez csak egy könyv. Ezt nem árt tudatosítani magadban, ha olvasod, csak egy könyv.
Utána sikerült kordában tartani az érzést, és kiverekedni a labirintusból, mert ez nem csak könyv, hanem maga a labirintus. Szerencsére egy olyan fajta ahol egy határozott lapozással sikerül a helyes irányba menni.
Amit pedig a lábjegyzeteket illeti, végig csorgott a nyálam, és remegett a lelkem hogy egy egy érdekesebb címet (pl a visszhangos könyvet azt nagyon) szívesen átlapoznék.
Micsoda élmény lehetett volna a 90es évek elején, vagy közepén, egy nagy amerikai könyvtárban olvasni, ahol meg van a háttér hogy hozzáférj az említett címekhez és nem tudod biztosan, hogy ez kitaláció-e.
Mindenesetre, örülök, hogy biztos lehetek benne hogy ez nem valóság!
Valóság, valóság, valóság…valóság.