House ​of Leaves 27 csillagozás

Mark Z. Danielewski: House of Leaves Mark Z. Danielewski: House of Leaves Mark Z. Danielewski: House of Leaves Mark Z. Danielewski: House of Leaves

When ​Johnny Truant attempts to organize the many fragments of a strange manuscript by a dead blind man, it gains possession of his very soul. The manuscript is a complex commentary on a documentary film (The Navidson Record) about a house that defies all the laws of physics. Navidson's exploration of a seemingly endless, totally dark, and constantly changing labyrinth in the house becomes an examination of truth, perception, and darkness itself. The book interweaves the manuscript with over 400 footnotes to works real and imagined, thus illuminating both the text and Truant's mental disintegration. First novelist Danielewski employs avant-garde page layouts that are occasionally a bit too clever but are generally highly effective. Although it may be consigned to the „horror” genre, this novel is also a psychological thriller, a quest, a literary hoax, a dark comedy, and a work of cultural criticism. It is simultaneously a highly literary work and an absolute hoot. This powerful… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2000

>!
Pantheon Books, New York, 2000
710 oldal · puhatáblás · ISBN: 9780375703768
>!
Pantheon Books, New York, 2000
710 oldal · keménytáblás · ISBN: 9781417709045
>!
Random House, 2000
736 oldal · ISBN: 9780385603102

Kedvencelte 8

Most olvassa 14

Várólistára tette 112

Kívánságlistára tette 105

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Juci P>!
Mark Z. Danielewski: House of Leaves

OMG OMG OMG! Zseniális, lenyűgöző, élve felfal! (Quite literally.) Mióta elolvastam ezt a könyvet, nem ugyanaz vagyok, mint előtte. A FSZEK-ben van egy példány, legalábbis volt pár éve.
Hogy egy kicsit bővebben is beszéljek róla: ez az a könyv, amelyben találkozik az építészet, a horror, az intertextualitás, a tipográfiai játékok (ezért jutott eszembe a CáPAca olvasása közben is), a mitológia és a szex. Olvasása közben a Poe nevű amerikai előadó Haunted című albumát ajánlatos hallgatni, az énekesnő ugyanis az író húga, és a könyv meg a zene újabb játéktereket nyit egymásba.
Vigyázat, letehetetlen, viszont néhol súlyos (egzisztenciális mélységű) rettegést okoz, ezért éjszaka csak akkor olvassátok, ha van még valaki a lakásban.

24 hozzászólás
entropic P>!
Mark Z. Danielewski: House of Leaves

Ó, ez a könyv minden „sokat agyalós bölcsészluvnya” (a kifejezést @Juci-tól loptam) álma, az elmúlt öt napom minden (ébren és alva) töltött percét lefoglalta, és menet közben összetörte egy párszor a szívemet, amire igazán nem számítottam.

(Bővebben később. És az értékelésben szereplő „bölcsészluvnya” szó nem azt jelenti, hogy ez egy „csak nőknek” könyv. De nem ám.)


Újraolvasás, 2015.

Azt írják a könyvbeli labirintusról, hogy a kaotikussága a benne bolyongó ember lelkiállapotától (is) függ – és a könyv is ilyen.

Például azt a fejezet, amelyet – ha hihetek a négy és fél évvel ezelőtti blogposztomnak (http://e-konyv.blog.hu/2011/06/29/mark_z_danielewski_ho…) – előszörre három óra alatt olvastam el, most két napon át olvastam – most nem bírtam követni a többszörösen ugyanahhoz a lábjegyzethez vezető lábjegyzeteket, és nem tudtam, mikor mondhatom azt, hogy most akkor másfele megyek, nem pedig még egyszer ugyanabban a körben; rettegtem, hogy kihagy a figyelmem, és elmulasztok valamit; úgy éreztem, innen már soha nem jutok ki, és a bizonytalanság lelassított. Azt hiszem, amikor először olvastam, még fiatal voltam és naiv, volt bennem némi önbizalom, és azt gondoltam, ha becsületes vagyok és mindenre figyelek, akkor majd minden rendben lesz – most viszont már tudtam, hogy itt nem érvényesek ezek a szabályok, és lehetek én akármilyen okos, és követhetem bármilyen híven az ariadné-fonalat, az sem segít.

Egyébként ez az a könyv, ami az elmúlt négy és fél évben egy pillanatra sem ment ki a fejemből. Sok részletet persze elfelejtettem, de az tuti, hogy úgy éltem le az elmúlt éveket, hogy ez a könyv mindig ott volt valahol a dolgok peremén. Félig úgy, mint az a rettenetes valami, amiről az egyik narrátor, Johnny mesél egyszer – a rémség, ami ott van a perifériás látómeződ szélén, de sosem tudsz elég gyorsan odanézni ahhoz, hogy szemtől szembe megpillantsd. Félig meg úgy, mintha a szerelmem lenne – valaki/valami, aminek akkor is folyton a tudatában vagyok, amikor nem gondolok rá direkt. (Úgyhogy elmondható, hogy a könyv hatása tovább tart, mint egy átlagos szerelem.)

Az biztos, hogy most is lenyűgöz, megdermeszt, és összetöri a szívemet. És voltak napok, amikor nem tudtam olvasni, mert este volt, és ezt nem jó este egyedül olvasni, de tényleg nem, és inkább néztem egy kis Trónok harcát, mert az legalább nem így brutális.

Újra, 2017.

Nemrég hosszú mese-estét tartottam egy barátomnak a House of Leaves rettenetes csodáiról, úgyhogy utána kénytelen voltam harmadszor is elolvasni, mert bármennyire csudálatos mesélő vagyok is, D. valahogy jobban el tudja mesélni ezt a könyvet, mint én.

Nem gondoltam volna, hogy ez hazajárós könyv lesz, mert igazából nem egy kényelmes könyv ez, amihez olyan nagyon jó visszatérni. És mégis – már megint itt vagyok, voltam benne. Az előző két olvasás emlékei alapján most már tudtam dolgokat, mertem másfelé menni néha (a szövegben, a házban, a labirintusban, és főleg a saját agyamban), és – egy darabig – sikerült egész kritikusan és szenvtelenül olvasnom. Néha még utálnom is sikerült MZD önimádó agyaskodását (erősen kétlem, hogy önkínzásként írta ezt a könyvet – nekem úgy tűnik, MZD nagyon is élvezi a saját hangját [hangjait] és eszét, és néha utálni szoktam, amikor valaki ennyire okos – hát naná, irigy vagyok; én miért nem vagyok olyan okos?)

De aztán elkezdtem a szokásos House of Leaves-tüneteket produkálni.
Az éjjel-nappal erre a könyvre gondolást. (Álmomban is.)
A szokásosnál gyakoribb és intenzívebb egzisztenciális rettegést.
A random sírógörcsöket, amik, oké, nem randomak, a szöveg okozza őket, de hogy hogyan, és hogy miért pont akkor, amikor, azt még Freud se tudná nekem megpszichoanalizálni.
És aztán múlt vasárnap pl. képtelen voltam elhagyni a lakást, pedig a cigim is elfogyott. (Tegnap elhagytam a lakást, de kizárólag azért, mert meggyőztem magam, hogy a hosszútávú mentális épségem érdekében jobb lesz az, ha elmegyek gyalogolni, mint ha nem.)

És aztán valahogy a végére értem. És ez most is és mindig is fantasztikus. Kétségbeejtően, szívfacsaróan, elbizonytalanítóan, soha-nem-megmagyarázhatóan fantasztikus. És amellett, hogy ez horror, szerelmi történet (sokkal inkább szerelmi történet, mint horror), pszicho-agybaj, nyelvészkedés, mindenki-legrosszabb-rémálma, mítosz-újraírás, szerelmeslevél az építészethez, a filmművészethez és a fényképészethez, szatíra és ön-szatíra (ilyen is van – most találtam ki) arról, hogy hogyan szokás/lehet befogadni műalkotásokat (befogadhatóakat és befogadhatatlanokat egyaránt) – szóval mindezek mellett ez egy borzasztóan személyes regény – valami teljesen egyéni megközelítése egy csomó mindennek: a veszteségnek, a gyásznak, a tehetetlenségnek, a kíváncsiságnak, meg annak, hogy mit jelent és milyen érzés valakit szeretni.

26 hozzászólás
spinakker>!
Mark Z. Danielewski: House of Leaves

Ezt a könyvet nekem kellett volna megírnom. Van itt labirintus, nem is egy, köztük Borges meg Escher fajta is, igazán hátborzongató horror történet, rengeteg lábjegyzet, több elbeszélő, több értelmezési szint, vaskos függelék mindenféle extra infóval, érdekes tipográfia, rengeteg utalás egy mélyebb történetre… Pl. van egy fejezet, amiben vannak labirintusról való akadémiai értekezések, a szereplők belépnek egy labirintus szerű épületbe, a lábjegyzetek hivatkozásai egy labirintusba küldenek, és az oldalak tipográfiai elrendezése is egy labirintus érzetét keltik. Váo.

Ennek ellenére kicsit csalódtam. A Navidson családról szóló horror történetet nem tudtam teljesen komolyan venni. Már az elején leszögezi Johnny, a történet kommentelője, hogy semmi bizonyítékát nem találta a Navidson filmnek, és bár a végéig nem tisztázódik pontosan, hogy igaz-e vagy sem, én máris nem tudtam igazként olvasni. Plusz, a történetet Zampanó egy száraz akadémiai stílussal meséli el, rengeteg értekezéssel és egyéb akadémiai megjegyzéssel közbeszúrva. Az ötlet remek, rengeteg extra dolgot és értelmezést lehet megismerni, engem viszont elidegenített. Ez nem kritika, mert sok helyen olvastam, hogy mennyire rabul ejtette őket a könyv, nem hagyta őket aludni, elkezdtek félni a szűk folyosóktól (ez nekem is megy, elég hozzá az Alien OST-je is), amit elhiszek, csak nálam máshogyan jött ki. Ja, és persze azt se jelenti, hogy a történet, meg a ház ne tudott volna folyton meglepni.

A másik, ami nem nyűgözött le, az Johnny, a második elbeszélő, a Zampanó-féle történet olvasója és kommentelője. Ő folyton megszakítja a történetet szexuális kalandjai meg lelki nyavalyáinak leírásával, amik nem kapcsolódnak a történethez, és még csak nem is érdekesek. Pedig az ő szála a legfontosabb, az apró utalásokból és sejtetésekből kiderül, hogy sokkal több köze van Z könyvéhez, mit először bárki gondolta volna. Viszont sajnos nem derül ki semmi.

És ebből származik a legidegesítőbb dolog. Ha én írtam volna ezt a könyvet, tettem volna ez ellen.
Tele van zseniális ötlettel, pl. hogy az egyik függelékben csatolják J anyjának leveleit, amikből viszont alig valamit tudunk meg. A kódok kibogarászásával vagy lényegtelen infót kapuk, vagy olyat, amit még értelmezni sem lehet. úgy lesz vége, hogy sem J rémálmaira és pánikrohamaira nem kapunk választ, sem Z titkaira, sem a kettejük közti vélt vagy valós összefüggésére. Nyilván, az mindent elrontott volna, ha az utolsó pár oldalon elmagyaráz mindent, de erős sejtetés nem lett volna rossz – aminek akár még csak nem is a végén kell lenni. Ehelyett mit kapunk? Ködös, homályos, összefüggéstelen, egymásnak ellentmondó utalásokat. Gondolom Mark kéjes vágyálma, hogy az olvasói nyugtalan megszállottsággal bogarásszák minden egyes szavát, de én nem teszem, ennyire nem tudom komolyan venni. Jó ellenpélda A tűz és jég dala ciklus, ami szintén rengeteg spekulációra ad okot, de azokat legalább alá lehet támasztani erős érvekkel, míg itt csak lagymatagon lehetne mondani, hogy lehet, ez van, de lehet az is, de egyik sem biztos. Vagy egyszerűen, senki sem tudja.
Ja, meg az utolsó lapra még oda van dobva egy rejtélyes szó, Yggdrasil, csak így. Well, $@!%, Mark, nem megyek bele a játékaidba (pedig van ám rá ötletem, csak nem érzem ezt a játékot megalapozottnak).
Ehelyett most inkább megyek, és elolvasok minden fórumot az interneten. (ha már a könyvet nem tudom azonnal újraolvasni)

_ada>!
Mark Z. Danielewski: House of Leaves

Ehhez a könyvhöz idő és türelem kell. Olyan volt olvasni – bár valószínűleg ez is a cél – mint egy poros padláson felfedezett irathalmazt, amelyet egy őrült, egy egyetemi professzor és egy regényíró hagyott hátra. Néha elég lazán, néha semennyire nem kapcsolódnak a „fejezetek” a fő témához. Különösen valóságossá tette a rengeteg lábjegyzet, létező szerzők nem létező műveire való utalás, mindenféle magyarázat teljes hiánya és az, hogy nem törekedett halálra rémíteni olcsó trükkökkel. Így valahogyan még ijesztőbb volt. Mert ez a könyv az: rettentően rémítő. off Azonban ettől függetlenül tudom, hogy újra fogom olvasni, mert habár fura, rendkívül tetszett. Olyan agyam elszállt módon. Egyszerűen zseniális.

posztmagyar>!
Mark Z. Danielewski: House of Leaves

Nem tudok mást adni rá, pedig ez a könyv egy vicc, nem más mint egy hatalmas vicc. Egy vicc, amit a sírjából feltámadt Lovecraft mesél el David Foster Wallace stílusában Pynchon paranoiáját parodizálva. Van két elbeszélőnk, egy vak faszi (Borges, éééérted), aki ír egy hosszas akadémiai értekezést egy a könyv valóságában sem biztos hogy létező filmről, amit ő biztosan nem láthatott, mert akkor már vak volt, ehhez képest hosszasan részletezi mit látunk. Adott a második, Johnny Truant, aki a kéziratot megtalálja és elkezdi feldolgozni és ettől szépen bekattan, vagy épp bemindenezett mindennapjait meséli, tehát ő se épp megbízható.

És akkor van a szöveg, ami a történethez kapcsolódan változik, hol apróra zsugordik és csak egy betű van az oldalon, hol szellősen csak a lap szélein, tetején vagy alján. Hol színes. És a függelékbe lapoztat. Vagy, hogy az érthetetlenséget fokozza Heideggert vagy Derridát idéz eredeti nyelven, aminek hol közli a fordítását, hol nem (vagy csak jóval később).

De hogy nevetünk-e a viccen? Nem, csak úgy teszünk, mintha együtt nevetnénk, pedig rajtunk nevet a szerző.

Morn>!
Mark Z. Danielewski: House of Leaves

Nehezen emészthető és befogadható könyv, mégis azonnal beszippant. Előfordult, hogy már egy órája olvastam, de észre sem vettem, mert csak bennem volt az erős késztetés, hogy érjek már ki! Teljesen elveszik benne az ember, ő is ott van, ő is keresi a kiutat, és a legapróbb zörejekre is megriad… Legalábbis nekem volt néhány olyan pont olvasás közben, hogy majdnem plüss állatért nyúltam, hogy ezt az éjszakát nem kéne egyedül eltölteni, de aztán sikerült egyedül átvészelnem. Egyszerre féltem tőle, nyomasztott, fullasztott, de mellette mikor az olvasásba belevegyült a külvilág, az én világom különböző zajai, akkor még erősebben kapaszkodtam belé, olvastam tovább a sorokat, hogy nem, nem, nem nézek fel, előbb ki kell jutnom… Néhol megszakította az elveszettséget, néhol meg annyira beledobott, hogy nehéz volt követni. Nem tudom, hogy én voltam-e figyelmetlen, vagy Danielewski szemétkedett, de volt hogy fél órát töltöttem azzal, hogy egy lábjegyzetet kerestem, mert sehol sem találtam a számhoz tartozó hivatkozást, míg aztán feladtam, hogy talán nem fontos…
Zseniális egy könyv. Nehéz bármi érdemlegeset is írnom róla. A hangulata adja az élmény egészét. Az előtt meg le a kalappal, hogy így van megszerkesztve, hogy Danielewski ennyi apróságra odafigyelt, hogy a húga művészete is így szerepet kap (bevallom, nem sokat hallgattam az albumot, mert első találkozáskor majd' szívinfarktust kaptam, mikor kislámpával, sötétben először hallottam a könyv címadó dalát).
Nem tudom megmondani, hogy mi tetszett ennyire, hogy miért ragadott meg, de tény, hogy teljesen a rabja lettem. Azt hiszem, ő is mindig velem lesz, bárhol lakjak is, nem fogom helyhiány miatt hazaküldeni. Jobb, ha mindig a szemem előtt van…

>!
Pantheon Books, New York, 2000
710 oldal · keménytáblás · ISBN: 9781417709045
1 hozzászólás
Lecter>!
Mark Z. Danielewski: House of Leaves

Nem tudok nyugodt lelkiismerettel öt csillagot adni neki, pedig valahol megérdemelné. Mindenki azt mondja, hogy horror, hát szerintem szerelmi történet, ami igencsak komor és depresszív történetbe van ágyazva. Meg tudom azt is érteni, ha valaki rettegve olvassa, mert azt a fajta modern, megfoghatatlan félelmet idézi elő, és nem ilyen kaszabolós, gagyi, vámpíros, sorozatgyilkosos klisétobzódás. Az egész könyv mesterien szerkesztett, átgondolt, emlékezni fogsz rá egész életeben, főleg ha egy sötét házban kell majd keresned lámpa kapcsolóját. Mintha Sztrugackijék Szobája megvadult volna a Zónában – ez lehetne a mottója . Szimbólumok is komplexek , összeszedettek és többágúak, építészettől irodalomig van itt minden, még tankönyvnek is elmenne. De a Johnny Truant-szálért járnak a mínuszok, elhiszem, hogy a lelki folyamatokat nagyon tudja a szerző ábrázolni, de azért a jóból is megárt a sok. Az írói főszabályt ( Dont waste my fucking time!) megszegi több helyen is, egyszerűen már leszartam, hogy mi lesz vele. A fő történet viszont zseniális, a könyv pedig egy monstrum a legjobb értelemben, senkinek nem fogom odaadni soha, közelemben kell, hogy legyen.

4 hozzászólás
nyarspolgar>!
Mark Z. Danielewski: House of Leaves

Engem ez a könyv tanított meg félni – és ő is gyógyított meg a rettegéstől.

Tavaly nyáron futottam először bele, elolvastam Johnny bevezetőjét, az első fejezet felét, aztán két napig nem aludtam. Novemberig emésztett a kísértés, ami átcsapott – utólag látva – mármár Truanti vallásosságba, csőlátású áhítatba valami iránt, amiről tudod, hogy el fog pusztítani. És hónapok keresése és szenvedése és meghiúsulása után januárban egymáséi lettünk, a ház és én.

Nem mondom, hogy könnyű volt. Sokszor hagytam abba és sokszor vágtam a földhöz, mert élvezhetetlen volt, és túlzottan le akart nyűgözni. És sokszor kerestem utána óangol szövegeknek, és néztem mániákusan a kezdőbetűket; olvastam el hosszú oldalakon át tartó listákat, mert annyira le akartam nyűgözni. Nem mertem sötétben lenni, új szobákba menni, egyedül maradni, sétálni az utcán néha. Vagy folytatni a könyvet. Mikor folytattam, akkor abbahagyni.

És valahol itt könyörült meg rajtam és engedett el – és én is elengedtem őt. Már csak egy könyv voltunk és egy ember; egy történet, amit szabad átlapozni, ha unalmas, vagy félretenni hetekre.

Egész egyszerűen nem tudom értékelni ezt a könyvet. Kapni fog tőlem X csillagot, ilyen-olyan súlyozással nézve az élményeket, de a valóságtól a szavak is és a csillagok is messze állnak. Ezt a könyvet olvasni szenvedés sokszor. Sokszor páni félelem önt el, sokszor csak nevetsz és látod az írót a lapok mögül, ahogy 8 éve görnyed és próbál eredeti lenni.

De ami még biztosabb, ezt a könyvet nem olvasni, félbehagyni – lehetetlen.
Lehetett volna sokkal jobb is, de köszönöm, hogy nem lett rosszabb. Végre befejeztem.

Kincses_Nóra I>!
Mark Z. Danielewski: House of Leaves

Húha, tényleg nagy falat. Abszolút nem állítom, hogy mindenre rájöttem. Van (legalább) két megbízhatatlan elbeszélőnk, akik közül (félig biztos vagyok benne) az egyik talán nem is létezik. Van egy nemlétező dokumentum filmünk, amit bárcsak megnézhetnék, rengeteg hivatkozásunk tanulmányokra, amik vagy léteznek vagy nem, van egy nagy adag meta-kritika a végtelenségig elemző és kritikus álláspontokra, és ennek a közepén ott van egy masszív sötét folyosó, egy vákuum, ami beszippant mindent. Engem is.
Nem semmi vállalás volt az író és a kiadó részéről, de megérte.

kecske>!
Mark Z. Danielewski: House of Leaves

Hét évig ült a polcomon, az a szerencse hogy nem kezdtem el ténylegesen olvasni amikor még egyedül éltem, akkor biztos teljesen kikészívtett volna, mondjuk az ajánló szólt is, hogy nem nekem való.
Most, hogy elkezdtem az elején nagyon rámtelepedett nyomasztott, elvette a kedvem, terelgette a gondolataimat, igazi hátborzongató horror élmény volt, megjelent álmaimbam, mármint maga a könyv, csalogatott hívott, hogy olvassam jó móka. Színes térképeket mutogatott, vidám rejtvényeket, játszótereket, lengedező zöld fűvel spoiler, aztán másnap ahogy kinyitottam nem kínált mást csak sötét folyosókat a csontfagyasztó ismeretlennel, kódot és rejtélyt aminek a megoldása nyomasztóan valóságos.
Pár hétig félre is tettem míg meggyőztem magam hogy ez csak egy könyv. Ezt nem árt tudatosítani magadban, ha olvasod, csak egy könyv.
Utána sikerült kordában tartani az érzést, és kiverekedni a labirintusból, mert ez nem csak könyv, hanem maga a labirintus. Szerencsére egy olyan fajta ahol egy határozott lapozással sikerül a helyes irányba menni.
Amit pedig a lábjegyzeteket illeti, végig csorgott a nyálam, és remegett a lelkem hogy egy egy érdekesebb címet (pl a visszhangos könyvet azt nagyon) szívesen átlapoznék.
Micsoda élmény lehetett volna a 90es évek elején, vagy közepén, egy nagy amerikai könyvtárban olvasni, ahol meg van a háttér hogy hozzáférj az említett címekhez és nem tudod biztosan, hogy ez kitaláció-e.
Mindenesetre, örülök, hogy biztos lehetek benne hogy ez nem valóság!
Valóság, valóság, valóság…valóság.


Népszerű idézetek

Lecter>!

I am not a fool. I am wise. I will run from my fear, I will out distance my fear, then I will hide from my fear, and I will wait for my fear, I will let my fear run past me, then I will follow my fear, I will track my fear until I can approach my fear in complete silence, then I will strike at my fear, I will charge my fear, I will grab hold of my fear, I will sink my fingers into my fear, then I will bite my fear, I will tear the throat of my fear, I will break the neck of my fear, I will drink the blood of my fear, I will gulp the flesh of my fear, I will crush the bones of my fear, and I will savor my fear, I will swallow my fear, all of it, and then I will digest my fear until I can do nothing else but shit out my fear. In this way I will be made stronger.

334. oldal 291. lábjegyzet, Pantheon Books, New York.

Stone P>!

(Untitled Fragment)
Little solace comes
to those who grieve
when thoughts keep drifting
as walls keep shifting
and this great blue world of ours
seems a house of leaves

moments before the wind.

563. oldal

entropic P>!

I still get nightmares. In fact I get them so often I should be used to them by now. I'm not. No one ever really gets used to nightmares.

spinakker>!

I also think it’s somewhat of a relief not to hear the true story. I mean you look at the horror sweeping all the way up from my wrists to me elbows, and you have to take a deep breath and ask yourself, do I really want to know what happened there? In my experience, most people don’t. They usually look away. My stories actually help them look away.
Maybe they even help me look away.
But I guess that’s nothing new. We all create stories to protect ourselves.

20. oldal (Pantheon Books, 2000)

1 hozzászólás
_ada>!

“Since when did you bring a gun?” Navidson asks, crouching near the door.
“Are you kidding me? This place is scary.”

The Navidson Record - X

entropic P>!

Maturity, one discovers, has everything to do with the acceptance of „not knowing.” Of course not knowing hardly prevents the approaching chaos.

34. oldal

Ákos_Szabó>!

Lude just wants more money, better parties and prettier girls and I want something else. I’m not even sure what to call it anymore except I know it feels roomy and it's drenched in sunlight and it’s weightless and I know it’s not cheap.
Probably not even real.

20. oldal

entropic P>!

Who has never killed an hour? Not casually or without thought, but carefully: a premeditated murder of minutes.The violence comes from a combination of giving up, not caring, and a resignation that getting past it is all you can hope to accomplish. So you kill the hour. You do not work, you do not read, you do not daydream. If you sleep it is not because you need to sleep. And when at last it is over, there is no evidence: no weapon, no blood, and no body. The only clue might be the shadows beneath your eyes or a terribly thin line near the corner of your mouth indicating something has been suffered, that in the privacy of your life you have lost something and the loss is too empty to share.

543. oldal

entropic P>!

„Irony? Irony can never be more than our personal Maginot Line; the drawing of it, for the most part, purely arbitrary.”

xx.

entropic P>!

Typically when Lude calls me late at night it's because there's some party he wants to hit. He's the kind of guy who thinks sublime is something you choke on after a shot of tequila. Maybe he's right.

19. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Bret Easton Ellis: American Psycho
Stephen King (Richard Bachman): Roadwork
Stephen King: The Green Mile
Stephen King: The Drawing of the Three
Stephen King: The Stand
Anne Rice: Interview With the Vampire
Stephen King: Desperation
Stephen King: Carrie (angol)
Stephen King (Richard Bachman): The Regulators
Dan Simmons: Summer of Night