Kingdom ​Come – A te országod 82% 52 csillagozás

A Watchmen megmutatta, hogy a szuperhősök valójában egyáltalán nem olyan isteniek, mint azt hinni szeretnénk róluk.
A Csodák kora megmutatta, hogy a szuperhősök világában a kisembernek semmi keresnivalója – akár jók, akár rosszak az „istenségek”, ő mindenképpen tehetetlen.
A te országod pedig bemutatja, hogy nem ártana letenni arról, hogy mindig csak a különbségeket és a felelősöket keressük, és talán ideje lenne azon dolgozni, hogy tudjuk kihozni a helyzetből a legtöbbet.

Ross és Waid vállalkozása impozáns: bitang erős nyitány és alaphelyzet, izgalmas mederben csorgó események, stílusos bibilai párhuzamok, szokatlan színben bemutatott szuperhősök, morális dilemmák tömkelege. Mégis olyan érzés, mintha kicsit beletört volna a bicskájuk.

Úgy érzem ugyanis, hogy vagy nem eléggé koncentrált a fókusz, vagy nem elég hosszú a képregény. Van egy csomó feldolgozandó feladata az olvasónak (kik ezek az idősebb alakok és miért viselkednek így? hogyan változott meg a status quo a világban?), amit talán túl gyorsan zavarnak le, így nincs idő igazán átérezni a problémákat. Aztán jönnek nagyon is érdekes kérdések (most akkor mire is van szüksége a világnak? Tényleg van joga Supermannek beleavatkozni vagy ideje az embereknek visszavenni az uralmat?), de mire észhez kapnánk, már egy elég zavaros összeesküvésben találjuk magunkat – és jöhet az adekvát bunyó.
Szívesen láttam volna egy koncentráltabb, letisztultabb cselekményt – az a folyamat, amit szerintem A te országod be akar mutatni, jellegéből adódóan meglehetősen optimista, így a fájdalmas vagy legalább hatásos pillanatokért meg kell dolgoznia, de ez kevesebbszer sikerült, mint az ideális. Pedig voltak nagyon erős jelenetei – Superman és Magóg! Superman és Batman! noigen, az ő karakterdrámáját szépen végigvitték –, de a show-t ellopták a nagyhangú odamondások (ez alól szerencsére a befejezés – mármint az „alap”, nem az émelyítő epilógus – kivétel, ami a bunyó közepette is nagyon hatásos tudott lenni).

Ross festményei persze továbbra is döbbenetesek: meglepően részletgazdagok, látványosak – a merengő hangulat nagyon jól áll neki. Viszont határozottan úgy gondolom, hogy ezek a képek jobb írót érdemelnének.
Erősen hasonlónak tűnik a helyzet Ross egy későbbi munkájához: az Igazság hasonló problémákkal küszködik, mint A te országod, csak már sokkal feltűnőbben (hiába, valószínűleg az ottani társa, Krueger nem olyan jó író, mint a mostani Waid. De hát szerintem egyikük sem egy Busiek- vagy Moore-kaliber).
Bár nem lett a kedvencem, A te országod azért még bőven remek olvasmány, rengeteg olyan résszel, amihez érdemes lesz még párszor visszatérni – talán sosem volt még olyan szemet gyönyörködtető a szuperhős-apokalipszis, mint most.

Nagyobb a füstje, mint a lángja… az is szerintem Superman elhamvasztott köpenyéből szálldos.

Mármint csodaszép ez a kötet, a festett oldalak szemet gyönyörködtetőek. Nem csak ihletett (különösen a Jelenések Könyvét megidéző oldalak vörös-fekete kombinációi), de csodálatos, és a rajongóknak rengeteg kis csámcsognivaló akad rajta, ahogy erre a jegyzetekben rámutatnak. És ahogy olvastam a bevezetőt, abban olyan szépen leírták, hogy ez mennyire nagyszabású, meg új, meg felelősségvállalás, meg előremutatás, meg nagy szavak. És tényleg, benne van, csak alacsony intenzitással.

Remek az alaphelyzet (generációs különbségek a'la DC), remek a problémafelvetés (mi a felelősség határa, meddig mehet el egy szuperhumán entitás az élet védelme érdekében), remek a különböző oldalak felskiccelése… egészen addig, míg az emberiségnek nincs szava. Értem, hogy ez egy DC all star gála, de ha arról akar szólni, hogy mindenkinek vállalnia kell a tetteiért, a haladásért és a földért a felelősséget, akkor az emberiségnek ebben biztos csak annyi szerepe van, hogy ráncoktól barázdált homlokú fehér férfiak asztalokat ülnek körbe és gyötrődnek spoiler? Egyszerűen kevés az, hogy látjuk az Igazság Ligáját, a különutas Batmant és az intrikáló rosszfiúkat, ha pont azoknak nem osztanak lapot, akik bőrére megy – legalábbis részben – az egész helyzet?

A másik fájó pont az, hogy hiába szól a felelősségről az egész, ha a végső nagy összeborulás pont a felelősségrevonás marad el. A könnyes világmegmentésben nem fél el az önreflexió? A szerzőre túl nagy lett a gatya, és nem dolgozott el rendesen minden olyan problémát, amit a remek kiindulópont feltételez. Ettől a könnyes összeborulás kicsit hitetlen lesz, mert Wonder Woman hirtelen lerakja fanatizmusát, Batman meg a gerilla-attitűdjét? Olcsó pszichológiának híg a leve.

Nem mellesleg több helyen egyértelműen bevillantak a The Dark Night Returns gondolatai, csak azoknak Miller nagyobb mélységet és hitelességet kölcsönzött. Itt a hiteles (legalábbis nekem hiteles) karakterábrázolást elmosták a hősies pózok.

Nem azt mondom, ne olvassátok, mert aki régi képregényfan és nálam jobban ismeri a DC világát (ami nem nehéz), az biztos többet talál benne. De ez nálam csak egy meh-szintre volt elég. Még úgyis, hogy a limitált kiadás extrái igén dögösek és érdekesek.

Valahogy a festett képregények nem tartoznak a kedvenceim közé, azonban a Kingdom Come minden kétséget kizáróan kötelező olvasmány a mainstream szuperhősök rajongóinak.

A történet megjelenése idejében egészen biztosan egyedüálló volt (azóta sem sok prestige formátumú DC füzet jelent meg), mára talán viszont kissé megkopott a fénye, annyi alternatív síkon és jövőben játszódó DC történet jelenik meg. Mindezek ellenére semmit sem kell szégyenkezniük az alkotóknak, manapság is megállja a helyét egy kis nosztalgikus bájjal keverve. Hihetetlen sok akció, különböző eszmék ütközése kísér minket végig, mégsem ez szerintem az, ami lenyűgözővé teszi ezt az alkotást, hanem az a hihetetlen mennyiségű háttérmunka, ami egy-egy panelba belekerült. Aki szereti az ilyen „apróságokat” mazsolázni, vélhetően nagyon fog örülni a történetet követő jegyzetnek.

Bár úgy érzem, hogy haloványan, de ez a történet elmaradt a Csodák kora mögött, ott én erősebbnek éreztem Ross illusztrációját, illetve az olvasót vezető karakter is valahogy jobban a történet szerves részének érződött, mégis az egyik eddig legjobb hazai megjelenésnek tartom. Olyannyira, hogy a limitált kiadás mellett tettem le a voksom, mert megérdemli. Bízom benne, hogy Ross másik két nagy műve (a már említett Csodák kora és az Igazság) is megjelenhet majd ilyen nagyszerű formátumban, amikor a kiadónak lesz rá kapacitása a sok újdonság között.

Sok 25-ös lista előkelő helyén szerepel, mint a legjobb DC történetek egyike és meg is értem, hogy miért. Valahol picit a Watchmen inspirálhatta, miközben olyan későbbi alkotások meríthettek belőle ihletet, mint a Marvel Polgárháborúja, vagy az Injustice széria, amelyek már erősen higítva dolgozták föl az emberek és emberfeletti lények között dúló konfliktust. Míg az utóbbiak azonban inkább sokkolni akarták az akcióra éhes olvasókat, véres csatákba kényszerítve kedvenc hőseiket, különböző kétes magyarázatokkal, addig itt az erkölcsi és egyéb mondanivalókat nem árnyékolja be a folyamatos, sokszor értelmetlennek látszó vérontás, mégis kellőképp komor és realisztikus marad. Elgondolkodtató kötet, melyben nincs jó és rossz oldal, csupán eltérő nézetek, melyek csoportokon belül is változnak. Ez egy történet a közös felelősségvállalás kérdéséről, illetve arról, hol húzódik a valós határ annak kapcsán: Mit tehetünk még, vagy mit kell megtennünk ahhoz, hogy ne sodródjunk a végítélet szélére. Kiöregedő veteránok, egy új generáció, az emberiség és annak szélsőséges szegmensei állnak szemben egymással egy olyan világban, ahol rég elmosódott az isten és hős közötti vékony vonal. A Kingdom Come zsenialitásához hozzájárulnak Alex Ross festményes illusztrációi és a tény, hogy a nyelvezete is már-már komoly irodalmi magasságokban mozog. Ezek mellett csak hab a tortán, hogy a hazai kiadás is a csúcsminőséget képviseli fordításban, szerkesztésben és az extra tartalmak tekintetében egyaránt.
spoiler

Az olyan történetekből, hogy milyen veszélyei lehetnek, ha a világ csak a szuperhősökre támaszkodik, és mit lehet ellenük lépni, nekem a Watchman ugrik be. Tudjátok, ki őrzi az őrzőket? Ha meg olyan történetet keresek, hogy milyen könnyen lesz a szuperhumánokból önjelölt isten, ott van Sanderson ezt boncolgató trilógiája. A korlátlan hatalomnál mi korrumpálna jobban?

A te országod hasonló témát visz, és nehezemre esik nem a fentiekkel hasonlítgatni. Nem olyan nagy történet, és nem olyan csattanós, mint a Watchman. Képregény, így nem lehet annyira kidolgozott, mint egy regénytrilógia. De van egy üzenete, egy témája, amiket meg is fog és átad.
Még szimpatikus is, amire kilyukadnak. Kellenek-e a világnak a szuperhősök, vagy jobb lenne nélkülük? Tudjuk, hogy tette ez a kérdés méltatlanná Thort. Waid más választ tud adni – spoiler Vagyis, megvan benne az emberekbe vetett hit, és ezt a hősök is megkapják. Ha még egy képregényt ide akarok rángatni, akkor tulajdonképpen egy olyan jövő építésébe kezdenek, ami spoiler álma is lehetne.

De a konfliktusrendszerében ott van egy nagyon képregényes kérdés is. Az önbíráskodás meddig mehet el? Tartható-e az elv, hogy a hősök nem ölnek? Azt sem, aki nagyon megérdemelné? Ez feszítette szét a világuk kereteit, ezért ment el a történet szerint pár évtizede Superman, és vele visszavonult az Igazság Ligája is. Érdekes is, hogy egyes képregények erre milyen választ adnak. A Meghasonlás ugyanezt nagyon másként mesélte, és más volt a tanulság. Ez ilyen szempontból pozitívabb, és jobban bízik az emberiségben.

Tetszett benne, ahogy a hősök egy idősebb verzióját látjuk, és hogy miképpen reagáltak a világuk összeomlására. Ki maradt harcos, ki fordult ki magából, ki az, aki látszólag oldalt váltott? Akár lehangolónak is lehetne találni, hogy egyesek az öregséggel hogyan változtak meg fizikailag, de jól elkapták az alakokat benne. Bruce a testgéppel. Superman őszülő halántéka – bár pont ő az, akinek a kapcsán kérdőjeles az öregedés. Neki nem regenerálódnak a sejtjei a napfénnyel? De ennél fontosabb, hogy milyen döntéseket hoztak. A kedvencem különben Bruce, aki újfent bizonyíthatja, hogy ő a legokosabb az Igazság Ligájában. Ő az, aki a megváltozott világban kitűzte a célt, és haladt is a megvalósulás felé.

Van a történetben moralizálás, akciók és érzelmek is. Már ebben itt van a Superman – Diana kapcsolat, ami különben sokkal inkább elképzelhető, mint a Superman – Lane volt korábban. Nekik egyszerűen több a hasonló vonásuk, hátterük, passzolnak. Plusz, a kedvenc mosolygós részem is ők hozzák, amikor spoiler A Bruce – Clark összeborulásnak is megvolt a maga megható súlya.

Jó a keret, a megfigyelővel és a világ sorsának eldöntésével. Itt tényleg értelmes a narráció, és működnek az olyan kikacsintások is, amikor valaki felfedezi őket a tömegben. Superman, Batman is kap egy-egy ilyen pillanatot.

De, hogy valamit kiemeljek, ami azért végig bántotta a szemem. Az alakok. Drabálisak, amitől olyan gumiszerűek is. Vannak kifejező arcvonások, követhetők az akció jelenetek, de a legtöbb alak maga nem nyerte el a tetszésem. Az egyik negatív csúcs különben Wonder Women ruhája. Tényleg csak egy lelógatott kendőszerűség a szoknyája? mondjuk, az legalább takart valamit, sokan a fürdőruhát idéző minidresszben vonultak.

Összességében nekem tetszett ez a sztori és a megoldása is. Azért még nem vagyok teljesen cinikus, hogy örültem volna egy világvégének.

Valószínűleg nagy elvárásokkal ültem neki az olvasásnak, és kicsit csalódtam ebben a kötetben. Nagyon sokat hallottam már róla, többen (köztük személyes barátaim is) egekig magasztalták, én viszont nem éreztem benne azt a súlyos (akár társadalmi) üzenetet. Szükség van-e a szuperhősökre? Képesek-e az emberek az általuk istennek tekintett hősök nélkül is kezelni a társadalmi problémákat? Hol a határ a segítség és a saját hatalmuktól megrészegedett hősök önző cselekedetei között? Ha már a képregény is megidézi, akkor én is összehasonlítom a Watchmennel, amely klasszisokkal jobban tudott valamilyen választ adni a fenti gondolatokra.

Az sem segített a kötet élvezetében, hogy (ahogy ez közben kiderült) igen csekélyek a DC-történetekkel kapcsolatos ismereteim, mert a második fejezetben konkrétan teljesen elveszettnek éreztem magam. Úgy éreztem, hogy lényegében nem értem a történetet, mi miből következik, és felmerült bennem, hogy talán olyan utalásokat nem értek, melyek pedig szükségesek lennének az értelmezéshez.

Érdekes módon a rajzok is nehezítették ezt, mert bár kedvelem Ross rajzait, de itt sokszor nem tudtam követni az eseményeket sem. Mindezek ellenére elismerem az érdemeit, és a végére szépen összeértek a szálak, kikristályosodott a történet veleje, bár a szokásos nagy összecsapásban csúcsosodott ki a konfliktus.

Szép könyv, jó történettel, de valahogy pont azt veszi el, amiért a szuperhősöket megszerettem. Itt ugyanis jórészt idős megtört hősök vannak.

Nem igazán ismerem a DC univerzumot, talán ez volt az első képregény, amit ebből a világból olvastam. Persze a fő karaktereket ismertem, de úgy éreztem elveszek a sok szereplő között, ill. a panelek is sokszor egészen követhetetlenek voltak számomra. Az alaphelyzet érdekes volt, de nem igazán tetszett az egész megvalósítás, történetszálak.

Azért is jó olvasni, mert az ember egyre többet ismerhet meg a világból, egye több mindent tudhat. Azért rossz olvasni, mert az ember, ha becsületes, igen hamar rájön, hogy nem tud fittyfenét sem, és soha utol sem fog érni semmit. Akkor sem, ha mondjuk csak a kortárs irodalom érdekli. Ha emellett bármi más iránt is van benne érdeklődés, menthetetlenül és végképpen elveszett. Gondolj csak bele: ha mondjuk érdekel a történelem… S emellett mondjuk egy kicsit a pszichológia… Emiatt mondjuk a vallás és a kultúrtörténet is. S akkor persze az alapvető társadalomtudományok sem maradhatnak ki. A természettudományokat még egyáltalán nem érintettem. A vallás miatt a biológia és a kémiai is esélyes lehet. A fizikáról nem is beszélve, a kvantumfizikáról végképp nem. A művészettörténetről szót se ejtsünk! Nem is folytatom… De mégis: ha az emberfia olyan szerencsés, hogy képes leragadni a szépirodalomnál, még akkor is elveszett ember: a szépirodalom is bepótolhatatlan és utolérhetetlen. Megismerni a klasszikusok tömkelegét? Átverekedni magunkat a kortárs írók óceánján? Elmélyedni a földrésznyi krimik világában? Átlátni a sci-fi galaxisát? Ismerni a képregények történeteit, történetét, alkotóit? Ugyan már!

*
Gyerekkoromban sokszor vendégeskedtem az anyai nagyszüleimnél, Gőz papáéknál az Üllöi úton, egy földszinti lakásban. Édesanyám korai halála után még többet. Később ugyanebben a házban huszonöt évet laktam is, igaz, egy másik lakásban, az első emeleten. Ugyanitt, ugyanebben a házban lakott a Földi család. A család kisebbik fiának, Tibinek voltak képregényei. Külföldi képregények. Superman, Batman. Tarzan. Igen nehéz volt rávenni, de végül sikerült: egy hétre kölcsönadta a füzeteket. Nézegetni, mert olvasni nem tudtam őket, külföldiül voltak írva. Az olvasás nélküli nézegetést hamar meguntam, Batman filmet, ha nem is sűrű egymásutánban, ellenben meglehetősen biztos koncepcióval, és nagy sikerrel. Ezek már kimondottan érdekeltek.

Hogy miért, arra pontosan nem tudom a választ. Talán mert világéletemben hittem abban, hogy van értéke a becsületnek, a megbízhatóságnak és van remény a jó végső győzelmére. Talán ezért is voltam egy időben aktívan keresztény. A végső jó győzelmébe vetett hitem megmaradt. Igaz, nem Superman-re vagy Batman-re alapozva

*
Manapság felemás viszonyban vagyok a hős-képregényekkel. Egyfelől legszívesebben elolvasnám, megnézegetném mindet. Másfelől a mai hősök képi világa (amiket eddig láttam, és ez nagyon hangsúlyos) valahogy nem az én ízlésem szerinti.

Ismét egy önleleplezés: alig tudok valamit Superman történelméről. Persze, tudom, hogy a múlt század harmincas éveinek közepén született, és ’39-ben jelent meg először önálló füzetben, azt is tudom, hogy több rajzfilm és mozifilm változat született a történeteiből, a legismertebb és legsikeresebb a Christoph Reeve főszereplésével készült négy mozifilm, egyre vadabbul gyengülő minőségben. De átlátni egyáltalán nem látom át a Superman-történetet, képregényestül, animációs sorozatostul. Ahogy a Batman-sztorit sem, meg semmilyen sztorit sem. Néha csak vágyakozva nézegettem az újságosnál a Marvel- és a DC-képregénysorozatokat, de bármelyikbe belenéztem, olyan érzésem volt, mintha a úgy akarnám megismerni a Földközi-tengert, hogy mondjuk Athénnál belemártom az arcomat a vízbe…

Aztán még egy fontos, szubjektív momentum: miközben vonzanak a szuperhősös dolgok, aközben taszítanak is a sablonosságukkal, kiszámíthatóságukkal. Van a főfigura, ilyen-olyan képességekkel, van ellenfele a hűdegonosz, megvetendő célokkal, monumentálisan gennyedék ötletekkel a világ elpusztítására, kell lennie valahol egy csajszinak, akiért izgulhatunk, vannak nagy látványosságok a csata közben, van egy pillanat, amikor a szimpi főmanus elbukni látszik, de aztán persze mégsem, még egyszer visszanéz a felperzselt-lerombolt-felrobbant-elsüllyedt-összedőlt díszletekre és a neki lelkesen integető tömegnek búcsút intve felemelkedik-elhajt-eltűnik-áttűnik, zoom beszűkül, crescendo, The End. Vagyis a különbség kizárólag a finomságokban rejtezhet, ha egyáltalán. Azokban a jelenetekben, bújtatott kis unalmakban, amik az akcióhősök belső lelki nyavalygásairól szólnak, szerelem, barátság, felelősség, identitás, egyéb ilyen, egyáltalán nem látványos kis bizbaszok. Amitől egy átlagos nézőnek tutira leül az eksön. Aztán lehet különbség abban, mennyire dicsérjük a jelmeztervezőt, a díszlettervezőt, a CGI-st, de ezeknek a jelentőségét már a egy átlagos néző is kezdi átlátni, simán átlátva, hogy oké, fontos elem a látvány, de ha egy film csak látvány, akkor az még marha kevés az élmény-üdvösséghez. Mert a látványélmny eltompul, az érzelmi élmény akár életre szólhat. Ha így szólék: „I think this the beginning of a beautiful friendship.” – mindenki tudja miről beszélek. S mennyi látvány volt itt? No, ugye!
(Az eredeti blogbejegyzésben itt van egy beágyazott video.
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2019/09/22/mark_waid_al… )

*
A kezemben tartott kötet eredetileg 1996-ban jelent meg. Vagyis tesók között is huszonhárom éves. Nem látszik rajta. Ahogy a szerzők neve nekem nem mondott semmit, úgy gondolom, csak a képregény-művelteknek mond bármit is. Pedig nem kis nevek a maguk műfajában, elég csak egyet-egyet kattintani a Wikipedia-n. Itt most elégedjünk meg annyival, hogy mindketten vérprofik!

Mondhatnám, hogy ez A Te országod kötet, olyan, mint az augusztus 20-i tűzijáték vége: csillan, robban, itt is , ott is, amott is, hű, itt még maradt kettő, amott három, gyújts, indítsd, és aztán ha minden felröppent, szétpukkant, no, akkor vége a cirkusznak. Cseppet sem hazudnék, ha így szólnék. Azért nem, mert aki csak létezik akcióhős, az benne van ebben a kötetben. A két szerző nem xarakodott, olyan menüt készítettek, amiben egy turmixba került a csülkös bableves a Wllington bélszínnel, a feketeerdő tortával és a tejszínhabos arab kávéval. És a végeredmény nem egy jókora adag hányás, hanem valami hihetetlen kulináris orgazmus. Ebben az esetben, pontosítva a hasonlatot, vizuális orgazmus. Intellektuálisnak azért nem mondanám, de kis túlzással… Aki kimaradt, annak igazolatlan jár, a más stúdióhoz való tartozás elfogadva. De komolyan mondom, amit mondok! Van két oldal Emlékmű, ahol bemutatják a hősöket. Egyik oldalon a rajzok róluk, a másikon a nevek. Ezt figyeld!
(Itt az eredeti bejegyzésben ismét kép van.
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2019/09/22/mark_waid_al… )

Nem sámli, mi? De nem kell összecsinálnod magadat, két, kedvenc szerzőnk hihetetlen önmérsékletet tanúsított: miközben kéjesen vizuális orgiában tapicskolunk az egész köteten át, aközben ennek az egyszázöt szereplőnek (s még sokan mások) jóformán a neve sem merül fel a történet során. Csak ott vannak. Ha akad is olyan, akit keresni kell.

*
A TÖRTÉNET voltaképpen egyszerű. A nagy hősök, öregedvén vissza-vissza húzódnak, átadva a helyüket a következő genetikus generációnak, akikben szuperképességek ott vannak ugyan, de az erkölcsi felelősségérzet, az empátia már sehol se sincsen. Képzelheted! Hatalom van, és más sincsen. (Milyen szerencse, hogy ez az alapszitu teljesen ismeretlen a számunkra, Jóformán el sem tudjuk képzelni, milyen lehet egy ilyen társadalom!) Superman is visszavonulva ácsolgat egy tanyán, állatok között. (A vallásos asszociációk később még fontosabbak lesznek.) De mert növekszik a trutyi, Wonder Woman meglátogatja őt, és hívja a vártára, mielőtt minden elveszne. Superman megy, összegyűjti akiket csak lehet, hogy szembe tudjanak szállni a képességes, de erkölcsi útmutató nélküli szuperek tömegével. Akit az egykor a szuperhősök csapatából való Magóg vezet. (Bibliai név, ugye.) Folynak az események, ahogy szoktak, összecsapás, tépelődés, erkölcs ide, valóság amoda, „szabad-e ölni, embert ölni, gyilkolni, hogy álljon a vár?”, és megengedheti-e magának a vezető a pühafütyiséget az erkölcs nevében, az élet nevében? És mit ér az erkölcs, ha csak az egyik fél gyakorolja, a másik teljes mértékben fittyet hány rá? Avagy: mennyit ér, mennyire lehet képes valaki egy közösség vezetésére, ha alapvetőn nem része a közösségnek, nem onnan származik, nem közöttük él, nem azonos a múltja, és a céljaik eltérők? Nem is rossz alapvetések, ugyi?

Van tovább is. Elég sok minden. Ha érdekel, kérlek, lépj tovább erre az oldalra:
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2019/09/22/mark_waid_al…

Nagyon nehéz röviden összeszedni, hogy miről szól a Kingdom Come. Az biztos, hogy a mondanivalója bárkinek fontos, viszont a történetvezetés nem kifejezetten szórakoztató. A kulcsjelenetek méregerősek, a karakterek kiválóak, de a fő sztoriszál csak a legvégén érik be igazán, addig kicsit zavaros.
Hosszabban kifejtve itt: https://www.youtube.com/watch…