Nagyszerű motiváló írás arról, hogy a jövő lényegében olyan lesz, amilyenné tesszük. Jómagam sem bírom a parttalan optimizmust, mert sokszor látom, hogy tudatlanság áll mögötte. Emiatt is vettem kézbe Mark Stevenson könyvét némi szkepticizmussal, de nagyon pozitívan csalódtam. Kurrens témaköröket feszeget, melyek nagyon erősen fogják befolyásolni a jövőnket, és amelyekkel kapcsolatban pont hogy a pesszimizmus az uralkodó vélekedés. Korántsem törekszik teljességre a témák körét tekintve, na de hát ez szinte képtelenség is lenne. Ehelyett kiválszt néhány témát, azon belül konkrét problémát – nyilván olyanokat, amelyekhez sikerült interjúalanyt találnia, de ennyi véletlenszerűséget megengedhetünk neki, így is 4000 oldal lett a könyv –, és azokat járja körbe, bemutatva hogy milyen jó eredménnyel kecsegtető kutatást folytatnak a megoldására, vagy már akár meg is oldották, de még sincs ez a köztudatban. Érződik, hogy a szerző a ezen tudományágakban nem profi, eleinte kicsit túl sok alap dolgot kérdezett, de nem baj, mert így a természettudományokban nálam laikusabb olvasók számára is érthető lett.
Érdekes élt ad az egésznek, hogy ez a könyv, mikor olvastam már 11 éves, és az, hogy mi valósult meg az optimistán előadott ötletekből, egyben értékmérője is valamennyire annak, hogy az adott ötlet mennyire talált be. A genetikai térképezésnél bebizonyosodott, hogy mekkora jövője van, azóta még több mindenre használják, és még olcsóbb lett, bár az áttörés még mindig várat magára, a CO2 kivonást szolgáló technológiáknál valahogy kevésbé átütő a siker, indult azóta ugyan működő CO2 elnyelő mű, ami nem prototípus, de azért az áttöréstől még igen messze vagyunk. A talajmegőrzés és regeneráció a témakört tekintve már akkor működött a módszer, amiről Stevenson ír, mikor az interjúkat készítette, de azóta sokkal általánosabb lett a felfogás, hogy a talajökológiát is komplett ökoszisztémát alapul véve lehet csak igazán vizsgálni, és ebben a legelő patások állatok szerepe mára szakmai körökben mondhatjuk általánosan elfogadott lett a természetvédelemben mindenképpen, de a mezőgazdaságban is terjed ez a fajta felfogás.
Nem veszem végig a témákat, de a lényeg, hogy nagyon nem fogott mellé sem ő, sem az interjúalanyai, max még nem tartanak ott, hogy a látványos áttörés megtörtént volna. A szerzőnek is inkább a szemléletmód beoltása lehetett a célja a könyvvel, mint tételesen felmutatni valami vidámat a világ összes problémájára. A könyv stílusa könnyed és szórakoztató, határozottan olvasmányos, talán a nanotechnológiánál kicsit hosszabban időz, mint ideális lenne a laikus olvasók számára, de ennyi részrehajlás talán belefér.
Külön pozitívumnak tekintem az utolsó fejezetet ("Újraindítás"), melyben gyakorlati tanácsokkal látja el az olvasót, hogy miképp fogjon neki a világ optimista szemléletű jobbításának engem elég komolyan motiválva. Itt már hallom is a cinikus megjegyzéseket, nem véletlen, hogy az egyik fő javaslata: „Szabaduljon meg a cinizmustól!” Van még pár hasonló javaslata, ki-ki megtalálja köztük azt, amire úgy érzi, hogy neki ez az igazi akadály, amit meg kell ugrania. Ami nekem a legszemélyesebb tónusú volt, az a „Akár tetszik, akár nem, az határoz meg bennünket, amit megteszünk, és nem az, amit csak szeretnénk megtenni.”
Végül, hogy érdemes-e most még elolvasni egy 2012-ben íródott jövőkutatással kapcsolatos könyvet? Ezt mindenképpen, mert ahogy fentebb említettem, a konkrét ötletek csak az egyik lényeges dolog benne (nem mintha ezek elavultak volna), a tettvágyat fokozó optimista szemléletmód a másik, ami viszont időtlen érvényű.
