Jupiter ​hagyatéka 85% 67 csillagozás

Régen, jó 15-20 éve, amikor még nagyon frissek voltak a Peter Jackson-féle A Gyűrűk Ura filmek, a világ pedig (és benne én) jóval fiatalabb volt, mint ma, én akkor Aragorn akartam lenni.

Csak néztem, ahogy ez a fickó fejest ugrik a bunyóba, saját testi épségével mit sem törődve vágtat a veszélybe, hogy másokat mentsen. Egy hős, akinek a DNS-ébe van írva a rendkívüliség, a hősség, a keménység. 15-20 évesen láttam ezt a fazont, és azt mondtam: igen, ez az, ennek kell lenni a férfinek, ez akarok lenni, ez van az én vérembe is írva.

Tekerjünk előre 15-20 évet, landoljunk 2021 fertőzött mocsarában egy nagy lucskos toccsanással, és most már – túl néminemű kijózanító erejű kudarcon, csalódáson és szívizomgyulladáson – jól tudom, hogy nincs az én DNS-embe írva a rendkívüliség, a hősség, a keménység. Újranéztem A Gyűrűk Urát is – és tudjátok, ki akarok lenni? Théoden.

A fickó, aki kicsit tévelyegve, megtört szívvel, imbolyogva a kolosszális súlytól, saját ABSZOLÚT NEM VAGYOK RENDKÍVÜLIségének tökéletes tudatában is, öregen is fejest ugrik a bunyóba, saját testi épségével mit sem törődve vágtat a veszélybe, hogy másokat mentsen… Aragorn szó szerint nem ember, Théoden pedig 100%-ban az, és nem a DNS-e teszi öröklötten hőssé, hanem a tettei.

Na, most már ez a csávó akarok lenni. De ehhez azért sokat kellett tanulni.

A Jupiter hagyatékában elsősorban az tetszett, ahogyan ugyanezt a tanulási folyamatot 250 oldalba sűríti – először is adott nekünk az öregek generációja, akik mezei emberből lettek szuperré, majd megkapjuk azt a nemzedéket Chloe és Brandon és társaik személyében, akiknek már a DNS-ébe van írva a szuperség, majd még egy generációval lejjebb lépünk a szuperek sorában. Sheldon és Walter és körük, a nagy öregek a szuperséget úgy nyerik el, és emiatt felelősségként tekintenek rá – csak míg Sheldon alávetett szerepben, szolgálatként fogja fel a missziót, addig Walter sokkal szívesebben látná magát és emberfeletti társaikat iránymutató tűzoszlopnak, isteneknek. Ráadásul az utóbbi szerep kifejezetten jogos volna, elnézve, hogy milyen lassan öregszenek, mennyire gyorsan repülnek, effektíve szinte sérthetetlenek, és amikor bunyóznak, kő kövön nem marad.

Superman szteroiddal. Sok Superman. Sok szteroiddal.

Igazi Aragornok a maguk csapdáival. Annyi különbséggel, hogy Aragorn elfoglalja bár az őt megillető királyi trónt, mégis a szolgálat és az uralkodás érdekes elegyével lát munkához. Ő Walter és Sheldon tökéletes keveréke – ennyire szuper, ennyire hős, ennyire kemény.

Ennyire elérhetetlen.

A következő generációt Chloe és Brandon fémjelzi. Az ifjú titánok. Chloe menekül a szuperség elől, hírességbe, celebségbe fordítja ajándékait, és drogba, piába, buliba öli a szuperségét. Brandon pedig meghasonlik – ő Aragorn akar lenni, és minden megvan benne, hogy azzá válhasson, csak éppen egyetlen elem hiányzik belőle hozzá. A gerinc. Na, meg a hősség. Külön poén, hogy amíg Aragorn belenő a cipőjébe, (és hoppá hoppá, miután megszületik a gyermeke, Chloe is), addig Brandon csak beledugja a lábát és rohanni kezd vele, nem törődik azzal, mennyire lötyög a lábfején Jupiter hagyatéka (spoiler riadó: eléggé). Chloe párja, Mr. Spoiler szolgáltatja a kontrasztot: neki nincs semmiféle szuperképessége. Neki így kell helyt állni a szuperek, a hősök, a kemények között. Biztosítókötél nélkül kell másznia. Kicsit tévelyegve, megtört szívvel, imbolyogva a kolosszális súlytól, saját ABSZOLÚT NEM VAGYOK RENDKÍVÜLIségének tökéletes tudatában is fejest ugrik a bunyóba, saját testi épségével mit sem törődve vágtat a veszélybe, hogy másokat mentsen…

Hoppá, megvan a mi Théodenünk.

A történet katalizátora pedig a legifjabb generáció, Chloe fia, aki ugyan a DNS-ében hordozza a szuperséget, azonban el van tiltva tőle. Bujkálnia kell. Ő nem lehet szuper – ezért neki is meg kell tanulnia megoldani, hogy valahogyan mégis csak azzá váljon, aminek született. A nagy cipő adott, de Millar itt kőkeményen állást foglal: nem elég belelépni és spurizni, nem elég kézbe venni önnön szuperséged és agyonverni vele a világot. Közhelyesnek hangzik kimondva, de szerencsére a kötet nem mondja, hanem mutatja: a tetteid által leszel szuper, nem a DNS-ed által. Hiába folyna Aragorn ereiben übermetál tünde vér vagy akár 100-as benzin, ha a tettei által nem nőne bele a cipőjébe, elbukna. A tettei azonban igazolják, ahogy Chloét és fiukat is igazolják tetteik, sőt: felnőnek általuk a feladathoz.

Nekem mégis Chloe párja imponál a leginkább. Ő az, akinek nincs hova felnőnie, ő nem szuperhős, neki nincsenek képességei, ő nem egy földre szállt isten. És mégis felnő egy olyan erkölcsi és emberi szintre, ahova amúgy nem hívták meg. Neki nem osztottak lapot és mégis megtanul játszani. Ő ennek a történetnek a Théodenje: belevágtat ugyanabba a csatába, ahol óriásokkal és visítozó, sérthetetlen lidércekkel kell mezei halandóként szembenéznie. Teszi mindezt azért, mert az övéinek szüksége van rá.

Ez a fickó akarok lenni én is.

Mark Millar anno azt mondta a készülő Jupiter hagyatékáról, hogy ez „my The Lord of the Rings”, és amikor ezt az interjút olvastam, nagyképűnek tartottam. De most már értem. Valahol tényleg ugyanazt pedzegeti a két mű; sok egyéb mellett fő téma mindkettőben, hogy hogyan válhatsz embernél nagyobb emberré. Talán nem túl nagy spoiler, de nem a númenori véred vagy a latexrucid meg a képességeid révén.

Nem az vagy, ami lenni akarsz. Nem az vagy, amit megeszel, hanem az vagy, amit megteszel. Ha szuper dolgokat, ha hősies dolgokat, ha kemény dolgokat teszel, akkor szuper leszel, hős leszel, kemény leszel. És most jön a jó hír (ami egyben baromi ijesztő): te döntöd el, kiosonsz-e suli szünetben egy kis hősiességre. Lehet, hogy mások megtiltják, de eldönteni te döntöd el, megteszed-e.

Ez Jupiter hagyatéka, ez a kiválasztottság vízválasztója. Szóval ha unod, hogy lötyög a lábadon a cipő, akkor itt az idő belenőni.

Ha pedig mezítláb vagy… nőni akkor sem bűn.

– Még egy szó a rajzokról: atyaég, ez gyönyörű. Sok rosszat hallottam korábban Frank Quitely munkásságáról, de ez a kötet tökéletesen meghazudtolta az egészet. Ez az éles rajzstílus a helyenként kifejezetten akvarelles színezéssel nekem nagyon bejött.
– Még egy szó a mondanivaló felszíni rétegéről: erre a fajta pozitivitásra nagyon nagy szükség van manapság. A többi szuperhősös dekonstrukciós képregényben nekem az fáj, hogy csak úgy árad belőlük a kiégettség, a cinizmus (hiába szeretem nagyon a The Boyst is, az aztán végképp a zászlóshajója ennek), itt viszont reményt kapunk, megoldást, kiutat a nagy büdös szürkeségből és kiábrándultságból. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire létfontosságú ez, különösen az elmúlt másfél év után.

Frank Quitely volt az a tényező, aki/ami leginkább visszatartott ettől a képregénytől ezidáig. Mark Millar Marveles és saját univerzumában játszódó munkáit is szeretem, de Frank Quitely elég mély nyomot hagyott bennem az Új X-Menen, illetve Batman és Robinon elkövetett munkásságával – a Kék Osztriga Bárból szökött csókos szájú Rozsomák a mai napig rémálmaimban kísért. Viszont azt kell mondjam, hogy ehhez a sztorihoz remekül illenek az ő karakterei, illetve vitathatatlanul finomodott a stílusa az Új X-Men és a Jupiter hagyatéka közt (csak eltelt tizenegynéhány év), na meg az is tény, hogy a kihúzáson és színezésen is nagyon sok múlik. Szóval ha hozzám hasonlóan bárki más is fenntartással viseltetne a Frank Quitely írói álnév mögött megbúvó Vincent Deighan munkássága iránt, jelzem, hogy a MIllar alkotta terepen látványosan othonosabban mozog (szerintem legalábbis).

A terep maga egy érdekes újítással vizsgálja a szuperhősök létének örök kérdéseit, hiszen ezúttal nem egy radioaktív pók, vagy egy gyerekkori trauma, és pláne nem egy villámcsapással megspékelt vegyszer adja hőseinknek a szupererőt, hanem valami más. Viszont a Föld első szuperhősei rögtön közelebbi kapcsolatban is állnak egymással: testvérekről, barátokról van szó. Az első generáció létrejöttét flashbackek formájában ismerhetjük meg, miközben a jelenben a csodás képességekkel bíró Utópia (Sheldon Sampson), és testvére, a szintén elképesztő hatalommal bíró Walter közti ellentét egyre fokozódik, és bizony ahogy azt a fülszöveg is elárulja, ez végül a család és az általuk megalkotott szuperhős társadalom és status quo széthullásához vezet. A cselekmény elején nem egyértelmű, hogy a „jó” valóban tisztán „jó”-e, és az elsőre „rossznak” gondolt oldal valóban teljesen „rossz”-e. A globálissá növekedő családi konfliktus mögött olyan témákat dolgoz fel a történet, amikkel bizonyos formában már találkozhattunk az elmúlt évek során a szuperhős képregény zsánerén belül, úgy mint a nagy erő felelőtlen használata – hm, hm, hol is… ja, megvan! A Polgárháborúban, amit ki is írt… oh, egy bizonyos Mark Millar… :), vagy a korábban egyazon oldalon álló hősök egymással szembe fordulása – na várj csak, ez is ismerős valahonnan… megvan, ugyanonnan! :) Vitathatatlan, hogy ezeket az alapokat teljesen más történetben, más keretek között, más mondanvialó mentén tálalja Millar, de a dolgok lényege mégis ugyanaz – és tulajdonképp ez eredményezi nálam a fél csillagnyi levonást. Az eredmény ugyanakkor egy több idősíkon futó, feszes tempójú, izgalmas és egyáltalán nem kiszámítható történet, ami észrevétlenül emészt fel 250 oldalt. (Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a Netflixnek mit sikerült ebből a képi világból és hangulatból átültetnie a streaming világába, de rövidesen erre is megkaphatjuk a választ.) Amit viszont nem tudott a Marvel Univerzum keretén belül megtenni Millar azt itt gond nélkül megteheti: nem kell több évtizedes alapvetésekkel, meg úgy egyáltalán, karakterek életével foglalkoznia, gyakorlatilag bűntetlenül ölhet meg akit csak akar spoiler, hiszen nem kell a Popkultúra Védőszentjeinek ellen irányuló haragjától tartania.

Azt nem állítom, hogy a történet folytatásaként megjelent előzmények ismerete hátrány lett volna a múltbéli cselekményszál teljes megértéséhez, de az én generációm a Csillagok háborúján nevelkedett, úgyhogy a 16 évvel később megjelent nem is teljesen közvetlen előzményhez képest itt azért vélhetően nem kell majd másfél évtizedet várnunk, hogy megismerhessük a Jupiter's Circle címen megjelent történetet. Bár feltételezem, ehhez a Netflixes sorozat sikerére, illetve jelen kötet megfelelő fogyására is szükség van – utóbbi egyébként minden további nélkül tekinthető önmagában is kerek, egész, teljes történetnek.

A Jupiter-sorozatot anno még az előzmény első felével kezdtem, aztán valahogy sosem folytattam, pedig kifejezetten érdekfeszítő volt – de most itt az eredeti történet és Mark Millar megmutatja… hogy még mindig Mark Millar.
Újabban a szerző minden köteténél leírom, de továbbra is azt látom, hogy bombasztikus ötletekben, izgalmas kérdésfeltevésekben és szenzációsan csavart koncepciókban Millar verhetetlen – viszont amikor igazán kezdeni is kellene valamit mindezzel, akkor már vannak kisebb-nagyobb zökkenők. A Jupiter hagyatéka ilyen tekintetben szerintem a jobbak közül való, ugyanis határozottan túljut az első csavarásokon.
Meddig terjed egy szuperhős feladata: ha azt gondolja, hogy tudja, mi lenne a megoldás, akkor kötelessége végre is hajtani azt? De mi van, ha a maga a rendszer rossz? Oké, egy szuperhős ért mások leveréséhez – de ha a főellenség nem nevesíthető? Lehet csatázni politikusokkal és közgazdászokkal?
Millar kiindulópontja lehetőségekben bővelkedik és nagyon tetszik, hogy a családi dráma felől közelített – elcseszett családok, elrontott gyerekek, kihasznált hiányok –, így az érzelmi mozgatórugók is rögtön a helyükre kerülnek. Bár mintha gyakran használná ezt a fogalmat, igazából nem nagyon vannak ebben a képregényben szupergonoszok (ezzel amúgy is mintha keveset foglalkozott volna), csak olyan szuperemberek, akik mást és mást képzelnek a hatalommal járó felelősségről, és ez meglehetősen realisztikussá tesz még egy ennyire elrugaszkodott világot is.
Millar magabiztosan viszi végig a koncepcióját, bár a kötet második felében akadt néhány túl könnyű megoldása és kihasználatlan lehetősége – emiatt megint kicsit csalódott vagyok, pedig újfent nagyon lelkesítően indult a képregény.
De Millarnál ezt kezdem megszokni, meg bele is törődni: így is nagyon szórakoztató ugyanis, amit kapunk.

Mark Millar neve nem volt ismeretlen a számomra, mikor belekezdtem a Jupiter hagyatékába. Ezt megelőzően több képregényt is olvastam tőle, közülük a Polgárháború és a Logan: Kíméletlen jövő voltak a legemlékezetesebbek. Főleg ez utóbbi miatt bizakodtam, mert nagyon tetszett az alapötlete és a hangulata, ámbátor tartottam is tőle, mert Millar hajlamos félremenni vagy kapkodni is néhol, főleg a történetei lezárásánál.

A Jupiter hagyatékának az előbbiből és az utóbbiból is kijutott. A felütése ígéretes. Leginkább az tetszett, hogy mondanivalóját egy családon (baráti társaságon), tehát kvázi szűk keresztmetszeten (szereplőgárdán) keresztül közli. Így végig határozott a fókusz, sőt, a sorok között olvasva a családi viszály mögött felsejlik a társadalomkritika is. Ez utóbbiból sokkal több kellett volna, mert így a történet végének konklúziója elkapkodott, és kvázi lóg a levegőben: „A diktatúra sosem marad fenn, mert egyetlen ember sem lehet okosabb egy egész népnél.” Ez nem csak légből kapott, de túlságosan utópisztikus kijelentés, főleg a kötet addigi eseményeinek fényében. Ez a végkövetkeztetés nagyon ingatag lábakon áll.

Az ideáig vezető út viszont bővelkedik a jobbnál jobb fordulatokban, és az alkotók mind szövegileg, mind képileg felvonultatnak érdekes karaktereket, akiknek a sorsát izgalmas végigkövetni.A kötet elején főleg az tetszett, hogy az alkotók időt szánnak arra, hogy a fő eseményekkel párhuzamosan bemutassák az előzményeket is, így nem csak vázlatosan derülnek ki a miértek, hanem jól megalapozzák velük a történések gyökerét.

Ellenben az nagyon zavart, hogy a hétköznapi emberek teljesen háttérbe szorulnak, ami a szűk fókusz miatt érthető, viszont az már kevésbé, hogy a harcok során emberek kerülnek veszélybe/halnak meg, és az ő tragédiáik alig jelennek meg egy-egy mellékes képkockán. Értem én, hogy végig feszes fókuszú a kötet, de néhány hasonló történetben azért jobban megmutatkozott a külvilág. A teljes képhez ez itt is fontos lenne.A Jupiter hagyatéka összességében egy jól összerakott képregény. Vannak azonban hiányosságai, amelyek néhol zavaróak, néhol inkább csak hanyagság eredményei. Jó az alapötlet, és legtöbbször jó a kivitelezés, kivéve a végén, amit nagyon elsiettek az alkotók.

A teljes kritika a linken olvasható: link

Félve kezdtem ebbe a kötetbe, mert a filmsorozat, csak félig fogott meg. Viszont hamar kiderült, hogy a kettő nem teljesen fedi egymást. Egyrészt viszonylag a könyv elején eljutunk a filmsorozat végéhez, másrészt a filmsorozathoz képest egyáltalán nem túlírt és azt sem éreztem, hogy az egész egy DC utánzat lenne.
Bár a Marvel és a DC világát jobban szeretem, megérte elolvasni.

Szórakoztató, pergő, fordulatos és akciódús sztori, de hirtelen ennél többet nem tudok elmondani róla. Mondjuk, lehet, nem is kellene. Nem forgatja fel a műfajt, nem mond újat sem a szuperhősökről, sem az emberfeletti ember és a civilizált világ között feszülő ellentétekről. Egyszerűen csak el akar mesélni egy faék egyszerűségű sztorit, és kész. Nem akar az egésznek a mélyére ásni: a figuráit éppen csak annyira árnyalja, amennyire feltétlenül szükséges, és a dramaturgiát is csak nagyvonalakban rajzolja fel, aztán amolyan mindent bele alapon adagolja is a cselekményt. Szép lenne azon gondolkodni, hogyan inspirálta a szerzőt pl. a római mitológia (a Wikipédia szerint ez történt), vagy a 2008-as világválság, de a Jupiter hagyatéka ehhez szerintem nem elég mély, vagy legalábbis egyáltalán nem arra fókuszál, hogy mélyenszántó gondolatokat osszon meg az említett témákról.

A spinoffokra meg a folytatásra kiváncsi leszek, de őszintén meglepődnék, ha kidolgozottabbak lennének ennél a mostani történetnél. A korábban olvasott Millar-köteteknél is az volt a benyomásom, hogy a szerző jó ötleteket dob be, de éppen csak annyira akarja problematizálni azokat, amennyire feltétlenül szükséges. Igen, ha nagyon akarom, kicsit mélyebben is lehet értelmezni a sztorit, csak mintha a szöveg nem akarná ezt. Inkább megmarad egy szórakoztató olvasmánynak. Ez bennem hiányérzetet okoz, de a népes rajongótábor meg pont arról tanúskodik, hogy nem feltétlen kell többet elvárni ezektől a történetektől.

Egyre több számban kerülnek elő az olyan képregények amik feje tetejére állítják a klasszikus szuperhős történeteket és lehúzzák őket a realitás felé. A Jupiter Hagyatéka is egy ilyen elven indul el, hogy mi lenne, ha egyszer csak a többi szuperhősnek elege lenne egy kiscserkész Supermanből, aki rákényszeríti elveit és szabályait mindenki másra, és jól lecserélik őt, hogy ők majd megmondják az embereknek, hogyan is kellene élniük, mert ők azt úgy is jobban tudják. Szuperemberek szuperegója feszül egymásnak, miközben olyan átlagos hibákat vétenek, mint például nem figyelnek a saját gyerekeik megfelelő nevelésére. A kötet vége sajnos számomra talán picit már túl utópisztikus lett (pun intended), de ettől függetlenül egy jól megírt kerek történet, ami még Frank Quitely (szerintem) nem túl impozáns rajzstílusa ellenére is jó olvasmány.

A fülszöveg (és az olvasottak) alapján (is) sok hasonlóságot mutat a The Boys című sorozattal/képregénnyel, mert mind a kettő rendkívül erős társadalomkritika szuperhősjelmezbe öltöztetve (persze azért ennél összetettebb a dolog).
Mondjuk a Jupiter hagyatéka messze nem olyan brutális és szókimondó, mint a másik alkotás(ok), de így is kellően realista és olykor kendőzetlen is.

A történetről nagyon részletesen nem írnék, de végig érdekes, ahogy a karakterek és egymáshoz való viszonyuk is. Az alapok egyszerűek (szuperhős apa-anya árnyékában csalódást keltő gyerekek), de az eltérő jellemű szereplők miatt egyben összetett is, ami a cselekmény előrehaladtával tud meglepetéseket, jellemfejlődéseket felmutatni.
Az elején még senkit se tudtam igazán kedvelni, inkább csak sajnálni, de egy idő után már volt kikért szorítani.
Ahogy az értékelésem elején már írtam, sokféle, társadalmunkat érintő kérdéssel foglalkozik a képregény, tele van érdekes gondolatokkal, kritikákkal, bár összességében nem ezen van a hangsúly.

Nekem nagyon tetszett, végig magával tudott ragadni, így gyorsan fogytak az oldalak, ajánlott olvasmány! :D

Recenzió a Lángolón:
https://langolo.hu/szuperhosdrama-csucsra-jaratva-elolv…

Az helyzet, hogy ez egy nem túl jó, alternatív X-men sztori. Igazából semmi meglepő nincs benne, viszont a karakterek erősek és Frank Quitely rajzai már megint iszonyat jók.