Régen, jó 15-20 éve, amikor még nagyon frissek voltak a Peter Jackson-féle A Gyűrűk Ura filmek, a világ pedig (és benne én) jóval fiatalabb volt, mint ma, én akkor Aragorn akartam lenni.
Csak néztem, ahogy ez a fickó fejest ugrik a bunyóba, saját testi épségével mit sem törődve vágtat a veszélybe, hogy másokat mentsen. Egy hős, akinek a DNS-ébe van írva a rendkívüliség, a hősség, a keménység. 15-20 évesen láttam ezt a fazont, és azt mondtam: igen, ez az, ennek kell lenni a férfinek, ez akarok lenni, ez van az én vérembe is írva.
Tekerjünk előre 15-20 évet, landoljunk 2021 fertőzött mocsarában egy nagy lucskos toccsanással, és most már – túl néminemű kijózanító erejű kudarcon, csalódáson és szívizomgyulladáson – jól tudom, hogy nincs az én DNS-embe írva a rendkívüliség, a hősség, a keménység. Újranéztem A Gyűrűk Urát is – és tudjátok, ki akarok lenni? Théoden.
A fickó, aki kicsit tévelyegve, megtört szívvel, imbolyogva a kolosszális súlytól, saját ABSZOLÚT NEM VAGYOK RENDKÍVÜLIségének tökéletes tudatában is, öregen is fejest ugrik a bunyóba, saját testi épségével mit sem törődve vágtat a veszélybe, hogy másokat mentsen… Aragorn szó szerint nem ember, Théoden pedig 100%-ban az, és nem a DNS-e teszi öröklötten hőssé, hanem a tettei.
Na, most már ez a csávó akarok lenni. De ehhez azért sokat kellett tanulni.
A Jupiter hagyatékában elsősorban az tetszett, ahogyan ugyanezt a tanulási folyamatot 250 oldalba sűríti – először is adott nekünk az öregek generációja, akik mezei emberből lettek szuperré, majd megkapjuk azt a nemzedéket Chloe és Brandon és társaik személyében, akiknek már a DNS-ébe van írva a szuperség, majd még egy generációval lejjebb lépünk a szuperek sorában. Sheldon és Walter és körük, a nagy öregek a szuperséget úgy nyerik el, és emiatt felelősségként tekintenek rá – csak míg Sheldon alávetett szerepben, szolgálatként fogja fel a missziót, addig Walter sokkal szívesebben látná magát és emberfeletti társaikat iránymutató tűzoszlopnak, isteneknek. Ráadásul az utóbbi szerep kifejezetten jogos volna, elnézve, hogy milyen lassan öregszenek, mennyire gyorsan repülnek, effektíve szinte sérthetetlenek, és amikor bunyóznak, kő kövön nem marad.
Superman szteroiddal. Sok Superman. Sok szteroiddal.
Igazi Aragornok a maguk csapdáival. Annyi különbséggel, hogy Aragorn elfoglalja bár az őt megillető királyi trónt, mégis a szolgálat és az uralkodás érdekes elegyével lát munkához. Ő Walter és Sheldon tökéletes keveréke – ennyire szuper, ennyire hős, ennyire kemény.
Ennyire elérhetetlen.
A következő generációt Chloe és Brandon fémjelzi. Az ifjú titánok. Chloe menekül a szuperség elől, hírességbe, celebségbe fordítja ajándékait, és drogba, piába, buliba öli a szuperségét. Brandon pedig meghasonlik – ő Aragorn akar lenni, és minden megvan benne, hogy azzá válhasson, csak éppen egyetlen elem hiányzik belőle hozzá. A gerinc. Na, meg a hősség. Külön poén, hogy amíg Aragorn belenő a cipőjébe, (és hoppá hoppá, miután megszületik a gyermeke, Chloe is), addig Brandon csak beledugja a lábát és rohanni kezd vele, nem törődik azzal, mennyire lötyög a lábfején Jupiter hagyatéka (spoiler riadó: eléggé). Chloe párja, Mr. Spoiler szolgáltatja a kontrasztot: neki nincs semmiféle szuperképessége. Neki így kell helyt állni a szuperek, a hősök, a kemények között. Biztosítókötél nélkül kell másznia. Kicsit tévelyegve, megtört szívvel, imbolyogva a kolosszális súlytól, saját ABSZOLÚT NEM VAGYOK RENDKÍVÜLIségének tökéletes tudatában is fejest ugrik a bunyóba, saját testi épségével mit sem törődve vágtat a veszélybe, hogy másokat mentsen…
Hoppá, megvan a mi Théodenünk.
A történet katalizátora pedig a legifjabb generáció, Chloe fia, aki ugyan a DNS-ében hordozza a szuperséget, azonban el van tiltva tőle. Bujkálnia kell. Ő nem lehet szuper – ezért neki is meg kell tanulnia megoldani, hogy valahogyan mégis csak azzá váljon, aminek született. A nagy cipő adott, de Millar itt kőkeményen állást foglal: nem elég belelépni és spurizni, nem elég kézbe venni önnön szuperséged és agyonverni vele a világot. Közhelyesnek hangzik kimondva, de szerencsére a kötet nem mondja, hanem mutatja: a tetteid által leszel szuper, nem a DNS-ed által. Hiába folyna Aragorn ereiben übermetál tünde vér vagy akár 100-as benzin, ha a tettei által nem nőne bele a cipőjébe, elbukna. A tettei azonban igazolják, ahogy Chloét és fiukat is igazolják tetteik, sőt: felnőnek általuk a feladathoz.
Nekem mégis Chloe párja imponál a leginkább. Ő az, akinek nincs hova felnőnie, ő nem szuperhős, neki nincsenek képességei, ő nem egy földre szállt isten. És mégis felnő egy olyan erkölcsi és emberi szintre, ahova amúgy nem hívták meg. Neki nem osztottak lapot és mégis megtanul játszani. Ő ennek a történetnek a Théodenje: belevágtat ugyanabba a csatába, ahol óriásokkal és visítozó, sérthetetlen lidércekkel kell mezei halandóként szembenéznie. Teszi mindezt azért, mert az övéinek szüksége van rá.
Ez a fickó akarok lenni én is.
Mark Millar anno azt mondta a készülő Jupiter hagyatékáról, hogy ez „my The Lord of the Rings”, és amikor ezt az interjút olvastam, nagyképűnek tartottam. De most már értem. Valahol tényleg ugyanazt pedzegeti a két mű; sok egyéb mellett fő téma mindkettőben, hogy hogyan válhatsz embernél nagyobb emberré. Talán nem túl nagy spoiler, de nem a númenori véred vagy a latexrucid meg a képességeid révén.
Nem az vagy, ami lenni akarsz. Nem az vagy, amit megeszel, hanem az vagy, amit megteszel. Ha szuper dolgokat, ha hősies dolgokat, ha kemény dolgokat teszel, akkor szuper leszel, hős leszel, kemény leszel. És most jön a jó hír (ami egyben baromi ijesztő): te döntöd el, kiosonsz-e suli szünetben egy kis hősiességre. Lehet, hogy mások megtiltják, de eldönteni te döntöd el, megteszed-e.
Ez Jupiter hagyatéka, ez a kiválasztottság vízválasztója. Szóval ha unod, hogy lötyög a lábadon a cipő, akkor itt az idő belenőni.
Ha pedig mezítláb vagy… nőni akkor sem bűn.
– Még egy szó a rajzokról: atyaég, ez gyönyörű. Sok rosszat hallottam korábban Frank Quitely munkásságáról, de ez a kötet tökéletesen meghazudtolta az egészet. Ez az éles rajzstílus a helyenként kifejezetten akvarelles színezéssel nekem nagyon bejött.
– Még egy szó a mondanivaló felszíni rétegéről: erre a fajta pozitivitásra nagyon nagy szükség van manapság. A többi szuperhősös dekonstrukciós képregényben nekem az fáj, hogy csak úgy árad belőlük a kiégettség, a cinizmus (hiába szeretem nagyon a The Boyst is, az aztán végképp a zászlóshajója ennek), itt viszont reményt kapunk, megoldást, kiutat a nagy büdös szürkeségből és kiábrándultságból. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire létfontosságú ez, különösen az elmúlt másfél év után.