Az emberiség azóta szenved beszédhibáktól, amióta elkezdett beszélni. Ézsaiás könyvében, amely vélhetőleg az i. e. 8. században keletkezett, háromszor is utalnak dadogásra. Az ókori egyiptomiaknak még külön hieroglifájuk is volt rá. Az ógörögök közül Hérodotosz és Hippokratész is megemlíti, ám Arisztotelész szolgáltatja a legtöbb adatot arról, mit tudnak a korai görögök a beszédhibákról: Problemata című műveiben sokat leír, ezeknek egyikét, az iszknofonoszt szokták dadogásnak fordítani. Arisztotelész azt is följegyezte, hogy a dadogás súlyosbodik, ha a beszélő ideges, és enyhül, amikor iszik.
Az antik világ leghíresebb dadogója Démoszthenész volt. Plutarkhosz írja a Párhuzamos életrajzokban, hogy kavicsokat tett a szájába, amikor beszélt, egy nagy tükör előtt gyakorolt, vagy verseket szavalt, miközben föl-le futkosott egy dombon, ilyen módon küzdve beszédhibája ellen. Ezeket a gyakorlatokat Szatürosz görög színész javasolta neki, amikor a segítségét kérte. Claudius római császár, aki i. sz. 41-től 54-ig uralkodott, ugyancsak dadogott, noha arról nem maradt feljegyzés, hogy megpróbálta volna kezeltetni.
Hála az orvostudomány fejlődésének, a 19. században megnőtt az érdeklődés a beszédhibák iránt. […]
Az elsők között foglalkozott a dadogással a 17. és a 18. század fordulóján élt Johann K. Amman svájci orvos. Ő a beszédhibára a „hesitantia” kifejezést használta. Noha kezelései elsősorban a nyelv mozgásának fegyelmezésére irányultak, a dadogást „rossz szokásnak” tartotta. A későbbi szakírók hajlottak arra, hogy szerzett betegségnek tekintsék, amelyet elsősorban a félelem okoz.
Ahogy jobban megismerték az emberi anatómiát, egyre inkább élettani magyarázatot kerestek, azokra a testrészekre összpontosítva, amelyek szerepet játszanak az artikulációban, a fonációban és a légzésben. A dadogást valamelyik funkció zavarának tekintették. A nyelvet tartották a legfontosabbnak: egyesek szerint a szerv túlzott gyengesége, másik szerint a túlzott mozgékonysága okozza a bajt.
Annak, hogy a nyelvet okolták a dadogásért, a legártatlanabb következménye az volt, hogy nyelvgyakorlatokat írtak fel, és olyan bizarr eszközöket használtak, mint a nyelvtámasz, Marc Itard francia orvos villa alakú aranylemeze. Azt is ajánlották a beszédhibával megvert szenvedőknek, hogy tartsanak a felső és alsó fogsoruk között egy kis darab parafát. Ennél riasztóbb volt, hogy divatba jött a nyelv operálása. Az eljárás úttörője az 1840-es években Johann Dieffenbach, német sebész volt, akit mindenfelé utánozni kezdtek az európai kontinensen, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. Az eljárás sebészenként változott, de a legtöbb esetben hozzátartozott a nyelvizmok egy részének átvágása. Ez a beavatkozás nemhogy hatástalan, de fájdalmas és veszélyes is volt abban a korban, amely nem ismerte az érzéstelenítést és a fertőtlenítést. Néhány beteg bele is halt a műtétbe vagy a szövődményekbe.
54-56. oldal