Mivel Mark Lawrence az egyik kedvenc szerzőm a zsáner aktív üdvöskéi közül, természetesen felfokozott izgalommal és különös érdeklődéssel kezdtem bele Az Ős könyve trilógia első kötetébe. Majd az első néhány fejezetet olvasva, vissza kellett lapoznom az impresszumhoz és ellenőrizni, hogy valóban a sötét árnyakkal, kegyetlen, véres küzdelemmel, örök háborúval teli, grimdark irányzat fenegyerekének legújabb alkotását tartom-e a kezemben.
Ugyanis számomra úgy tűnt, mintha Lawrence valami megmagyarázhatatlan hátterű – amnéziát előidéző – traumán esett volna át, és – amellett, hogy írni tagadhatatlanul nem felejtett el, ámde – egyik napról a másikra egy Mark Lawrence 1.1 verzióban alkot.
A Vörös Nővér szinte minden ponton, a legapróbb stílusjegyeit tekintve is eltér a szerzőnek A Széthullott Birodalomhoz köthető eddigi munkáitól. Úgy érzem, hogy Nona Grey történetét megírva, a szerző mind a mese hangulatában, mind pedig a kalandok helyszínében és a felvonultatott eszköztárat is figyelembe véve 180 fokos fordulatot vett, és egyben markánsan visszavett az általa eddig olyannyira kedvelt badass főhős(ök), néha gátlástalanságig vagány-tökös dominanciájából. Úgy gondolom, hogy Lawrence ebben a műben visszatér az epikus fantasy legszebb hagyományaihoz, és leginkább a „sword and sorcery” alzsánerébe tagozódik be. Persze, ez csupán az én személyes véleményem, de több meglátásom is ezt támasztja alá.
Elsőként is, maga a világ felépítése. Ezen a téren Lawrence itt nem csapong, mint előző regényeiben, és nem viszi el az olvasó figyelmét az izgalmas, de néha öncélú szórakoztatásba hajló akciójelenetekkel. Jóval inkább úgy építi be ezeket az akciókat a cselekménybe, hogy az olvasót folyamatosan, töretlenül „tanítja” az általa elképzelt, megálmodott világra. Gyönyörűen építi fel az élhető Folyosó kialakulásának és a terjeszkedő Jég világának háttér-történetét, bemutatja a kialakult viszonyok között működő kisebb-nagyobb hatalmakat és utal a kapcsolatrendszerükre spoiler.
A mágia és a hozzá kötődő fegyvertelen, vagy fegyveres küzdőtechnikák ábrázolása is rendkívül alapos és igényes. Mindvégig a cselekmény, a konfliktusok ábrázolásának szolgálatában áll, egy percre sem laposodik el ettől a történetvezetés, vagy fullad unalomba a sztori. Pedig ezt különösen nehéz ilyen arányérzékkel megvalósítani egy tanoncregényben, hiszen a szerző nehéz feladat előtt áll, amikor a főhős(ök) fejlődésének lépcsőzetes bemutatása óhatatlanul lassítja az iramot, szemben az olvasó által megkövetelt feszültségfaktor fokozásával.
Az alkalmazott mágia kérdésköréhez visszakanyarodva, szerintem ugyancsak kiemelkedően igényesre sikeredett a Nővérek kiválasztásának, „osztályokba sorolásának” ábrázolása, képességeiknek a hagyományos „négy törzs” valamelyikéhez spoiler kapcsolása, továbbá az Út, mint a varázslat egyik eszközének plasztikus bemutatása. A szerző ábrázolásmódja leginkább egyik kedvencemre, Sanderson Ködszerzetére, és az allomancia megrajzolására emlékeztetett.
Lawrence a karakterek megválasztásának tekintetében is tökéletes „hátraarcot csinált”. És úgy gondolom, hogy ez is telitalálat. Nagyon jól áll ennek a sorozatindítónak, hogy a sok mocskos, vérgőzös vagány harcos helyett, végre egy gyönge-ártatlan(?!) kislány spoiler kezébe adja a meseszövés lehetőségét.
Ehhez a történethez valóban tökéletesen illeszkedett a Lawrence-től szokatlanul meglassított tempó is, a dialógusok, a háttér-mesék leírásának nyugodt, a megszokott zaklatott lüktetéstől eltérő üteme, a történetszövés kiegyensúlyozott, kényelmesen hömpölygő folyama.
Összességében kiváló belépő ez a könyv a „régi-új” Mark Lawrence-től, csak még kicsit szokni kell. De persze olvasni is! :)