HA valaki valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva tüzetesen követné a profilomat, akkor észrevehette volna, hogy a könyv harmadánál sem tartottam, amikor Mark Lawrence bekerült a kedvenc íróim közé, úgy hogy ez az első kötet, amit olvasok tőle. Előrebocsátok két dolgot is.
1. Utálom a hosszú történeteket.
2. Ez a duológia, trilógia, penta-,okta-, tenta-, s még kitudja milyen lógiák esetén hatványozódik.
Ennek ellenére, valamilen fene hívás hatására múlt évben megvettem a Vörös királynő háborúja trilógiát, s idén a Széthullott birodalom trilógiát. Mondhatni, lesz*rtam a kalapács nyelit.
A Bolondok hercege tipikusan az a könyv, amiben rengeteg mindent nem szeretek, mégis a legmagasabb elismerésben részesítem. Kezdem a nemszeretem dolgokkal.
Először is utálom az ilyen „laza, mint a rigalánc és nagyapa diói” stílust. Mivel pedig Jalan herceg ilyen és történetesen az elbeszélő, így hát az egész könyv ezt a stílust követi. Hol is volt még ilyen? Igen, az Éjszárnyban. Tökéletes párhuzam. Nemtudom megmondani az okát, mert McDonald is fenejól ír, de mégis, az ő történetében ez a sötét, teszek rá magasról attitűd sokkalta mesterkéltebb, mint Lawrence esetében. Ettől függetlenül még mindig nem szeretem, de egyszerűen helyén vannak a dolgok és elfogadom a minőségét.
A másik kicsit „béna” megoldás az a világégés után, a múltból átemelt kultúra. Fogalmam sincs hogyan történt ez a világégés, meg mi volt az eredménye, de tudjuk, hogy maradt meg az Építőktől még ez az. Még azt, hogy Róma áll, s a kereszténység: egye fene. Sosem fogunk megszabadulni tőlük. De hogy kerültek ide autentikus vikingek? Akik teljesen természetesen nyomják a 21. században ismeretes viking kultúra elemeit és teljesen úgy élnek, mint mához ezer éve… lehet hogy van rá magyarázat, de én nem tudtam összerakni a fejemben, hogy miféle világégés az, ahol megmarad a viking, Róma, hatalmas duzzasztó gátak, hatalmas betonépületek, amiket erődnek használnak, de sehol semmilyen technológia a 14. századtól arrafele….
Ez tipikusan az a helyzet, amikor nem értjük, hogyan működik, de nem érdekel. Annyira jó, hogy teljesen rendben van úgy is, hogy a szék két lábon áll.
Azt hiszem kimerültem a kritikából, most jön a dicséret. Szerintem nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy Mark Lawrence írt a legvalósághűbb fantasyt, amit eddig volt lehetőségem olvasni. Ő az első író, akivel kezet fognék, amiért úgy ír a dolgokról, ahogy azok vannak. Hitelesen ír a csatákról, a harcokról, a sebkezelésről, a lovaglásról, a táborozásról, a középkori városok, falvak szerkezetéről, az emberekről. Természetesen amennyire én értek hozzá és amennyi fantasyvel eddig találkoztam.
A karakterek annyira élnek, amennyire bármelyikünk, legalább annyira összetettek és silányak, s pontosan annyira vágynak a nagy kalandokra, mint mi: egy sör mellett, a kandalló melegénél meghallgatni őket, vagy eldicsekedni velük, hátha akad érte egy csábos mosoly, vagy egy széttárt comb. Amikor kinn vannak a gyilkolás mezején, vagy a jeges pusztaságban, akkor ők is átértékelik, ahogy mi is tennénk.
Az író nagyon jól adagolja a történetet. Bár hosszú, vagy épp valami nagyon izgalmas történik, vagy elmesél nekünk egy olyan hiányzó emlékezésszilánkot, amire már régóta vágyunk.
Külön elismerés a nyelvezetért. Feltételezem, hogy az eredeti szöveg is választékos és fennséges, amit kedves fordítónk és prófétánk Horváth László ültetett magyarba. Jó szöveget fenségesen lehet magyarra fordítani, szóval itt szerintem két embert kell dicsérnünk.
Nem utolsó sorban pedig emelem poharam a borítótervezőre. Igazából e volt, ami annyira megfogott, ilyen fenséges köntösbe csak nem bugyulálhattak ganét. S milyen igazam volt!
Azt irja a könyv hátulján, valami nagyokos a nagyokosoktól, hogy „Mark Lawrence a legjobb dolog, ami a fantasy műfajjal történt az utóbbi években.” Ez pedig így van.