Az ​Osheimi Kerék (A vörös királynő háborúja 3.) (Széthullott Birodalom univerzum) 103 csillagozás

Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék

A ​Pokol minden borzalma áll Snorri ver Snagason és családja megmentése közé. Már ha egyáltalán fel lehet támasztani a halottakat.

Jalan Kendethnek viszont csak az számít, hogy megússza élve, persze Loki kulcsával együtt, amely nemcsak minden ajtót és minden zárat nyit, hanem könnyen lehet, hogy egyben sorsának is kulcsa az élők világában.

Jal szeretne végre visszatérni a henye és kicsapongó élete lényegét jelentő örömökhöz, a nőkhöz, a borhoz, és a szerencsejátékhoz. A végzetnek azonban más, nagyobb szabású tervei vannak vele…

Az Osheimi Kerék közben egyre gyorsabban forog, és ha nem állítják meg, hamarosan szétrepeszti a világot. Ha minden elvész, és nincs hová menekülni, még a leggyávább embernek sem marad vesztenivalója.

Jal és Snorri farkasszemet néz a Holt Király hullaseregével, és menekül a Kék Hölgy számtalan tükre elől. A végén azonban, akár gyorsan, akár lassan forog, az Osheimi Kerék az úr, hacsak nem sikerül megérteniük, mi a… (tovább)

Eredeti mű: Mark Lawrence: The Wheel of Osheim

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Fumax, Budapest, 2016
456 oldal · ISBN: 9786155514890 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
Fumax, Budapest, 2016
452 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155514821 · Fordította: Gy. Horváth László

Enciklopédia 22

Szereplők népszerűség szerint

Honorous Jorg Ancrath herceg · Jalan Kendeth herceg · Snorri ver Snagason · Honorous Jorg Ancrath · Hennan Vale · Kara


Kedvencelte 7

Most olvassa 4

Várólistára tette 43

Kívánságlistára tette 77


Kiemelt értékelések

>!
gesztenye63 P
Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék

Próbálok kíméletes lenni A vörös királynő háborúja zárókötetéhez – leginkább a saját érdekemben, hiszen Lawrence az egyik kedvenc fantasy szerzőm, és utálok csalódni. Márpedig jelentős várakozásokkal vágtam bele ebbe a kötetbe is, de valahogy sehogyan sem akart beindulni az a bizonyos várva várt végkifejlet, nem jött el a nagy durranás, elmaradt a csillagszórós tűzijáték, nem lett a végén Szilveszter. Rosszízű tréfának hangozna, ha azt írnám, hogy a Széthullott Birodalom történetének végére „széthullott” a regény cselekménye is. De sajnos még ez sem fedi az érzéseimet. Számomra Az Osheimi kerék története úgy igazából össze sem tudott állni.
Úgy vélem, hogy egy trilógia zárókötetének megcímzett feladata a főhősök valamely módon történő révbe juttatása, a trilógia központi problematikájának valamely módon történő megoldása, a bonyodalom lezárása, a szálak elvarrása, a súlyponti kérdésekre adott válaszok, vagy legalább alternatívák felkínálása. Nos, ezek a kritériumok tökéletesen teljesültek is. Az utolsó ötven oldalban. Kissé kurtán-furcsán, mintha a kezdőkörből elbődült volna a játékvezető, hogy nincs több hosszabbítás, zárjuk le!
Addig bizony számomra meglehetősen ötletszerűen, arányvesztetten, néha nehezen magyarázható célokkal ugrálunk a Sahar „kies” homokdűnéitől a Vízbefúlt-szigetekig, Cinóber ostromlott falaitól Osheimig, a Kerékig. És hiába a sok harcos jelenet, a fejezeteken keresztül dúló várostrom, valahogy nem akar eljönni az a bizonyos „letehetetlen” érzés. Pedig Jalan derékig gázol a vérben, házhoz jönnek a mocsári vámpírok, a nemszületett, az élőholt és a többiek. Aztán meg itt van a varázslat is. Nem maradhat ki a buliból a Holt Király, a Kék Hölgy, de a Néma Nővér sem. Alkalmaztatik a nekromancia, a tükörmágia, vagy az Építők sajátos, tudományba oltott, vagy éppen abból kinyert mágiája. Szóval minden adott ahhoz, hogy óriásit robbanjon az a petárda. De valahogy nem sikerül meggyújtani a zsinórt, hiányzik a történetet összetartó feszes szerkezet, nem találom a kohéziót.
Pedig a karakterek önmagukban továbbra is ügyesen mozognak, sőt egy nyúlfarknyi lerészegedés erejéig megkapom a várva várt találkozásomat is spoiler. Garyus szerepe végre egészében kibomlik és beteljesíti küldetését. Kara és Hennan Vale a legjobb viking hagyományok szerint állják a sarat a képzeletbeli skjaldborgban. De a karakterek világbajnoka továbbra is a családját elvesztő Snorri. A kötet – számomra – legeltaláltabb részei azok a flash-ek, amelyek Snorri saját lelkiismeretével, múltja démonaival folytatott küzdelmeit ábrázolják Hél birodalmában. Úgy vélem, mesterien.
Tetszett továbbá a kissé elhamarkodott végkifejlet magyarázata is, ahol többek között megvilágosodhatunk az Építők ezer év óta működő gépeinek működése felől, és fura, de érdekes választ kapunk a posztapokaliptikus középkorba zuhant Európa hiedelemvilágának, mítoszainak egymásba csúszására, a félelem képzelete és a valóság közötti határvonal elmosódására, a világok átfedésére.

Erre vártam a könyv végéig, de valahogy olyan lassan érkezett meg, hogy a hiányérzet már nem múlik el teljes mértékben. De persze továbbra is hiszek Mark Lawrence-ben és nagy reményekkel várom Nona, a Vörös Nővér eljövetelét. :)

3 hozzászólás
>!
Rodwin
Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék

Lawrence újabb trilógiáját hagytam a hátam mögött, az Úti testvéreket leszámítva, pedig a Széthullott Birodalmat is. Nem lett a kedvencem a világ, de azért minden elismerésem az írónak, mert tényleg nagyon jól összerakta mind Jorg, és mind Jalan kalandjait.
Kicsit féltem ettől a könyvtől, mert sokan elég negatívan értékelték. De a Bolondok hercege után, ezt a könyvet szerettem a legjobban a világból.
Cselekmény kicsit nehezen indult be a számomra, kedvenc menekülőművészünk a Szaharban találja magát, jobban érdekeltek volna a Hél-beni események. Persze ezt is megkaptam idővel, az első 50 oldal után be is indul a könyv.
Jalan valahogy jobban a szívemhez tudott nőni, mint az előző trilógiában Jorg. Egész kikupálódott így a harmadik könyvre, ha visszagondolok, hogy honnan is indult. Persze itt is voltak jelenetek, amelyeket megmosolyogtam. Hercegünk még mindig inkább elfut, mint kardélre kerüljön a feje.
Cinóberbe való visszatérését nagyon élveztem, ellentétben Jalannal, mert családja felől szinte csak megvetést kap. Nyomában pedig ott lohol a Holt király, és serege. Az itteni csatározást nagyon jól sikerült megírnia Lawrence-nek.
Snorri-t továbbra is nagyon szeretem, az író pont időben hozta vissza a könyvbe, már mikor kicsit sok volt Jalanból. Hél-beni kalandozásuk nagyon látványosra sikerült. Az Osheimi kerékig pedig vállt, vállvetve juthattak el. Mellettük ott volt még Kara, és Hennann, akiket nagyon jó mellékszereplőknek tartok.
A könyv vége fele sok mindent megtudhatunk az Építőkről, számomra sikerült lezárnia mindent. Szerettem ezt a sorozatot, de bizonyos, hogy hónapok múlva Jalanon, és Snorrin kívül nem sokra fogok emlékezni.
Mindenképp előbb Jorg kalandjait kell elolvasni, de anélkül is élvezhető a trilógia. De azzal a hátunk mögött még többet fogunk kapni. A könyv fénypontja mindenképp Jorg és Jalan görbe estéje volt.
Lawrence újabb trilógiáját pedig nagyon várom, bár a Vörös nővérről is láttam már elég vegyes kritikákat, de talán az lesz majd az én sorozatom.

>!
Fumax, Budapest, 2016
452 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155514821 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
TiaManta
Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék

Jaj hogy is írjak, mit is írjak. Tegnap este befejeztem de annyira tanácstalan vagyok ezzel a kötettel. Lehet az író is így érezte? Nem tudta már pontosan mit is akar?
Na szóval összehasonlítani a tövisekkel eddig nem akartam, de sajnos az összkép itt a végére annyira szétesett. Pedig a könyv első két harmada kifejezetten tetszett. Aztán kezdett unalmas lenni. Nem éreztem azt amit vártam volna. Elmaradt a hatása.
Pedig bírom én ezt az idióta, önző, gyáva Jalant, a bátor, rettenthetetlen Snorrit, de ők nem voltak elegek ehhez. Kara és Hennan semlegesek számomra, de belefértek még. Hiányzott valami.
Még mindig élveztem sok részt, de sajnos elveszett a lendület.

10 hozzászólás
>!
Wee IP
Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék

Hát-hát-hát…
Szeretem Lawrence-t, nagyon szeretem, ahogy ír, és a Széthullott Birodalom trilógia valami zseniális. Jorg egy igazi szemétláda, de kegyetlen, dacos gyerekből olyan karakterfejlődésen esik át, hogy a végén, mikor becsuktam a könyvet, csak törölgettem a szemem, hogy „ne már”! Ott volt katarzis, volt feszültség… Ott a három könyv tényleg egy egész, kerek történetet ad ki.

Ennek fényében most sajnos csalódtam. A vörös királynő háborúja valószínűleg sokkal ütősebb lehetett volna, ha nem Jalan a főszereplője, és nem az ő szemén keresztül látunk. Sajnálom, ez van. A történet is kusza, és ezt nem csak azért mondom, mert a Töviseket egyhuzamban tudtam elolvasni, itt pedig várnom kellett a részek között.
Egyszerűen nincs meg az a koherenciája, amit elvártam volna egy Lawrence-szintű írótól.
Mikor még a második rész végén sem láttam, hogy tulajdonképpen merre is tart a történet…
Most meg olyan hirtelen lett vége, mintha valaki rászólt volna Lawrence-re, hogy „na, elég lesz, leadás van, sok lesz az a karakterszám, hagyd abba!”. Nem mondom, hogy összecsapott volt a vége, idáig nem merészkednék, de Jorg után én azt vártam, hogy mellbe vágjon, és kikészítsen.
De be kellett látnom, hogy a sok viszontagság ellenére, ami érte, Jal fikarcnyit sem változott. Se egyik, se másik irányba. Voltak jó pillanatai, igen, de aztán mindig visszatért a kiindulási ponthoz.

Most tettem le a könyvet, és hiányérzetem van. De ez nem az a jóféle sajgás, ami akkor önt el, mikor teljesen beszippant a történet, és nem akarod, hogy vége legyen. Nem. Ez az a fajta hiány, amit akkor érzel, mikor téged bizony alaposan átvertek. Felspanoltad magad, hogy „húú, ez mennyire nagyon ütős lesz”, de a végén csak ülsz és, azon lamentálsz: ez volt mind? Komolyan?

Szóval most így állunk.
Számomra Lawrence még mindig leg-leg, de ez a sorozata csak azért marad majd a polcomon, mert gyönyörűségesek a borítói…

3 hozzászólás
>!
RosszQtya P
Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék

Nagyon rá voltam kattanva erre a poklos történetre,már alig vártam, hogy szétrúgjuk az ördög seggét, ehelyett csak Afrique homokját vágta a szemembe a szél. Nem is igazán értettem ezt a kitérőt, de mindegy. Szóval pokol, hát ez elég vérszegényre sikeredett. Én egy kissé másképp képzeltem el a dolgot. A zombi áradatot is untam néha, olyan érzésem volt, hogy sosem fogynak már el, csak jönnek és jönnek monoton. Vörös határról pik-pakk három perc alatt Osheimben voltunk, ez meg milyen már, átutazni Európát cirka húsz-harminc oldal alatt.Nagyon hullámvasút volt ez a könyv, nem mondhatnám, hogy maxi elégedett vagyok.

11 hozzászólás
>!
Noro MP
Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék

Az epikus fantasy kimondatlan alaptétele, hogy a világ sorsa áll vagy bukik mindazon, ami a történetben elhangzik. Elfogadjuk, hogy valóban ezek a hősök, ezek a tettek mentik meg a világot, és ami a háttérben zajlik, az csak másodlagos jelentőségű lehet. Mark Lawrence ikertrilógiái a Széthullott Birodalomról ezt az egyszerűsítő felfogást cáfolják meg. Mert ez a világ kétszer, lényegében egyszerre, mégis egymástól függetlenül van megmentve. Az egyik trilógia szempontjából a másik csak háttérelem, és viszont. Néha átfedik egymást, de gyakrabban elbeszélnek egymás mellett. Egyszer az egyik mutat többet a valóságból, máskor a másik. Ha összességében nézzük a hat könyvet, akkor pontosan ez bennük a zseniális: a tettek és események relativitásának ábrázolása. Ami az egyik szerint világraszóló dolog, az a másikban talán fel sem tűnik, a narrátor soha nem látja a teljes képet, csak az olvasó.

Lawrence ezúttal is lassan építi fel történetét, de nála a fokozatosságnak is megvan a maga szerepe. Akárcsak a világ, Jalan és Snorri karakterei is úgy válnak igazán érdekessé, ha összehasonlítjuk az “ilyen volt” képeket az “ilyen lettekkel”. Különösen profi ebben a kötetben a flashback elemek használata: nem a két főhős pokolbeli látogatásával kezdődik a történet, habár időrendben ez következne A Hazug kulcsa után. Ehelyett mindig a drámailag megfelelő pillanatban térünk vissza a másvilági eseményekhez, ahol azok valamilyen asszociációba lépnek a jelenbeli történésekkel. A szerző korábban is kísérletezett már hasonlóval, de számomra itt vált igazán meggyőzővé ez a technika.

Jalan továbbra is a maga szabados felfogásában tálalja az eseményeket, de benne is van fejlődés. A bolondok hercege már inkább gúnyolja önmagát, ahelyett, hogy mentegetné. A tükörmágus általi megkísértése pedig az egyik legjobban átélhető erkölcsi válság, amit epikus fantasyben olvastam. Snorri egyedül átélt kalandjai mindennek kiváló ellenpontot adnak – kár, hogy csak a könyv utolsó szakaszában. Kettejüket én mindenesetre érdekesebbnek találtam Jorg önmagában is ellentmondásos alakjánál. Nem mintha ők olyan egyszerű figurák lennének, de számomra mindenképpen következetesebbek.

A szerzőt én elsősorban mégis azért szeretem, amit a science-fantasy zsánerével csinál. Ahogy a poszt-apokaliptikus világból kibontja a fantasyt, majd visszafejti sci-fivé, hogy aztán egy harmadik kanyarral bebizonyítsa, hogy a tudomány és a mágia mégsem egy és ugyanaz, ámde egybeolvad: ez engem mindennél jobban szórakoztat. (Igaz, hogy egyszer bevillant a Nemes István-féle Worluk átka, mert van, amire mi már akkor rájöttünk, amikor Amerika még Tolkiennel volt elfoglalva :D Lawrence viszont sokkal elegánsabban oldotta meg ezt is.) A két trilógia ráadásul különböző módon közelíti meg, és a kozmológia eltérő elemeit hangsúlyozza ki, amivel ismét csak a narráció relativisztikus jellegét emeli ki és az olvasóra bízza, mit rak össze belőle. Ugyanakkor nem esik abba a hibába spoiler, hogy túl kevés információt ad, ez ugyanis megfosztaná a magamfajta olvasót az infókkal való sakkozgatás élményétől.

1 hozzászólás
>!
Razor SMP
Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék

Némileg aggódva vettem kezembe a trilógia záró részét, mivel láttam, hogy a keményvonalas Lawrence-rajongók, mint @CaptainV és @Ivenn bizony húzták a szájukat az elolvasása után.
Az induláskor én is húztam. Az előző kötet befejezése után jól megszokott duónk Pokolbeli kalandjait vártam, ehelyett azzal kellett szembesülnöm, hogy Jal Afrique-ben kötött ki, egyedül. Végül a Pokolbeli dolgok is előkerültek flashbackek formájában, de addigra a jelen valahogy érdekesebb volt, bár a könyv felénél azért már filóztam, mikor is kerül a címadó Kerék végre a középpontba? Valahogy a történet arányai nem voltak teljesen jól eltalálva, viszont engem személy szerint kárpótolt, hogy elég sok minden kiderült a Széthullott Birodalom világának hátteréről és úgy összességében sem bántam meg a trilógia elolvasását.
Kíváncsian várom Mark következő trilógiáját, de hosszú távon azt sem bánnám, ha visszanézne még a Széthullott (vagy akár az Egy) Birodalomba.

>!
Fumax, Budapest, 2016
452 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155514821 · Fordította: Gy. Horváth László
3 hozzászólás
>!
ggizi P
Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék

Eléggé összezavarodtam az elején ezzel a két különböző történetszállal, de aztán persze nem maradt el az összefonódásuk, bár jóval később, mint vártam. Snorrit is keveselltem, de Jal szokásos formája többnyire elfeledtette velem a hiányát. De nem teljesen. Érdekes és megkapó volt olvasni a viking pokoli történetét, de nem volt annyira erőteljes a jelenléte, mint a brutális bárdcsapásai. A korábbi közös kalandok után most főleg Jal útját követhettük nyomon, aki viszont semmit nem változott. Még mindig egy önző és gyáva ficsúr, akinek a gondolatmeneteitől folyton dobok egy hátast. Irtó jókat tudok szórakozni rajta, szinte filmszerűen látom magam előtt a hülyeségeit.
Na, izé, mennem kell. Allah áldása legyen veletek és a többi. :)))

A vége nem volt olyan átütő, mint vártam, de nagyon élveztem ezt a grandiózus utazást a Széthullott birodalomban, ahol Jal is megtette a saját különbejáratú körét spoiler

2 hozzászólás
>!
Shad
Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék

Huh nehéz a könyvről úgy írni, hogy ne vegyem figyelembe : ez bizony egy trilógia záró kötete. Nagy reményekkel kezdtem bele a sorozatba, az első rész letaglózott imádtam. Annyira ígéretesnek tűnt, mint Jorg története. Jal és Snorri totálisan ellentétes karaktere, ahogy szép lassan közelednek egymáshoz. Második kötettel már picit hadi lábon álltam, eleje nagyon lassan indult, de aztán elsöpört. Ez az utolsó rész első száz oldala már tényleg szenvedés volt. Össze vissza ugráltunk az időben, sivatag, pokol oda-vissza, történni meg nem történt eközben semmi. Aztán Jal visszakerült Cinóberbe és jött a nagy csata, ahol felnőtt, bár látja saját hibáit képes helyt állni és helyesen dönteni. Pörögtek az oldalak és rimánkodtam, hogy kitartson a végéig. Hát nem tartott. Amilyen pörgős volt a közepe, tulajdonképpen a Kerék problémájára talán 50 oldal ha maradt. Folyamat azt néztem, uram atyám még mindig a Kerékhez tartunk és már csak ennyi oldal van hátra, mi lesz itt? Hát egy összecsapott vég. Az utolsó „epic” harc, ahol ott lett volna a Húga, a Kék Hölgy és Dean is lerendezve kb 10 oldalban. A vége meg? … Egy biztos nem ez volt az utolsó Széthullott Birodalom trilógia. Erre kaptunk egyértelmű utalásokat:) Rettentően keserédes a szám íze ezután. Hogy megérte? Meg. Az már más kérdés, hogy mennyire:P

>!
Gerof
Mark Lawrence: Az Osheimi Kerék

Nagyon kíváncsi voltam, hogyan hozza össze Lawrence két trilógiát, és sajnos ebben kicsit csalódtam. Noha szó eset Jorgról és az ő kalandjáról, úgy érzem, mintha ezt a világot kétszer mentették volna meg egymástól függetlenül. Én valami olyasmire számítottam, hogy az Jalan kalandja valami módon visszahat Jorgéra és vissza valami sokkal nyilvánvalóbb módon. Persze látom, hogyha az egyik nem végzi be a küldetését, akkor a másiké is fölöslegessé válik, de valahogy összefüggőbbnek vártam a kapcsolatot.
Azért a várakozásaimban való csalódás nem tart vissza attól, hogy szeressem ezt a könyvet. Lawrence prózája nagyon fekszik nekem, az unatkozás messze elkerült, az itt-ott felbukkanó humor rendszeresen megmosolyogtatott. Jalan szemén keresztül követni az eseményéket számomra mindvégig szórakoztató volt. Kabaréba illő „muszáj-Herkules”.

Amikor hajdanán belekeztdem a Tövisek-trilógiába, akkor már tudtam az alapkoncepcióról, hogy a Földünkön játszódik sok száz évvel egy megsemmisítő nukleáris háború után. Ez volt, ami miatt úgy éreztem, el kell olvasnom, hogy lehet egy fantasy-regényt megmagyarázni a saját világunkban. Ha a lapokon bármi nyomát leltem az építőknek, árgus szemmel figyeltem, hogy ebből mi sül ki, miként magyaráz meg bármit is a történetből, mágiából stb. Ha jól tudom, Lawrence éppenséggel rakéta-tudós (vagy nem jól tudom, lásd hozzászólások), szóval várható volt, hogy nyomokban tudományt is tartalmazó magyarázatot ad. Persze magától értetődik, hogy mindez spekuláció és nem hard SF, de azért nem azt a reakiót váltja ki, hogy kérem ez mekkora marhaság. Mindeközben, hogy a „tudományt” maszatolja bele a regénybe, a fantáziáját is igazán szabadon ereszti, az előzőekben nem éreztem ennyire, hogy lépten-nyomon valami fantasztikumba botlunk. Van itt kérem mindenféle „esküdött”, de a halál a legnépszerűbb, néhol egész zombi-apokalipszis hangulata volt.

Leszámítva a magam kis csalódását, azért bőven megérte végigolvasni ezt (és a másik) trilógiát. Micsoda szerencse, hogy Lawrence fiókjában már ott lapul 2-3 másik könyv (ezektől teljesen független) megírva és kiadásara várva. Határozottan összebarátkoztam a szerzővel.

>!
Fumax, Budapest, 2016
452 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155514821 · Fordította: Gy. Horváth László
7 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Fumax KU

Utolsó emlékem egy kép. Jorg eszméletlenül, kiterülve fekszik, álmában sokkal fiatalabb, mint amilyennek valaha is képzeltem. Én ráterítek egy szőnyeget, hogy meg ne fázzon a sivatagi éjszaka hidegében, majd a lépcsőhöz támolygok. Nem tudom, hány életet menthettem volna meg, ha egyszerűen legurítom a háztetőről…

>!
gesztenye63 P

Találkoztam már olyanokkal, akik nálam is gyorsabban futottak, de olyannal még sohasem, aki elszántabban akart elkapni, mint amilyen elszántan én menekültem.

>!
gesztenye63 P

A Pokolban hamar megszokja az ember, hogy minden társaság jó, ami nem halott.

>!
Fumax KU

Vannak, akik kivirágzanak öregkorukban, mások úgy érzik, beszűkül körülöttük a világ, és semmi értelmét nem látják az útnak, amely még vár rájuk. Azt, aki először kóstolja meg, csodás érzéssel tölti el az ópium, ezt akarja újra átélni, amikor vissza-visszatér hozzá, de a végén már csak azért szívja, hogy embernek érezhesse magát. Sokunk számára jelenti ugyanazt az élet – pár esztendei arany ifjúság, amikor mindennek édes az íze, minden élmény új és jelentőségteljes. Aztán jön a lassú, hosszú döcögés a sír felé, miközben mindhiába próbáljuk felidézni azt az érzést, amikor tizenhét évesek voltunk, és előttünk hevert az egész világ.

>!
Noro MP

– A történelem mindössze arra tanított meg bennünket, hogy sohasem tanulunk a történelemből.

156. oldal (Kilencedik fejezet)

Kapcsolódó szócikkek: történelem
>!
Fumax KU

„Vedd vissza a kis nyavalyást, mielőtt lehugyozza az ingem” – mondtam, és az anyja kezébe nyomtam unokahúgomat, de már késő volt. A babák által űzött ősi mágia rám is hatott, hamarabb fertőzött meg, mint ahogy beszennyezett volna a húgy, a hányadék meg a többi testi folyadék, amit az újszülöttek mindig készek megosztani az emberrel. Egy életen át gyakoroltam a kibújást a kötelezettségek alól, ezt mégsem tudtam lerázni magamról. Mennyivel rosszabb lehet akkor apának lenni!

>!
gesztenye63 P

Mindnyájunknak egy írnok él a szeme mögött, feljegyzést körmöl az eseményekről, hogy később elolvashassuk. De ha elég sokáig iszol, összegöngyöli a tekercsét, elteszi a lúdtollát, és alszik egyet.

>!
Rodwin

Van valami mágnesesség a vikingekben, ami egymáshoz vonzza őket,
és valami a viking férfiakban, amitől apává akarnak válni.

374. oldal

>!
Fumax KU

A legfontosabb tényező, ha a vizet és a sót leszámítjuk, az unalom. Vannak, akik élvezik ezt, de én inkább kerülöm, hogy magamra maradjak a képzeletemmel. Ha nem akarsz kellemetlen emlékekkel, kínos igazságokkal bíbelődni, foglald el magad. Egész ifjúságomnak ez a magyarázata. Szóval a sivatagi csöndben, ahol csak tevékkel meg pogányokkal beszélgethetnél, de egyik sem érti a birodalmi nyelvet, az ember bizony védtelen marad önnön sötét gondolataival szemben.


Hasonló könyvek címkék alapján

David Mitchell: Felhőatlasz
Rachel Ward: A menekülés
Robin O'Wrightly: Az amulett rejtélye
Hídvégi Igor: Középkor újratöltve 2.
Patrick Ness: Kés a Zajban
Ryan Graudin: Invictus – Az idő gyermeke
Abraham Merritt: A Holdtó
Jules Verne: Utazás a Föld középpontja felé
Acsai Roland: Szívhajítók
Stephen Baxter: Antijég