Tetszetős világ, közepes történet, ifjúsági szemszögből és stílusban elmesélve. Érdekes annyira, hogy várjam a folytatást, de azért többre számítottam egy majd' 20 kötetes sztárírótól. Az első olvasásom tőle.
Külső megjelenés: ★★★★★★
Kellemesen kézben tartható súly, keménytábla; fekete, fehér és arany remek összhatása, sejtelmes és sötét, rögvest megadja a zord jégvilági hangulatot. A Fumax kiadónál csodás ízléssel választanak borítót és dicséretes alapossággal törekednek a kiadványok legkiválóbb minőségére.
Világ: ★★★★★
Ez ugyanaz a bolygó, mint Az Ős Könyve sorozaté, csak máshol játszódik (spoiler). Szerencsére nem igényelte a korábbi sorozat előismeretét, önállóan is érthető volt (legfeljebb nem tűnt fel, hogy ez vagy az épp valami utalás a másik történetre), nem okozott hiányérzetet. A szerző nagyszerűen megteremtette a hangulatot az átható sötétség, a dermesztő hideg, az ismeretlen mélység motívumaival felépített varázslatos, egyben haldokló jégvilág alapötletével, a veszély és rejtély szolgál fő mozgatórúgóként. Tetszett, hogy alaposan és átgondoltan alakította ki a négy népet (spoiler), a jég klánjait (kis regei részletekben elmesélve eredettörténetüket is) és a gyarlottak társadalmi berendezkedéseit. Tetszett, ahogy fokozatosan bontakoztak ki az újabb részletek a jég alatti világról és az ott kialakított életről, a titokzatos utalásokkal a bolygó korábbi állapotára (és a különféle eszközöket, anyagokat hátrahagyott előző civilizációra). A címadó csillagok világító/hőt sugárzó kövek a jégben, fontos szerepet kapnak mind a főhős, mind a történet szempontjából – akárcsak a hőt szabályozni képes, különös idegen írásjelek. Az elemeket uraló mágikus képességek, a sötét foltként megjelenő démoni erők nem újkeletűek, de számomra érdekes volt, ahogy alkalmazta őket (még ha nem is vitt bele túl sok igyekezetet, hogy egyedivé vagy nagyszabásúvá tegye a mágiát).
Történet: ★★★☆☆
Alapvetően ifjúsági (kamaszviselkedéssel, szerelmi sokszöggel, tanulással, önfelfedezéssel, belső vívódásokkal, az éretté válás kihívásaival), a felnőttek világából kitaszított fiatalokkal a főszerepben, akiknek sikerült önállóan túlélniük, sőt, több lehetőséget kihozni a zord világból. A felszínt a papság uralja, akik rendszeresen kiválogatnak és letaszítanak egy verembe gyerekeket (gyarlottaknak nevezve őket), hogy „védjék a vérvonalat és segítsék a többiek túlélését” (mint a spártaiaknál Tajgetosz mítosza link). A főhősünk önként veti le magát, és odalent új, korántsem néptelen világot talál – persze az élet ott sem könnyebb, csak más. Kiderül, hogy rengeteg dolog, amiben korábban hitt, csak a papok általi félrevezetés volt, és mivel eddig senki sem kérdőjelezte meg a hatalmukat, az nemzedékeken át töretlen is volt (a veremből sem tért még vissza senki). A cselekmény alapvetően kalandközpontú, emellett a fiatalok kapcsolatait bonyolítgatja. Lendülete elég hullámzó, a legeleje kicsit nehezen érthető volt, majd miután a főhős levetette magát a mélybe és felgyorsultak az események, érdekessé vált. Aztán kezdett elnyúlni, leülni, a világ felfedezésére (túl) nagy hangsúly került, egy darabig élveztem is, de egy idő után ez már kevés/lassú volt. Helyenként felpörög persze a harcokkal és menekülésekkel, de az írói kegy mindenkit általában megóv, szóval nem sok tétje volt visszagondolva ezeknek sem. A párbeszédek néhol videójátékos mellékszereplőktől való tájékozódásra, illetve küldetésfelvételekre emlékeztettek (pl. ami Yaz és Eular között folyt). A remekül felvezetett részek végül több alkalommal érdektelenségbe fulladnak, vagy épp az író túl keveset mutat belőlük. Továbbá: függővége van, szóval érdemes felkészülni rá.
Szereplők: ★★★☆☆
A főhősön kívül elég kevés saját hang jutott a többieknek, bár elég változatosra alkotta meg őket Lawrence. A főhős lány mindenben remekel (szép, okos, erős és még mágikus képességeiben is lepipálja a többieket), a fiúk rajonganak érte, követik, küzdenek mellette/érte. Valahogy az emberi szereplőktől érdekesebbnek bizonyultak számomra a démonok és a géplények (ezeknél eszembe jutottak az Útvesztő Siratói).
Nyelvezet/fordítás: ★★★★☆
Alapvetően kellemes volt, bár magyar olvasóként az amerikai mértékegységek (hüvelyk, láb, yard) átszámolgatása okozott némi akadást az olvasásban. Kihívás lehetett Mark Lawrence terjengős leírásait szépen visszaadni, de tetszett az eredmény. A rengeteg sajátos kifejezés átültetése is szép lett, rögtön el tudtam képzelni valamit hozzájuk, így nem váltak követhetetlenné (kár, hogy a giant – gerant hasonlóság elveszett a magyar óriás szóval, de abban az egy mondatban, amelyikben számított, nem lógott ki a magyar szövegből). Ellenben a rengeteg idegen (mégcsak nem is földi) személynév számon tartása figyelmet igényelt, szerencsére fogyaszthatóan adagolta őket a szerző. A leírásokban gyakran találkoztam cirádás mondatokkal, amik néhol költői szépségükkel csodálatot váltottak ki belőlem, máskor pedig az elvontságukkal meg-megakasztották az olvasást. De a fordító igyekezett választékosan átültetni őket magyarra.