The ​Rise of the Automated Aristocrats (Burton & Swinburne 6.) 1 csillagozás

Régóta mondom, hogy Mark Hodder az angol Félix J. Palma, és a Burton & Swinburne ciklus befejező része ebben csak megerősített. E könyvekre szinte már lekezelő a „steampunk” megjelölés, hiszen a megkergült XIX. századi Angliában játszódó történetek mögött a transzhumanizmustól a társadalomkritikán át metafizikai kérdésekig számos értékes gondolat jelenik meg. A főhős, Sir Richard Burton egzisztenciális válságát a szerző posztmodern eszközökkel színesíti, miközben ismét egy izgalmas és csavaros történetet tesz elénk.

Tegyük fel, hogy egyetlen időutazás nem csak egy elágazást hoz létre a történelemben, hanem önmagába visszakanyarodva újabb és újabb variációkat teremt, mintha az idő spirálissá válna. (Megvan az a kép, amelyiken a sivatagi kígyó egy oldalazó spirálmozgással halad? Akkor képzeld el ugyanezt a farkába harapó Ouroborossal :D) A sorozat folyamán már eddig is számos különböző idővonalba tekinthettünk bele, de a szerző végre elkészült a nagy egyesített időelmélettel, amely az egészet logikus rendszerbe foglalja – mellesleg pedig megmagyarázza a korábbi kötetek néhány furcsaságát is.
Burton – vagy legalábbis egy Burton a végtelen számú változat közül – visszatér a jövőből, de az elszabadult időhuroknak még az alsó végét is el kell kötni valahogyan. Ráadásul magával hozott valamit a 23. századból, ami csak új gondok forrása lesz, és eljön az Automaták Lázadása. (Bármilyen esetleges áthallás nem a véletlen műve, de nem is utánzás. Félix Palma, emlékszünk? :))

Bár eddig csak jókat írtam róla, igazából nem ez a legjobb rész a hat kötetes sorozatban: valahogy a páratlan számú kötetek lettek az igazán kiválóak, a párosak szimplán csak nagyon jók. Ehhez talán annak is köze lehet, hogy ez utóbbiakban hajlamos átcsúszni a misztikum területére. Ahonnan egyébként szintén izgalmas ötleteket merít, de ezek nem simulnak bele tökéletesen a történetbe. A különböző énjeivel birkózó Sir Richard hiába érdekes figura, a sztoriban nem mindig találja a helyét. Bár tulajdonképpen azt is kinézem a szerzőből, hogy ezt szándékosan csinálja – apró jelekből akár erre is lehet következtetni. spoiler
De mindezzel együtt is a B&S azon ritka sorozatok közé tartozik, amelyeknek sajnálom, hogy vége lett. Bár szerintem egy történet csak akkor lehet igazán jó, ha vége van, kivételesen nem bántam volna, ha ezt a véget még egy-két évig elhalasztjuk. (Apropó vég: az utószó egy zseniális főhajtás az időutazós regények egyik klasszikusa felé. spoiler)