Téli ​mese 79% 199 csillagozás

Csak ülök és mesélek… Ám mi mást is csinálhatnék egy ilyen hólepelbe burkolódzó márciusi délutánon?

Ez a könyv átokként kísérte végig az elmúlt bő három hetemet, s bár már három napja befejeztem, még mindig úgy érzem, hogy jeges bércként tornyosul előttem a megírandó értékelés, nekem pedig nincs jégcsákányom, de még egy árva hóláncom se, aminek a segítségével fel tudnék rá hágni.
De tudom, hogy muszáj, s – ha máshogy nem megy, hát megkerülve, de – magam mögött kell hagynom, hogy végre elmúljon az az írásképtelenség, amit ez az olvasmány okozott.

Pedig lehetett volna ez a könyv jó is. Akartam is, hogy az legyen, és jól is indult…
Tavaly a várólista csökkentésbe azért válogattam be ezt a kötetet is, mert már időtlen idők óta – sokkal régebben, mintsem magát az új kiadást beszereztem – olvasni szerettem volna.
Igen, ez a könyv már valamikor az első kiadás idején felkeltette az érdeklődésemet, mert nagyon is olyannak hangzott, mint egy fantasy regény – bár ’89 környékén én még a fantasyt erősen azonosítottam a klasszikus varázslós/barbáros/tündéres vonulattal, ezért aztán egy ilyen urban fantasy kezdeményt annak idején elég idegenkedve fogadtam – és persze az sem növelte a lelkesedésemet, hogy közel 800 oldal volt az első kiadás.

Ám ahogy teltek évek és nekem rohamosan bővültek az ismereteim nem csak a fantasy zsánerről, hanem úgy általában a modern és posztmodern irodalomról, úgy nőt bennem a kedv, hogy megszerezzem ezt a könyvet és évekig nézegettem az antikváriumok „H” betűs részét, hogy nincs-e ott netalán ez a könyv. Aztán jött a film, és ezzel az újrakiadás, nekem pedig felkerült a polcomra és a várólistámra a könyv, és csak a megfelelő pillanatra vártam, hogy leemeljem onnan.
Most, amikor február végén, két hónapos késéssel kitört a tél, úgy éreztem, hogy ez jel: most kell elkezdenem a könyvet; ezeken a fagyos, hóborította napokon megfelelő hangulatba tudok kerülni ahhoz, hogy elmerüljek egy reményeim szerint csillogó fantáziavilágba.

Ennél keservesebben nem is csalódhattam volna.
A könyv első része, A város ha nem is teljesen, de nagyjából azt a hangulatot hozta, amire számítottam. Valamit, ami a legjobb értelembe vett urban fantasy, a mágikus realizmus és a mese határainak igen széles mezsgyéjén kalandozik és képes magával rántani oda az olvasót is. Ezt a részt igazán szerettem még, s csak ezért vagyok hajlandó erősen keserű szájízzel megbocsátani az írónak azt, amit a hátralévő 450 oldalon művelt.
Pedig már ez a rész is hemzsegett a brutális és egyáltalán nem szerelmes mesébe illő részektől; Helprinnek nagyon sok hibát fel tudok róni, de rohadtul nyilvánvalóan és kib@szottul nem szerelmes mesét írt. Annak a marketingesnek is letolnám a torkán a könyvet laponként (miután az egészet elolvastattam vele, nyilván, mert a szenvedés csak úgy teljes), aki ezt a blőd $@!% rátette a borítóra. Mert ez a történet – a jobb részeit tekintve – is sokkal inkább szólt sok minden egyéb mellett az elkerülhetetlen és tragikus veszteségekről, mint a beteljesült szerelemről.

Szóval olvastam ezt a könyvet és az első rész magával is ragadott – ha nem is a műlesiklás, vagy a gyorskorcsolyázás tempójában, de haladtam. De aztán jött a második (majd a harmadik és negyedik rész) én pedig egyre nagyobb kínnal vettem a kezembe a könyvet és egyre inkább máshol szerettem volna lenni, de a gyötrelmes kötelességérzet és az önsorsrontó makacsság mégis vitt tovább és fogcsikorgató elszántsággal olvastam, és olvastam. Naponta 20-30 oldalt. És fájt.
Gyakorta meg kellett állnom, és kitörölnöm jégkockává dermedt szememből az üvegszilánkként meredező, kristályossá fagyott könnyeimet, miközben magamban mélységesen átéreztem a „Terror” legénységének kínjait.

Mert ez a könyv az utolsó háromnegyedében már nem szólt semmiről, és hirtelen azon kaptam magam, hogy érdektelen és összefüggéstelen fecsegést olvasok, ami nem tart sehová, nincs egységes írói koncepció, és az a belső logika, ami az első részre, annak minden mágikus realista / mesés vonása ellenére jellemző volt, elfüstölt a semmibe.
Az abszurd, groteszk és szürreális jelenetek és szereplők nem csak azért feküdték meg a gyomromat, mert nem illettek a regény hangulatához, hanem mert teljes mértékben funkciótlanok voltak. Oldalak tucatjain olvashattunk olyan burleszkfilmbe illő szereplőkről, akiket még jelképként vagy megszemélyesített archetípusként sem voltam képes elhelyezni a regény kontextusában.

De amitől kis híján végképp befarcoltam, az a végkifejlet volt: mert hogy ez egy megváltás történt, Armageddonnal és Ragnarökkel, epifániával és feltámadással, a mennyek kapujának megnyitásával, ahová a Bifrösztön át vezet az út, a Pegazusként nyargaló Szleipnir hátán. Mindezt megtetézve a ’84-ből távoli jövőnek ható ezredvég cyberpunkot idézően széttöredezett társadalmával.
És aki azt gondolja, hogy ez bizony komplex látomás és nem pedig egy rohadt nagy katyvasz, annak javaslom, hogy olvassa el ezt a regényt.

Ez egy gyönyörű téli mese, tele drámával. Nem igazán vártam semmit se a könyvtől mivel mindenki akivel beszéltem lehúzta na meg az eddigi értékelések se lettek egyformák szóval gondoltam miért ne- elolvastam, majd megnéztem a filmet és most így írom az értékelést, hogy nem tudok magammal mit kezdeni. A könyv és a film kettő együtt adja át azt amit igazából a könyvnek kellett volna csak. A könyv nagyon el van húzva nagyon sok olyan rész van benne amit simán ki lehetett volna hagyni belőle, kb 150 oldalon keresztül semmi nem történt de szó szerint semmi. A filmben a főszereplőket mesésen eltalálták imádtam Beverly és Peter szerelmét a könyvben is de filmben sokkal jobban átjön az egész. A könyv nehezen követhető nekem legalábbis az volt a lovat se értettem az elején mindennek szépen ki kell bontakoznia de félek hogy sokan nem fognak eljutni odáig mert félre fogják tenni mert elunják magukat. Nem találok szavakat mert ez egy olyan mese ahol a kutya ló képében jelenik meg egy férfinak egy lány haldoklik, és szerelem, érzelem. Csöpög a dráma és imádom.
Amikor a kezedbe veszed a könyvet készülj fel mert szem nem fog szárazon maradni, majd mikor a filmet nézed készülj sok papírzsepivel, mert azt a katartikus élményt amit ad a kettő együtt nem fogod tudni kiheverni ( csak azért 4 csillag mert a könyv nekem nehéz olvasmánynak bizonyult, de ne tántorítson el, és az se hogy mindenkinél vegyesen jött le a könyv, hidd el nem fogod az idődet pazarolni ezzel a történettel.)

Nehéz bármit is mondani a könyvről. A nagy részét egy hosszú vonatút során olvastam el, picivel több mint a felét egyben nyomtam le, talán ez is hatással van arra, hogy nem tudtam nagyon szeretni.
Annyi mindent tud adni a könyv, annyi apróságra felhívja a figyelmet, és nekem épp ezzel volt bajom. Túl sok volt. Ritkán mondok ilyet, de nekem itt már annyira sok volt a felesleges leírás, hogy untam. Sőt, igazából az elejétől kezdve untam, de nem akartam feladni, vártam a csodát.
Csodákat kaptam, de nem abban az értelemben, hogy megszerettem a könyvet. Viszont megtanultam, hogy mindenkiben rejlik valami csoda, ami miatt különleges. És ez fontos, ezért tudom értékelni a könyvet.
A film előzetese alapján én is arra számítottam, hogy ez Beverly és Peter nagy szerelmének története lesz. De ez a könyv annál sokkal több. Sötét és borongós, szép, fényes, de szomorú. Sok mindent adhat, de sajnos én nem tudtam olyan jól fogadni.
Meg kell vallani, nagyon szépen megírt mese. Nekem sok, de ízlések és pofonok, lehet, ha máskor, korábban, vagy később olvasom, akkor imádtam volna.

Őszintén bevallom, én is beleestem abba a hibába, hogy először láttam a film trailerjét és ez alapján kezdtem neki a könyvnek. Egy romantikus, évszázadokon átívelő szerelmi történetet vártam, de legnagyobb meglepetésemre ez a könyv NEM CSAK erről szól. Nehéz összefoglalni, hiszen az író rengeteg mindent szeretne nekünk elmesélni New Yorkról, az ott élő emberekről, szerelemről, halálról és halhatatlanságról, jóról és gonoszról, csodákról és minden másról, amiről egy modern mesének szólnia kell. Igen. Mert ez egy mese. Ahol a lovak repülni tudnak, ahol szereplők misztikus fehér ködben tűnnek el és csak évtizedek múltán kerülnek elő, ahol a Jó és a Gonosz örök harcát vívja. Ahogy a borítón is olvasni: „Ez nem egy igaz történet. Ez egy szerelmes mese.”

A történet főhőse Peter Lake, egy árva fiú (persze, ahogy a történet halad, úgy válik belőle férfi), aki a XIX. századi New Yorkban próbál életben maradni. Tolvaj lesz belőle, nem is akármilyen, de egy tettével sikerül magára haragítania a főnökét, aki nem „kisebb személyiség”, mint a város legnagyobb és legrettegettebb bandájának a vezére, így menekülni kényszerül. A reménytelennek tűnő helyzetéből egy gyönyörű fehér ló (tudom, a lovas barátaim most hördültek fel, mert ugye nincs fehér ló, csak szürke:-), Athansor menti ki és szegődik társául a további kalandjaikban. De ez a ló nem akármilyen ló: földöntúli erővel képes harcolni, elképzelhetetlen akadályokat is képes átugrani és mindig akkor tűnik fel, ha éppen óriási veszély fenyegeti Petert – illetve a későbbiekben a többi főszereplőt. És innentől az író egy fantasztikus utazásra invitál bennünket. Ami a különleges, hogy több szálat is elindít, mi pedig úgy érezzük, hogy ennek semmi, de semmi köze nincs az eredetileg elkezdett történethez, pedig Mark pontosan tudta, hogy hová fog kilyukadni – hisz a regény végére az összes szál összeáll egy egésszé.

A filmben és a borítón is felhozott szerelmi szál pedig gyönyörű, de csak az egyik szála ennek a monumentális történetnek. Peternek meg kell ismerkednie Beverlyvel, szerelembe kell esnie vele, rajta keresztül meg kell ismernie a családtagjait és a Coheeries-tó vidékét. Ez adja az alapját a történetnek, ez a kiindulópontja mindennek. Innentől bármilyen új szereplő kerül bele a történetbe, biztosak lehetünk abban, hogy valamilyen módon kapcsolatban áll vagy kapcsolatba fog kerülni vagy Beverlyvel vagy a családjával.

Ha az első meglepetésem a történet összetettsége volt, akkor a másik meglepetésem a könyv írásmódja. Régen volt, nagyon régen, hogy szépirodalmat olvastam, manapság már más műfajok állnak hozzám közel, ahol az írók – bár a történetek legtöbbször nagyon jól kidolgozottak,de – már nem használnak hosszas, gyakran több oldalas leírásokat egy-egy eseményről, természeti jelenségről, személyről. Mark Helprin ezt bátran használta, én pedig bevallom eleinte teljesen elvesztem a sok leírásban és probáltam rábukkanni a lényegre, így elég lassan haladtam. Néha úgy éreztem, hogy a szerző nem is író, inkább költő, aki egy ódát szeretne írni a szeretett városához, New Yorkhoz. Minden mondatából süt a szeretet, érezni, hogy ott született, ott él, ismeri minden kőkockáját és ezt az imádatot szeretné nekünk átadni. Pár fejezet után azonban sikerült felvennem a fonalat és onnantól már élveztem a történetet. A hozzám hasonlóknak szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy NE adjátok fel az olvasást az első pár fejezet után, mert ha belerázódsz a történetbe és megszokod ezt a stílust, onnantól biztosra veszem, hogy élvezni fogod!

Összességében azt mondom, hogy ez egy gyönyörűen megírt fantasztikus mese, de soha nem lesz belőle „divatkönyv”, mert nem mindenki fogja értékelni azt a különleges írásmódot, amivel Mark elénk tárja ezt a történetet. Erre a regényre időt kell szánni, el kell benne mélyedni, ha kell, többször is át kell olvasni a csodálatosan megírt mondatokat és élvezni azt stílust, amivel ma már nagyon ritkán találkozhatunk! Én személy szerint örülök, hogy megismerhettem ezt a történetet és biztos vagyok benne, hogy valahányszor meglátok egy fehér lovat (szürke, tudom:-), vagy ellátogatok New Yorkba, akkor eszembe fog jutni ez a varázslatos mese.

Picit bővebben:
http://www.kellylupiolvas.com/2014/03/mark-helprin-teli…

Ez egyáltalán nem egy szerelmes mese. (Remélem, még időben szólok.)

Ez egy Könyv. Egy igazi, olvasót próbáló, igényes, kíméletlenül hosszú, már-már zsarnoki könyv, ami igényt tart minden szabad percedre és minden gondolatodra. De érdemes felnőni a követelményeihez. Helprin elképesztően, lenyűgözően, csodálatosan ír, és végig, de végig az egész könyvben egyformán csodálatosan! Nem is értem, hogy lehet ilyet, nagyon durva.

Hogy miért is tetszett oly nagyon, azt sokáig nem is értettem. Jó, a történet nem rossz, és persze van neki az a nem túl nehezen átlátható és nem túl eredeti szimbolikája, meg az egész egy nagy metafora (amúgy meg annyi hasonlat van benne, hogy én ennyit még életemben összesen nem láttam). Aztán meg kiderül, hogy az idő nem létezik, a szeretet mindent legyőz, a vége felől nézve meg tulajdonképpen roppant didaktikus az egész. És mégse a giccs-világbajnokság meg a Coelho-faktor és a romantika-allergiám járt az eszemben olvasás közben, hanem le voltam nyűgözve. Masszívan és érthetetlenül. Aztán a kedves és zseniális @fezer rávilágított némi párhuzamra a Téli mese és a LoveStar között, és akkor megvilágosodtam. Mert szeretem én a giccset, ha kellően túlzásba viszik, és kellően ellenpontozzák a saját abszurdba és ironikusba, netán paródiába való hajlításával. Csak figyeljétek meg. Lenyűgöző.

A fordítást nagyon szerettem, szellemes, eredeti, néhol kimondottan bájos megoldásokkal dolgozik. A filmes borító pedig teljesen elfogadható ár az új kiadásért. Szerencsére nincs rajta Ló.

Ez nem egy igaz történet.
De nem is egy szerelmes mese.

Legalábbis a klasszikus értelemben biztos nem. Ugyanis inkább mondanám a Téli mesét egy vallomásnak az írótól New Yorkhoz. Azzal, ahogyan megfesti nekünk a várost, a különböző évszakok és napszakok fényeit, a változásokat, a városrészek különbözőségét, egyértelműen kiderül, hogy Helprin ezekbe szerelmes.
A szereplők ezen háttér előtt születnek, élnek, szeretnek, sírnak, vigadnak és halnak meg. Persze nem teljesen átlagos az ő történetük, hiszen a csoda végig áthatja a könyvet, a természetfeletti pillangószárnyával repdes végig az oldalakon.

Az én kedvenc jelentem Peter és Beverly első találkozása volt. Szinte filmként pergett le előttem az egész, láttam magam előtt azt a különös táncot, amelyet eljártak. És bár a könyv giccsessége néha már túlzó volt számomra, az ehhez hasonló jelenetekért már megérte elolvasni a Téli mesét.

Alapvetően tetszett a könyv, bár a vége felé már nekem is sajnos unalmassá vált. Amit a legjobban szerettem benne az nem Peter, vagy a többiek története – ami valljuk be, néha meglehetősen fura zagyvaságba merült és néha a fülem kettéállt, hogy ennek mi értelme van az egészben –, hanem a régi és az épülő betondzsungel, New York, Manhattan, a hidak, a bandák világának bemutatása, plusz a hideg, de még milyen hideg és milyen jég és milyen tél! Komolyan mondom, kedvet kaptam ahhoz ilyen időszakban látogassak el egyszer New Yorkba! :-D (és ha kapok egy ilyen gyors lovat is magam alá, ám legyen :-D)

A szerelmi történet csodaszép, bár rövid, viszont az utána következő, Virginia és Hardesty szál is jó, azután viszont – kb. a visszatéréssel együtt az egész könyv szétesett nekem… Hosszadalmas politikai (ilyen-olyan polgármester és annak kampányai) és misztikus szálak, melynek igazából se füle, se farka, persze van egy vallásos jelleg, ami ugye a hídépítéssel (mennyország?) megjelenik, de igazából szerintem csak a szenvedésbe hajszolta a könyvet. Kár volt, az is, hogy a második felében a kedvelt főhősünk (Athansor, a ló) is kevesebb szerepet kapott… A filmet még nem láttam (ezért is akartam előbb elolvasni). Összességében nem volt annyira unalmas, érdekes és furcsa történet volt, az egész valahogy „újszerű”, viszont biztos vagyok benne, hogy egy-két hónap múltán szinte semmire se fogok belőle emlékezni, max. a jeges New Yorkra és az azon átszáguldó fehér lóra és slussz… Nem olyan történet, amely beleeszi magát az olvasó szívébe (bár a film majd lehet odaragasztja). :-D

Az eleje igen, nagyon is. De ahogy haladtam, egyre inkább kínszenvedés volt. Nem szívesen és nem is szoktam ilyet, de minden kezdésnél azt néztem, hogy mennyi van még előre. Minek kellett ezt 700+ oldalon keresztül nyújtani, arra nem jöttem rá. Pedig nagyon jó volt a New York-i része, és a csillag ezért is, meg mert könyvet nem bántunk. Azt hittem én balga igazi téli mesét fogok olvasni, de ez néhol már átment az abszurdba.

Aranyos, kedves történet, de nem az én világom. Elolvastam, de nem tudott megfogni. A fehér ló, Athansor szimpatikus volt, mosolyogtam a viselkedésén. Miatta az eleje nagyon jó volt, de aztán… Voltak részek, melyek tetszettek, de aztán elvesztem a leírásban, és ez így hullámzott. Bár New York szép lehet. Peter érdekes figura, főleg a foglalkozása. :-) Kalandos volt az élete. A többi szereplő már nem tudott megfogni, Virginia, Hardesty…. Én nem találtam meg a mesét, sajnos. spoiler

Amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet nem tudtam mire számítsak.
A filmet nem láttam, a vélemények a könyvről pedig nagyon vegyesek.
Tény, hogy ez egy nagyon hosszú könyv, sok benne a leírás, a szereplő , a különböző történetszálak.
Olvasás közben volt, hogy eluntam, vagy kicsit elvesztem, hogy most mi is történik, pedig alapvetően tetszett a történet.
A főszereplő egy New Yorkban élő betörő, Peter Lake.
Az életét többször megmenteni egy titokzatos Fehér ló, és miközben izgalmas kalandokba keverednek megismerjük a régi New Yorkot.
Tele van csavarral,rejtéllyel, borzalommal és romantikàval.
Van valami báj ebben a történetben, rácsodálkozás a világra, valami jobbra és szebbre törekvés az életben.
Valamikor biztosan újraolvasom.