Csak ülök és mesélek… Ám mi mást is csinálhatnék egy ilyen hólepelbe burkolódzó márciusi délutánon?
Ez a könyv átokként kísérte végig az elmúlt bő három hetemet, s bár már három napja befejeztem, még mindig úgy érzem, hogy jeges bércként tornyosul előttem a megírandó értékelés, nekem pedig nincs jégcsákányom, de még egy árva hóláncom se, aminek a segítségével fel tudnék rá hágni.
De tudom, hogy muszáj, s – ha máshogy nem megy, hát megkerülve, de – magam mögött kell hagynom, hogy végre elmúljon az az írásképtelenség, amit ez az olvasmány okozott.
Pedig lehetett volna ez a könyv jó is. Akartam is, hogy az legyen, és jól is indult…
Tavaly a várólista csökkentésbe azért válogattam be ezt a kötetet is, mert már időtlen idők óta – sokkal régebben, mintsem magát az új kiadást beszereztem – olvasni szerettem volna.
Igen, ez a könyv már valamikor az első kiadás idején felkeltette az érdeklődésemet, mert nagyon is olyannak hangzott, mint egy fantasy regény – bár ’89 környékén én még a fantasyt erősen azonosítottam a klasszikus varázslós/barbáros/tündéres vonulattal, ezért aztán egy ilyen urban fantasy kezdeményt annak idején elég idegenkedve fogadtam – és persze az sem növelte a lelkesedésemet, hogy közel 800 oldal volt az első kiadás.
Ám ahogy teltek évek és nekem rohamosan bővültek az ismereteim nem csak a fantasy zsánerről, hanem úgy általában a modern és posztmodern irodalomról, úgy nőt bennem a kedv, hogy megszerezzem ezt a könyvet és évekig nézegettem az antikváriumok „H” betűs részét, hogy nincs-e ott netalán ez a könyv. Aztán jött a film, és ezzel az újrakiadás, nekem pedig felkerült a polcomra és a várólistámra a könyv, és csak a megfelelő pillanatra vártam, hogy leemeljem onnan.
Most, amikor február végén, két hónapos késéssel kitört a tél, úgy éreztem, hogy ez jel: most kell elkezdenem a könyvet; ezeken a fagyos, hóborította napokon megfelelő hangulatba tudok kerülni ahhoz, hogy elmerüljek egy reményeim szerint csillogó fantáziavilágba.
Ennél keservesebben nem is csalódhattam volna.
A könyv első része, A város ha nem is teljesen, de nagyjából azt a hangulatot hozta, amire számítottam. Valamit, ami a legjobb értelembe vett urban fantasy, a mágikus realizmus és a mese határainak igen széles mezsgyéjén kalandozik és képes magával rántani oda az olvasót is. Ezt a részt igazán szerettem még, s csak ezért vagyok hajlandó erősen keserű szájízzel megbocsátani az írónak azt, amit a hátralévő 450 oldalon művelt.
Pedig már ez a rész is hemzsegett a brutális és egyáltalán nem szerelmes mesébe illő részektől; Helprinnek nagyon sok hibát fel tudok róni, de rohadtul nyilvánvalóan és kib@szottul nem szerelmes mesét írt. Annak a marketingesnek is letolnám a torkán a könyvet laponként (miután az egészet elolvastattam vele, nyilván, mert a szenvedés csak úgy teljes), aki ezt a blőd $@!% rátette a borítóra. Mert ez a történet – a jobb részeit tekintve – is sokkal inkább szólt sok minden egyéb mellett az elkerülhetetlen és tragikus veszteségekről, mint a beteljesült szerelemről.
Szóval olvastam ezt a könyvet és az első rész magával is ragadott – ha nem is a műlesiklás, vagy a gyorskorcsolyázás tempójában, de haladtam. De aztán jött a második (majd a harmadik és negyedik rész) én pedig egyre nagyobb kínnal vettem a kezembe a könyvet és egyre inkább máshol szerettem volna lenni, de a gyötrelmes kötelességérzet és az önsorsrontó makacsság mégis vitt tovább és fogcsikorgató elszántsággal olvastam, és olvastam. Naponta 20-30 oldalt. És fájt.
Gyakorta meg kellett állnom, és kitörölnöm jégkockává dermedt szememből az üvegszilánkként meredező, kristályossá fagyott könnyeimet, miközben magamban mélységesen átéreztem a „Terror” legénységének kínjait.
Mert ez a könyv az utolsó háromnegyedében már nem szólt semmiről, és hirtelen azon kaptam magam, hogy érdektelen és összefüggéstelen fecsegést olvasok, ami nem tart sehová, nincs egységes írói koncepció, és az a belső logika, ami az első részre, annak minden mágikus realista / mesés vonása ellenére jellemző volt, elfüstölt a semmibe.
Az abszurd, groteszk és szürreális jelenetek és szereplők nem csak azért feküdték meg a gyomromat, mert nem illettek a regény hangulatához, hanem mert teljes mértékben funkciótlanok voltak. Oldalak tucatjain olvashattunk olyan burleszkfilmbe illő szereplőkről, akiket még jelképként vagy megszemélyesített archetípusként sem voltam képes elhelyezni a regény kontextusában.
De amitől kis híján végképp befarcoltam, az a végkifejlet volt: mert hogy ez egy megváltás történt, Armageddonnal és Ragnarökkel, epifániával és feltámadással, a mennyek kapujának megnyitásával, ahová a Bifrösztön át vezet az út, a Pegazusként nyargaló Szleipnir hátán. Mindezt megtetézve a ’84-ből távoli jövőnek ható ezredvég cyberpunkot idézően széttöredezett társadalmával.
És aki azt gondolja, hogy ez bizony komplex látomás és nem pedig egy rohadt nagy katyvasz, annak javaslom, hogy olvassa el ezt a regényt.