Szeretem ​a mostohámat 72% 129 csillagozás

Llosa kifejezetten szépen és élvezetesen tud írni. Talán pont ezért is kaptam rövidzárlatot, amikor mindezt arra (is) használta fel, hogy részletezze Don Rigoberto ürítési folyamatát (a nagyot, igen). Meg a fülszőrének az irtását. Na és az orrkozmetikát. Ilyen témájú fejezetek szakították meg a történet folyását – mellette pedig a festményelemzések. Melyek ugyan egészen élvezetesek voltak, de mindig kizökkentettek a ritmusból. A cselekmény nem túl komplikált, a puttóbőrbe bújt kisördög szemet vet mostohájára, az érzéki Lucreciára. Nem csupán rügyező férfiassága készteti erre, a kedves „mosti” kancafarához a szó átvitt értelmében is hátsó szándékkal közelít. Az erotikus részek hatásosak, és Llosa ügyesen fel tudja lobbantani a szenvedély lángját – igaz, közben a pedofília (megjegyzem, nem derül ki, hogy mennyi idős is pontosan a kis Alfonsito) halvány füstje csavarhatja kicsit az érzékenyebb olvasó orrát.
Ha nem lettek volna Don Rigoberto rituális önkarbantartó fejezetei, akkor kicsit többre pontoztam volna, így csak 2.5-et ért nekem.
Teszek még próbát az íróval.

Meglepődtem, mert jobban tetszett, mint gondoltam. Maga a történet egyszerű, egy szerelmi háromszög alakul ki amelyben a mostoha, a férje és a mostohafia vesz részt, persze a papa tudta nélkül. Csakhogy a fiú az tényleg fiú, fiúcska, ámorka… Vagy luciferkó? :D Bármilyen buján és néha abszurdan van megírva a történet, nem lenne önmagában elegendő egy könyvhöz. Ám betétfejezeteket rak hozzá az író – mindegyik elején egy-egy festmény található –, amelyek valamilyen szempontból illeszkednek az eseményekhez, ami ragyogó ötlet. Nem tökéletes az összhang ugyan, de sebaj.

Eh! Ez valami borzalmas volt! Mario Vargas Llosa szereti a mostoháját. Én meg utálom Mario Vargas Llosa-t. Második olvasásom tőle végképp eldöntötte, hogy a „barátságunk” nem lesz hosszútávú. Pontosabban itt és most véget ért. Soha többet! Jó szívvel nem tudnám senkinek sem ajánlani ezt a könyvet.

Hirtelen felindulásból dél-amerikai írókat olvasok hétvégén, sorban. Marquez után ez a könyv túl volt minden szempontból. A mostani lelkiállapotomban túl erotikus, túl giccses, túl művészi, túl naturalisztikus. Erre mondják Pestiesen: néha a kevesebb is több! Örülök, hogy megismertem egy újabb írót, újabb nemzet (perui) könyvét olvastam, de ez most nem volt teljesen tökéletes találkozó. A sok túlzásért 1,5 csillag levonás.

Utóirat: Marquez után volt sok… Lehet, máskor jobban csúszik. Marquez pont jól „fűszerezett”, ez a könyv túl volt rakva mindennel mintha indiait ennél és közben nem vagy hozzászokva. Megjegyzem: a festmények kedvelői örömüket lelik benne. Nekem túl giccsesre sikerült ez a fele is.

Felolvastam belőle, tehát mivel hatott rám, akartam, hogy másra is hasson. Óriási mondatok vannak benne, a festmények és a rájuk szánt fejezetek szenzációsak. Az angyali üdvözlet képről szóló A rózsaszín ifjú rész oly édes, oly pironkodó, hogy többször is elolvastam, folyton át akartam érezni Mária vergődését. Az angyalarcú kölyköt bírtam, de mégis, kb. mennyi idős lehetett pontosan ez a kiskamasz? Talán a kérdés bárgyú és lényegtelen, hiszen kortalan is lehetett, mert elért mindent…

Egy kellemes erotikusra vágytam, ehelyett kaptam egy:
Nagyon költői
Nagyon lírai
Nagyon semmitmondó művet.
Magára a könyvre 2 csillagot adnék, a plusz egy csillag az Európa könyvkiadó 1990-es kiadását illeti, mert gyönyörű, ahogy a képi illusztrációk is benne.

Élveztem olvasni Don Rigoberto feljegyzéseit a női nem dicsőítéséről,a szexualitásról,Alfonsito öncélú,ártatlannak tűnő,pusztító hadjáratát.Donnya Lukrécia kancafarába rúgtam volna egy óriásit.Valószínűleg fogom még olvasni,ha nem is az egészet,de részleteket felolvasok annak,aki megérdemli.Szeret(t)em ezt a könyvet. :)

Néha utólag rácsodálkozom a könyvkiválasztásomra. Van benne tudatosság, terv is, de a véletlenek és a „mihez lenne most kedvem” is szerepet játszik. Nem tudom mennyire a tudatalattim vezérelt ebben az esetben, de tény hogy Baricco Selyem c. finoman utalgatós, a vágyódásról (is) szóló könyve után kerítettem rá sort. Itt semmi ilyesmi nincs. Nagyon részletesen és töményen megkapjuk az elfogadható és az elfogadhatatlan beteljesülést. A könyv leírásában ugyan szerepel az erotikus jelző, de valójában minden ekörül forog.
Tetszett a kultúrális kitekintő, ami egy-egy anekdotaként bukkan fel a történet kibontása közben (talán, hogy ne legyen annyira mellbevágó?), viszont nagyon jól meglettem volna akkor is, ha nem ismerem meg don Rigoberto fültisztítási és székelési szokásait. Ez utóbbi mindennapos művelet ilyen szintű szépirodalmi megjelenítéséhez – bevallom – még nem volt „szerencsém” (nem számítva a 90-es években mozikba kerülő betépős filmeket, ahol fókuszba kerül ez a téma, igaz gyarlóbb megfogalmazásban). Llosa itt is megcsillantja nagyívű írói és művészi tudását, és ebben azért lehet egy kicsit fürödni, akkor is ha számunkra kevésbé tetsző a történet.

Mert vagyok olyan hülye, hogy próbálom mindenben az értelmet keresni, és feltételezem, hogy azért egy Llosa könyvben van is ilyen – ez esetben is igyekeztem a könnyed, szórakoztatónak mondható kis történetecske mélyén valami elgondolkodtatót fellelni. Nem tudom, ennek köszönhető-e, de engem nem lepett meg a befejezés, pontosabban valami ilyet vártam. Valaminek csak kellett még jönnie, ha már a cselekmény erotikus jelenetekre és fürdőszobai tisztálkodási rituálékra szorítkozott. Azért gondoltam, hogy a festmények leírása, és ezeknek a cselekménnyel való finom összeszövése az a fátyol, ami a titkot rejti. Nem hinném, hogy feltaláltam a spanyol, bocsánat, a perui viaszt, de úgy érzem, valami összeállt, legalábbis az én értelmezésemben: a középpontban az angyalbőrbe bújt kis(?)ördög áll. Az az ördög, aki mindig a legvonzóbb alakot ölti, hogy annál könnyebben vihessen el. A regényen végigvonuló kis gyerek-Ámor a maga (látszólagos) tisztaságával, ártatlanságával egyféle sóvárgás az/egy elveszett paradicsom után. A paradicsom után, mely magába rejti a sátánt, mint alma a kukacot. És a sátán ugyanúgy becsapja Évát, pardon, Lucretiát, mint anno. A bűnbeesés elkerülhetetlen. A képek végigkísérik az európai civilizációt, mely néha tud, néha nem az elveszett paradicsomról és a benne rejlő (kis)ördögről. A festmények többségének látszólag köze sincs a kereszténységhez – Lüdia királyának kancafarú felesége, vagy a római mitológia istenségei – Vénusz, Diána, Ámor – vezetnek a két 20. századi alkotásig: Bacon és de Szyszlo monstrumokat ábrázoló képéig, addig a pontig, ahol az ördög álarcát levetve önmaga képében jelentkezett. A Bacon kép szörnyének szerepébe bújva mondja az elbeszélő: „Lehetséges, hogy van Isten, de az adott történelmi pillanatban, s mindazok után, ami megtörtént velünk, ugyan mi jelentősége van ennek? A világ talán jobbá lett annál, amilyen? Igen, talán, de mivégre annyi kérdés? Sikerült megmaradnom, s noha a látszat csal, része vagyok az emberi nemnek.” (106. o.) Nem véletlen, hogy az utolsó képig mintha nem vettünk volna tudomást a keresztény mitológiáról, mert mindaz, ami történt (és itt Llosa számomra egyértelműen a múlt század történéseire, és az eddig vezető útra céloz) csak így történhetett meg. Igaz: a látszat csal. Az utolsó (sorrendben a monstruózus időket követő!!!) kép, Fra Angelico Angyali üdvözlete, a maga tisztaságával és szépségével bonyolult problémát vet föl: vajon álarc ez is, gyermeki tisztaságú mosolyba rejtett kis….?
Nem tudom. Sem a választ, sem azt, hogy mennyire helytálló ez a fejtegetésem. Részemről csak ennyire futotta.

Nem akarom elkiabálni, de lehet, hogy találtam egy új kedvenc írót.
Teljesen magával ragadott a nyelvezete. Realista, és gyönyörű, hogy bármiben fel lehet fedezni a szépséget, ami emberi. A képek nagyon érdekesen illeszkedtek a cselekményhez, kíváncsi lennék az alkotói folyamatra, vajon miért ezeket választotta a szerző, és mi volt előbb, képgyűjtemény vagy történet.
Mert bizony a sztori sem semmi. Teljes görög sorstragédia. Azóta is Alfonsiton gondolkodom: mi volt ő, puttó vagy démon, csábító vagy áldozat?
Passz. De talán az a jó könyv, ami kérdést hagy, nem választ ad.