Szeretem ​a mostohámat 71% 198 csillagozás

Szeretem Mario Vargas Llosa írásait, kiemelkedő művésznek tekintem őt, ám ezzel a regényével nagyon nem találtunk egymásra. Érdekes témaválasztás, lenyűgöző analógiák az erotikus mítoszok világából, ám a végeredmény minden stílusbravúr ellenére meglehetősen öncélúnak tűnik. Logikai felépítésébe nem lehet belekötni, az szisztematikus munka eredménye, ám felvetődik a kérdés, hogy érdemes volt e ekkora munkát belefektetni? Hiába a választékos fogalmazás, sokkal inkább tűnik egy kamaszfiú meseszerűen megvalósult álmának, semmint irodalmi alkotásnak.

Nagyon úgy tűnik, hogy némi fülledt erotikáért (kiemelés tőlem, copyright by KFT zenekar) nem kell a messzi Afrikáig mennünk, bőven elég a legközelebbi könyvesbolt, könyvtár avagy saját polcunk felkeresése, amennyiben rendelkezünk egy példánnyal Vargas Llosa nyolcvanas évek végén írott, fülledt hangulatú kisregényéből. (Ha még nem, akkor érdemes előbb elolvasni a soron következő véleményt és ennek fényében ésszerűen mérlegelni.)

Témájánál – miszerint a konkrétan nem jelölt életkorú, de minden valószínűség szerint bőven tizennyolc alatti Alfonsito fejtetőtől kislábujjig megőrül mostohaanyjáért – fogva egy zs-kategóriás latin-amerikai szappanopera legborzasztóbb mélységeit súrolja, időnként kifejezetten gyomorforgató tisztálkodási jelenetekkel és különleges művészettörténeti fejtegetésekbe ágyazott erotikus képzelgésekkel. Mondanám, hogy oké, ezzel még nem is volna különösebb bajom, de végig olyan erotikus feszültség vibrál a lapkon, ami simán működtetni tudná Paks Kettőt. Túlírtnak viszont egyáltalán nem nevezném, ugyanis Llosa bír egy olyan képességgel, hogy kellően finoman tudja megszólaltatni a testiség húrjait, a végeredmény pedig nem válik megvetendővé – annak ellenére sem, hogy azért Don Rigoberto rituális tisztálkodását időnként egy cseppet soknak éreztem. S habár rengeteget ingadoztam a három és fél valamint négy csillag között, végül a legutolsó – és még kell hagyni: rendkívül szemtelen – írói húzás miatt emeltem meg, ugyanis ilyen szálelvarrásra tényleg egyáltalán nem számítottam.

Kedvenc nem lett, bár ismerkedésnek kiváló volt ez a kisregény – irodalmi értékét mindenképp elismerem, ugyanis roppant olvasmányos és könnyed, bár többször is félre kellett tennem, mikor besűrűsödött, akár a bika vére –, éppen ezért kíváncsian várom a szerző többi, még nálam lévő művével való találkozást is, de úgy összességében kissé keserű szájízzel csuktam be a kötetet. Így csupán csak azt kérdezném már, hogy stílusos legyek: ¿Puede alguien por favor decirme por qué soy tan desafortunado?, azaz meg tudná mondani valaki, miért vagyok ennyire balszerencsés? De tudjátok mit… költői volt, hagyjuk is.

Meglepődtem, mert jobban tetszett, mint gondoltam. Maga a történet egyszerű, egy szerelmi háromszög alakul ki amelyben a mostoha, a férje és a mostohafia vesz részt, persze a papa tudta nélkül. Csakhogy a fiú az tényleg fiú, fiúcska, ámorka… Vagy luciferkó? :D Bármilyen buján és néha abszurdan van megírva a történet, nem lenne önmagában elegendő egy könyvhöz. Ám betétfejezeteket rak hozzá az író – mindegyik elején egy-egy festmény található –, amelyek valamilyen szempontból illeszkednek az eseményekhez, ami ragyogó ötlet. Nem tökéletes az összhang ugyan, de sebaj.

Nem tudom, itt miről volt szó. Olvastam én mindenről, meg annak az ellenkezőjéről is egy kicsit, úgyhogy végül igazából semmiről se.
Voltak itt undorító, naturalista jelenetek, a szépség múlandóságával való tudatalatti küzdelmei a szereplőknek, és persze a cím által sejtetett perverz és pszichopata kapcsolatok. Ne aggódj, ez még nem spoiler, így is meg fog lepni a cselekmény. Az ám, ez mind kitette a regény kétharmadát, azonban az egyharmad megmaradt ókori görög vagy épp keresztény ábrázolások elemzésének vagy azok alapján történő lírai, romantikát idéző történetírásnak. Nem igazán értettem. A különböző írásmódok és történetszálak – amelyek kapcsolata valahol értelmet nyer – váltakozása egyenesen zavaró.
Mindennek ellenére azonban kíváncsi lettem a szerző további alkotásaira.
Illetve hogy a regény megjelenésének évében mégis milyen művekkel versenyezhetett a Nobelért… mert ha ez volt köztük a legkiemelkedőbb… Hát, nem tudom, milyen lehetett a felhozatal. Elvégre minden relatív.

Hirtelen felindulásból dél-amerikai írókat olvasok hétvégén, sorban. Marquez után ez a könyv túl volt minden szempontból. A mostani lelkiállapotomban túl erotikus, túl giccses, túl művészi, túl naturalisztikus. Erre mondják Pestiesen: néha a kevesebb is több! Örülök, hogy megismertem egy újabb írót, újabb nemzet (perui) könyvét olvastam, de ez most nem volt teljesen tökéletes találkozó. A sok túlzásért 1,5 csillag levonás.

Utóirat: Marquez után volt sok… Lehet, máskor jobban csúszik. Marquez pont jól „fűszerezett”, ez a könyv túl volt rakva mindennel mintha indiait ennél és közben nem vagy hozzászokva. Megjegyzem: a festmények kedvelői örömüket lelik benne. Nekem túl giccsesre sikerült ez a fele is.

„Bűneinket méltósággal kell viselnünk, mint királyi palástot. Mint a dicsfényt, melyről nem tudunk, melyet mintha nem vennénk tudomásul. Csak a bűnös lények körvonala nem mosódik el a légkör sarában.”
(César Moro: Halálos szerelem)

Ennyi gyönyörűséggel átitatott, ilyen szofisztikált és fennkölt perverziót még sosem volt szerencsém olvasni.
Ízes, szagos, húsos és hullámzó, minden korláttól mentes és testnedvekkel teli utazás, amely a tökéletes, szégyen- és lelkifurdalásmentes szabadság és boldogság kapuit tárja fel, s ezen a kapun belépbe a bujálkodás minden mozzanata felett ott ragyog a gyöngéd szerelem és csodálat glóriája.
Váltott fejezeteiben klasszikus festmények kelnek életre, melyek századokkal repítenek vissza az időben, hogy Llosa fantáziáját követve megelevenedjen pajzán, erotikus háttértörténetük. Izgalmasan hat a képzeletre és az érzékekre, ahogy mozdul az olajfesték a vásznon, miközben olvassuk és látjuk is a képeket (az én kötetem színesen illusztrált, nem tudom, hogy más kiadásokban hogyan oldották meg).
A modernebb korban zajló fő cselekményben egy furcsa szerelmi háromszögbe keveredünk a ház újdonsült asszonya, doña Lucrecia, a mostohafia, Alfonso, valamint a férj és apa, don Rigoberto napjait követve. A regény címe nem árul zsákbamacskát – gondolhatnánk. Aztán az utolsó oldalakon szembe jön a pőre igazság… hogy lerombolja a szerelemnek emelt oltárt.
Francis Bacon festményének története nekem túl bizarr volt, ezenkívül, hogyha Llosa nem zárt volna be a fürdőszobába a ház urával, míg ő tisztálkodási szertartását végzi, nem vontam volna le fél csillagot. Igaz, hogy sosem olvastam még szépirodalmibb, emelkedettebb, s több oldalnyi levezetését a spoiler, de bizton állítom, hogy meglettem volna nélküle. :) Azért ez ne riasszon el senkit. Nem hétköznapi olvasmány, ami szolgáltat alapigazságokat és gondolatébresztőket is.
Kíváncsi lennék rá, milyen az új, Helikon Zsebkönyves fordítás.

Egy kellemes erotikusra vágytam, ehelyett kaptam egy:
Nagyon költői
Nagyon lírai
Nagyon semmitmondó művet.
Magára a könyvre 2 csillagot adnék, a plusz egy csillag az Európa könyvkiadó 1990-es kiadását illeti, mert gyönyörű, ahogy a képi illusztrációk is benne.

Felolvastam belőle, tehát mivel hatott rám, akartam, hogy másra is hasson. Óriási mondatok vannak benne, a festmények és a rájuk szánt fejezetek szenzációsak. Az angyali üdvözlet képről szóló A rózsaszín ifjú rész oly édes, oly pironkodó, hogy többször is elolvastam, folyton át akartam érezni Mária vergődését. Az angyalarcú kölyköt bírtam, de mégis, kb. mennyi idős lehetett pontosan ez a kiskamasz? Talán a kérdés bárgyú és lényegtelen, hiszen kortalan is lehetett, mert elért mindent…

Élveztem olvasni Don Rigoberto feljegyzéseit a női nem dicsőítéséről,a szexualitásról,Alfonsito öncélú,ártatlannak tűnő,pusztító hadjáratát.Donnya Lukrécia kancafarába rúgtam volna egy óriásit.Valószínűleg fogom még olvasni,ha nem is az egészet,de részleteket felolvasok annak,aki megérdemli.Szeret(t)em ezt a könyvet. :)

Néha utólag rácsodálkozom a könyvkiválasztásomra. Van benne tudatosság, terv is, de a véletlenek és a „mihez lenne most kedvem” is szerepet játszik. Nem tudom mennyire a tudatalattim vezérelt ebben az esetben, de tény hogy Baricco Selyem c. finoman utalgatós, a vágyódásról (is) szóló könyve után kerítettem rá sort. Itt semmi ilyesmi nincs. Nagyon részletesen és töményen megkapjuk az elfogadható és az elfogadhatatlan beteljesülést. A könyv leírásában ugyan szerepel az erotikus jelző, de valójában minden ekörül forog.
Tetszett a kultúrális kitekintő, ami egy-egy anekdotaként bukkan fel a történet kibontása közben (talán, hogy ne legyen annyira mellbevágó?), viszont nagyon jól meglettem volna akkor is, ha nem ismerem meg don Rigoberto fültisztítási és székelési szokásait. Ez utóbbi mindennapos művelet ilyen szintű szépirodalmi megjelenítéséhez – bevallom – még nem volt „szerencsém” (nem számítva a 90-es években mozikba kerülő betépős filmeket, ahol fókuszba kerül ez a téma, igaz gyarlóbb megfogalmazásban). Llosa itt is megcsillantja nagyívű írói és művészi tudását, és ebben azért lehet egy kicsit fürödni, akkor is ha számunkra kevésbé tetsző a történet.