Négy ​óra a Catedralban 18 csillagozás

Mario Vargas Llosa: Négy óra a Catedralban Mario Vargas Llosa: Négy óra a Catedralban

A ​könyv hősei a limai Catedral bárban idézik fel a maguk és közeli-távoli ismerőseik történetét. Ami ezekkel az emberekkel – egy jelentéktelen újságíróival, egy nagyhatalmú miniszterrel, kallódó cselédekkel, parányi törtetőkkel, befolyásos üzletemberekkel, félvilági nőkkel – történik az tulajdonképpen Peru története a háborútól az ötvenes évek végéig: a pangás, a kudarc, a korrupció és a cselekvésképtelenség története. Ebben a világban zátonyra fut a becsvágy, minden hasznos és nemes eszme, és félszeg kitörési kísérletek után némi lelkifurdalással és kudarcérzéssel a magányos buzgalom is visszahanyatlik, kezesen beilleszkedik a mozdíthatatlannak tetsző – és valóban csak a forradalmi hevületű legutóbbi évtizedben megmozduló – latin-amerikai provincializumusba.
Vargas Llosa könyve a régimódi, epikus kalandregény, az emberiség legfrissebb tapasztalatain edződött társadalmi regény és a modern lélektan vívmányait hasznosító lélektani regény nagyszabású ötvözete és a szerző nyelvi… (tovább)

Eredeti cím: Conversación en la Catedral

Eredeti megjelenés éve: 1969

>!
Európa, Budapest, 2006
812 oldal · ISBN: 963077934X · Fordította: Gulyás András
>!
Európa, Budapest, 1973
760 oldal · keménytáblás · Fordította: Gulyás András · Illusztrálta: Kass János

Kedvencelte 3

Most olvassa 2

Várólistára tette 22

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

>!
eme P
Mario Vargas Llosa: Négy óra a Catedralban

Az első dolog, ami meglepett ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy milyen kevesen olvasták a Molyon. Aztán jött a második meglepetés, ezúttal kellemes: Vargas Llosa megmutatja, hogyan kell történelmi-társadalmi regényt írni nem klasszikus módon, vagyis a „mindentudó” elbeszélői szólam minimálisra csökkentésével, az elemzések, elmélkedések, okfejtések mellőzésével. Nem emlékszem, olvastam-e még ennyire könnyednek nevezhető, kalandos, csavarokkal tele, olvasmányos regényt, amely ugyanakkor egy ország egyáltalán nem könnyed, nem pozitív értelemben vett kalandos, sőt, a diktatúrákon nevelkedett olvasónak sok csavart sem tartogató történelmét meséli el, komplex képet nyújtva az ötvenes évek Perujáról, társadalmáról, hétköznapjairól.

Minden egy cikksorozattal kezdődik, melyben Zavalita (Santiago Zavala) a veszett kutyákra hívja fel a figyelmet. A cikk és a kutyák révén összetalálkozik régi ismerősével, a néger Ambrosióval, apja egykori alkalmazottjával, akivel a Catedral nevű kávézóban négy órán át beszélget. A beszélgetés kitágítja az időt, emlékfoszlányok lengik be a teret, sorsok villannak fel, fűződnek össze és válnak szét, idősíkok rakódnak egymásra, torlódnak halomra, és közben kirajzolódik belőlük a történelem. A történelem, ahogyan azt az ember megéli – a hétköznapi kisember, aki nem dönt saját dolgaiban, hanem akit inkább a dolgok irányítanak. Santiago köré összecsoportosulnak a perui társadalom tipikus alakjai: a nagyvállalkozótól a kisstílű bűnözőig, a minisztertől és katonai vezetőktől az értelmiségi ellenzékiekig, a cselédek, sofőrök kasztjától a verőlegény-rendőrbérencekig. Bevallom, fogalmam nem volt az ötvenes évek Perujának történelméről, katonai diktatúrájáról, Odríáról és az egész mizériáról. De ha a tényeket nem is ismertem, azért a diktatúra nyomasztó, fojtogató levegője nem okozott nagy meglepetéseket. Sem a korrupció uralta világ, melyben valójában nincs hatalom és ellenzék, nincsenek elvek – csak érdekek és látszatok. Kísértetiesen ismerős minden. És nem csak a múltra vonatkozóan. A Don Cayók mindig, mindenhol ott vannak, mindig visszatérnek. A Santiagók pedig próbálnak élni, lehetőleg egy minimális szabadságot megőrizve maguknak. Az Ambrosiók pedig észre sem veszik, hogyan válnak alkalmazottból szolgává – szolgalélekké, a piszkos munkát elvégzőkké, miközben még mindig uraik nemességét dicsérik.
Vargas Llosa nagyon ért ahhoz, hogy alakjait egyénként, személyiségként is működtesse, ne csak típusként. Sorsokat rajzol, lelkekben búvárkodik, különböző típusú és intenzitású emberi kapcsolatokat vizsgál, és mindezt valami hihetetlen lazasággal teszi. Legalábbis úgy tűnik, mintha így tenné.
És még nem beszéltem a jellegzetesen Vargas Llosa-i formai bravúrról – egyféle érdekes „szimultán” történetmondásról, amelyben akár három-négy történet is egymásba fonódik, pár soronként váltva egymást. Különböző idősíkok történései kerülhetnek így nem is egymás mellé hanem inkább egymásba, mert mintha kommunikálnának is egymással. Néha az az érzésed, hogy az egyik történetben feltett kérdésre egy, a másik történetben szereplő figura válaszol. Már A város és a kutyákban is nagyon tetszett ez a technika, itt főként az első részben teszi érdekessé, igaz picit nehezebben olvashatóvá, több figyelmet igénylővé a történetet. Később ritkábban jelentkezik ez az eljárás, de az események sodrása, az emlékidézés során feltáruló történelmi és magánéleti történések mindent mindennel és mindenkit mindenkivel összeszövő hálója miatt már nem érzed a hiányát.
Igen, nagyon tudnak mesélni a dél-amerikaiak. Ízesen-szagosan, az igazi mesélés hangján. Mágikusan. Még akkor is, ha egy fia mágikus elem sincs a történetben.

>!
marschlako P
Mario Vargas Llosa: Négy óra a Catedralban

Otthon jó ember a családjával, az üzletben erkölcstelen, a politikában megalkuvó, se jobb, se rosszabb, mint a többiek?

Elég régen olvastam már Vargas Llosát, így hát itt volt az ideje, főleg, hogy a Négy óra a Catedrálban már hosszú évek óta a virtuális várólistámon reménykedett, hogy előveszem. Annak idején, csak egyetlen prózai oka volt, hogy nem olvastam el A Zöld Palotával és A város és a kutyákkal egyetemben, nevezetesen az, hogy nem tudtam beszerezni. Most szembesültem vele, hogy a könyvtárban is csak egyetlen, 1973-as kiadású, raktári példány kölcsönözhető. S azzal, hogy milyen alacsony az olvasottsága a molyon, mindössze a 25. voltam a sorban. Pedig egy kiváló író zseniális regényéről van szó, mely (főleg) az Odría elnöksége alatti (1948-1956) Perut mutatja be.

A regény elején, Santiago Zavala, a Crónica vezércikkírója a sintértelepen egy véletlennek köszönhetően összefut édesapja egykori sofőrjével, akivel beülnek a Catedral nevű kávéházba krimóba, ahol egy hosszú (négy órás) beszélgetés során apropóján megelevenedik előttünk a múlt. A jelen és múlt mozaikjai a perui Nobel-díjas íróra oly jellemző módon, az olvasót is megdolgoztatva állnak össze a végén egységes egésszé. Nem kell azonban megijedni, mert bár (főleg az első részben) Vargas Llosa most is használja A Zöld Palotában tökélyre fejlesztettspoiler technikát, miszerint akár egy mondaton belül is több idősíkot kever egybe – vagy amikor különböző személyek, különböző idősíkokban zajló párbeszédei váltakoznak (s így egy eseményt több oldalról is megismerhetünk) –, mindez egyáltalán nem nehezíti a megértést, sőt.

Nagyon olvasmányos, kifejezetten izgalmas regényt kapunk a kezünkbe. Bár én eleve viszolygok a politikától, így a regényekben sem szeretem, ha túl sokat szerepelnek politikusok, valahogy Vargas Llosánál ez most egyáltalán nem zavart. Mert a nagypolitika szereplői (bár Odría elnök személyesen egyszer sem jelenik meg, mindenható rendőrfőnökével, s későbbi belügyminiszterével, Cayo Bermudezzel ugyanakkor gyakran találkozhatunk) is (nagyrészt) az egyszerű emberek (sofőrök, rendőrbérencek, konzumhölgyek) életén keresztül jelennek meg. A korábban említett újságíró mellett a rendkívül színes palettából ki kell emelni a sofőr Ambrosiót, a szobalány Amaliát, akik körül a legtöbb esemény kikristályosodik, de fontos szerepet kap Santiago családja, valamint egy spoiler híresspoiler énekesnő is. Eleinte talán nem triviális az események időbelisége, de nagyon hamar rááll az agyunk, s élvezettel helyezhetjük el a kirakós újabb és újabb darabkáit.

A karakterek sokoldalúak, nincsenek fekete vagy fehér alakok (bár nyilván vannak fehérebbek és feketébbek), hús-vér emberek állnak előttünk, akik felé mindenképpen kialakul valamilyen viszonyunk, mely időnként egyes esetekben át is értékelődhet, vagy legalábbis egy újabb nézőponttal bővülhet, amikor egy (teljesen másról szóló, más idősíkban zajló) beszélgetésbe hirtelen berobban egy megdöbbentően új információ. Az egyéni sorsok mögött pedig az ötvenes évek Perujának történelme rajzolódik ki előttünk.

Félek, nem sikerült jól átadnom az élményt, amit a könyv olvasása nyújtott, ezért figyelmetekbe ajánlom @eme kiváló értékelését a regényről. spoiler

>!
johnjsherwood I
Mario Vargas Llosa: Négy óra a Catedralban

Posztmodernül elborult, művészien ollózott, egybefolyó, mosódó, sűrű regény, amely néha annyira meggyötri az olvasó, hogy a forró perui nyárban érzi magát az ember, úgy izzad az erőfeszítéstől, hogy kövesse és megértse az írót. Remekmű. Színes-szagos terek, élő karakterek, hullámzó-morgó történelem és fullasztó köz- és magánélet vegyül egybe a könyv lapjain, olyan, mint egy merülés, a Llosa által meg- és felidézett világ egyszerűen magába szippantja az olvasót. Mindenképp a 2010-es év egyik legjobbja nálam.


Népszerű idézetek

>!
marschlako P

Otthon jó ember a családjával, az üzletben erkölcstelen, a politikában megalkuvó, se jobb, se rosszabb, mint a többiek

468. oldal

>!
marschlako P

A beszámolók, gondolja, s hosszú monológok, melyekben alig lehetett kivenni az alanyt és a tárgyat, megkülönböztetni a tényeket az értékeléstől, az értékelő elemzést az előregyártott mondatoktól. De azon az estén mind gyorsan, röviden, lényegretörően beszéltek. Solórzano: a mezőgazdasági fakultások diákszövetsége elutasítja a javaslatot, mert politikai jellegű, miért csatlakozik a San Marcos egy villamossztrájkhoz? Washington: A Tanárképző vezetői azt mondták, nem tehetünk semmit, ha szavazásra visszük, kilencven százalékban a sztrájk ellen szavaznak, csak erkölcsi támogatásunkról biztosíthatunk. Héctor: a villamossztrájk bizottsággal megszakadtak a kapcsolatok, amióta a rendőrség elfoglalta a szakszervezet helyiségeit.

223. oldal

>!
marschlako P

    – Hülyén elvesztegettük az időt a szerelmespár történetével – mondta Héctor. – Nevetnem kell.
    – Nekem sírnom – mondta Solórzano. – El kéne küldeni őket, hogy rádiójátékokat írjanak vagy mexikói filmeket. Bezárlak, öngyilkos leszek, zárják ki a sejtből, mégse zárják ki. Le kéne húzni a nadrágjukat, és jól elfenekelni ezeket a polgárgyerekeket, a fenébe is.

236. oldal

>!
marschlako P

    – Hát mit akarnak, mit csináljon még? – mondta Paredes. – Nem kisöpörte az országból az apristákat meg a kommunistákat? Nem kapnak a katonák olyan jogokat, mint még soha? Talán nem nevezte ki a Club Nacional uraságait a minisztériumokba, nagykövetségekre, nem hagyott rájuk mindent a Pénzügyminisztériumban? Hát nem keressük mindenben a gringók kedvét? Mi mást akarnak még ezek a kutyafajzatok?
    – Nem a politikát akarják megváltoztatni, ugyanazt csinálják majd, ha hatalomra kerülnek – mondta. – Azt akarják, hogy távozzon. Azért hívták, hogy tisztítsa meg a házat a svábbogaraktól. Megtette, és most azt akarják, hogy adja vissza a házat, végül is az övék, nem?

488. oldal

>!
marschlako P

Olyan tiszta, mint a Quo vadis lányalakjai, gondolja, türelmetlenül várja, hogy alászálljon a katakombákba, hogy a cirkuszba vigyék és az oroszlán karmai, metszőfogai elé vetessék.

93. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai
Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus
Daniel Defoe: Robinson Crusoe
Walter Scott: Waverley
Herman Melville: Moby Dick
Gerald Durrell: A susogó táj
Arkady Fiedler: Az Orinoco folyónál
Karczag György: A térkép szerint ismeretlen
Jules Verne: Grant kapitány gyermekei