Julia ​néni és a tollnok 88% 101 csillagozás

Ez a könyv tréfák és képtelenebbnél képtelenebb történetek szövevényes halmaza, melyek mögött ott rejlik az ’50-es évek dél-amerikai hétköznapjainak szegénysége, a kaotikus kül- és belpolitikai viszonyok és egy huszonéves fiú küzdelmei a családja konvencióival szemben. A két fő részből álló, önéletrajzi alapokon nyugvó regény egyrészt az író szerelembeesésének, fiatalon köttetett és néhány év után válással végződő házasságkötésének története, másrészt a bolíviai Pedro Camacho, a rádiózás aranykorának szappanoperáit író tollnok zseniális munkáinak interpretációja. A két rész látszólag különálló egység, egyedül a jogászhallgató, de titkon írói babérokra vágyó kis Vargas alakja köti össze. Azonban ahogy a tollnok kezdi elveszíteni a kontrollt a történetek és a szereplői felett és egy idő után már mindegyik szappanopera egyre szürreálisabbá válik, úgy lesz Mario helyzete is egyre képtelenebb, míg végül már az egész fiatalsága egy paródiává válik. Egy ponton túl már tényleg kibogozhatatlan, hogy hol ér véget a valóság és a házassága története és mi az, ami csak fikció. Azonban az életérzés mindvégig nagyon is valódi, Mario Vargas Llosa tökéletesen megeleveníti előttünk azt a pezsgő, színes, zajos latin-amerikai hangulatot, amilyennek Perut innen Európa közepéről képzelni szoktuk. A regényből készült 1990-es amerikai film viszont meglehetősen felejtősre sikeredett, egyetlen pozitívuma a kis Mariócskát alakító Keanu Reeves. Mario Vargas Llosa egy interjúban az adaptációról maga is azt nyilatkozta, hogy szerencsére nélküle készült, de még így is pocsék lett. Lehet, hogy inkább egy dél-amerikai szappanoperát kellett volna készíteni belőle?

Szeretem a latin-amerikai írókat. Ezt akkor döntöttem el, amikor kb. 20 éve olvastam Márqueztől.
Ennek ellenére eddig nem került a látókörömbe MVL. Néhány hónapja az egyik könyvszekéren belebotlottam ebbe a könyvébe, aztán a Budapesti Molyklub áprilisi talijára (első alkalommal voltam) izgatottan vittem, mert a téma a nem magyar emigráns írók olvasása volt. A találkozóig még csak a felével sikerült megbirkóznom, és túl sokat nem tudtam róla beszélni. (Amúgy is izgultam kicsit). Azóta elolvastam, sőt még a filmet is megnéztem.

A Limában játszódó regény két részre tagolódik. Az egyikben az író, Mario fiatalkori élményeit írja, középpontban Júlia nénivel, akivel szerelmesek lesznek egymásba. Júlia 34 éves, elvált és Mario nagybátyjának a feleségének a húga.Titkolniuk kellett persze a család elől a kapcsolatot. Márionak joghallgatóként fényes jövőt szeretett volna a család, ő azonban író szeretett volna lenni. A helyi rádiónál dolgozott hírszerkesztőként. Akkoriban Peruban is népszerű volt a rádiójáték, és a rádió szerződtette a híres bolíviai rádiójáték-írót, Pedro Camachot, akivel Mario baráti viszonyba került.
A másik szál a szövevényes és szürreális, latinos szappanoperák giccses történetei, amiket Pedro ír a rádió számára. A két szál fejezetenként váltja egymást.

A szerelem kibontakozása, és a fiatal Mario élete visszaemlékezés, egy része igaz történet, hogy mennyi, azt csak a szerző és valóságos szerelme, Julia Urquidi Illanes tudja. Azok a fejezetek is fantáziadúsak voltak, fordulatokban sem szűkölködött. (A regény megjelenésekor, 1977-ben már elvált Juliától, és a volt feleség is kiadott egy kötetet válaszként a regényre, ami sajnos magyarul nem jelent meg: https://www.goodreads.com/book/show/6668801-lo-que-varg…)

A cukormázas, családi bonyodalmakkal spékelt, hihetetlen cselekménnyel bonyolított szappanoperák a fejezetek előrehaladtával irreálissá, nevetségessé váltnak. Az utolsó fejezetek kimondottan fárasztottak, és alig vártam, hogy végre Mário és Julia sorsáról olvassak.
Mindkét részre jellemző volt a humor, a vicces beszólások, váratlan események és fordulatok sorozata. Szórakoztatóak voltak a figurák, és Llosa írásstílusa is megvett magának, gördülékenysége mellett gazdag szókészlettel dolgozott. A limai hangulat teljes mértékben beitta magát a bőröm alá ebben a pár napban. Az utcai, rádiós és családi légkör mellett a társadalmi rétegek jellemzőit is át tudta adni. Már előre vártam a fejezetekben mikor bukkan fel az ötvenes, jóképű, markáns arcú, ereje virágában lévő férfiideál, akit Pedro Camacho sosem hagyott ki, mint főszereplőt. Mário és a barátok pedig naponta többször igénybe vették az iránytaxit, amiről korábban sosem hallottam.

A könyv után megnéztem a filmet is, amit amerikai körítéssel készítették. A történetet átírták amerikai verzióra, New Orleans a helyszín, latin családok sehol, a szidalmazott argentinok helyett szegény albánokat figurázta ki a szerző, illetve a történetvezetésbe is belenyúltak. A vége sem volt összhangban a könyvvel. Mindezek ellenére azért szórakoztató volt, bár néhol ripacskodásba ment a humor és a paródia. Ha a regényt nem olvasom előtte, talán jobban elnyeri a tetszésemet a film.

Llosa élete maga egy izgalmas, regénybeillő történet. Juliától később elvált és elvette az unokahúgát. Több évig élt Párizsban, majd Spanyolországban. Volt újságíró, riporter, rendezett filmet, színészkedett, és 1990-ben még a perui elnökségért is ringbe szállt. Jelenleg 86 éves, és a 29 évvel fiatalabb feleségével, unokahúgával él. Három gyerekük született.

Ideje van Mario Vargas Llosának. 2010-ben megkapta a Nobel-díjat a bizottság indoklása szerint „a hatalomszerkezetek feltérképezéséért és az egyéni ellenállás, fellépés és kudarc erőteljes ábrázolásáért”. 2013-ban a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem, idén az ELTE fogadta díszdoktorának. Nekem mindig az a kép jut eszembe, amelyen Cortázarral állnak egymás mellett, az UNICEF fordítóiként:
http://moly.hu/karcok/322863
Vargas Llosa mindigis ott ált Cortázar, Marquez és Fuentes mellett, a dél-amerikai új irodalom helytartójaként, s habár sokáig élt Spanyolországban, visszatelepült Peruba, ahol 1990-ben majdnem (!) államelnöknek választották – így végül nem állt párhuzamos pályára Göncz Árpáddal.
A Júlia és a tollnok Vargas Llosa személyes története, a valóságban 1964-ben vált el első feleségétől. 1983-ban Julia Urquidi is megírta a saját verzióját, mely Amit Varguitas nem mondott el (Lo que Varguitas no dijo) címen jelent meg.
A könyv elegáns írás, de nem több egy fiatal író stíluskisérleténél, amelyben azt bizonyítja, hogy több síkon is képes alkotni. Sajnos egyik szál sem hatol igazán mélyre.
Épp most hallottam egy anekdotát Rubensteintől, szerinte az igazi nagyságot a hosszú élet garantálja, ami alatt az ember be tudja mutatni a tehetségét.
Vargas Llosa még él. Mivel amúgy szeretem az írásait, várom tőle a következőt, hátha abban tényleg sikerül felállnia a többiek mellé egy igazán emlékezetes művel…

A könyv első száz oldalában csak kapkodtam a fejem, hogy miként áll össze a történet, majd jött a felismerés. Julia néni és a szerző írásai egymásba ékelődnek, a valóság a mesével van elegyítve. Nagyon hangulatos írás, jól szórakoztam rajta. Szerettem.

Mindig sikerül beleválasztanom a magamban már csak „férfi fejlődésregénynek vagy fejlődésnaplónak” nevezett könyvekbe – minden akaratom ellenére. Pedig annyiszor elhatároztam már, hogy bármennyire is remek olvasmányok ezek – pl a férjemnek nagyon tetszenek-, egyszerűen nem nekem való egy férfi egzisztenciális tipródásainak történetét olvasni, azon okból kifolyólag, hogy nem érdekel.
Ennek ellenére valahogy összeakadtam ezzel a könyvvel. Szerencsére csak a fele a férfilélek, a másik fele egyre bizarabb szappanopera-forgatókönyvek cselekménye. A köny koncepciója zseniális; üdítően hat a változatosság. A történet – mármint a közel valós – is szépen halad előre; még én is egészen el tudtam viselni. A cím alapján Julia nénit öreg vénkisasszonynak gondoltam, szerencsésebb lett volna talán Julia néném és… fordítás. Vagy nem, nem tudom.
Mindenesetre a könyv teljesen másról szólt, mint amit vártam; de nem okozott akkora gondot beletörődni. Legközelebb azért még gondosabban igyekszem elkerülni a férfilélektant.

Szerettem! Laza volt, szórakoztató, nagyon élveztem a dél-amerikai nyüzsgést, életszeretetet még a szegénység közepette is.
A szappanoperás betétek hol szórakoztattak, hol idegesítettek, de az igazi latinos hangulathoz kellettek.
Az egyetlen kár, hogy nem olvashattam nagyobb adagokban, fejezetnyi időket loptam le magamnak, pedig szívesen befjeztem volna egy nap alatt is…

Két szálon fut a cselekmény, egyrészt egy unokaöcs és egy nagynéni tiltott szerelme, másrészt pedig és rádióadásban a folytatásos drámák. Azokat egyszerűen imádtam! Szellemes, és eléggé más világ. :)
Nagyon tetszett az író stílusa is.

a Pedro Camacho által gründolt sztorik igazán izgik, szinte a fülemben csengenek a rádiójátékok és mindannyiszor eszembe jut Woddy Allen és a Rádió aranykora. akár mindegyiket meg is írhatta volna Vargas Llosa egy-egy önálló kötetben. különösen szórakoztató, ahogy keverednek össze a szálak

A családunkban kézről-kézre járt ez a remekmű, olyannyira hogy a kötet szétesett. Én is többször olvastam, mindannyiszor elkapott a regény könnyedsége, humora és szerethetősége. LLosa olyan szeretettel és kedvességgel ír minden szereplőről. A rádió világa, a rádiójátékok egyre erősödő abszurditása egyszerűen zseniális. Ha rosszabb napjaim vannak szívesen előveszem, és újraolvasom.

Imádtam. Ahogy kinyitottam a könyvet Limában találtam magam egy nyüzsgő, pletykás családban, ahol a nagybácsik, nagynénik áradatát fel fel váltották a tollnok bizarr történetei. Julia és az író kapcsolata nekem kicsit gyerekesnek tűnt, amit a 18 éves Vargasnál meg is értek, de a nő részéről furcsa volt a vonzalom, főleg, hogy tisztában volt a következményekkel az elejétől fogva.