Halál ​az Andokban 86% 73 csillagozás

A halál az Andokban sokféle úton-módon utolérheti az embert. A hófödte hegyekről lezúduló lavina formájában vagy a baloldali érzelmű Fényes Ösvény terrorszervezet jóvoltából, felderítetlen gyilkossági ügyekben azonban a tettest a helyi lakosság szerint mindenképpen a vámpírok, a Kordillerák apuk nevű őrző istenei, vagy a bányászokat üldöző ártó szellemek, a mukik között kell keresni.
Lituma tizedest három rejtélyes eltűnés ügyében helyezik az isten háta mögötti, sivár hegyvidéki településre, és bár a nyomozás nemigen halad előre, egy bravúros, szinte bekezdésenként váltakozó szimultán elbeszélésmód alkalmazásával megismerhetünk egy viszontagságos szerelmi históriát, és közben több véres és babonás anekdotát. Valamennyi történet bővelkedik olyan elemekben, amik elmélyítik az európai és a perui kultúra között tátongó szakadékot.
Van valami barbár, ősi kegyetlenség ebben a regényben, mintha nem is kellene túl mélyre ásni a kollektív tudatban, hogy felbukkanjon a régi, vérgőzös áldozati szertartások emléke, és egy átlagos hegyi falu népének viselkedése sokkolóbb tud lenni, mint a skandináv krimik pszichopata karakterei. Ez itt nem egy misztikus és folklór elemekkel megtűzdelt, kellemesen borzongató bűnügyi történet, hanem sokkal inkább egy döbbenetes, torz tükör az inkák késői leszármazottairól.
Nem tervezek utazást az Andokba a közeljövőben.

Palomino Molero esete óta készülök a Lituma tizedessel (akkori közcsendőrrel) való újabb találkozásra. Annyira megkedveltem, hogy minden további nélkül szívesen fogadnék egy egész Lituma-sorozatot.
Ezúttal, tizedesünk nagy bánatára, a partvidéktől távol, a zord és titokzatos Andokban vagyunk, ahol számos veszély leselkedik az itt élőkre, reális és irreális, vagy legalábbis annak tűnő. A vidék lakói nyomorba süllyedt, kizsákmányolt, periférián tengődő alakok, a barakktábor útépítő munkásai és indián földművesek. Mindenkitől elfeledett, magányos zárt közösség, magára maradva egy erőszakos, kemény világban a maga kiszolgáltatottságával és félelmeivel. A hegyek mélyéből csak a kegyetlenség csorog alá, legyen szó a Fényes Ösvény terroristáinak akcióiról vagy egy ősi, pogány világból fennmaradt hitvilág megannyi fura alakjáról. Kegyetlen gyilkosok, zsírszívó, bosszúálló vagy épp hegyeket őrző szellemek kísértenek lépten nyomon, kívülről vagy épp a lélek mélyéből felbukkanva, rettegésben tartva a közösséget. Lituma és fiatal társa, Tomás Carrenho hirtelen és megmagyarázhatatlan eltűnések után nyomoz. Kívülállók keresik a kívülállókat, mert azok voltak az eltűntek, kivétel nélkül, miközben a közösség hallgat, és démonaival küzd.

Nagy a kísértés, hogy sorra vegyek pár értelmezési lehetőséget, bontogatva a kesze-kusza gombolyagot, az ezer szállal egymásba fonodó történeteket és síkokat. De hát napestig lehetne részletezni. Vargas Llosa nemcsak a szimultán elbeszélés nagymestere, ahogy szinte szétbogozhatatlanul egymásba szövi az különböző idősíkokat és nézőpontokat*, hanem legalább annyira profin épít bele a történetbe történelmi-társadalmi, néprajzi, vallási, mitológiai, lélektani, sőt a narrációt érintő vonatkozásokat is.
Az andokbeli közösség a maga problémáival, hitvilágával, atavisztikus félelmeivel, ösztönös reakcióival, kollektív tudatalattijának megnyilvánulásaival egy egész ország, társadalom helyzetének vizsgálatára ad lehetőséget. Vargas Llosa politikai-történelmi kérdésekre keresi a választ, lélektani érdeklődése nemcsak az egyénre, hanem közösségek működésére is kiterjed. Hogyan hatnak ránk félelmeink, saját hitünk? Mit hoz ki belőlünk? Milyen eszközökkel próbáljuk orvosolni bajainkat? Van-e esély a túlélésre? Milyen áron tartható fenn az egyensúly? És hogyan nézünk szembe önmagunkkal, ha egyáltalán?
A számos problémát felvető történelmi dimenzió mellett ott van, az előző regény mintájára, a fejlődés-beavatástörténet is, ott Lituma közcsendőrrel, itt Tomásszal a középpontban. A fő történetszálba beágyazott, Litumának elmesélt és újramesélt szerelmi szál nemcsak kalandos és olvasmányos, hanem egy naiv, zöldfülű fiatal csetlése-botlása is, amely egyrészt a meséléssel való újraélés és a Lituma segítségével való értelmezés révén válik Tomás életének szerves, építő részévé. Ahogy a Litumával való nyomozás is. Tomás (beszélő név, ahogy több másik is) megbánást tanúsító dezertőr, aki visszatalál a helyes útra, és aki jutalmát is elnyeri, és ebben nem kis szerepe van a (Tomas életéből többnyire hiányzó) apafiguraként, valamint értelmezőként funkcionáló Litumának is.
Mindkét történetszál – a nyomozás és a szerelmi kaland – tele mitológiai utalásokkal, a görög mítoszoktól a Biblián át a helyi hitvilágig. Ezek közt bogarászni is remek kaland. spoiler. Csak úgy bonyolódnak, kavarognak a szálak, a metaforák, jelképek, értelmezési lehetőségek. Jó kis olvasmány. Ajánlom.

* Ebben itt is nagyot alkotott. Valami zseniális, főleg ahogy a párbeszédek egymásba olvadnak, ahogy egy itt és most feltett kérdésre ott és máskor jön a válasz, ahogy a történetek egymásra rezonálnak, egymással kapcsolatba lépnek. Nagyon élveztem. És nem mellesleg remek megoldás ez arra, hogy az elbeszélő végig fenntartsa az olvasó figyelmét, hiszen akár egy mondaton belül is lehetünk egyszerre két különböző helyen két különböző idősíkban. Mindig résen kell lenni.

Bár már hetekkel ezelőtt befejeztem, de még mindig nem ért le bennem teljesen ez a regény.
Emberek és állatok, civilizáció és barbárság, város és a hegyvidék, spiritualitás és materializmus, szorosan összetartó közösségek és a mások iránt érzett totális közöny, elvakult szerelem, és számító testiség nem csak szembenállnak ebben a regényben, de egymásba fonódnak, egymásból születnek és paradox szétbogozhatatlan egységet alkotnak. A halál a pont ahol ezek mint egy origóban összefutnak. Llosa könyvének a cselekményszálai, a baloldali terror, a helyi hitek, a városi civilizáció ideái, a hegyek sziklavilága stb. a halálon keresztül csatlakoznak egymáshoz, és ebből kiindulva gombolyít a perui iró a hatalmas gombolyagot, amely mint Ariadné fonala (rengeteg beszélő név van a regényben) igyekszik utat mutatni a világ labirintusában.
Az útvesztő nemzetközi intellektuális és a perui politikai elitől, a maffián, gerillákon, démoni es boszrkányos figurákon és egyszerű közembereken keresztül a ágrólszakadt segedmunkásokig, (akik a soha el nem készülő egyszerre jelképes de nagyon is valóságos utat építik) és testi vagy lelki nyomorékokig kanyarog mindent összekapcsolva.

Tegnap óta jár az agyam, mit is írjak erről a könyvről. Keveregnek bennem a gondolatok, de nem tudom kordába terelni őket, képtelen vagyok összeszedetten formába önteni. Azt hiszem ez is jelzi, hogy jó írásról van szó, hiszen nem ereszt, gondolkodásra késztet, és nem ad egyértelmű válaszokat. Harmadszor próbálkozom az értékelés megírásával, és úgy döntöttem három témára redukálom mondandómat, így talán sikerül összehoznom valami érthetőt.

1. A forma: ez a könnyebbik eset, nekem. Mert elsősorban nem a történet maga nyűgöz le, hanem az előadásmód. Llosa elképesztő módon játszadozik az idősíkokkal és a narratívákkal. Kibogozhatatlanul keverednek össze a tények a róluk szóló történetekkel, legendákkal. Egy idő után már nem is az a fontos, hogy mi történt, hanem hogy ki mit gondol róla, miként adják tovább. Folyamatosan váltakoznak az elbeszélők, történetek a történetben, anekdoták az anekdotában, és az olvasó kapkodhatja a fejét, hogy mikor, ki és miről is mesél. Az írói narráció a legkevesebb, ahogy haladunk előre egyre jelentéktelenebb.
Sosem találkoztam még ilyen szimultán történetmondással. Néha két-három soronként változnak az idősíkok, a helyszínek és az elbeszélők. Előfordul, hogy három történetet olvasunk egyszerre. Filmszerűen, sűrű vágásokkal peregnek a jelenetek. Az biztos, hogy nagy koncentráltság kell a szöveg olvasásához, de az egyre fokozódó feszültség segít fenntartani a figyelmet. Értem, ha ez nem mindenkinek jön be, de én kifejezetten élveztem.

2. A téma: a mítosz és a mitikus gondolkodás, a babona és a tudatlanság, az ember érzékenysége és kegyetlensége, és ezek elválaszthatatlan összefonódása. Félelmetes, titokzatos és lenyűgöző, mint maga a helyszín: az Andok csúcsai. A hegyek nem adják titkaikat, és a komor hegyi emberek nyelvét sem oldja meg a pálinka sem. A titok titok marad, csak a legenda él. A mítosz életre kel, (vagy meg sem halt) és meghatározza, irányítja az itt élő és erre vetődő emberek életét. Lényegtelen, hogy a hegyi szellemek, a mukik, apuk, vámpírok léteznek-e vagy sem. A lényeg az, hogy az emberek mit gondolnak róluk. Mert ha az emberek fejében ott vannak, akkor előbb-utóbb uralni fogják őket, meghatározzák cselekedeteiket, és amit ösztönzésükre tesznek az hátborzongatóbb még a terroristák hidegvérű és aberrált cselekedeteinél is. Zseniális a téma ábrázolása! És sokkoló, ha tudjuk, hogy mítoszok még ma is élnek, keletkeznek vagy újjászületnek. Nemcsak az Andok csúcsain, hanem itt, Európában is…

3. A cselekmény szinte lényegtelen: eltűnik néhány ember, a rend őrei megpróbálják kideríteni, mi történt. Közben érkezik hír értelmetlen és érthetetlen gyilkosságokról, közelednek a terroristák, lezúdul egy lavina, és megismerjük Carreno segédrendőr szerelmének történetét. Ami pedig a végén kiderül, azt jobb titokban tartani, ha elfeledni már úgysem lehet.
Hiába címkézik kriminek, szerintem nem az. Csalódik, aki egy jó krimire vágyik. A gyilkosság és a nyomozás (nincs is valódi nyomozás) csak alibi az író számára, hogy sok fontosabb dolgot elmondjon az Andokban élő emberek nyomoráról, küzdelmükről a megélhetésért, az évezredes elmaradottságról; a perspektíva nélküli létet uraló, állativá aljasító ösztönökről és a küzdelemről, hogy mégis megőrizzenek valamit emberségükből. És még sok-sok másról.

Összegzés: Nem olvastam még más könyvet Llosától, de ennek alapján úgy gondolom, hogy jó helyre került az a Nobel-díj. Ugyanakkor értem a molyok megosztottságát a könyvvel kapcsolatban. Hiszen nemcsak gondolatgazdag, lenyűgöző és formabontó, hanem brutális és gyakran undorító is. Amilyen az ábrázolt világ: néha csodálatra, máskor meg szánalomra méltó, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyakran undorító is. Mert ilyen az ember…,

Borzasztó lassan haladtam vele. Nagyon zavart, hogy a múltmesélés jelenidőben zajlik, amibe folyton beleszólt az, akinek mesélték, szintén jelenidőben. Ezt nem igazán tudtam hová tenni magamban. Lehet, hogy ezek a számomra nagyon idegen nevek is bezavartak.

húh, hát a könnyű, nyári olvasmányom után alig birok megszólalni! félelmetes világ! több évszázadot átélő babonaság, mely rokon az esőisten véráldozatával. sőt még azon is túltesz. csakis erős idegzetűeknek ajánlom. izgalmas, érdekfeszítő, többször gyomorba öklöző. és hát az utolsó oldalak…… na, hát nagyon fájt…..
tökéletesnek találom az (Llosa több könyvére jellemző) idősíkok változtatását, ehhez a nem mindennapi témához nagyon is megfelelő, rövid idő után meg lehet szokni, s nem zavaró, de valahogy így kap szerves egységet a könyv.
nálam csakis 5*

Ez egy elég összetett könyv. 3-4 szálon fut a cselekmény, és a szálak nem mindegyike fut össze. Peruról, azon belül leginkább az Andokról szól. A fő szál talán az az útépítés, ami az Andocban folyik, Lituma, és társa felügyeli rendőrként. A munkások ősi dolgoktól félnek, amik közt apuk, mamuk, és vámpírok vannak leginkább. Kicsit arrébb a „modern idők” kommunista jelszavaival gyilkolászó terroristái ölik garmadával a lakosságot, tudósok próbálják meg a hegység feltérképezését merészen dacolva a terrorveszéllyel, és mindemellett egy szerelmi szál is fut. Hogy hogyan illik a cselekményben azt pontosan nem tudom, talán enélkül nehéz lenne elviselni mindazt a szörnyűséget, ami Vargas Llosa regényében történik. De ez a szerelem is gyilkosságon alapul. Egy szónak is száz a vége, dúl az erőszak Peruban (megjelennek drogbárók, és csempészek is), és ebből kivezető utat nem láttat a szerző. Mélységesen szomorú történet.

Egyik oldalon szellemek, apuk, mukik, vámpírok; a másikon pedig a terroristák. No, lehet dönteni, melyiktől is jobb félni. Andok hegyeinek lenyűgöző látványa eltörpül a munkásokra leskelődő veszedelmek, de leginkább a rettegés mellett. Llosa elbeszélésmódja egymásból kacskaringózó nézőpontja teszi még misztikusabbá a történetet, holott a végén mar nem is érdekel minket, mi is történt valójában, egyszerűen csak Nacosban ragadunk, a „halál tornácán”.

Briliáns módon bánik Llosa az idősíkokkal, a szavakkal és a látványokkal.
Mindazonáltal nem nagyon kedveltem meg, sőt. Tulajdonképpen rémesen bosszantó volt. Talán, ha ismerném az ottani mondákat, legendákat. Vagy ha érdekelne a vidék hiedelemvilága. Persze, az agyamat sikerült felpiszkálnia, és már tudom, hogy kicsit el fogok mélyedni a dél-amerikai államok történelmében, legalább ismeretterjesztő olvasmányok szintjén.

Az utolsó oldalakon harsogva dobogott a szívem, hogy Lituma tizedes talán meghallotta az éjszakában. Talán fordult egyet, és tovább álmodott a síkságról, távol az Andok dermedt csendjétől, ahol még a csillagok is idegenek az égen, és minden roskadt ház, minden tompa tekintet mélyén titkok bujkálnak, lázadók és szellemek a hegyekben, szikláikra most talán eső pereg, nagy, meleg cseppekkel, visszhangot verve a barlangok sötétjében. Talán ez a legjobb könyv, ami hónapok óta a kezemben járt.