Édenkert ​a sarkon túl 30 csillagozás

Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ma ​hozzákezdesz a világ megváltásához, Florita. Ezzel a gondolattal ébred 1844 egyik áprilisi reggelén Flora Tristán, avagy Andalúzka, aki részben a korabeli utópisztikus gondolkodók Fourier, Saint-Simon és Owen hatására, de leginkább saját életének viszontagságai nyomán, egy borzasztó házasságból menekülve lett korát messze megelőző harcos feminista és szelíd forradalmár (aki éppen a vérontást, az érlelődő tragédiákat szeretné megelőzni, amíg lehet). A gyönyörűséges Flora, mellében a pisztolygolyóval, mellyel szadista férje bosszúból ki akarta oltani az életét, bejárja Franciaországot, szembeszáll a kor előítéleteivel, s miközben egyre-másra utasítja vissza a hódolókat (mert a férje örökre meggyűlöltette vele a nemiséget, mígnem egy barátnőjével végre igazi élvezetet talál a testi szerelemben), nőket és munkásokat, költőket és papokat, gyárosokat és katonákat igyekszik megnyerni ügyének: a nők felszabadításának, a Munkásszövetség létrehozásának egyszóval a tökéletesen igazságos… (tovább)

Eredeti cím: El paraiso en la otra esquina

Eredeti megjelenés éve: 2003

>!
Európa, Budapest, 2003
524 oldal · ISBN: 9630773317 · Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna

Enciklopédia 10

Szereplők népszerűség szerint

Belzebub · Paul Gauguin

Helyszínek népszerűség szerint

Tahiti


Kedvencelte 4

Most olvassa 2

Várólistára tette 14

Kívánságlistára tette 7


Kiemelt értékelések

>!
OlvasóMókus
Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl

Nagyon tetszett! Bár Vargas Llosával mindig ez a helyzet! Nem is tudom melyik szál tetszett jobban, talán mindig az amelyiket éppen olvastam és szívesen továbblapoztam volna, hogy azonnal folytathassam az adott történetet. A Flora szál azért tetszett, mert Franciaország egy sötét korszakába mutatott bepillantást, nekem olyan gótikus, sötét, baljóslatú hangulata volt. A Gauguin szál pedig pedig Gauguin hányattatott élete miatt, a csodás trópusi környezet miatt. De legjobban az tetszett, hogy néhány festményének a keletkezési körülményeit megismerhettem. Fél csillagot csak azért vontam le, mert azt hittem, hogy a két szál valami módon majd összeér a végére, elvégre mégis nagymamáról és unokáról volt szó.

>!
HuI
Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl

Igazából sem Flora Tristan feminizmusával, sem Gauguin fékevesztett bohém felelőtlen zavarosságuaval nem tudtam azonosulni, mégis rabul ejtett a könyv. Valami szomorkás, édes, fájdalmas hangulat járja át, ahogy reménytelenül keresik a boldogságot. Mivel szeretem Gauguin képeit, ez a szál közelebb állt hozzám, jó volt olvasni hogyan születtek a kedvenc festményeim…

>!
Péter_Belényesi
Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl

Először a Gaugin szál tetszett jobban és a másikat sokszor inkább tovább szerettem volna lapozni,m aztán valahogy a végefelé összenőtt a két szál a távolság ellenére. Nem rossz könyv, de nem is túl jó, helyenként olvasmányos, helyenként viszont rettentően elnyújtott és unalmas.

>!
sigray
Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl

Először nem értettem a két fonalat, mert nem tűnt fel a kapcsolat. Aztán „leesett”. Az olvasó bepillantást nyerhet a munkásosztály és a francia feleségek sanyarú 19.századi sorsába és egy festőzseni zűrös, bár csodálatosan szabad ösztönéletével.

>!
Tibor_Nagy_6
Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl

Számomra letehetetlen olvasmány volt. Bár a történet nem túl bonyolult – a szocialista-feminista Flora és unokája, a festő Gauguin életeseményeit ábrázolja – az elbeszélés módja mégis érdekfeszítően tálalja az eseményeket és nem győztem kivárni, hogy a két szál a végén hogyan fűződik össze. Vargas Llosa zseniális mesélő, teljesen egyedi, túlfűtött, párásan fülledt dél-amerikai hangulattal.

>!
Dana
Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl

Vargas Llosa Édenkert a sarkon túl c. regénye tipikus példája a kötelességszerű olvasásnak – mert nem rossz könyv, de túl jó se, a téma rém izgalmas, de a terep taszítóan fülledt, a történet egyik felében bemutatott feminista vezéralak, Flora Tristan érdekelt, de a maorik közt csellengő, tizenéves lányokkal hentergő Paul Gauguin csöppet sem. Szóval ez a könyv csupa felemásság, de nem volt kedvem abbahagyni sem, főleg Flora sorsa érdekelt, aki különben Gauguin nagymamája, és ha lehet két jellem oly különböző, akkor ők tényleg azok voltak, noha mindketten azt a bizonyos Édenkertet kergették, ami persze mindig épp az aktuális sarkon túl volt.

Flora azonban itt a földön akarta ezt az édenkertet, ahol minden nő szabad, elsősorban a házasság rabigájától, minden ember egyenlő és a munkások érdekeit egy palotában védi a Nép Védelmezője. Gauguin, vagy ahogy a tahitik nevezik, Koke viszont nem hisz abban, hogy Európában vagy az úgynevezett civilizált társadalomban lehetséges lenne megtalálni bármit is, ami édeni, helyette elutazik, akkor már szifiliszesen, Tahitira, hogy egy vad, embertől érintetlen kultúrában találjon rá az ösztönökre, az életerőre és a jó értelembe vett primitív paradicsomra. Koke persze csalódni fog, a maorik kultúrája hanyatlóban van, a titokzatos tetoválások misztériumába nem nyer beavattatást, ugyanakkor legsikerültebb festményeit mégis ez a vidék ihleti. Az édenkert utáni vágyon kívül közös pontjuk még hőseinknek, hogy magasról tesznek a társadalmi konvenciókra, különösen azokra, melyek a családhoz kötik. Flora egy brutális házasságból menekül el és éli páriaéletét, könyveket ír, agitál és bejárja a fél világot, felfedi a munkások nyomorát, bepillantást nyerhetünk a 19. század vadkapitalizmusának leggyomorforgatóbb bugyraiba, és a civilizált házasság nyomorába, ugyanakkor ő maga különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül hagyja ott gyerekét egy panzióban. Paul szintén szakít középpolgári családjával, akik nem értik meg művészetét, s miután sikeres tőzsdeügynöki karrierjét feladja, el is fordulnak tőle. Koke ezt szabadságként éli meg, elindul a nagyvilágba, cipeli magával öt gyereke közül az egyiket, míg végül valahol ő is elhagyja, eltűnik a történetből.

A családhoz, konvenciókhoz való viszonyon és édenkertesditől eltekintve a két jellem: tűz és víz, érdekes volt úgy olvasni a történetüket, hogy Varga Llosa egy-egy fejezetet szentelt nekik felváltogatva. Flora akaratos, öntudatos, önmagát nem kímélő, harcos emancipált nő, aki szíve szerint kiiktatta volna a szexualitást, mint a nemes törekvések kerékkötőjét, Koke viszont buja, érzéki vágyait követő, mindent a művészetnek feláldozó fantaszta volt, aki nem riadt vissza a nemiség legbizarrabb változataitól sem. Kis képzavarral Apollón és Dionüszosz nietzschei párját idézték számomra.

Összességében nem volt rossz könyv, különösebben nem kötött le, de dacosan fogyasztom a várólistámat.

>!
Mirelle
Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl

Furcsa, jó könyv. Az egyik barátnőmnek azt hiszem jó pillanatban adtam oda. Segített neki továbblépni.


Népszerű idézetek

>!
Cheril

A dolgok nem azért nem mentek jobban, mert kevés volt az erőfeszítés, a meggyőződés, a hősiesség vagy az idealizmus. Azért nem mentek jobban, mert ebben az életben a dolgok sosem mennek olyan jól, mint az álmainkban.

494. oldal

>!
csillagka P

– A támogatásukat szeretném kérni egy mélységesen keresztény cselekedethez, hölgyeim.
– De hát mit gondolt, mivel foglalkozunk, madame? – kérdezte a legidősebb, egy kék szemű, erőteljes vonású öregasszony. – Egész életünket az irgalmasság gyakorlásának szenteljük.
– Nem, önök nem gyakorolják az irgalmasságot – javította ki Flora. – Alamizsnát osztanak, ami egészen más.

62. oldal

>!
Cheril

Az önarckép festése eszedbe juttatta azt a portrét, amelyet azokban az esős és szeles hetekben készítettél a napraforgókat megszállottan festő Vincent-ről, amikor az arles-i Sárga Ház falai közé kényszerültetek. Állandóan ezt a virágot festette, és sokszor utalt rá, amikor a művészeti elveit magyarázta. A napraforgó nem véletlenül és nem a fizika törvényeinek vakon engedelmeskedve követi a nap járását. Volt benne valami a csillagok királyának tüzéből, és ha Vincent odaadásával és makacsságával vizsgálgatta őket az ember, megláthatta körülötte a glóriát. Igyekezett úgy ábrázolni őket, hogy napraforgók maradjanak, de ugyanakkor fáklyák, lámpások is legyenek.

365. oldal

>!
cassiesdream

Megpróbált barátsággal elbúcsúzni Fortin atyától, és odanyújtotta a Munkásszövetség egy példányát.
– Legalább olvassa el, atyám. Majd meglátja, hogy a tervemet keresztényi érzések hatják át.
– Nem olvasom el – mondta Fortin atya, és hevesen megrázta a fejét, a könyvet pedig nem vette el. – Abból, amit elmondott, már látom, hogy nem erkölcsös olvasmány. Ön talán nem is tudja, de alighanem maga Belzebub ihlette.
Flora felkacagott, és visszatette a kis kötetet a szatyrába.
– Látom, atyám, ön is olyasféle pap, aki még ma is szívesen máglyát gyújtana a piactéren, hogy megégesse a világ szabad és értelmes lakóit – mondta búcsúzásul.

22. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Belzebub
>!
Cicu

A születési helyünk véletlenszerű: az igazi hazáját az ember maga választja ki a testével és a lelkével. Te Tahitit választottad. Vademberként fogsz meghalni a vadembereknek azon a gyönyörű földjén. A gondolatra nagy kő esett le a szívéről. Nem bánod, hogy nem látod többé a gyerekeidet meg a barátaidat, Koke? Danielt, a derék Schuffot, a legutóbbi pont-aveni tanítványokat, Molardékat? Eh, egy cseppet sem bántad.

160. oldal

>!
cassiesdream

Vannak hát nők – még ebben az elmaradott, műveletlen, összeeszkábált országban, valahol a világ végén is akad egy –, akik nem hagyják magukat megalázni és rabszolgaként kezelni, akik tiszteletet vívnak ki maguknak.

333. oldal

>!
Cheril

Nem látta, nem hallotta és nem tudta, hogy egyetlen sírfelirata az a levél volt, amelyet Hiva Oa püspöke írt a feletteseinek, és amelyet évek múltán, amikor Koke már híres, elismert és sokat tanulmányozott művész, a képei pedig világszerte a műgyűjtők és a múzeumok féltett kincsei voltak, minden életrajzírója idézett annak jelképeként, milyen igazságtalan is a sors a művészekkel, akik az édenkertet keresik ebben a földi siralomvölgyben: „Az utóbbi időben az egyetlen említésre méltó esemény ezen a szigeten annak a Paul Gauguin nevű embernek a váratlan halála volt, aki neves művész, de Isten és minden tisztességes dolog ellensége volt.”

521. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Paul Gauguin
>!
Nazanszkij 

A harmadik napját kezdte meg a gyűlöletes Nîmes-ben, és délelőtt találkozója volt Jean Reboul pék költővel, akinek a verseit Lamartine és Victor Hugo is dicsérettel illette. Vajon ebben a kizsákmányoltak közül való váteszben végre megtalálod a társat, akire mindenképpen szükséged van, hogy a Munkásszövetség gondolata Nîmes-ben is megfoganjon, és kirángassa a város lakóit az álmos kábulatból? Korántsem így történt. Jean Reboulban, Franciaország neves munkásköltőjében öntelt kérkedőre talált – Florita lassan rájött, hogy a hiúság a költők betegsége –, akit alig tíz perc beszélgetés után mélyen megvetett. Volt egy pillanat, amikor legszívesebben befogta volna a száját, hátha úgy elnémíthatja szabad szájú fecsegését. A péküzletben fogadta, felkísérte az emeletre, és amikor Flora megkérdezte, hallott-e már a hadjáratról és a Munkásszövetségről, a tohonya, beképzelt hájpacni sorolni kezdte a hercegeket, tudósokat, állami vezetőket és professzorokat, akik levélben magasztalták a tehetségét, és megköszönték, amit a francia művészetért tett. Amikor megpróbálta elmagyarázni neki a békés forradalom eszméjét, amely véget vet a diszkriminációnak, az igazságtalanságnak és a szegénységnek, az a tökfilkó egy olyan megjegyzéssel szakította félbe, amely valósággal fejbe vágta: „De hisz éppen azon munkálkodik a mi anyaszentegyházunk is, asszonyom.” Amikor magához tért, Flora megpróbálta felvilágosítani és megmagyarázni neki, hogy a papok – a zsidók, a protestánsok és a mohamedánok is, de elsősorban a katolikusok – a kizsákmányolók és a gazdagok szövetségesei, mert prédikációikkal beletörődésre sarkallják a szenvedőket, azzal az ígérettel, hogy a paradicsomba jutnak, pedig nem ez a valószínűtlen, post mortem mennyei jutalom a lényeg, hanem a szabad és igazságos társadalom, amelyet itt és most kell megteremteni. A pék költő úgy rándult össze, mintha a sátán jelent volna meg előtte:
– Ön gonosz, végtelenül gonosz – kiáltott fel, olyan kézmozdulattal kísérve szavait, mintha ördögűzésre készülne. – Hogy jut eszébe idejönni és a segítségemet kérni a hitemmel ellentétes dolgokhoz?
Madame-la-Colére végül felcsattant, a fejéhez vágta, hogy elárulja a gyökereit, csaló, szélhámos és a munkásosztály ellensége, az idő pedig majd lerántja a leplet a hamis tekintélyéről.

Kapcsolódó szócikkek: Alphonse de Lamartine · Victor Hugo
>!
Nazanszkij 

Amikor 1844 szeptemberének azon a végzetes, 24. napján, alighogy megérkezett Bordeaux-ba, Flora Tristán elfogadta a meghívást a Grand Théâtre páholyába, Liszt Ferenc zongoraművész koncertjére, még nem sejtette, hogy ez a nagyvilági rendezvény, ahová a helybeli dámák az ékszereiket és az eleganciájukat mentek mutogatni, az utolsó nyilvános megjelenése lesz.

Kapcsolódó szócikkek: Bordeaux · Liszt Ferenc
>!
Cheril

– Hogy taníthat valamit, amiben nem hisz, és hogy fogadhat el érte fizetséget? – vágta az arcába megbotránkozva Madame-la-Colére. – Ez következetlenség és erkölcstelenség!
(…)
– Drága hölgyem, élnem kell valamiből. Az életben nem lehetünk tökéletesen következetesek és erkölcsösek, hacsak nem akarjuk mártírként végezni.

383. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Boglár Lajos (szerk.): Eldorádó
César Vallejo: Több napon át a szél…
Benyhe János (szerk.): Latin-amerikai elbeszélők
José Maria Arguedas: Mély folyók
Sergio Bambaren: Delfinálom
Antonio Cisneros: Antonio Cisneros versei
Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet
Szabó Magda: Az ajtó
Jeannette Walls: Az üvegpalota
Malala Juszufzai – Christina Lamb: Én vagyok Malala