Tanulságos, hogy ami egy regényben továbbgondolásra késztet és talán gyönyörködtet is, az esszé szigorúbb meghatározottságában már idegesít. A látványcivilizációt azért kezdtem olvasni, mert Vargas Llosa a legnagyobb kortárs írók egyike, és hát 30-40 oldal után majdnem a falhoz kentem bősz indulatomban.
Tanulságos továbbá, hogy egy deklaráltan baloldali gondolkodó hogyan jut olyan következtetésekre, ami után egy Fekete György is megnyalná a tíz ujját. Vargas Llosa tulajdonképpen abból a marxi alapvetésből indul ki, hogy a tömegeket a kapitalista rendszer „deproletarizálja” azzal, hogy fogyasztásra, egyre több fogyasztásra készteti őket ahelyett, hogy engedné őket az igazán fontos dolgokkal (pl. magas kultúra) foglalkozni. Világos, az ember alapvetően igényli a jót, csak rátelepszik valami külső erő, és elbutítja. Szabadítsuk fel az egyént e nyomás alól, és máris robog a boltba kortárs latin-amerikai prózát venni. (Vagy Wass Albertet – mert abszurd módon ez a tétel a jobboldalon is hihetetlenül népszerű.) A baj csak az, hogy ez a francos egyén jól érzi magát így. Most mit csináljunk? Panaszkodjuk.
Vargas Llosa szerintem abban téved, hogy egy kulturális helyzet átalakulását összetéveszti a kultúra pusztulásával. Ez megbocsátható, nehéz elfogadni, hogy eszméink, amikhez ragaszkodunk, szépen velünk együtt kihunynak. Az viszont nagyon nem tetszik (ezért e hosszú sirám), hogy tételének igazolása végett pár nem túl sportszerű eszközt is felhasznál. 1.) Azt, ami most van, nem kultúrának, hanem posztkultúrának, majd látványcivilizációnak nevezi. Vagyis valami, de nem kultúra, így a kultúrákra vonatkozó szabályokat sem kell rá vonatkoztatnunk. Csakhogy azt, hogy a kor kultúrája nem kultúra, hanem valami más, többel kéne bizonyítani, mint Woody Allen és Orson Welles hányaveti összehasonlításával, vagy a szokásos nyavalygással az internet agypusztító hatásairól*. 2.) Ezt a nem-kultúrát (vagy mit) homogén egésznek tekinti, mert így nem kell foglalkoznia az egyes ágakon belül található valós produktumokkal. Ha zene, akkor Shakirát ért alatta, és hogy van mondjuk egy Kispál és a Borz (vagy mindenki helyettesítse be ide azt, akit gondol, kivéve Kovács Ákost), az nem téma, csak összezavarná az olvasót. Az sem szép, hogy a posztkultúra példájaként felhozza azt a kolumbiai „művészt”, aki egy performance keretén belül székelt egyet, majd hamm, bekapta (már elnézést), holott az effajta ellenkultúra nem feltétlenül a fogyasztói társadalom tünete – szerintem inkább kritikája. Egy kalap alá venni őket mondjuk egy Fejős Éva-könyvvel, hát minimum leegyszerűsítés.
Ezt a könyvet olvasva az embernek az a benyomása támad, hogy száz éve még egy átlagos vidéki faluban klasszikus zenei vetélkedőkkel és eszkatológiai vitákkal töltötték a napot a parasztok. Hogy a magas kultúra olyan állandó valami, és most elkezdett recsegni-ropogni, meneküljetek! – ehhez csak annyit, hogy a magas kultúra azóta recseg-ropog, amióta kitalálták. Pl. az a népzene, amit most büszkén vallunk kulturális közkincsnek, nem olyan rég (Bartók és Kodály előtt) még olyan izé volt, amire egy jobb érzésű, magát műveltnek tartó ember elhúzta a száját. És még sorolhatnám.
Amúgy kell ilyen könyv, persze, mert ez is egy vélemény, amit el kell mondani, meg kell fontolni, satöbbi. Vargas Llosával nagyjából egyetértek, ha a szekularizációról, vagy a Wikileaksről beszél. Az a baj, hogy ezeket a megállapításokat megpróbálja a kultúra sokkal rugalmasabb kereteire is ráerőltetni. Az meg külön szomorú, hogy egy fülszöveg elolvasása után már előre tudja az ember, hogy milyen érveket fog olvasni a következő 270 oldalon. Egy Nobel-díjas író megpróbálhatna meglepni… legalább azzal, hogy szellemes megoldást javasol, de csak annyit jegyez meg, hogy „elkötelezettnek” kell lenni. Ez olyan szocreál. Pedig már évek óta láthatjuk azokat a fúziós irodalmi kísérleteket (nem is rossz némelyik: Pelevin, Pynchon, sőt uram bocsá', a fúziós irodalom nagymestere: William Shakespeare!), amik reflektálnak a fogyasztói társadalom (tényleg létező) problémáira.
Még az is lehet, hogy Vargas Llosának igaza van. De ez csak egy lehetőség, ne temessük a Gutenberg-galaxist, mert nem tudjuk, mi lesz a vége. Gondoljunk bele, hogy Dickens könyvei a korszak Barátok közt-jei voltak. Vagy hogy az impresszionisták megjelenésekor mit össze nem hordtak az akadémikusok, hogy itt a világ vége, édes jó Istenem! Szóval csak nyugalom.
(Elnézést, hogy hosszú voltam. Néhány kiragadott idézeten keresztül azonban még lovagolok a témán.)
* http://moly.hu/idezetek/463749 Természetesen az ún. „döntő bizonyíték” megnevezése nélkül.
