A ​látványcivilizáció 19 csillagozás

Mario Vargas Llosa: A látványcivilizáció

A ​modern képzőművészet újra és újra azt a trükköt adja el, amivel a zseniális Marcel Duchamp valamikor új útra terelte a képzőművészetet…

A futball, ez a csodálatos játék, amely mindig magas szinten magában hordozta az esztétikumot, most a hordaember hordaösztöneihez való visszatérés eszközévé vált…

A vallás manapság gyakran csak látványosság, máskor pedig a demokráciát fenyegető veszély…

A szex érzelemmel és szenvedéllyel teli, szertartásos játékból puszta időtöltéssé változik…

És így tovább: a Nobel-díjas perui író szomorúan, gúnyosan vagy dühösen sorolja és elemzi a hanyatlás jeleit: szerinte az „igazi” kultúra – amely még a lét legfontosabb kérdéseivel foglalkozott, s amely nem elandalítani, hanem gyakran felrázni akarta az embert – meghalt, vagy legalábbis haldoklik, és mindent elönt a felszínes látványosság, a light kultúra, a szórakozás.

Vargas Llosa minden viszolygása mellett példás kíváncsisággal figyeli ezt az új „kultúrát”,… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2012

>!
Európa, Budapest, 2014
276 oldal · ISBN: 9789630796019 · Fordította: Scholz László

Enciklopédia 6


Kedvencelte 2

Most olvassa 2

Várólistára tette 14

Kívánságlistára tette 30

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Mario Vargas Llosa: A látványcivilizáció

Tanulságos, hogy ami egy regényben továbbgondolásra késztet és talán gyönyörködtet is, az esszé szigorúbb meghatározottságában már idegesít. A látványcivilizációt azért kezdtem olvasni, mert Vargas Llosa a legnagyobb kortárs írók egyike, és hát 30-40 oldal után majdnem a falhoz kentem bősz indulatomban.

Tanulságos továbbá, hogy egy deklaráltan baloldali gondolkodó hogyan jut olyan következtetésekre, ami után egy Fekete György is megnyalná a tíz ujját. Vargas Llosa tulajdonképpen abból a marxi alapvetésből indul ki, hogy a tömegeket a kapitalista rendszer „deproletarizálja” azzal, hogy fogyasztásra, egyre több fogyasztásra készteti őket ahelyett, hogy engedné őket az igazán fontos dolgokkal (pl. magas kultúra) foglalkozni. Világos, az ember alapvetően igényli a jót, csak rátelepszik valami külső erő, és elbutítja. Szabadítsuk fel az egyént e nyomás alól, és máris robog a boltba kortárs latin-amerikai prózát venni. (Vagy Wass Albertet – mert abszurd módon ez a tétel a jobboldalon is hihetetlenül népszerű.) A baj csak az, hogy ez a francos egyén jól érzi magát így. Most mit csináljunk? Panaszkodjuk.

Vargas Llosa szerintem abban téved, hogy egy kulturális helyzet átalakulását összetéveszti a kultúra pusztulásával. Ez megbocsátható, nehéz elfogadni, hogy eszméink, amikhez ragaszkodunk, szépen velünk együtt kihunynak. Az viszont nagyon nem tetszik (ezért e hosszú sirám), hogy tételének igazolása végett pár nem túl sportszerű eszközt is felhasznál. 1.) Azt, ami most van, nem kultúrának, hanem posztkultúrának, majd látványcivilizációnak nevezi. Vagyis valami, de nem kultúra, így a kultúrákra vonatkozó szabályokat sem kell rá vonatkoztatnunk. Csakhogy azt, hogy a kor kultúrája nem kultúra, hanem valami más, többel kéne bizonyítani, mint Woody Allen és Orson Welles hányaveti összehasonlításával, vagy a szokásos nyavalygással az internet agypusztító hatásairól*. 2.) Ezt a nem-kultúrát (vagy mit) homogén egésznek tekinti, mert így nem kell foglalkoznia az egyes ágakon belül található valós produktumokkal. Ha zene, akkor Shakirát ért alatta, és hogy van mondjuk egy Kispál és a Borz (vagy mindenki helyettesítse be ide azt, akit gondol, kivéve Kovács Ákost), az nem téma, csak összezavarná az olvasót. Az sem szép, hogy a posztkultúra példájaként felhozza azt a kolumbiai „művészt”, aki egy performance keretén belül székelt egyet, majd hamm, bekapta (már elnézést), holott az effajta ellenkultúra nem feltétlenül a fogyasztói társadalom tünete – szerintem inkább kritikája. Egy kalap alá venni őket mondjuk egy Fejős Éva-könyvvel, hát minimum leegyszerűsítés.

Ezt a könyvet olvasva az embernek az a benyomása támad, hogy száz éve még egy átlagos vidéki faluban klasszikus zenei vetélkedőkkel és eszkatológiai vitákkal töltötték a napot a parasztok. Hogy a magas kultúra olyan állandó valami, és most elkezdett recsegni-ropogni, meneküljetek! – ehhez csak annyit, hogy a magas kultúra azóta recseg-ropog, amióta kitalálták. Pl. az a népzene, amit most büszkén vallunk kulturális közkincsnek, nem olyan rég (Bartók és Kodály előtt) még olyan izé volt, amire egy jobb érzésű, magát műveltnek tartó ember elhúzta a száját. És még sorolhatnám.

Amúgy kell ilyen könyv, persze, mert ez is egy vélemény, amit el kell mondani, meg kell fontolni, satöbbi. Vargas Llosával nagyjából egyetértek, ha a szekularizációról, vagy a Wikileaksről beszél. Az a baj, hogy ezeket a megállapításokat megpróbálja a kultúra sokkal rugalmasabb kereteire is ráerőltetni. Az meg külön szomorú, hogy egy fülszöveg elolvasása után már előre tudja az ember, hogy milyen érveket fog olvasni a következő 270 oldalon. Egy Nobel-díjas író megpróbálhatna meglepni… legalább azzal, hogy szellemes megoldást javasol, de csak annyit jegyez meg, hogy „elkötelezettnek” kell lenni. Ez olyan szocreál. Pedig már évek óta láthatjuk azokat a fúziós irodalmi kísérleteket (nem is rossz némelyik: Pelevin, Pynchon, sőt uram bocsá', a fúziós irodalom nagymestere: William Shakespeare!), amik reflektálnak a fogyasztói társadalom (tényleg létező) problémáira.

Még az is lehet, hogy Vargas Llosának igaza van. De ez csak egy lehetőség, ne temessük a Gutenberg-galaxist, mert nem tudjuk, mi lesz a vége. Gondoljunk bele, hogy Dickens könyvei a korszak Barátok közt-jei voltak. Vagy hogy az impresszionisták megjelenésekor mit össze nem hordtak az akadémikusok, hogy itt a világ vége, édes jó Istenem! Szóval csak nyugalom.

(Elnézést, hogy hosszú voltam. Néhány kiragadott idézeten keresztül azonban még lovagolok a témán.)

* http://moly.hu/idezetek/463749 Természetesen az ún. „döntő bizonyíték” megnevezése nélkül.

34 hozzászólás
Zero>!
Mario Vargas Llosa: A látványcivilizáció

A regényíró Llosát nagyon szeretem, bár őrült sok könyvét nem olvastam el, de ha csak a szövegszövését nézem, a legnagyobb kedvenceim között van, kevesen vannak, akiknek ennyire magával tudna ragadni a stílusa, mint az ő légies, hihetetlenül lendületes, mégis ólomsúlyú mondatai.
A minap újra találkoztam egy gyerekkori barátommal, már ritkán van alkalmunk koccolni, úgyhogy ha adódik egy ilyen, az mindig végehosszanincs, sörrel gazdagon locsolt, jóindulatú szájkaratéba torkollik. Most, hogy ismét eljött egy ilyen találkozás pillanata, szétnéztem az úriember könyvespolcán, aki egyébként nem egy kimondott könyvmoly, a könyves ízlése inkább a ponyvafantazi és a konzumszkifi közt húzódó vonalon mozog, ezért is néztem kurva nagyot, hogy kerül Llosa a polcára. Gyorsan kölcsön is kértem, hiszen Llosával, mint esszéíróval, eddig nem volt alkalmam találkozni.
Tetszett. Bár nem pakolt a fejembe semmi olyat, ami a magam bárdolatlan módján ne jutott volna már eszembe, de elegáns rendszert, keretet adott ezeknek a koponyámban kósza fingként kergetőző gondolatoknak. Ez még attól függetlenül is így van, hogy néhány itt szereplő eszmefuttatás már neccesen illeszthető csak bele a szerző magáénak vallott, liberális gondolatvilágába, néhány ilyennel nehezen tudtam mit kezdeni, de inkább túlléptem rajtuk ahelyett, hogy elpampogtam volna magam. Plusz rengeteg itt szereplő okfejtés egyszerűen túlhaladottá vált. És nagy részük kimondottan sarkos és végletes is, azért az e-book meg a, mittomén, rapzene megjelenése talán még nem egyenlő a nagybetűs Kultúra szűkölő exitálásával, inkább annak fogyasztása, meg a befogadók szellemi színvonala változik úgy, hogy a kultúra, ha nem akar mindenestül eltűnni, kénytelen a befogadók igényeihez devalválódni. Én nem látom ezt ennyire sötéten, szerintem ezzel nincsen gond, én hiszem, hogy mindig meglesz az a réteg, akinek lesz igénye az ún. magaskultúrára, meg egyébként irdatlanul sznob gondolatnak tartom azt, ha már szóba hoztam a rapet, maradjunk annál, hogy a simán csak szórakoztató célból, rövidtávra készült, mirelit-rap önmagában felelős lehet az egész műfaj haláláért. Nem tűnnek el az értékes előadók vagy szerzők, egyszerűen csak az undergroundba szorulnak, nagyobb utánajárást igényel a felfedezésük. Mert ja, egy manapság mindenféle jelentéktelen díjakkal szétbombázott Lil' F*szom nevű, sehonnai rapper talán nem érdemli meg azt a figyelmet, amit amúgy megkap, de ez, még egyszer mondom, nem jelenti azt, hogy nem maradnak felfedezésre érdemesek, példaként említhetném mondjuk Aesop Rock-ot, akinek a hihetetlenül sokrétű, bonyolult szövegvilága, akár csak a használt szavak száma alapján is felveszi a versenyt egy Arany Jánossal.
Talán a mainstream valóban nem volt ennyire látványosan sekélyes, mint most, és világos a tendencia is, amerre haladunk, de én akkor se látom ezt a jelenséget ennyire sötéten, pedig egyébként hajlamos vagyok rá.
Felemásan vagyok az egész kötet gondolatiságával, de ennek ellenére simán megéri a négy csillagot nekem, élmény volt olvasni, egész egyszerűen azért, mert hiába nem értek egyet ezzel meg azzal, hiába gondolok avétosnak, sőt, egy-két esetben dühítőnek egy raklapra való, itt szereplő gondolatot, Llosa még esszét is olyan pillekönnyű tollal ír, mint regényt, lédús volt, íze, szaga volt itt még az olyan mondatoknak is valahogy, amik puszta tényeket és adatokat közöltek. Érdekes volt belekóstolni, megfelelően kritikus hozzáállással kimondottan gondolatébresztő, fejedben lámpást gyújtó kötet. De legközelebb a regényeihez fogok azért visszakanyarodni.

Dominik_Blasir>!
Mario Vargas Llosa: A látványcivilizáció

A kultúra halott. És mi öltük meg.
De persze polkorrekten mondhatjuk azt, hogy csak megváltozott. Átalakult. Vagy ha úgy tetszik: valami más lépett a helyébe. Ez a „látványcivilizáció”, korunk mindent uraló förmedvénye, ami beterít minket, igájába von, átírja gondolkodásmódunkat, hogy az utánunk jövő generációknak még halvány fogalma se legyen arról, mi volt korábban – mielőtt a szórakoztatás ingoványába belesüllyedt volna az emberiség. Nem másról van ugyanis szó, minthogy a XXI. századi posztmodern kultúra eljutott arra a pontra, ahol már nem képes a korábban uralkodó normáknak, értékeknek, erkölcsöknek, gondolkodásnak megfelelni, ezért kihajítja az egészet az ablakon, s teret enged a könnyed léhaságnak, az egyszerű élvezetnek, a frivolitásnak. A gondolkodó ember pedig ekkor nem tehet mást, mint morog, forrong, dühöng, s a végén az asztalra csap. Csak legyen, aki még felfigyel rá…
Bővebben, de nem kevésbé apokaliptikusan: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2014-06-25+…

16 hozzászólás
ábelarengetegben>!
Mario Vargas Llosa: A látványcivilizáció

Llosát sem az esszéiért fogom szeretni. Egyrészt elavultak (1996-os, 1997-es darabjai is vannak a kötetben, amik felett valamelyest elrepült az idő), másrészt nem túl eredetiek, egyoldalúak. Annak ellenére, hogy saját bevallása szerint heti három filmet megnéz, az audiovizuális forradalomban semmi művészi értéket, kultúrát nem lát, ami szelektív vakságra utal. Átfogó kritikának nem rossz és ad egyfajta megközelítési módot a kortárs civilizációs kihívások felé, de bennem nem sok maradandó nyomot hagyott.

1 hozzászólás
Szuszusz >!
Mario Vargas Llosa: A látványcivilizáció

Kemény, elkeseredett írás, sok-sok igazsággal, szembesítéssel! Kíméletlen a szerző a világgal, de minden új erő a régiek elkeseredéséből fakad!


Népszerű idézetek

Szuszusz >!

Mi valahogy mindannyian műveltek vagyunk, bár nem olvastunk el egyetlen könyvet sem, nem néztünk meg egyetlen kiállítást sem, sosem hallgattunk még koncertet, és a mai világ humán, tudományos és technikai ismereteit alapszinten sem sajátítottuk el.

77. oldal

lauranne>!

Nehezen tudom elképzelni, hogy az elektronikus táblagépek, amelyek mind egyformák, jellegtelenek, cserélhetők, a végtelenségig funkcionálisak, képesek lennének olyan érzékiséggel terhes tapintási élvezetet szerezni, mint amilyet a papírkönyvek váltanak ki bizonyos olvasókban. De hát nincs abban semmi különös, ha egy olyan korszakban, amelyik megsemmisítette az erotikát, eltűnik az a kifinomult hedonizmus is, amely az olvasás lelki örömét az érintés és a simogatás testi élvezetével gazdagította.

245-246.

Szuszusz >!

A kultúra nem függ a hatalomtól, legalábbis nem kellene, hogy függjön, bár ez a diktatúrákban – különösképpen az ideológiai vagy vallási alapú diktatúrákban – elkerülhetetlen, ott ugyanis a rezsim úgy érzi, hogy kellő felhatalmazással rendelkezik, hogy normákkal és kánonteremtéssel szabályozza a kulturális életet, mely fölött az állam őrködik, nehogy eltávolodjon a hatalmon lévők támaszát jelentő ortodoxiától. Ez az ellenőrzés odavezet, jól tudjuk, hogy a kultúra fokozatosan propagandává válik, vagyis eredetiség, spontaneitás, kritikai szellem, megújulási szándék és formai kísérletezés híján szétmállik.

149. oldal

Szuszusz >!

Ezek a diákok nem hibáztathatók, amiért képtelenek elolvasni a Háború és béké-t vagy a Don Quijoté-t. Mivel hozzászoktak, hogy számítógépen szedegetik össze az információt, s ezért nem kényszerülnek erőfeszítést igénylő, hosszabb koncentrálásra, lassanként elvesztették ezt a szokásukat, sőt képességüket, és rutinszerűen megelégszenek a háló adta ismeretszerző csapongással, olyannyira, hogy bizonyos mértékig már be vannak oltva az ellen, hogy kellő figyelemmel, elmélyüléssel, türelemmel és huzamosabb nyugalommal közeledjenek az olvasmányukhoz, pedig csak így lehet élvezettel olvasni a nagy irodalmat.

251. oldal

1 hozzászólás
mouse9696>!

…az olvasás nemcsak szellemi művelet, hanem egyszersmind testi tevékenység is, amely […] csalhatatlan érzéki és érzelmi elemet ad hozzá az olvasás aktusához. A könyvek érintése és jelenvalósága a műkedvelő számára egyfajta szerelmeskedés, a birtokba vett, megtapogatott test erotikája.

Szuszusz >!

Azért szaporodnak ennyire az egyházak és szekták, mert az embereknek csak nagyon kis hányada tud teljesen lemondani a vallásról; a túlnyomó többségnek szüksége van rá, mert csak a vallásos hittől kapja meg a transzcendenciára és a lélekre vonatkozó biztonságot, amely megszabadítja az elmúlás, a teljes pusztulás gondolata miatt keletkező nyugtalanságtól, félelemtől és káosztól. Továbbá az emberi nem többsége valójában valamilyen vallás révén fogja fel és gyakorolja az erkölcsöt. Csupán elenyésző kisebbség függetlenedik a vallástól, és tölti be kultúrával, filozófiával, tudománnyal, irodalommal és művészettel az életében keletkező űrt.

45. oldal

Szabolcsi_Johanna_Szabina P>!

Emlékszem egyikükre, aki ugyancsak Lionel Trolling nemzedékéhez tartozott, és hasonló hatással volt rám, mint Trilling Gertrude Himmelfarbra: ő belém oltotta azt a meggyőződést, hogy az emberi kaland legrosszabb és legjobb része mindig könyveken keresztül jut el hozzánk, és hogy a könyvek segítenek élni.

108. oldal

Szabolcsi_Johanna_Szabina P>!

sok olvasónak az „olvasás” olyan műveletet jelent, ami nemcsak arra szorítkozik, hogy konstatáljuk a szavak jelentését, hanem azt is magában foglalja, S ez talán még fontosabb is, hogy élvezzük, ízlelgetjük a szépséget, amelyet – hasonlóan egy szép szimfónia hangjaihoz, egy meghökkentő kép színeihez vagy egy éles elméjű érvelés gondolataihoz – a szavak a konkrét tartalmukkal együtt árasztanak magukból. Az ilyen típusú olvasónak az olvasás nemcsak szellemi művelet, hanem egyszersmind testi tevékenység is, amely, Molina Foix megfogalmazásában, "csalhatatlan érzéki és érzelmi elemet ad hozzá az olvasás aktusához. A könyvek érintése és jelenvalósága a műkedvelő számára egyfajta szerelmeskedés,a birtokba vett, megtapogatott test erotikája.'

245

lauranne>!

A tudomány, a technika fejlődik, megsemmisíti a korábbit, a régit, az elavultat, számukra a múlt temető, az új felfedezések és találmányok által elpusztított, kiváltott dolgok világa. Az irodalom és a művészet megújul, de nem fejlődik, nem tünteti el a múltját, hanem épít rá, merít belőle, egyszersmind táplálja is, ezért lehet – különbözőségük és távolságuk ellenére – ma Velazquez éppoly élő, mint Picasso, és ezért oly aktuális Cervantes még mindig, mint Borges vagy Faulkner.

82. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Miguel de Cervantes · Pablo Picasso · technika · tudomány · Velázquez

Hasonló könyvek címkék alapján

Jorge Semprún: Tündöklő nyaraink gyors tüze…
Jorge Semprún: Az ájulás
Jorge Semprún: De szép vasárnap!
Jorge Semprún: Ramón Mercader második halála
Jorge Semprún: Húsz év, egy nap
Kepes András (szerk.): Könyvjelző – Kepes András válogatása a XX. századi világirodalomból
Benyhe János (szerk.): Latin-amerikai elbeszélők
Karig Sára (szerk.): Égtájak – Öt világrész elbeszélései – 1972
Székács Vera (szerk.): Huszadik századi latin-amerikai novellák