A ​beszélő 59 csillagozás

Mario Vargas Llosa: A beszélő Mario Vargas Llosa: A beszélő

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​világhírű perui szerző életműsorozatában ezúttal 1987-ben (magyarul 1993-ban) megjelent „indiánregényét” jelentetjük meg: a gazdag életmű egyik legkülönösebb, legvarázslatosabb darabját.

A történet jórészt a perui Amazónia mélyén játszódik, egy időtlen idők óta fennálló, a természettel tökéletes összhangban lévő s ma is ősi körülmények között élő indián kultúrában. Az írást nem ismerő macsigengák között a „beszélő” az, aki történeteivel a létezés és a kultúra folyamatosságát és a közösség összetartozását biztosítja. Amit törzsükről, a múltról, a világról meg a túlvilágról tudnak, azt a „beszélőtől” tudják: az örökké vándorló, az amazóniai őserdőben szanaszét kószáló népnek ő az élő emlékezete, szótára, mesetára, hírügynöksége. S szól a történet a szerző egyik ifjúkori barátjáról is, akinek arcát szörnyű folt csúfítja el, s elhatározza, hogy a macsigengák közé költözik, és „beszélő” lesz.

A regény másik színhelye a távoli, kifinomult Firenze, ahol az író… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1987

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Magvető Világkönyvtár Magvető

>!
Európa, Budapest, 2007
290 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630782180 · Fordította: Pál Ferenc
>!
Magvető, Budapest, 1993
238 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631419401 · Fordította: Pál Ferenc

Enciklopédia 7

Helyszínek népszerűség szerint

Hold


Kedvencelte 8

Most olvassa 3

Várólistára tette 57

Kívánságlistára tette 36


Kiemelt értékelések

Timár_Krisztina I>!
Mario Vargas Llosa: A beszélő

Fülszöveget ne olvass. Én sem tettem.

Ez a könyv arra való, hogy elbizonytalanítsa az olvasó körül a világot. Az elbizonytalanítás meg arra való, hogy ne legyen olyan könnyen sebezhető az ember. Se pedig sebeket ne osszon olyan könnyedén.

Mit jelent az, hogy egy kultúra az enyém? Mit jelent az otthon, a haza, a nép, és hol vannak a határai? Kiket fogadok el sajátjaimnak? Kiket fogad el a másik? Miért pont őket igen, miért pont őket nem? Mi az, hogy civilizáció? Létezhet-e más fogalma a civilizációnak, mint amit én érvényesnek tekintek? Jogom van-e beavatkozni egy közösség életébe, akár a legjobb szándékkal is? Jogom van-e nem beavatkozni, ha látom, hogy a közösség tagjai szenvednek? Mik a következményei az egyiknek, mik a másiknak? Összefügghet-e szándék és végeredmény? Egyáltalán mit jelent pontosan „beavatkozni”? Egyáltalán lefordítható-e az egyik kultúra nyelvére a másik?

Továbbiak a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/24/mario_varg…

3 hozzászólás
marschlako P>!
Mario Vargas Llosa: A beszélő

Egy család, egy nép számára is az a legnagyobb csapás, ha nincsen tisztában a kötelességével. Család-szörnyeteg, nép-szörnyeteg lesz, amelynek kevesebb vagy több keze vagy lába van. Mi vándorlunk, a nap fönn van. Lehet, hogy ez a mi kötelességünk. Teljesítjük, úgy hiszem. Vajon miért éljük túl azt a tömérdek rontást, amelyet az ördögök és kisördögök serege hoz ránk? Bizonyosan emiatt. Ezért vagyunk most itt, és én beszélek, ti pedig hallgattok engem. Ki tudja.

Általában Vargas Llosa korábbi műveit kedvelem inkább, de azért bele-belefutok egy későbbi gyöngyszembe is. Ez az 1987-es alkotás azért még nem annyira kései persze, nekem mindenesetre nagyon tetszett. Egy ősi indián népcsoport, a macsigengák világába tekinthetünk bele; s ez a számunkra oly idegen gondolkodás- és életforma egészen sajátos reflexiókat hoz ki az olvasóból. Kicsit a mostanában olvasott Eltűnt nyomokra emlékeztetett Alejo Carpentiertől. A kerettörténet azért sokat segít a megértésben, s bár pár oldal után rá lehetett már érezni a beszélő elbeszéléseire is, ha engedte az ember, hogy magával ringassa sajátos hullámzása, de nekem igazából a beszélőnek szentelt harmadik fejezet hozta el a legnagyobb élményt, amikor Jézus történetét mesélte el a macsigengák fogalmain, gondolkodásmódján keresztül.

Egzotikus helyszíneket – és könyveket – kedvelőknek kötelező olvasmány.

2 hozzászólás
Chöpp >!
Mario Vargas Llosa: A beszélő

Mestermunka. Gondoltam, hogy tud ilyet Mario Vargas Llosa, de teljesen más dolog meg is bizonyosodni róla. Macsigenga, virakocsa, púnarúna népek valahol az Amazonas őserdeiben. Vándorló, hagyományaikhoz ragaszkodó macsigengák, és a titokzatos beszélő, aki beavat minket a nép mítoszaiba. Egyes egyedül tartva életben ezeket a nagyszerű meséket. Az, hogy ki ő, nem tudja senki sem. Vagy igen?

Morpheus>!
Mario Vargas Llosa: A beszélő

Két emberről és a macsienga törzsről szól ez a könyv. Az egyik elment vadászni… Ja nem, megírja ezt a történetet arról, aki meglőtte… Ja nem, arról, aki egy csúnya anyajeggyel született, zsidó származású, egyetemet végzett ember (Saul azaz Maskara), aki viszont megismerkedett azokkal, akik hazavitték… Ja nem, a macsiengákkal, és megtörténik a megfőzés… Ja nem, az történik, hogy eltűnik a barátja szeme elől végleg, aki nem tudja kiverni a fejéből se a macsiengákat, se a barátját, aztán megfőzték… Ja nem, aztán rájön, hogy mi történt a barátjával. De hogy miért, azt a legöregebb szeripigari se tudná megmondani, aztán a legkisebb megette… Ja nem, de minek írom ide ezt, olvassátok el a fülszöveget, na mindegy, így nem spoiler, mert fogalmatok sincs róla, ki, mi az a „beszélő”. De az lett belőle. Mint egy antihittéritő, visszatérítő, aki segít ennek a vándornépnek spoiler megtartani önmagát kicsit tovább (végül úgyis mindent felzabálnak a varikocsák a keresztre feszített istenükkel), de inkább ez egy magára találás lehet, ahol elfogadják őt magát és mint beszélőt, aki… Juszt se árulom el.
A könyv fele a macsiengákról szól, és mélyen elszomorodok, amikor arra gondolok, hány egyedi, különleges kultúrát zabált fel a fehér ember mindent elrohasztó jelenléte. Ha egy ember halála egy világ elpusztulása, egy kultúra elpusztulása olyan, mint amikor egy egész galaxis válik fekete lyukká, amiből már nem nyerhető ki semmi információ, mert végképp elveszett. Szóval tudok azonosulni azzal, amit Maskara tett, és nekem is eszembe jut egy történet, amit elbeszélek nektek. Hogy van egy őserdei törzs, akik azt mondták, hogy több fehér embert már nem tudnak befogadni a törzsükbe, túl sok a bevándorló. Csak ezek a bevándorlók nem a törzset akarják megváltoztatni, hanem be akarnak olvadni a törzsbe, annyira megundorodtak attól a világtól, amiben felnőttek. Ettől magvasabb kritikára nincs is szükség, csak sajnos – még ha ki is irtja magát pár évtizeden belül a modern ember – a megmaradt törzsek nagy részét is magukkal fogják rántani, nem beszélve azokról, amelyeket az utóbbi pár száz éve kiirtottak, vagy beolvasztottak.

1 hozzászólás
Ibanez P>!
Mario Vargas Llosa: A beszélő

„Van, aki tudja a saját történetét és másokét is; mások csak a sajátjukat tudják. Az, aki mindenkinek a történetét tudja, minden bölcsesség birtokában van, talán.”
    
Lassan csordogáló történetet olvashatunk egy perui bennszülött törzs (vagy inkább törzsek, mert szóba kerül más nép is) mítoszairól, hagyományairól, a beszélőn keresztül. Teremtésük története, legendáik elevenednek meg előttünk. A két szálon futó cselekmény elég lassan indul be, alig vártam, hogy a dzsungelbe érjünk (várni kellett bőven), az egy csillag levonást főként azért is kapta, mert szerkesztésileg nem tetszett az, hogy a két szál között nem volt semmi átkötés, egyik pillanatban még Llosa civilizációban tett pillanatait olvassuk, aztán jön egy őslakos-mítosz, csak úgy a semmiből és egy ideig nézünk is ki a fejünkből, hogy most mi van.
    
„Ha erre a lényre, ezekre a lényekre gondoltam, akik a kelet-cuzcói és a Madre de Dios-i egészségtelen erdőségekben napokon és heteken át tartó hosszú vándorutakat tesznek meg, és történeteket visznek a macsigengák egyik csoportjától a másikig, s eközben emlékezetébe idézik a törzs minden egyes tagjának, hogy a többiek élnek, hogy az őket elválasztó hatalmas távolságok ellenére egy közösséget alkotnak, és ugyanazokban a hagyományokban, hiedelmekben, balsorsban és örömökben osztoznak, ugyanazok az őseik is, e beszélők rejtelmes, talán csak a mesékben létező alakja annak az egyszerű és ősrégi eljárásnak − emberi ténykedésnek, szükségletnek, rögeszmének − a révén, hogy történeteket mesélnek, az a keringő és éltető nedv, amely a macsigengákból társadalmat, összetartó és egymásról tudomással bíró lényekből álló népet hozott létre, végtelenül meghatódtam.”
    
A kerettörténet persze lassan-lassan értelmet nyer, de én javarészt feleslegesnek éreztem, bár a végén nagyon érthetővé válik, hogy miért kellett a modern világot és a modern világ egyik szereplőjét, egy zsidó barátot is főszereplővé tenni, hiszen a két világ összeütközése, vagy inkább az egyik világ egyre jobban eluralkodó, elnyomó hatalma is fontos témává válik – ha nem a legfontosabbá spoiler
    
„Ezek a falvak magától értetődően ki voltak szolgáltatva azoknak a feltartóztathatatlan, zavarkeltő mozgásoknak, amelyek ebből az ellentmondásos civilizációból: a Shell és a Petro Peru magas fizetéseiből, a kokainkereskedelem dollárokkal teli ládáiból, a csempészek, gerillák, rendőrök és katonák vérengző háborúskodásának a veszélyeiből fakadnak, amelyekbe úgy is belekeveredhet valaki, hogy egy szót sem ért az egészből. "Mint amikor elözönlötték őket az inka seregek, a fölfedezők, a spanyol hódítók és hittérítők, a köztársaság korában megjelenő nyersgumi- és fakereskedők, az aranyásók és a XX. századi hegyvidéki betelepülők. A macsigengák számára a történelem sem előre, sem hátrafelé nem mozog: egyhelyben forog és ismétlődik. Noha mindez rettenetesen nagy pusztítást okozott a közösségben, valószínű, hogy nagyobb részük úgy döntött az utóbbi esztendők zűrzavarában, hogy a túlélés hagyományos módját, a szétszóródási választja. Megint csak útra kelnek, mint legidőtállóbb mítoszaikban.”
    
Egyre elszomorítóbb volt olvasni, hogyan tűnnek el, avagy hogyan változnak meg ezek a törzsek és vesznek végleg el a mítoszaik, a nyelvük, alig van olyan ember, aki védelmezi őket (vagy csak megérti). Nem csoda, hogy miért védik annyira a beszélő személyét, hogy ne érje semmilyen káros befolyás, hiszen ő egy személyben testesíti meg az indiánok múltját és jövőjét, nélküle a kultúrájuk megszűnik létezni.
    
„Ez is Peru volt, és én ennek csak akkor ébredtem igazán a tudatára: egy még le nem igázott világ, kőkorszak, mágikusvallási kultúrák, poligámia, fejzsugorítás (Moronacochában egy sapra településen a Tariri nevet viselő indián törzsfőnök tolmács segítségével elmagyarázta nekünk az eljáráshoz tartozó kitömés és főzés bonyolult technikáját), vagyis az emberi történelem születése.”
    
Az indián legendák érzékletesek, néha megvallom, picit zavarosak és unalmasak, de bele lehet szokni. No meg véresek, nagyon véresek, ez tényleg a dzsungel, annak minden veszélyével és ez a mítoszokba is szépen belekúszik, néha horrorisztikus jeleneteket mesélve. Rengeteg szerepet kapnak az állatok és a természet, az alakváltás, bizonyos állatok védelme, tanító jellegű történetekkel (pl. a szarvasvadászat). Nagyon tetszett a beszélő papagáj-sztorija.
    
„Szemükben a legfőbb érték a nyugalom volt. Hogy az ember se egy pohár vízbe, se egy árvízbe ne fulladjon bele. Hogy fogja vissza szenvedélyes kitöréseit. Az emberben élő lélek sorsszerű kapcsolatban áll a természetben élő lelkekkel, és az emberekben végbemenő bármifajta zűrzavar katasztrófához vezet a természetben.”
(…)
„A harag összekuszálja a világot, talán. Ha az emberekben nem élne harag, az élet jobb volna, mint amilyen. „A haragtól vannak üstökös csillagok − kacsiborérinék − az égen”, jelentette ki. „Tüzes farkuk és száguldozásuk a zavart hozza el a mindenség négy világába.””
    
Összességében egy érdekes történet, amelyből az átkötések hiányoztak, valamint úgy az egészet tekintve nekem ott is hiányérzetem volt, hogy nem lett megmagyarázva a történetek elmondásának háttere. Hiszen ha a történetet nézzük, akkor az író nem találkozott a beszélővel, a házaspár férfi tagja (aki kétszer hallgatta a beszélőt) majdnem elaludt a történeteken, tehát akkor honnan tudja az író a történeteket, amelyeket a beszélő mond el? Keveselltem az indiánok mindennapi életének részleteit is, noha az író ellátogatott egy faluba, de egy kis tetováláson és egy-két apróságon kívül semmilyen leírással nem szolgált, így kicsit nehezen érezhető, hogy miért is vonzotta őt is ez a nép.
Mindettől eltekintve azonban egy nagyszerű könyv, érdemes elolvasni!
    
„Én legalábbis így tudom.”

Peónia>!
Mario Vargas Llosa: A beszélő

Mario Vargas Llosa: A beszélő c. regényében két szereplő közös egyetemi múltjából feszíti ki a történetet Amazónia törzsi hagyományainak, hiedelmeinek világa, a törzsi kultúra és Európa magas kultúrája közé. Az egyetemi éveket követően a két szereplő szétváló életútjainak a macsigenga törzs iránti közös érdeklődés a szellemi találkozási pontja.
A Firenzében tartózkodó író éppen szülőhazáját, Perut akarja egy időre elfelejteni, de egy kiállításon egy fotó újra felerősíti benne a barátja hatására kialakult érdeklődését az Amazonas vidékén vándorló macsigenga törzs iránt.
Barátja, a „valamikori zsidó, valamikori fehér, valamikori civilizált Saul Zuratas” ekkor már a macsigengák között él. Ebben a törzsi világban, a bennszülöttek között talál őszinte elfogadásra, és különös szerepet teremt magának. Ő lesz a vándorló törzs „beszélő”-je, aki a törzs hagyományait, történeteit életben tartja, híreket közvetít a törzsi csoportok között.
Az író és Zuratas törzsi világ iránti különböző mélységű érdeklődése, valamint a regényben szereplő antropológusok, nyelvészek macsigengákhoz való viszonyának ábrázolása lehetővé teszi, hogy olvasóként széles skálán érzékelhessük, hányféle szempont alakította a modern Peru törzsi világhoz való viszonyát, és azt is, mennyire bonyolult kérdés az ősi életformához, érintetlen hiedelemvilághoz ragaszkodó törzsi kultúra és a civilázáció szemben állása.
Nagyon finoman, érzékenyen tágítja Llosa a konkrét történetet a civilizáltlan-civilizált értékek és a többségi és kisebbségei társadalom egymáshoz való viszonyának szélesebb értelmezési tartománya felé, mint ahogy a beszélő és író emberek felelősségének kérdése sem sérti a didaktikus értelmezés lehetséges határát.
A kulturális antropológia és az irodalom különös találkozása ez az esszé és regény határterületeit bejáró mű.
Nem könnyű olvasmány, mert sűrű, gyakran szövevényes, mint az őserdő maga.

olvasóbarát>!
Mario Vargas Llosa: A beszélő

Több kötetét is olvastam már, ez eléggé különleges témát dolgoz fel, a macsigengák életét és egy beszélő történetét, aki a „civilizált” csoportból csatlakozik a természeti népek csoportjához segítve őket az élet mindennapi dolgaiban és a saját életük értékeinek megőrzésében. A primitív ember tudásának újraértékelésében, .."aki kénytelen tiszteletben tartani a világot, ha nem akar elpusztulni." Felveti a fehér ember felelősségét, etikai kérdéseket boncolgat: van-e bárkinek joga beleavatkozni mások életébe, szokásaiba? Van-e joga kitaszítani – bármilyen okból- egy közösségnek azokat az embereket, akik valami miatt mások, mint a többség?
Biztosan az a jó út, melyet a fehér, a „civilizált” ember jár, aki .." hatalmas pusztítást visz véghez az őserdőben." ?

csend_zenésze>!
Mario Vargas Llosa: A beszélő

Mint amikor a fehér ember bolyongani kezd az őserdőben: magába nyel a misztikum, sámánok és bennszülöttek mormolásait halljuk minden bokor mögül, de képtelenek vagyunk valójában látni őket – egész Peru maga az egzotikum, nemhogy még ez az ősi erő, ami onnan burjánzik.
Meseszépen mosódik egybe a valóság, a valóság illúziója (megtörténhetett volna az életben is, de nem történt) és ez a félelmes, kibogozhatatlan hiedelemvilág. Minden egy rontás, minden egy gyógyír, minden egy legenda – és közben mégis össze-összekacsintunk Maskarával és az ő sajátos mítoszvilágával.
Elsősorban egy rettentő szuggesztív, eddig ismeretlen mesélőt jelent ez a könyv – persze az sem felejthető el, hogy másodsorban meggondolandó kérdéseket vet föl a „primitív” és a „civilizált” népek közötti kapcsolatokról. Izgalmas.

graffalo>!
Mario Vargas Llosa: A beszélő

Újraolvastam egy kihíváshoz ezt a könyvet. Az emlékeimben a korábbi olvasás úgy maradt meg, hogy ez az egyik kedvenc könyvem Llosától.
A történet még most is magával ragadó, és Llosa stílusa még mindig kedves a szívemnek.
Viszont a macsigengák (Peruban élő őserdei vándorló indiánok) történetei egyre kevésbé voltak olvasmányosak számomra. Azon gondolkodtam, hogy ez vajon azért van, mert az elmúlt 25 év alatt úgy megváltozott a világ és én is annyival távolabb kerültem a természettől? Mindenesetre a könyv és a történet maga, csöppet sem vesztett aktualitásából amikor a klímaváltozás és annak hatása alapkérdés lett és a hírek minden nyáron arról szólnak, hogy égnek az esőerdők.

Riru>!
Mario Vargas Llosa: A beszélő

Kasiri, Kientibakori, a Nagy Zuhogó, szeripigari és macsikanari…Vargas Llosa ismét elvarázsolt, és nem csak mesélő (beszélő) tehetségével. Ez a könyv egyszerre ismeretterjesztő, a macsigenga mítoszokkal átszőtt mese, és egy különös ember története.
Elgondolkodtató párhuzamokat von a különböző teremtésmítoszok, vallások és történelmi események közé. Nekem már ez is elég lenne, hogy nagyszerű könyvnek érezzem, de mindezek mellett, a rendkívül szeretetreméltó Saúl Zuratas „átalakulásán” keresztül megejtően szépen mondja el, milyen fontos, hogy megtaláljuk a „sorsunkat”, hogy „felismerjük a kötelességünket”, bármilyen formában is fújt minket a világra Taszurincsi.


Népszerű idézetek

csillagka P>!

Az emlékezet valóságos csapda: kiigazítja, észrevétlenül a jelennek rendeli alá a múltat.

114. oldal (2007-es kiadás)

Kapcsolódó szócikkek: emlékezet
n P>!

A beszélő vagy a beszélők talán a postás szerepét játszották a közösségben. Olyas valakik voltak, akik az egyik településtől a másikig vándoroltak azon a végtelen vidéken, ahol a macsigengák szétszóródtak, az egyik helyen elmondták, hogy mit csinálnak a másikon, kölcsönösen tudósították őket a nagyon ritkán vagy talán soha nem látott rokonaikkal történt dolgokról, kalandokról és viszontagságokról. A nevük meghatározta őket. Beszéltek. Szavaik füzére tartotta össze ezt a társadalmat, amelyet a fennmaradásért folytatott küzdelem kényszerített arra, hogy darabokra hulljon és szétszóródjon a négy égtáj felé. A beszélők révén tudtak az apák a fiaikról, a fivérek nővéreikről, és rajtuk keresztül szereztek tudomást a halálokról, születésekről és a törzs többi eseményéről. […] – Az az érzésem, hogy a beszélő nem csupán a jelen dolgairól beszél. Hanem a múltról is. Valószínű, hogy ő a közösség emlékezete. A középkori trubadúrokhoz és vándorénekesekhez hasonló szerepet tölt be.

92. oldal

2 hozzászólás
Arianrhod P>!

Ma már tisztában vagyunk azzal, hogy milyen kegyetlenség egy primitív népet a haladás útjára vinni, erővel modernizálni. Ez egyszerűen a pusztulásukat jelenti. Ne kövessük el ezt a bűntettet. Hagyjuk meg őket a nyilaiknál, a tollaiknál és az ágyékkötőjüknél. Ha közelről, megbecsüléssel és némi rokonszenvvel veszed őket szemügyre, rájössz, hogy nem illik rájuk sem a „barbár”, sem az „elmaradott” jelző. A kultúrájuk éppen elegendő abban a környezetben, ahol mozognak, azokhoz a körülményekhez, amelyek között élnek. Különben is mélységes és kifinomult ismereteik vannak olyan dolgokról, amelyekről mi már elfeledkeztünk. Például az emberről és a természetről. Az ember és a fa, az ember és a madár, az ember és a folyó, az ember és a föld, az ember és az ég viszonyáról. Akárcsak az ember és az Isten viszonyáról.

5 hozzászólás
n P>!

Azok, akik eltávoztak, visszatértek, beköltöztek a legjobbak lelkébe. Így aztán nem halt meg senki. „El kell mennem”, mondta a Taszurincsi, lesétált a folyó partjára, száraz levelekből és ágakból ágyat vetett, az ungurabi – pálma leveleiből tetőt készített magának. Éles nádakból kerítést épített maga köré, hogy a parton kószáló vízi disznó föl ne falja a tetemet. Lefeküdt, elment, kevés idő múltával visszatért és beköltözött abba, aki a legtöbbet vadászott, a legjobban harcolt vagy tiszteletben tartotta a szokásokat. A földi emberek együtt éltek. Nyugalomban. A halál nem volt halál. Eltávozás volt és visszatérés. Nem gyengítette, sőt inkább megerősítette őket, az eltávozók tudása és ereje átszállt azokba, akik itt maradtak. " Vagyunk és leszünk – mondta Taszurincsi. – Úgy látszik, nem fogunk meghalni. Azok, akik eltávoztak, visszatértek. Itt vannak. Ők mi vagyunk.

38. oldal

n P>!

A macsigenga igei rendszer szövevényes és csalóka, többek között azért is, mert könnyedén összemossa a múltat és a jelent. Ahogy a „sok” – atobaiti – szót használják arra, hogy minden négynél nagyobb mennyiséget kifejezzenek, ugyanúgy a „most” gyakran magába foglalja a mát és a tegnapot, a jelen idejű igét pedig gyakran akkor is használják, ha a közeli múltban végbement eseményekről beszélnek. Úgy látszott, mintha csak a jövőnek volnának pontos körvonalai számukra.

92. oldal

1 hozzászólás
Arianrhod P>!

Még nem tévedtünk le a helyes útról. Állhatatosságunk megőrizte a tisztaságunkat. A nap nem szállt végleg alá, és ha alászállt is, nem pusztult el. Visszatér és távozik, mint a boldog lelkek. Fölmelegíti a világot. A földi emberek sem hullottak el. Itt vagyunk. Én középen állok, és ti körbevesztek engem. Én beszélek, és ti meghallgattok engem. Élünk, vándorlunk. Ez a boldogság, úgy hiszem.

Arianrhod P>!

Nem értem. Attól fél, hogy az asszonya szopai, mert halott gyermekeket hoz a világra. Akkor ezek az asszonyok is itt mind nőstényördögök, mert nemcsak halott gyermekeket szülnek, hanem olykor békákat és gyíkokat is. Ki tanította arra, hogy egy asszony rontást hozó boszorkány, ha sok nyakéket visel? Nem ismerem ezt a tanítást. A macsikanari ártó varázsló, mert a démonok világra fúvójának, Kientibakorinak szolgál, és mert a kisördögei a kamagarinik, segítenek neki abban, hogy beteljesítse a rontást, ugyanúgy, ahogy a jó varázslónak a szeripigarinak segítenek a kisistenek, akiket a Taszurincsi fúvott világra, abban, hogy elmulasszák a rontást, elűzzék a varázslatot és megmutassák az igazságot. De tudomásom szerint nyakláncot a macsikanari is meg a szeripigari is hord.

1 hozzászólás
n P>!

Ki tudja, hányan nem tértek vissza. Azok, akiket nyíl, azok, akiket kő talált, akik a dárdák mérgétől és a gonosz révülettől rángatózva összeestek. Valahányszor rájuk törtek a maskók, a Taszurincsi látta, hogy fogy a népe, az égre mutatott és így szólt: „ A nap alászáll. valami rosszat tettünk. Romlásnak indultunk, olyan sokáig maradtunk ugyanazon a helyen. Tiszteletben kell tartanunk a szokásokat. Újra meg kell tisztulnunk. Vándoroljunk tovább.” És amikor már majdnem elfogytak, a bölcsesség szerencsére visszatért. És akkor megfeledkeztek a vetéseikről, a házaikról, mindarról, amit nem vihettek magukkal az általvetőikben. Föltették nyakékeiket, tolldíszeiket, minden mást elégettek, és dobolva, énekelve, táncolva útnak indultak. Újra meg újra. És akkor a nap megállt, nem szállott alá tovább az ég egyik világából a másikba. Kevés idő múlva érezték, hogy felébredt, és tűzbe jött. „Újra meleget áraszt a földre”, mondták. Élünk, mondták. És vándoroltak tovább.

44. oldal

Arianrhod P>!

Elmentek Kasirihez, azt mondták neki: „Meg kell enned ezt a holttestet”, és körbefogták őt. Íjukat rázták felé, kövekkel fenyegették. A hold reszketve tiltakozott. Ők pedig: „Edd meg, meg kell enned a halott asszonyt.”
Végre zokogva fölvágta asszonya hasát egy késsel. Ott volt a porontya, fény áradt belőle. Kihúzta, és a gyermek életre kelt, úgy látszik. Megmozdult, és hálásan sivalkodott. Élt.

4 hozzászólás
Arianrhod P>!

Bár a Schneil házaspár eléggé jól ismerte a macsigenga nyelvet, még nagyon sok hiányzott ahhoz, hogy tökéletesen tisztában legyenek felépítésének minden titkával. Archaikus, zöngésen vibráló, agglutináló nyelv volt, amelyben egyetlen – több más szót magába olvasztó – összetett szó terjedelmes gondolatot is kifejezhetett.


Hasonló könyvek címkék alapján

Kazuo Ishiguro: Vigasztalanok
Kazuo Ishiguro: Napok romjai
José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő
Irene Solà: Énekelek, s táncot jár a hegy
José Saramago: Vakság
Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején
Murakami Haruki: 1Q84
J. M. Coetzee: Elizabeth Costello
Jesús Lara: Rabszolgák
Alberto Vojtěch Frič: Karaí Pukú