A ​beszélő 91% 60 csillagozás

Fülszöveget ne olvass. Én sem tettem.

Ez a könyv arra való, hogy elbizonytalanítsa az olvasó körül a világot. Az elbizonytalanítás meg arra való, hogy ne legyen olyan könnyen sebezhető az ember. Se pedig sebeket ne osszon olyan könnyedén.

Mit jelent az, hogy egy kultúra az enyém? Mit jelent az otthon, a haza, a nép, és hol vannak a határai? Kiket fogadok el sajátjaimnak? Kiket fogad el a másik? Miért pont őket igen, miért pont őket nem? Mi az, hogy civilizáció? Létezhet-e más fogalma a civilizációnak, mint amit én érvényesnek tekintek? Jogom van-e beavatkozni egy közösség életébe, akár a legjobb szándékkal is? Jogom van-e nem beavatkozni, ha látom, hogy a közösség tagjai szenvednek? Mik a következményei az egyiknek, mik a másiknak? Összefügghet-e szándék és végeredmény? Egyáltalán mit jelent pontosan „beavatkozni”? Egyáltalán lefordítható-e az egyik kultúra nyelvére a másik?

Továbbiak a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/24/mario_varg…

Egy család, egy nép számára is az a legnagyobb csapás, ha nincsen tisztában a kötelességével. Család-szörnyeteg, nép-szörnyeteg lesz, amelynek kevesebb vagy több keze vagy lába van. Mi vándorlunk, a nap fönn van. Lehet, hogy ez a mi kötelességünk. Teljesítjük, úgy hiszem. Vajon miért éljük túl azt a tömérdek rontást, amelyet az ördögök és kisördögök serege hoz ránk? Bizonyosan emiatt. Ezért vagyunk most itt, és én beszélek, ti pedig hallgattok engem. Ki tudja.

Általában Vargas Llosa korábbi műveit kedvelem inkább, de azért bele-belefutok egy későbbi gyöngyszembe is. Ez az 1987-es alkotás azért még nem annyira kései persze, nekem mindenesetre nagyon tetszett. Egy ősi indián népcsoport, a macsigengák világába tekinthetünk bele; s ez a számunkra oly idegen gondolkodás- és életforma egészen sajátos reflexiókat hoz ki az olvasóból. Kicsit a mostanában olvasott Eltűnt nyomokra emlékeztetett Alejo Carpentiertől. A kerettörténet azért sokat segít a megértésben, s bár pár oldal után rá lehetett már érezni a beszélő elbeszéléseire is, ha engedte az ember, hogy magával ringassa sajátos hullámzása, de nekem igazából a beszélőnek szentelt harmadik fejezet hozta el a legnagyobb élményt, amikor Jézus történetét mesélte el a macsigengák fogalmain, gondolkodásmódján keresztül.

Egzotikus helyszíneket – és könyveket – kedvelőknek kötelező olvasmány.

Mestermunka. Gondoltam, hogy tud ilyet Mario Vargas Llosa, de teljesen más dolog meg is bizonyosodni róla. Macsigenga, virakocsa, púnarúna népek valahol az Amazonas őserdeiben. Vándorló, hagyományaikhoz ragaszkodó macsigengák, és a titokzatos beszélő, aki beavat minket a nép mítoszaiba. Egyes egyedül tartva életben ezeket a nagyszerű meséket. Az, hogy ki ő, nem tudja senki sem. Vagy igen?

Két emberről és a macsienga törzsről szól ez a könyv. Az egyik elment vadászni… Ja nem, megírja ezt a történetet arról, aki meglőtte… Ja nem, arról, aki egy csúnya anyajeggyel született, zsidó származású, egyetemet végzett ember (Saul azaz Maskara), aki viszont megismerkedett azokkal, akik hazavitték… Ja nem, a macsiengákkal, és megtörténik a megfőzés… Ja nem, az történik, hogy eltűnik a barátja szeme elől végleg, aki nem tudja kiverni a fejéből se a macsiengákat, se a barátját, aztán megfőzték… Ja nem, aztán rájön, hogy mi történt a barátjával. De hogy miért, azt a legöregebb szeripigari se tudná megmondani, aztán a legkisebb megette… Ja nem, de minek írom ide ezt, olvassátok el a fülszöveget, na mindegy, így nem spoiler, mert fogalmatok sincs róla, ki, mi az a „beszélő”. De az lett belőle. Mint egy antihittéritő, visszatérítő, aki segít ennek a vándornépnek spoiler megtartani önmagát kicsit tovább (végül úgyis mindent felzabálnak a varikocsák a keresztre feszített istenükkel), de inkább ez egy magára találás lehet, ahol elfogadják őt magát és mint beszélőt, aki… Juszt se árulom el.
A könyv fele a macsiengákról szól, és mélyen elszomorodok, amikor arra gondolok, hány egyedi, különleges kultúrát zabált fel a fehér ember mindent elrohasztó jelenléte. Ha egy ember halála egy világ elpusztulása, egy kultúra elpusztulása olyan, mint amikor egy egész galaxis válik fekete lyukká, amiből már nem nyerhető ki semmi információ, mert végképp elveszett. Szóval tudok azonosulni azzal, amit Maskara tett, és nekem is eszembe jut egy történet, amit elbeszélek nektek. Hogy van egy őserdei törzs, akik azt mondták, hogy több fehér embert már nem tudnak befogadni a törzsükbe, túl sok a bevándorló. Csak ezek a bevándorlók nem a törzset akarják megváltoztatni, hanem be akarnak olvadni a törzsbe, annyira megundorodtak attól a világtól, amiben felnőttek. Ettől magvasabb kritikára nincs is szükség, csak sajnos – még ha ki is irtja magát pár évtizeden belül a modern ember – a megmaradt törzsek nagy részét is magukkal fogják rántani, nem beszélve azokról, amelyeket az utóbbi pár száz éve kiirtottak, vagy beolvasztottak.

„Van, aki tudja a saját történetét és másokét is; mások csak a sajátjukat tudják. Az, aki mindenkinek a történetét tudja, minden bölcsesség birtokában van, talán.”
    
Lassan csordogáló történetet olvashatunk egy perui bennszülött törzs (vagy inkább törzsek, mert szóba kerül más nép is) mítoszairól, hagyományairól, a beszélőn keresztül. Teremtésük története, legendáik elevenednek meg előttünk. A két szálon futó cselekmény elég lassan indul be, alig vártam, hogy a dzsungelbe érjünk (várni kellett bőven), az egy csillag levonást főként azért is kapta, mert szerkesztésileg nem tetszett az, hogy a két szál között nem volt semmi átkötés, egyik pillanatban még Llosa civilizációban tett pillanatait olvassuk, aztán jön egy őslakos-mítosz, csak úgy a semmiből és egy ideig nézünk is ki a fejünkből, hogy most mi van.
    
„Ha erre a lényre, ezekre a lényekre gondoltam, akik a kelet-cuzcói és a Madre de Dios-i egészségtelen erdőségekben napokon és heteken át tartó hosszú vándorutakat tesznek meg, és történeteket visznek a macsigengák egyik csoportjától a másikig, s eközben emlékezetébe idézik a törzs minden egyes tagjának, hogy a többiek élnek, hogy az őket elválasztó hatalmas távolságok ellenére egy közösséget alkotnak, és ugyanazokban a hagyományokban, hiedelmekben, balsorsban és örömökben osztoznak, ugyanazok az őseik is, e beszélők rejtelmes, talán csak a mesékben létező alakja annak az egyszerű és ősrégi eljárásnak − emberi ténykedésnek, szükségletnek, rögeszmének − a révén, hogy történeteket mesélnek, az a keringő és éltető nedv, amely a macsigengákból társadalmat, összetartó és egymásról tudomással bíró lényekből álló népet hozott létre, végtelenül meghatódtam.”
    
A kerettörténet persze lassan-lassan értelmet nyer, de én javarészt feleslegesnek éreztem, bár a végén nagyon érthetővé válik, hogy miért kellett a modern világot és a modern világ egyik szereplőjét, egy zsidó barátot is főszereplővé tenni, hiszen a két világ összeütközése, vagy inkább az egyik világ egyre jobban eluralkodó, elnyomó hatalma is fontos témává válik – ha nem a legfontosabbá spoiler
    
"Ezek a falvak magától értetődően ki voltak szolgáltatva azoknak a feltartóztathatatlan, zavarkeltő mozgásoknak, amelyek ebből az ellentmondásos civilizációból: a Shell és a Petro Peru magas fizetéseiből, a kokainkereskedelem dollárokkal teli ládáiból, a csempészek, gerillák, rendőrök és katonák vérengző háborúskodásának a veszélyeiből fakadnak, amelyekbe úgy is belekeveredhet valaki, hogy egy szót sem ért az egészből. „Mint amikor elözönlötték őket az inka seregek, a fölfedezők, a spanyol hódítók és hittérítők, a köztársaság korában megjelenő nyersgumi- és fakereskedők, az aranyásók és a XX. századi hegyvidéki betelepülők. A macsigengák számára a történelem sem előre, sem hátrafelé nem mozog: egyhelyben forog és ismétlődik. Noha mindez rettenetesen nagy pusztítást okozott a közösségben, valószínű, hogy nagyobb részük úgy döntött az utóbbi esztendők zűrzavarában, hogy a túlélés hagyományos módját, a szétszóródási választja. Megint csak útra kelnek, mint legidőtállóbb mítoszaikban.”
    
Egyre elszomorítóbb volt olvasni, hogyan tűnnek el, avagy hogyan változnak meg ezek a törzsek és vesznek végleg el a mítoszaik, a nyelvük, alig van olyan ember, aki védelmezi őket (vagy csak megérti). Nem csoda, hogy miért védik annyira a beszélő személyét, hogy ne érje semmilyen káros befolyás, hiszen ő egy személyben testesíti meg az indiánok múltját és jövőjét, nélküle a kultúrájuk megszűnik létezni.
    
„Ez is Peru volt, és én ennek csak akkor ébredtem igazán a tudatára: egy még le nem igázott világ, kőkorszak, mágikusvallási kultúrák, poligámia, fejzsugorítás (Moronacochában egy sapra településen a Tariri nevet viselő indián törzsfőnök tolmács segítségével elmagyarázta nekünk az eljáráshoz tartozó kitömés és főzés bonyolult technikáját), vagyis az emberi történelem születése.”
    
Az indián legendák érzékletesek, néha megvallom, picit zavarosak és unalmasak, de bele lehet szokni. No meg véresek, nagyon véresek, ez tényleg a dzsungel, annak minden veszélyével és ez a mítoszokba is szépen belekúszik, néha horrorisztikus jeleneteket mesélve. Rengeteg szerepet kapnak az állatok és a természet, az alakváltás, bizonyos állatok védelme, tanító jellegű történetekkel (pl. a szarvasvadászat). Nagyon tetszett a beszélő papagáj-sztorija.
    
„Szemükben a legfőbb érték a nyugalom volt. Hogy az ember se egy pohár vízbe, se egy árvízbe ne fulladjon bele. Hogy fogja vissza szenvedélyes kitöréseit. Az emberben élő lélek sorsszerű kapcsolatban áll a természetben élő lelkekkel, és az emberekben végbemenő bármifajta zűrzavar katasztrófához vezet a természetben.”
(…)
„A harag összekuszálja a világot, talán. Ha az emberekben nem élne harag, az élet jobb volna, mint amilyen. „A haragtól vannak üstökös csillagok − kacsiborérinék − az égen”, jelentette ki. „Tüzes farkuk és száguldozásuk a zavart hozza el a mindenség négy világába.””
    
Összességében egy érdekes történet, amelyből az átkötések hiányoztak, valamint úgy az egészet tekintve nekem ott is hiányérzetem volt, hogy nem lett megmagyarázva a történetek elmondásának háttere. Hiszen ha a történetet nézzük, akkor az író nem találkozott a beszélővel, a házaspár férfi tagja (aki kétszer hallgatta a beszélőt) majdnem elaludt a történeteken, tehát akkor honnan tudja az író a történeteket, amelyeket a beszélő mond el? Keveselltem az indiánok mindennapi életének részleteit is, noha az író ellátogatott egy faluba, de egy kis tetováláson és egy-két apróságon kívül semmilyen leírással nem szolgált, így kicsit nehezen érezhető, hogy miért is vonzotta őt is ez a nép.
Mindettől eltekintve azonban egy nagyszerű könyv, érdemes elolvasni!
    
„Én legalábbis így tudom.”

Mario Vargas Llosa: A beszélő c. regényében két szereplő közös egyetemi múltjából feszíti ki a történetet Amazónia törzsi hagyományainak, hiedelmeinek világa, a törzsi kultúra és Európa magas kultúrája közé. Az egyetemi éveket követően a két szereplő szétváló életútjainak a macsigenga törzs iránti közös érdeklődés a szellemi találkozási pontja.
A Firenzében tartózkodó író éppen szülőhazáját, Perut akarja egy időre elfelejteni, de egy kiállításon egy fotó újra felerősíti benne a barátja hatására kialakult érdeklődését az Amazonas vidékén vándorló macsigenga törzs iránt.
Barátja, a „valamikori zsidó, valamikori fehér, valamikori civilizált Saul Zuratas” ekkor már a macsigengák között él. Ebben a törzsi világban, a bennszülöttek között talál őszinte elfogadásra, és különös szerepet teremt magának. Ő lesz a vándorló törzs „beszélő”-je, aki a törzs hagyományait, történeteit életben tartja, híreket közvetít a törzsi csoportok között.
Az író és Zuratas törzsi világ iránti különböző mélységű érdeklődése, valamint a regényben szereplő antropológusok, nyelvészek macsigengákhoz való viszonyának ábrázolása lehetővé teszi, hogy olvasóként széles skálán érzékelhessük, hányféle szempont alakította a modern Peru törzsi világhoz való viszonyát, és azt is, mennyire bonyolult kérdés az ősi életformához, érintetlen hiedelemvilághoz ragaszkodó törzsi kultúra és a civilázáció szemben állása.
Nagyon finoman, érzékenyen tágítja Llosa a konkrét történetet a civilizáltlan-civilizált értékek és a többségi és kisebbségei társadalom egymáshoz való viszonyának szélesebb értelmezési tartománya felé, mint ahogy a beszélő és író emberek felelősségének kérdése sem sérti a didaktikus értelmezés lehetséges határát.
A kulturális antropológia és az irodalom különös találkozása ez az esszé és regény határterületeit bejáró mű.
Nem könnyű olvasmány, mert sűrű, gyakran szövevényes, mint az őserdő maga.

Több kötetét is olvastam már, ez eléggé különleges témát dolgoz fel, a macsigengák életét és egy beszélő történetét, aki a „civilizált” csoportból csatlakozik a természeti népek csoportjához segítve őket az élet mindennapi dolgaiban és a saját életük értékeinek megőrzésében. A primitív ember tudásának újraértékelésében, .."aki kénytelen tiszteletben tartani a világot, ha nem akar elpusztulni." Felveti a fehér ember felelősségét, etikai kérdéseket boncolgat: van-e bárkinek joga beleavatkozni mások életébe, szokásaiba? Van-e joga kitaszítani – bármilyen okból- egy közösségnek azokat az embereket, akik valami miatt mások, mint a többség?
Biztosan az a jó út, melyet a fehér, a „civilizált” ember jár, aki .." hatalmas pusztítást visz véghez az őserdőben." ?

Mint amikor a fehér ember bolyongani kezd az őserdőben: magába nyel a misztikum, sámánok és bennszülöttek mormolásait halljuk minden bokor mögül, de képtelenek vagyunk valójában látni őket – egész Peru maga az egzotikum, nemhogy még ez az ősi erő, ami onnan burjánzik.
Meseszépen mosódik egybe a valóság, a valóság illúziója (megtörténhetett volna az életben is, de nem történt) és ez a félelmes, kibogozhatatlan hiedelemvilág. Minden egy rontás, minden egy gyógyír, minden egy legenda – és közben mégis össze-összekacsintunk Maskarával és az ő sajátos mítoszvilágával.
Elsősorban egy rettentő szuggesztív, eddig ismeretlen mesélőt jelent ez a könyv – persze az sem felejthető el, hogy másodsorban meggondolandó kérdéseket vet föl a „primitív” és a „civilizált” népek közötti kapcsolatokról. Izgalmas.

Újraolvastam egy kihíváshoz ezt a könyvet. Az emlékeimben a korábbi olvasás úgy maradt meg, hogy ez az egyik kedvenc könyvem Llosától.
A történet még most is magával ragadó, és Llosa stílusa még mindig kedves a szívemnek.
Viszont a macsigengák (Peruban élő őserdei vándorló indiánok) történetei egyre kevésbé voltak olvasmányosak számomra. Azon gondolkodtam, hogy ez vajon azért van, mert az elmúlt 25 év alatt úgy megváltozott a világ és én is annyival távolabb kerültem a természettől? Mindenesetre a könyv és a történet maga, csöppet sem vesztett aktualitásából amikor a klímaváltozás és annak hatása alapkérdés lett és a hírek minden nyáron arról szólnak, hogy égnek az esőerdők.

Kasiri, Kientibakori, a Nagy Zuhogó, szeripigari és macsikanari…Vargas Llosa ismét elvarázsolt, és nem csak mesélő (beszélő) tehetségével. Ez a könyv egyszerre ismeretterjesztő, a macsigenga mítoszokkal átszőtt mese, és egy különös ember története.
Elgondolkodtató párhuzamokat von a különböző teremtésmítoszok, vallások és történelmi események közé. Nekem már ez is elég lenne, hogy nagyszerű könyvnek érezzem, de mindezek mellett, a rendkívül szeretetreméltó Saúl Zuratas „átalakulásán” keresztül megejtően szépen mondja el, milyen fontos, hogy megtaláljuk a „sorsunkat”, hogy „felismerjük a kötelességünket”, bármilyen formában is fújt minket a világra Taszurincsi.