Auschwitzi ​bölcsődal 88% 348 csillagozás

„Néha mindent el kell veszítenünk ahhoz, hogy megtaláljuk a legfontosabb dolgot. Mikor az élet megfoszt bennünket attól, amit nélkülözhetetlennek tartottunk, és ott állunk csupaszon a valóság előtt, akkor a leglényegesebb – ami a szemnek mindig láthatatlan – megmutatkozik teljes valójában.”

Sok második világháborús könyvet olvastam már, mégis egyértelműen kijelenthetem, hogy eddig az Auschwitzi bölcsődal tette rám a legnagyobb hatást. Nincs benne semmiféle hatásvadász jelleg, hitelesen, ugyanakkor szívig hatolóan és olvasmányosan dokumentálja történelmünk egyik legnagyobb szégyenét, egy hihetetlenül bátor és mély érzésű családanya megrázó történetén keresztül.

Az igaz történeten alapuló könyv fókuszában ezúttal nem a zsidók, hanem a cigányok deportálása áll, egy egészen különleges szemszögből. Főszereplője, Helene ugyanis árja németként válik fogollyá Birkenauban, mivel nem hajlandó hagyni, hogy cigány férjét és öt gyermeküket nélküle vigyék el 1943 májusában. Édesanyaként és a láger óvodájának vezetőjeként számára egy egészen különleges sorsfeladattá válik a túlélés, miközben megmutatja, hogy a szeretet és a felelősségvállalás a legszörnyűbb élethelyzetben is megmaradhat értéknek. Helene és családja személyes története mellett betekintést nyerhetünk a cigánytábor foglyainak és őrzőinek gondolataiba, illetve Mengele borzalmas kísérleteinek hátterébe is. A regény vége azonban némiképp eltér a történelmi hitelességtől, amely picit érthetetlen, ám teljesen jószándékú írói fogás.

A témában eddig olvasott könyvek egyike sem foglakozott a cigánysággal, ezért már kiválasztásakor is kuriózumnak tekintettem a művet. Mario Escobar a könyörtelen körülmények között is továbbélő és intenzíven munkáló, feltétel nélküli szeretetre helyezi a hangsúlyt. A főszereplő egy erős nő, egy önfeláldozó anya, aki gyermekei és férje iránt érzett végtelen szeretetével, a végsőkig történő kitartásával, rabtársaival szolidáris, emberséges hozzáállásával lenyűgözi az olvasót, és nem utolsó sorban leheletnyi életörömöt, reményt visz az auschwitzi – birkenaui cigánytáborba.

A szerző bemutatja az iszonyú körülményeket, a kegyetlen nácikat, a rettegést, de valami olyan különleges módon, hogy értelmünkkel ugyan felfogjuk, de pszichénket nem gyötri meg úgy, ahogyan magától értetődő lenne. Megterhelő olvasmány ugyan, de erőteljesebben hat a másik, fent részletezett vonal. Mengele karaktere kiemelkedően jól kidolgozott. Mindenképpen olvasni fogok még a roma holokausztról és Mengele brutális kísérleteiről.

Helene Hanemann és családja története számomra izgalmakkal, új ismeretekkel, szeretettel és hittel telített olvasmány volt, a reményre, a minden körülmények között létező emberi jóságra és nem utolsó sorban a kitartás fontosságára hívta fel figyelmem. Gyötrelmes, mégis gyönyörű és lebilincselő regény.

Utólag mindig nehéz értékelést írni, de ami megmaradt bennem a regény kapcsán, azokat összeszedem.
Először is, igaz történet alapján íródott, ami sajnálatos, tekintve a történteket. Helene-nek nem muszáj mennie, de anyaként nem hagyja el gyermekeit. Így kerülnek a cigánytáborba.
Másodsorban érdekes volt, hogy Helene örült az óvodának a táborban. Azzal magyarázta, hogy így legalább egy kicsit a gyerekeknek jobbak a körülményei, ami igaz is volt, csak túl nagy árat fizettek érte. Legalábbis szerintem. Valószínűleg eleinte nem adott a tábori pletykákra, később viszont maga is látta az összefüggést Mengele spoiler és az óvoda között. Ami iszonyú teher lehetett, (hiszen az anyák rábízták gyerekeiket egy jobb élet reményében).
Harmadjára pedig mindezek ellenére, (hogy például Mengele megkedvelte, amennyire egy, a nácik által nem embernek tartott „élőlényt” lehet), spoiler.
A végén Mengele monológját olvashatjuk, melyben Helene-ről beszél, hogy kedvelte, stb, szinte mintha kikacsintana a könyvből ránk, olvasókra, hogy neki is vannak emberi érzései. Ez nagyon nem tetszett. Az egész náci gépezet durva, de egy orvos, aki kísérletezik spoiler, emberekkel, nekem ne akarjon embernek tűnni, mert soha nem fogom annak látni.

Megrendítő volt ezt a történetet is olvasni, mintahogy mindegyiket ebben a témában. Egy német árja nő próbálkozásait ismerhetjük meg, hogyan akar és sikerül neki jobb körülményeket bíztosítani a cigányoknak Auschwitzban. Ő maga árja származású, de a férje cigány. A gyerekei mellett mindvégig kitartó anya küzdése tárul a szemünk elé, amit megkönnyez az ember. Számomra minden ezzel kapcsolatos könyv felkavar, de ennek ellenére mégis kezembe fogok minden ilyen témájú olvasmányt, hogy ha csak lélekben is, de átérezhessem az ő szenvedéseiket is, bár ezt tudom megközelítőleg sem az, amit annak a millió embernek át kellett élniük.

Vannak olyan események, ezzel együtt olyan könyvek, amikhez nem elegendőek a szavak és talán nem is kellenek ahhoz, hogy súlyosságukat még inkább érzékelhetővé tegyék. Ez a kötet is ilyen… zenghetnék róla ódákat, leírhatnám, hogy mennyire megrázó, egyben mégis mennyire megindító volt a családanya szemén keresztül betekintést nyerni ebbe a borzalmas és szégyellni való világba. Mégsem teszem, mert úgy érzem nincs rá szükség. A cím és a fülszöveg magáért beszél. Tényleg csak ezt az egyet nem szabad elfelejtenünk, bármilyen helyzetbe is sodorjon minket az élet: az értékrendünket, az érzéseinket és legfőképpen a bátorságunkat senki, de senki nem veheti el tőlünk.

Érdekes megközelítése ez a történet az auschwitzi borzalmaknak, nemcsak a Kindergarten miatt, hanem a cigány tábor miatt is. Eddigi olvasmányaim során Auschwitzot a zsidósággal kötötték össze, míg itt a cigányság oldaláról láthattuk a deportáltak életét, a táborbeli mindennapokat. Lehet, hogy csak bennem keltette ezt az érzést, de úgy tűnt, hogy a németek szemében a cigány származás egy fokkal kevésbé volt gyűlölt, mint zsidónak lenni, ha viszont az utolsó fejezeteket nézem, vagy Mengele kísérletezgetéseit, a táborlakók gázkamrába küldését, akkor nem volt különbség életkor, származás és bőrszín között.
Amit hiányoltam a könyvből, azok az igazán mély, húsba vágó érzések, ezeket ugyanis csak a történet utolsó harmadában kaptam meg. Ha előtte el is borzadtam, és olvastam is kegyetlenkedésről, durvaságról, nem éreztem azt, hogy bele akarna szakadni a szívem, és ez egyértelműen az író, a cselekmény hibája.
Ettől függetlenül érdemes elolvasni a könyvet, már csak Helene Hannemann és a családja miatt is.

Nagyon nehéz erről a könyvről értékelést írni. Ismerve Mengele munkásságát már önmagában a fülszöveg is sokat sejtet. Nem egy kalandos, vagy rejtélyekkel övezett dokumentumregényre számítottam, ahol lerántják a leplet a doktorról, vagy bemutatják, miként lehetett túlélni mellette, mégsem gondoltam, hogy ennyire lélekölő történetet kapok.
Helene öt gyermekével érkezik Birkenauba, a legnagyobb is még csak tizenegy éves, a legkisebb szinte alig foghat fel valamit a történtekből. Olvasás közben annyira élővé váltak a karakterek, hogy képtelen voltam nem beleképzelni magam a helyzetükbe, és ezernyi kérdés merült fel bennem, amikre nem tért ki a mű. Öt kisgyerekkel belecsöppeni egy haláltáborba, megértetni a kicsikkel, miért nem kaphatnak enni, inni. Miért nincsenek ruháik? Miért a földön kell aludniuk? Miért veszik el mindenüket? Miért bántják őket? Anyaként ezt átélni elképzelhetetlennek tűnik, és a számos férfiak által elmesélt történet, a szörnyűségek semmissé váltak.
A könyv olvasása előtt felmerült egy téma a környezetemben, hogy az emberek képesek-e annyira elállatiasodni, hogy össznépileg újszülötteket végezzenek ki (lsd. Spárta), és mindenki bőszen hitt az alapvető ösztönökben. Ellenben a Helene által átéltek bebizonyították, hogy igenis képes idáig süllyedni az ember, és ez az emberiség történelmének olyan szakasza, amelynek még vannak élő tanúi. Itt nem csak Mengele volt kegyetlen, hanem a kapók, az őrök, és még a rabok is egymás között. A rabok többsége nem csak önmagáért harcolt, azért, hogy élve visszajuthasson a szeretteihez, hanem a gyermekeikért is küzdöttek. Sokaknak végig kellett néznie, az éhség, a hideg, a betegségek miként viszik el a kicsiket, a gyerekek sorban haltak meg az anyjuk karjában, mégis az volt a legborzasztóbb, amikor idegenkezűség is közrejátszott. Felnőtt emberek, felnőtt nők képesek voltak úgy bánni az apró, ártatlan kisgyerekekkel, a babákkal, mint a patkányokkal. Bűntudat nélkül nézték végig a halálukat (nem a gázban).
Nem egy pillanat volt, ahol sírás közeli állapotba kerültem és le kellett tennem a könyvet. Az auschwitzi történetek közül eddig ez ütött leginkább szíven, és biztos vagyok benne, hogy ezt az évek múltával sem fogom tudni elfeledni.
Mengele titokzatos férfiként lép a színre. Az elbeszélés valósághűen mutatja be a doktort, Helene először csak egy jóképű nácit lát, aki veszélyesnek és ridegnek tűnik, tudja, hogy távolságot kell tartania tőle, de az egymást követő jótettei megenyhítik. Az óvoda melege és légköre feledteti az ott dolgozókkal azt, mi is folyik a háttérben. Mire Helene-nek lesz bátorsága határozottan is beszélni a férfival, addigra viszont megváltoznak a körülmények, és egyre több infó derül ki a titkos kísérletekről is, amelyek szintén szíven döftek.
Ezt a könyvet csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a haláltáborról szóló írásokat, de figyelem (!), anyáknak csak saját felelősségre.

Nem olyan régen, amikor A skarlát ég alatt című regényről írtam értékelést, beszéltem egy kicsit arról, hogy vannak bizonyos témák, amikről szerintem sosem lehet eleget írni. A második világháború eseményei nálam ebbe a kategóriába esnek, és a fentiekből egyenesen következik, hogy olvasni sem tudok eleget vagy túl sokat ezzel kapcsolatban. Persze, nyilván sokszor megviselnek az ezzel kapcsolatos olvasmányok, különösen akkor, ha igaz történeten alapulnak. Ilyenkor arra szoktam gondolni, hogy ahhoz képest, hogy mások mindezt átélték, az a legkevesebb, amit megtehetek az emlékükért, hogy nekem is fáj, amikor olvasok róla, és a magam szintjén teszek azért, hogy soha többet ne történhessen hasonló. Emellett persze jelen van egy erős pszichológiai jellegű érdeklődés is bennem. Min múlik, hogy bizonyos emberek szörnyűségeket követnek el? Mennyiben a körülmények, és mennyiben az egyén személyisége okolható ezek miatt? Annak idején többek között Philip Zimbardo amerikai pszichológus sokat foglalkozott hasonló kérdésekkel, ugyanakkor kutatásaiban az utóbbi években beállt egy aprócska fordulat: már nem az érdekelte a legjobban, hogy mitől lesz valakiből szörnyeteg, hanem sokkal inkább, hogy milyen emberek azok, akik még a legiszonyatosabb körülmények között is segítőkészek, igazak és tisztességesek maradnak?
Ez a hosszú bevezető csak amiatt volt fontos, hogy rávilágítsak, az én szememben mitől volt ez a regény egy kicsit más, mint a témában megírt hasonló művek többsége. Helene Hanemann nagyrészt hiteles története, bár megmutatja a rémségeket és a rettegést is, mégis inkább szól arról, hogyan lehet a végsőkig kitartani, és egy falatnyi napsütést csempészni a legsötétebb pokolba.
Helene Hanemann, a regény főhőse nem saját származása miatt kerül bajba a Harmadik Birodalomban, mindössze amiatt, hogy a férfi, akit szeretett, és akinek öt gyermeket szült, cigány származású volt. 1943-ban az ő családjukat is eléri a veszedelem, és felkerülnek egy olyan vonatra, ami Auschwitz Birkenauba szállítja őket. Hátborzongató volt azt a részt olvasni, amikor a német katonák felajánlják az asszonynak, hogy maradjon otthon, hiszen árja származása miatt rá nem vonatkoznak a törvények. És nem amiatt, hogy a katonák fejében ez egyáltalán felmerül, hanem azért, mert valószínűleg nem egy olyan eset volt, amikor az emberek éltek az ilyen lehetőségekkel. Mindenesetre Helene egy pillanatig sem hezitál és nem hajlandó elszakadni a családjától. (…)
(…) Helene személyében egy elképesztően erős és bátor asszonyt ismerhettem meg, aki képes volt arra, hogy úgy tegyen meg mindent a saját és szerettei túléléséért, hogy közben ember marad és segít a körülötte lévőkön is – egy olyan helyzetben, amikor az önzetlenség sokszor a foglyok életébe kerülhetett. A kötet végén a szerző ír arról, hogy a család történetében mennyi volt a valóságos elem, és mennyi a fikció, de ettől függetlenül is végig izgultam, hogyan fog alakulni a sorsuk (és hát ilyen regény esetében az ember nem lehet túlságosan bizakodó). (…)
Bővebben:
https://konyvesmas.blogspot.com/2019/11/auschwitzi-bolc…

Nagyon szomorú, megrázó könyv. Ellenben nem kaptam meg az elvárt “mélységet”.
Az tetszett, hogy a vége hatással volt rám. Nagyon kellemetlenül éreztem magam.
Az viszont kevésbé tetszett, hogy spoiler
Nem tudom mi hiányzik a könyvből, de olyan érzésem volt mintha rossz helyeken lett volna a fókusz, ami igazán érdekelt volna pedig felszínes maradt.

Lesújtó könyv. Egy idézettel tudnám kifejezni mindazt, ami mögötte van: „Minden emberi lény megismételhetetlen, végtelen érték, semmi sem tudja pótolni az életet, amelyet magával visz.”