Lazar ​asszonyai 82 csillagozás

Marina Sztyepnova: Lazar asszonyai Marina Sztyepnova: Lazar asszonyai

Lazar ​Lindt, a zseniális, zsidó származású fizikus éppen 1900-ban született, és valamikor a kilencvenes évek elején hal meg – egész életében segíti a szovjet államot a legmodernebb fegyverek: rakéták, majd különféle atombombák létrehozásában, de igazából őt csak a tudomány érdekli… meg a nők. Hányatott gyerekkor után 1918-ban kerül Moszkvába, ahol egy kutatóintézet nagy tudósa veszi védőszárnyai alá – és Lazar szerelmes lesz pártfogója nála vagy harminc évvel idősebb feleségébe, Maruszjába…
Forradalom, sztálinizmus, terror, háború, kísérleti atomrobbantások, az értelmiség kínjai – mindezt három különös sorsú nő nézőpontjából látjuk: Maruszja valamiképpen a forradalom előtti orosz lelkiséget hordozza magában; a fiatal Galina, Lazar felesége gyűlöli az öreg tudóst, akihez a KGB közbenjárásával hozzákényszerítették; Lidocska, az unokájuk pedig nagy balerina lehetne, de ő nem táncolni és szenvedni akar: ő csak egy otthont, igazi, meleg otthont szeretne magának.
A Lazar… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2011

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Kapszula Könyvtár Európa

>!
Európa, Budapest, 2021
528 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635045280
>!
Európa, Budapest, 2014
380 oldal · ISBN: 9789630796736 · Fordította: Goretity József

Enciklopédia 3


Kedvencelte 11

Most olvassa 4

Várólistára tette 114

Kívánságlistára tette 71

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

giggs85 >!
Marina Sztyepnova: Lazar asszonyai

Bár nem szeretem a nő- vagy női irodalom címkét, de a Lazar asszonyai egy tipikusan olyan alkotás, amit csak egy nő tud így megalkotni.
Sztyepnova a 21. század elején írt egy hagyományos orosz nagyregényt, melyben nyomon követhetjük hogyan változott az orosz NŐ mentalitása, értékrendje, felfogása, sorsa a 19. század végétől a 20. század végéig, hogy eljussunk a hagyománytisztelő, vallásos, polgári Maruszjától, a már szovjet rendszerben született, és azt (áldozatként is) jól kihasználni képes Galinán át az ezredforduló táján nővé érő, és ennek az eredendően gazdag kultúrának már csak a romjain senyvedő Lidocskáig.
Sztyepnova fő erénye, hogy hihetetlen eleganciával, szépen, pontosan, plasztikusan tud írni, ezt a szöveget olvasni maga a gyönyörűség. És bár – talán a stílus, talán a karakterek, talán a fordulatok miatt – egy pillanatra sem tudtam elfelejteni, hogy egy könyvet olvasok (nem tudom mennyire érthető ez, ugyanis persze mindig könyvet olvas az ember, amikor könyvet olvas, ám a legtöbbször ez nem jár az olvasó fejében), de a néhol kiszámítható fordulataival együtt is remek, igazi ötcsillagos olvasmány, főleg úgy, hogy a történet elkerül szinte minden szokásos orosz/szovjet sablont: a polgárháború után egy viszonylag gazdag és ép városban járunk, a világháborút megússzuk a hátországban, nem jut senki a Gulágra, stb, de ez a 20. századi valóság azért mindig ott lebeg ennek a sok szépséggel és fájdalommal teli történetnek a hátterében. Csak ajánlani tudom mindenkinek. spoiler

6 hozzászólás
gesztenye63>!
Marina Sztyepnova: Lazar asszonyai

Hát bizony, az a legendás, senki – más nációból származó emberfia – által meg nem érthető és meg nem énekelhető, fájdalmasan gyönyörű orosz néplélek. Valami olyan kollektív identitás és emlékezés munkálhat a legújabb kori orosz írónemzedék tagjaiban, amelyet mi magunk soha meg nem érthetünk, de boldoggá tesz bennünket, ha az írott szó érintése, mintegy varázsütésre hozzásegít egy-egy íz, illat, sziluett, vagy árnykép felvillanásának megérzéséhez, a sokszor már elmosódott színek és alakok megpillantásához.
Az az orosz nép, amelyet évszázadok óta tartó álmából felébresztve, a XX. század szőröstül-bőröstül felzabált, megemésztett és kiokádott, megtanulta, hogy mindennek örülni kell, ami nem öl meg. Valahogy így, ebben a felfogásban meséli el a maga – évszázadot felölelő – családtörténetét Marina Sztyepnova a Lazar asszonyaiban.
Szereplőinek segítségével olyan hétköznapi egyszerűséggel emlékezik vissza az elmúlt évtizedek százmillió áldozatot követelő orosz múltjára, hogy a vörös és fehér terror, a Cseka, NKVD, KGB (és csak az isten tudja még milyen elnevezésben szenvedő állambiztonsági szervezetek) vészjósló árnyéka, a két nagy világégés borzalmai, maga Koba, a paranoid nagy vezér és később amputált jobbkeze, Berija, de még a századvég újdonsült állami vezetői, akik disznópofával a cári páholyban terpeszkednek az Operában, mind-mind csak halkan tercelnek a háttérben Lazarnak és „asszonyai”-nak történetéhez, mindennapjaik fájdalmasan szomorú, de „orosz módra” elkerülhetetlen drámájához.
Lazar (akiről úgy hittem, hogy a főhős szerepét vállalja), egy zsidóságát, identitását talán már génjeiben, már az anyaméhben elvesztő, lélek nélkül élő, de a lelket és az igaz érzést folyton, vakon és reménytelenül kereső és kergető „egyszerű” zseni, atomfizikus és hivatásos szoknyapecér. De akárhogy is, nem ő a főhős. Sztyepnova ránk bízza, ha akarunk válasszunk magunknak. Én Galinát választottam. Galocska, Galjusa, Galina Petrovna számomra mindent megtestesített abból a megalázott, reménytelen kiszolgáltatottságból, úttalan útkeresésből, szánalomra méltó módon beletörődő, opportunistán minden alkut elfogadó élni akarásból, majd a hideg, számító lelketlen és egyben lélekölő „holnap-építésből”, amely a század megtört, megnyomorított, de mégis talpra állt és valahogy csak tovább küzdő orosz asszonyairól mesél. Számomra Galina Petrovnát, mint szerethetetlen, de állatias erejében mégis csak valamennyire karizmatikus (anti?)hőst állítja elém a szerző, hogy azokból a bizonyos emlék- és érzésfoszlányokból megérezhessek és talán meg is érthessek valamicskét.
A regény csodálatos, de viszonylag rövid terjedelme ellenére igen nehéz olvasmány. Sztyepnova alig alkalmaz dialógusokat – azt is inkább csak a szereplők szájába adva egy-egy visszaemlékezés taktusában –, könnyedén vált idősíkot, amelyre nem mindig ilyen egyszerű azonnal ráhangolódni, és az elandalító, elringató 8-10 soros körmondatai végeztével néha úgy ránt vissza a hétköznapi valóságba, hogy a gyanútlan olvasó gyomra a torkába ugrik. De mindezek ellenére az a fájdalmas, borongós, megismételhetetlen hangulat, amit a történet köré fest egyszerűen zseniális és annyira natívan orosz, hogy csak ezért is érdemes a könyvet kézbe venni és szép komótosan megemészteni.

Talán csak azért nem tudom öt csillaggal értékelni, mert hiányzik belőlem valami a meghatározóan női szemszög maradéktalan megértéséhez, zökkenőmentes, teljes értékű befogadásához. De mindezek ellenére feltétlenül ajánlom a könyvet!

2 hozzászólás
szelesteirita>!
Marina Sztyepnova: Lazar asszonyai

Ez egy igazi kincs az olvasásaim között. Sztyepnova orosz nagyregényt írt, amiben női sorsokon keresztül köszön vissza a XX. századi történelem és korszellem. Maruszja, Galina és Linocska más-más kornak a szülöttei, más-más ideálok szerint élnek, de mind ízig-vérig orosz nők.

Ezt a könyvet egy gyönyörűség volt olvasni. Sztyepnova fantasztikus író, a szépirodalom rajongói itt aztán tobzódhatnak. Magával ragadó volt, szinte belevesztem egy-egy mondat olvasásába, húzott a szöveg és nem eresztett. Picit kettős volt, végtelenül humoros – jól humoros, amin lehetett nevetni, de közben egy sorral később már gyomorbavágóan fájdalmas és igaz. Ezt a kettősséget végig éreztem, és szerettem is – hisz ilyen az élet is.

Úgy beszélt ez az orosz történelemről, hogy közben a legalapabb és szinte már unalomig (bár nem illő mondani) ismételt dolgokat kihagyta. Itt nem volt front, nem volt Gulag. Volt helyette családi trauma, annak megtörése, önmagunk felvállalása, gyerekvállalás akarása vagy épp elutasítása. Egyszóval a női lét esszenciái, egy regényen belül.

Tele olyan csodás leírásokkal, hogy zokogtam, örültem, hevesen dobogott a szívem, a szereplőkkel éreztem. Olyan lélektan volt itt, annyi belső monológ, hogy elmerültem benne és olyan jól esett a regényben lenni tőle, pontos volt és hiteles. Az írásmód pedig rendkívül alapos, Sztyepnova szeret mesélni, mesélni akar, aprólékosan, mindenről és mindenkiről.

Én nem kívánok már semmit, csak hogy írjon még sokat, és olvashassam, ezt a nagyon is ismerős orosz lelket, mert igazán otthonra találok benne. Ha szeretnél egy szerteágazó, ámde összefüggő, nagyon emlékezetes orosz női nagyregényt, akkor itt a helyed. Ismerd meg Lazar asszonyait!

10 hozzászólás
Véda P>!
Marina Sztyepnova: Lazar asszonyai

Már önmagában az az ötlet, hogy egy zsidó tudóson, egy férfin keresztül mutatom meg az egész huszadik századi orosz/szovjet nő valamennyi archetípusát, szerintem elég grandiózus. Az viszont, hogy általuk, ezeken a nőkön keresztül ábrázolni tudom az orosz történelem korabeli mozzanatait, világháborút, a nagybetűs Szovjetuniót, a káder rendszert, a káder gyerekeket, a KGB-t, az értékvesztettséget, a „hiábavaló” reményt, nos azt gondolom, az már zsenialitás. Azért is, mert Sztyepnova ízig-vérig orosz nagyregénye stílusában hibátlan, klasszikusan szépen ír, gyönyörű és egyszerű szavakat úgy fűz egymásba, mint ahogyan elegáns gyöngysorban állnak egymás mellett a gyöngyszemek. Meg azért is, mert a címadó szereplőt, Lazar Lindtet olyan észrevétlenül mozdítja félre és teszi mellékszereplővé, mint sakk nagymester a feleslegessé vált bábut.
Ilyen elemien női írás, ekkora történetben csak ritkán olvasható, tényleg csak Ulickajánál lelhető fel hasonló.
Személy szerint a Maruszja halálát leíró három oldalt a világirodalom egyik legszebb női szemszögű szerelmi vallomásának tartom. Igényes szépirodalomért rajongók feltétlenül olvassák, vétek kihagyni.

ppeva P>!
Marina Sztyepnova: Lazar asszonyai

Szinte Ulickajás orosz családtörténet. Nem olyan, de azért nyomokban emlékeztet rá. A stílus más, talán nem is annyira Ulickaja, inkább Akszjonov Moszkvai története jutott róla eszembe. Száz éven átívelő történet, realista és romantikus, gunyoros és szomorú, kicsit mágikus realista, kicsit durva, keményen ironikus, boldogtalan és reménytelen.

2 hozzászólás
Mariann_ P>!
Marina Sztyepnova: Lazar asszonyai

Nos én úgy érzem, hogy a fülszöveg leírja a tartalom lényegét.
Sokszor azonban nem is tudtam miről olvasok, csak arra hagyatkoztam miről ír a fülszöveg.
Szóval nekem nem volt olyan olvasmányos.
Azért látótérbe került majdnem egy évszázadnyi orosz életérzés.
A nagy koponyák / tudósok elég szélsőségesek.
Utalok itt Lazarunkra, aki jóval idősebb nőt bálványoz, aztán öregkorában egy nála jóval fiatalabb lánykát vesz el, aki húsznál is több évig tartó házasságuk alatt undorodik tőle, de muszáj volt hozzámennie.
Unokájuknak is elég hányattatott sors jutott, szóval én nem lettem volna egyik hölgy helyében sem , Lazar meg a tudós csudabogár eléggé szélsőséges volt, vagy nem éppen jó színben lett feltüntetve, így nem adott nagy élményt a könyv.

odivne>!
Marina Sztyepnova: Lazar asszonyai

Szerettem olvasni, minden fejezetre jutott egy meglepő /valójában sejthető/ fordulat, ami még finomabbá és izgalmasabbá tette a regényt. Borbolya /előbb kisgyermekként, majd fiatal nőként/ a kezdet és a vég: az ő története az első és az utolsó, keretbe foglalja felmenői sorsát és végzetét.
A történet akár sablonos is lehetne: a látszat legtöbbször csal, egészen más a valóság. Hiába megbecsült, sikeres, gazdag valaki, ha a lelkét béklyók kötik. Sztyepnova pont ezt a látszatot és béklyót részletezi, aminek eredményeként hol szerettem, hol megvetettem az asszonyokat és a férfiakat egyaránt. Az előbbieket a behódolásuk, az utóbbiakat érzéketlenségük miatt.
Rokonszenves volt a folytonos krtitika, a kikacsintás, az elágazó mondatok, amikből néha nemcsak a múltat, hanem a jövendőt is megtudtam.
Maruszja, Galina, Lidocska… Lazar asszonyai, akik ismétlik elődjük sorsát, keresik a boldogságot, aztán ráébrednek a valóságra.
Csak ajánlani tudom a Lazar asszonyait, nem csak nőknek.

deaxx >!
Marina Sztyepnova: Lazar asszonyai

Zseniális nagyregény, megindító, csodás történet.
Egészen meglepődtem, hogy mennyire lekötnek ezek a sorsok – három női sors, három főhős, akikkel végigsétálunk a XX. századon.

A könyv címe Lazar asszonyai, ami egy kicsit félrevezetheti a gyanútlan olvasót – a szereplők valóban kapcsolódnak Lazarhoz, de nem feltétlenül kell párkapcsolatra gondolni.
Egy másik ponton is meg lehet ragadni ezt a címet – Lazar a központi kapocs, de ez a könyv kevésbé szól róla, mint inkább a három női karakterről. Olyannyira kevésbé, hogy a könyv közepe fele egészen a háttérbe kerül, szinte alig látunk bármit is abból, ami őt foglalkoztatja, ami az ő gondolataiban zajlik. (Ez persze nem véletlenül alakul így.)

Maruszja, Galina Petrovna és Lidocska más-más időszak szülöttei, és más-más sors jut nekik – azzal talán nem árulok zsákbamacskát, hogy mindenkinek nehéz, de mindenkinek máshogy. Mindenkihez lehet kapcsolódni, mindenki sorsa megindító valamilyen módon. Az ő lencséjükön keresztül képet kapunk a XX. századi Oroszországról is.

Arra gondol az ember, hogy van ilyen, ilyen tényleg van, és megtörténik, átsöpör a történelem – az egyszerű kis mindennapokon keresztül – rajtunk. És mennyi minden múlik az apróságokon. És arra is, hogy milyen vágyaink nem teljesülnek, és milyenek igen, és hogy milyen emberekké válunk, mert még felnőttek is változhatnak akkorát, hogy nem ismersz rájuk…

Napokig, hetekig vittem magammal ezeket a történeteket, annyira belémvésődtek egyes képek, egyes jelenetek, hogy most is magam előtt látom őket. De amit mindenképpen ki kell emelnem: ez a szöveg! Ez a szöveg annyira szép, jaj, el lehet merülni, gyönyörködni lehet benne. A stílus is annyira egyedi!

Hát na, zseniális, mondom. És amikor egy író még a legkisebb, legjelentéktelenebb dologról is úgy tudsz írni, hogy az fontos lesz, érdekes lesz, és leköt, na, az az igazi, az a tökéletes. De persze, biztos nem az, nincs olyan, hogy nincsenek hibák, viszont engem annyira elvitt magával ez az egész, hogy nem is tudok mást mondani.

És még egy megjegyzés: vannak nagyon csúnya dolgok ebben a könyvben, de vannak nagyon szépek is, és most már befejezem, de az az utolsó Maruszja és Csaldonov jelent, és az a valóban utolsó pár bekezdés--

Szuperlatívuszok, csak szuperlatívuszok.

>!
Európa, Budapest, 2014
380 oldal · ISBN: 9789630796736 · Fordította: Goretity József
3 hozzászólás
Széni>!
Marina Sztyepnova: Lazar asszonyai

„Boldognak lenni számára mindig azt jelentette, szeretni, de csak most, hetvenhárom éves korában, az evakuációban, a háborúban jött rá végre, hogy szeretni nem azt jelenti, hogy ezt a szeretteiddel teszed meg. Lehet szeretni az idegeneket is – csak az idegeneket kell szeretni, mert csak azáltal válhatnak a szeretteiddé."

„Lidocska nem szeretett sétálni.
Meg otthon ülni sem.
Maradtak hát a könyvek – azok nem követeltek tőle és nem tiltottak meg neki semmit, és még beszélgetni is lehetett velük. Amennyit csak akart. Bár csak magában."

„Sem Csaldanov, aki csak hajnalban ért haza, borostásan, szinte részegen a fáradtságtól, sem Lindt nem vett észre semmit. Maruszja néha úgy érezte, hogy a két férfi, akiket elnyeltek tudományos játékaik, nem vette észre még a háborút sem, úgyhogy a négyévnyi rettegések, hadijelentések és végtelen sorbaállások mind kizárólag az ő vállát nyomták."

még 2021-ben vettem meg ezt a könyvet. a vásárlásnak két oka volt: figyelem a Kapszula Könyvtár kínálatát, mert több szempontból is nagyon vonzó számomra ez a fajta kiadás. a másik ok pedig az, hogy orosz irodalomról van szó. naivan volt egy olyan gondolat a fejemben még régebben, hogy mivel nekem a Bűn és bűnhődés az egyik kedvenc könyvem, majd biztos érteni fogom az összes orosz szerzőt és az összes orosz irodalmat. na, ilyen gondolatok már nincsenek a fejemben. hogy miért teltek el évek, mire végre elolvastam a Lazar asszonyai c. nagyregényt? mert indokolatlanul tartottam ettől a sárga fedeles könyvtől, hogy majd tele lesz filozófiával, történelemmel, mindenkinek lesz legalább öt beceneve, ahogy a szerző majd hivatkozik a szereplőkre, és hogy egyszer csak azt érzem majd, hogy ledobott magáról a történet.
az első bekezdés („1985-ben Lidocska betöltötte az ötödik évét, és ettől kezdve az élete az ördögé lett. Úgyhogy nem is találkoztak többé – mármint Lidocska meg az élete –, éppen ezért mindketten erősen, hogy a fülük is belezúgott, megjegyezték minden sima, sós, nedves részletét utolsó boldog nyaruknak.") elolvasása utána azt éreztem, hogy valami különlegeset olvasok és jóban leszünk, és így is lett.
az tény, hogy nem adta magát könnyen a kötet, nekem itt-ott sok volt a „száraz anyag" és még annál is többet olvastam volna a nőkről, a házasságról, a kapcsolatokról, a szerelemről, a gyermekvállalásról, mint amennyit egyébként jócskán kapunk. sokszor nehezemre esett ráhangolódni Oroszországra, a nehéz sorsokra, aztán kipróbáltam, mi történik, ha kapcsolok az olvasáshoz klasszikus zenét (eddig azt hittem, hogy – kis túlzással – néma csendben tudok csak olvasni), és olyannyira sikerült a ráhangolódás a szövegre, hogy fel sem tűnt, hogy száz oldalt elolvastam.
a regény címe jól becsapja az embereket (engem is becsapott), mert nem is Lazar az igazi főszereplőnk, hanem a nők. én végül nem tudok magamnak kedvenc női karaktert választani, mert Maruszja, Galina és Lidocska sorsával is tudtam azonosulni itt-ott, mindhármuk életét magaménak tudtam érezni. Szetyepnova nagyon jól ért a hangulatteremtéshez, a női lélekhez, a női gondolatokat nagyon szépen meg tudja ragadni és szavakká tudja alakítani. a halálról is gyönyörűen ír, de olyan szívszorítósan. nagyon örülök, hogy a párhuzamosan olvasós februárom egyik résztvevője a Lazar asszonyai volt, így lassan haladtam az olvasással, sokat tudtam agyalni az olvasottakon (akkor is, amikor nem olvastam), így nagyon mélyre le tudott bennem ülepedni a történet és a szereplők.

„- Tényleg minden rendben? – kérdezte meg még egyszer Lindt, inkább csak a kórházi párnától, a naptól, az élettől, önmagától."

„Az értelem félelem nélkülivé teszi az embert. Viszont az érzelmek remekül ölnek."

„Amikor eljött az ideje, ezek a kérges hegek egyszerűen lehullottak, és előbukkant alóluk a kissé fakó, gyönge, de nagyon is sima és eleven új bőr."

cseri>!
Marina Sztyepnova: Lazar asszonyai

Tetszett. Főleg azért, mert tényleg emlékeztet Ulickajára. Nem feltétlenül stílusban, az van neki saját, és néha úgy odatesz egy-egy félmondatot-mondatot, vagy akár csak egy szót, hogy hű. Inkább maga az a huszadik század szovjet-orosz valóság, amit már Ulickajától megismertünk (és megszerettünk? ööö ;)), na az árnyalódik tovább Sztyeponovánál.


Népszerű idézetek

gesztenye63>!

Időnként bele lehet, sőt bele is kell harapni a kézbe, amely etet, de beleköpni…

Ötödik fejezet GALINA PETROVNA

szelesteirita>!

Boldognak lenni számára mindig azt jelentette, szeretni, de csak most, hetvenhárom éves korában, az evakuációban, a háborúban jött rá végre, hogy szeretni nem azt jelenti, hogy ezt a szeretteiddel teszed meg. Lehet szeretni az idegeneket is – csak az idegeneket kell szeretni, mert csak azáltal válhatnak a szeretteiddé.

154. oldal, 3. fejezet, Kapszula Könyvtár

gesztenye63>!

A mulatságos kis pufók kölykök, akik a játszótéren játszottak, egyáltalán nem jelentettek garanciát sem a magányos öregkor, sem a halál ellen. Nem váltak nyugdíjalappá, hosszú éveken át összerakosgatott, jól kamatozó betétté.

Hatodik fejezet LIDOCSKA

gesztenye63>!

A német nyelv valóban hasznos dolog volt. Már csak azért is, mert nem messzire Malaja Szejdemenuhától német telepesek nyelték a keserűséget – nekik ugyanúgy nem volt édes az élet, mint a zsidóknak, de az utóbbiakkal ellentétben a németek nemcsak a fejükkel, hanem a kezükkel is barátkoztak. Amikor a kérges herszoni föld közös meghódításáról van szó, a jiddis és a német különösen hasonlóvá válik egymáshoz. A különböző népek vérének és verítékének íze nem különbözik. Meg a könnyeké sem. Talán.

Harmadik fejezet LAZAR

szelesteirita>!

– Tetves? – kérdezte gyakorlatiasan Lindttől, mintha csak a piacon érdeklődött volna az ára felől. Lindt megadóan rábólintott. Tulajdonképpen a tetvein meg a füzetén kívül nem is volt egyebe.

49. oldal, 2. fejezet, Kapszula Könyvtár

gesztenye63>!

És annak alapján, hogy milyen mohó imádattal nézett a feleségére, annak alapján, hogy miként simította végig az asszony férje homlokán a csúnya, seszínű hajtincset, világos volt, hogy még a több mint harminc éve tartó házasságra is szüksége van valamiért az Istennek, különösen, ha hiszed, hogy az Isten valóban létezik.

Második fejezet MARUSZJA

szelesteirita>!

…és az enszki, lila, nyári alkonyat össze nem sűrűsödött áthatolhatatlan, hűvös, falusi hangokkal teli sötétséggé.

188. oldal, 3. fejezet, Kapszula Könyvtár

ppeva P>!

A balettintézet konyháján egyébként épphogy nem a tölteléket sajnálták, hanem a balerinanövendékeket, akik szemüket elkapva félig üres műanyag tálcákat vittek csak magukkal – tovább, olvasó, tovább. A hájas konyhásnők hiába merítették bele a merőkanalat a gigantikus méretű kondérokba, amelyek fehérje, zsiradék és ásványi sók párájával csábítottak – a dietológusok által kiszámított fejadagok és a pokoli terhelés ellenére az eljövendő balerinák hisztérikusan, az éhezéstől bekövetkező ájulásig terjedően féltek akár csak egygrammnyi hízástól is, nehogy örökre megfosztassanak mindenható istenük kegyétől.
A félévenkénti kötelező súlyellenőrzés a végítélet napja volt, amikor a nap, a hold és a mennyezeti lámpa elhomályosult, és lehullott az imbolygó plafonról, és maga a plafon is felpördült, mint a tekercs. a fakó – magánál a fakó lónál is fakóbb –, angyaloktól és gyomorkorgástól megsüketült balerinanövendékek a folyosón, az orvosi szoba előtt tülekedtek,a falhoz nyomták remegő lapockacsontjukat, utolsó erejükből behúzták nemlétező hasukat. A norma a mínusz száztizenöt, ez azt jelentette, hogy száznegyven centis magasság esetén a kislány nem lehetett több huszonhét kilónál. De jobb, ha huszonöt. A legjobb azonban a huszonhárom. A felsőbb osztályokban a mínusz száztizenöt mínusz százhússzá alakult. Másfél méter magas vagy és harmincöt kilós? Hát ki fog így felemelni, te nagy tehén? Ahelyett, hogy zabálsz, menj inkább, gyújts rá!
Tizenhárom éves koruk körül kezdtek el dohányozni, és fújták a füstöt a pedagógusok jóváhagyásával és támogatásával, kétségbeesetten, önfeledten, mohón. Nyelték a megmentő, éhségcsillapító füstöt – ezt a mamának, ezt a papának, ezt Galina Szergejevna Ulanovának, féltékeny, irigy szemmel méregették társnőik combját és bordáit – nézd, Tánykának milyen rettentő nagy valaga van, már a középső rúdgyakorlattól is elzavarták, egyenes útja volt a zongora alá, istenkém, inkább őt, inkább őt zárják ki, kérlek, mint engem! Tányka, akit tönkretett visszafordíthatatlanul kiütköző nőiessége, kétségbeeséstől fakó szemmel meredt a rettenetes orvosi szobára. Ő maga is tudta, hogy el van veszve, az még csak hagyján, hogy a feneke – de még belegondolni is rossz, micsoda undokság történt vele, hogy az ördög vinnél el, uram irgalmazz! Még valami mellszerűség is kiütközött rajta, egy erőtlen kis dudor, a természet szánalmas kísérlete, hogy elhódítson a balettől legalább egymilliméternyi zsírpárnácskát.

290. oldal

1 hozzászólás
szelesteirita>!

…és nem szakítva félbe egy másik anyukával folytatott csevegését, megtörölgette a kölyök egyébként száraz orrát, vagy megigazgatta rajta a kabátkáját – egyszerűen csak azért, hogy megmutassa mindenkinek és magának, hogy a kölyök az övé, az ő tulajdona, az ő drága, bár halálosan az idegeire menő gyermeke.

410. oldal

1 hozzászólás
szelesteirita>!

– Maga ezt nem érti – mondta. – Maga ezt nem érti. A balett – a teljes élet.
– Utálom a balettet – ismételte meg Galina Petrovna az egykor már kimondott szavakat, és a történelem, Hegelhez híven, megtette a maga fordulatát, maga mögött hagyta a tragédia és a farce stádiumát, és végül eljutott az irónia szintjére.

394. oldal

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Belinda Alexandra: Flamenco Párizsban
Danielle Steel: Zoya
Charles Belfoure: A Fabergé-titok
Kimberley Freeman: Vadvirágok lányai
Julie Orringer: Láthatatlan híd
Danielle Steel: A cár balerinája
Christina Ezrahi: Sztálin balerinája
B. E. Belle: Megtörtek
B. E. Belle: Árvák
L. J. Shen: Vakmerő