Rend ​a lelke mindennek 78% 335 csillagozás

Ez igazán az „én” könyvemnek indult és egy darabig még meg is maradt ez az érzet, de aztán szép lassan el is engedtem.
Azt el kell ismerjem, hogy az adott társadalmat tekintve, melyből a hölgyemény származik, ez a módszer, melyet kifejlesztett elengedhetetlen.
Ami engem és a környezetemet illeti, többre tartom a könyveimet és bizonyos tárgyaimat, sem mint kiselejtezzem őket.
Szeretem a rendet magam körül, tehát ezzel nincs is gondom, de azzal már igen, hogy amit leselejtezek azt dobjam ki.
Egy szót sem ejt az újrahasznosításról. Vagy arról, hogy mások esetleg mennyire örülnének az adott tárgynak, ruhának, számomra ez pedig az életem alap pillére.
Ezért úgy gondolom, akinek bejön, hasznosítsa boldogan. Én pedig megmaradok azon módszereknél, melyeket még a nagyszüleimtől örököltem.

Nagy reményekkel vágtam neki ennek a könyvnek, de végül csalódtam. Örök rendetlenkedőként vártam a tuti módszert, de az,hogy dobjak ki mindent nem az számomra. Értem az érveinek egy részét, de ember vagyok, ragaszkodom a szeretett tárgyaimhoz, sőt mind a kb 500 könyvemhez is, úgyhogy inkább hagytam a Marie Kondo módszert.

Első körben le kell szögeznem, hogy nem vagyok rendmániás, leginkább időközönként tör rám a rendrakási mánia, és akkor képes vagyok megszabadulni a könyvben leírtak szerint a sok felesleges holmitól, amit addig halmoztam, gyűjtögettem, de addig valóban én is hajlamos vagyok ezekre a kifejezésekre/gondolatokra: „Jó lesz ez még valamire…, ki tudja, biztosan szükség lesz még rá, na majd legközelebb kidobom, ha mégsem…. Ó, ehhez érzelmi szálak fűznek, jaj eltört, de sebaj megjavítom majd…” etc.
Vicces volt a könyv olvasása közben ráébredni ezekre, mert Marie Kondo kisasszony valóban remekül rávilágít ezekre a sokszor helytelen gondolatmintákra, amik elvezetnek a túlzsúfolt, kényelmetlen lakásokhoz, ami Japánban az icipici otthonok országában, még fontosabb, mint nálunk nyugaton, de az alapelvek ugyanazok:

– Miért ragaszkodunk valamihez, amiben már nem leljük örömünket?
– Miért halmozzuk fel a ruhákat, könyveket (na ezt azért jóval bocsánatosabb bűnnek tartom, mint az írónő:)), iratokat, komonókat (apró-cseprő kis kacatokat), érzelmi emléktárgyakat, fényképeket, tárgyak dobozait, aminek sokszor semmi haszna, mert nem hordjuk, nem használjuk, csak pakoljuk egyik helyről a másikra őket stb.

Szóval sok remek és hasznos ötletet ad mindenre kiterjedően, ez mind nagyon pozitív volt, ellenben azzal, ami nagyon kiakasztott már az elején, hogy szedjünk össze mindent és dobjuk ki! Sok ízben dicsekszik az írónő, hogy az ügyfelei 30-40-60 szemeteszsáknyi holmit szedtek össze és dobtak ki. De miért kell KIDOBNI ezeket, ezt nagyon nem értettem, oké értem én, hogy Japán egy gazdag ország, de nincs Szeretetszolgálat, turkáló, rászorulókat segítő akármi, ahol mindezeket (az alig használt, csak nemszeretem dolgokat) fel lehetne ajánlani?
A másik fájdalmas pont, hogy a „nem kedvenc” könyveket, ugyanilyen könnyedén küldi kukába Marie, az elajándékozás könyvtárnak, barátnak, felajánlás vagy tudomisén milyen, de más egészségesebb módszerek helyett. (Bár valamit azért elárul a hölgy irodalmi ízléséről az, hogy az Alice Csodaországban a legkedvencebb könyve harminc darabos könyvtárának, és ezzel egyáltalán nem Alice-t akarom bántani…)

Ezeket leszámítva viszont csak dicsérni tudom a módszert és ajánlom is mindenkinek, akinek az életében/otthonában káosz uralkodik, mert valóban, ha körülöttünk rend van, az a belső világunkra is mindenképpen jó hatással van és ez nem egy elhanyagolható szempont. :)

Nem igazán erre számítottam. Nekem túl sok volt a rizsa és az ismétlés. Ráadásul, szerintem, ennek a nőnek nagy baj van az agyában. Nem vitatom, hogy vannak praktikus módszerei, amit esetleg, érdemes lehet kipróbálni, de ez a szemlélet-mód, amit leírt kissé elrugaszkodott.
Azt hiszem, nem leszek KonMari-rajongó. :))

Hasznos tudni rólam, hogy én imádok selejtezni. Főleg imádok másokat rávenni, hogy selejtezzen/selejtezzünk. Ha vendégségben vagyok, és kupit látok, szinte viszket a tenyerem, hogy elkezdjek pakolászni (főleg, mert a más kupija mindig sokkal izgalmasabb, mint a magam papírkupacai), és kérdéseket feltenni: Ezt kidobhatom? Ezt odarakhatom a többi közé? (Eddig egyetlen barátom hagyta, hogy ilyen ámokfutást rendezzek a szobájában, össze is szedtem nála vagy tízezer forintot apróban.) Szeretek leltárazni, és azt gondolom, a legtöbb embernél kevésbé vagyok impulzusvásárló, és sokkal kevesebb az olyan holmi az otthonomban, ami fölösleges. Szóval én nem azért olvastam ezt a könyvet, mert problémáim voltak ezen a téren, hanem egyszerűen csak érdekelt a téma. Gondoltam, kapok néhány jó tippet, hogy hogyan tartsak rendet az íróasztalomon, meg ilyesmi.
Ehhez képest valami egészen mást kaptam. Nagyrészt nem mondott semmi újat. Ugyanakkor mégis más megvilágításba helyezte a már tudott dolgokat, és ez jót tett nekik. Aztán amikor meg új dolgokat mondott, azok különösen tetszettek.
Persze sok mindennel egyáltalán nem értettem egyet. Nekem is bántotta a lelkem, hogy Japánban szemétbe dobják a teljesen jó holmikat, és azt sem értettem, miért nem lehet megmutatni másnak, amit kidobok, hogy kell-e neki. Hadd tekintsem már ugyanolyan józan ítélőképességűnek a többi embert is, mint magamat! Csak el tudja dönteni, hogy örül-e neki! Szóval volt benne néhány ilyen dolog, amiket én részben annak a számlájára írok, hogy ez egy japán könyv. Ez sokszor érződik rajta, de jó értelemben is. Marie Kondo például egy végtelenül bájos teremtés, de japánosan az.
Szóval a könyv eleje ezzel a vegyes ellenkezéssel telt, aztán azon kaptam magam, hogy az jár a fejemben, kiknek fogom kölcsönadni… a végére pedig odáig jutottam, hogy úgy döntöttem, képes vagyok megválni tizennégy éves ikonikus zöld bakancsomtól (amit amúgy már évek óta fel se vettem). És ezt ennek a könyvnek köszönhetem.
Szerintem mindenkinek érdemes elolvasnia. Inspiráló. Mondjuk az érdekes része csak most jön: a gyakorlat.

Mikor két évvel ezelőtt egyetlen bőrönddel elköltöztem egy másik országba, egy önismereti út első lépését tettem meg. Következett a pillanat, amikor rájöttem, hogy igazából mennyire kevés tárgyra van szükségem – a piros bőröndnyi cucc bőven elég volt. A második kulcsfontosságú pillanat az volt, mikor rájöttem, hogy ami hiányzik, az nem fér a legnagyobb bőröndbe se, mert nem tárgyi jellegű, és ekkor visszaköltöztem oda, ahol a szeretteim vannak.
Megszületett tehát a felismerés, hogy nincs szükségem az engem körülvevő tárgyak legnagyobb részére. Megkezdődött a szelektálás. Jött a pillanat, amikor beleszerettünk egy teljesen üres kis lakásba, és kibéreltük. A sebtében, barátoktól összegyűjtött néhány bútorunkba a közös háztartás fele fért be… és megoldottuk!
És láttam, hogy ez jó. Én, aki mindig rendetlen voltam, először életemben sikerült többé-kevésbé rendben tartsam a kis otthonunk. És ekkor jött a pillanat, amikor a kezembe akadt Marie Kondo könyve, ami egy rendszert adott annak, amire saját tapasztalatból már kezdtem rájönni. Tudtam, hogy mit szeretnék tenni, ez a könyv pedig sokat segített a hogyan kérdésében.
Ami a legjobban tetszett a Konmarie módszerben az az egyszerűsége, és az, hogy abszolút testreszabott – örömet okoz ez a tárgy nekem? Jó érzés hordani? Megérinteni? Előzőleg is sokat olvastam a minimalizmusról, bújtam a themins-t, a bemorewithless-t meg más hasonló témájú oldalakat. De a Project 333 rideg számszerűsége megijesztett. Marie módszere működött nálam, ami a ruhákat illeti: kirámolod a szekrényt, majd egyenként kézbe veszed a ruháid, és figyeled, hogy hogyan viszonyulsz hozzájuk. Felszabadító felismerés volt, hogy mennyi ruhám nem szeretem, és csak stresszt és rossz érzést okoznak. Repült a szexi tűzpiros magassarkú (én vettem, mert azt hittem, hogy ha van ilyen cipő a szekrényemben, olyan nővé válok, aki tudja is hordani – nem így lett), repült néhány kamaszkorból maradt együtteses póló (aludni még jó lesz! – de sose aludtam benne, mert van kényelmesebb, puha pizsamám), repült sok ruha, amit a tesómtól kaptam (szépek, újak, jó minőségűek – de sajnos nem az én stílusom), repült a fehér blúz, amit imádok, de sose hordtam, mert túl átlátszó. Nem a szemétbe, hanem különböző segélyszervezeteknek, kampányoknak – a használható dolgok szemétbe dobását kifejezetten bűnnek érzem egy olyan országban, ahol rengeteg ember a létminimum alatt él.
A könyvek kategóriánál kicsit átszabtam a Konmariet, de hát én könyvmoly vagyok, és nekem a könyvek mást jelentenek, mint neki. De sokat közülük el tudtam engedni – olyanokat, amiket már olvastam, de nem akarom újraolvasni, mindent, ami többször volt meg, könyveket, amelyeket nem olvastam, de nem érdekelnek. Könyvtárak, könyvturi és ismerősök kapták meg őket. Annál a bizonyos laptépkedős tippnél én is a szívemhez kaptam, mint eddig minden moly, és valahogy úgy jártam, mint a két nő a bölcs Salamon király előtt: inkább legyen másé a könyv, mint hogy széttépjem.
A konyhai meg egyéb cuccok különösebb nehézség nélkül rendszereződtek.
A papírok és hivatalos cuccok rendezése sajnos még előttem áll – ez egy mumus nekem, zsigerből gyűlölöm őket, napról napra halogatom a pillanatot, amikor át kell nézzem a félelmetes fehér dobozt, amiben állnak.
De a változás látható és érezhető.
Többen furcsállották Marie azon szokását, hogy „köszönetet mond” a tárgyainak…ez biztos a japán kultúrával jobban összefér, mint az európaival. De itt is a mögöttes tartalom a lényeg: nem muszáj megsimogatni a zoknit, és azt mondani neki, hogy „Köszönöm, kedves zokni, hogy melegen tartottad a lábam a mai nap folyamán”, de igyekszem minden alkalommal, mikor a ruháim visszateszem a szekrénybe, hálával gondolni arra, hogy vannak. A lakáskámnak pedig már Marie előtt is mindig köszöntem, mikor hazaértem, jó volt olvasni, hogy nem vagyok ezzel egyedül.
Nagyon ajánlom mindenkinek ezt a könyvet. Nekem sokat segített.
PS: Többen kiemelték, hogy gyerekes háztartásoknak nem működik a módszer – mivel hamarosan mi is szeretnék kettőről háromra upgradeolni, majd beszámolok róla.

"…mindamellett, hogy nekem üres járat lett ez az olvasás, másnak jól jöhet!
Van egy másik könyve is Marie Kondonak, a „Tiszta öröm, A rendteremtés művészete” az még olvasásra vár nálam, adok neki egy esélyt. S hogy stílusos legyek: aztán megválok mindkét könyvtől."
Teljes bejegyzés: https://annamarie-irkal.blogspot.com/2021/09/kondo-mari…

Hát, attól tartok hogy Marie Kondo rendrakási módszere nem lesz az én módszerem. Tagadhatatlan, hogy vannak a könyvben jó ötletek, de – ahogy előttem már mások is írták az értékelésükben – pl. az újrahasznosításról szó sem esik, vagy arról, hogy a mi megunt tárgyainkat más esetleg örömmel fogadná. A könyvekről szóló fejezet pedig, amikor úgy próbál helyet megtakarítani, hogy kitépi azokat a lapokat, amelyeken számára hasznos információ van, a könyv többi része pedig megy a kukába – erre én biztos hogy képtelen lennék – mint ahogy gondolom a molyok többsége sem tenne ilyet. :-)

Szerintem nagyon jó könyv, nekem sokat segített, már neki is ugrottam a nagy melónak, és egy kategóriával végeztem is, de sok hátra van még, tényleg el fog tartani egy ideig (2 hónapom van rá, szerintem annyi kell is majd, ha alapos akarok lenni), de én simán elhiszem neki, hogy egyszer kell igazán alaposan megcsinálni, és ha utána az ember bele bírja gyömöszkélni a fejébe, hogy mindig mindent tegyen a saját helyére, akkor utána nem lesz rendetlenség soha. Legfeljebb egy-egy kis helyi káosz időnként, de az hamar rendbehozható, főleg, mert egy idő után el sem bírja viselni a káoszt.
Igazán elhatározásokra ihlető könyv, én el is határoztam, hogy igazán nekiállok kiganéjozni a házat, és érzem, tudom, hogy a módszer valóban működik.

Azért is tudom, mert vannak dolgok, amiket már régóta alkalmazok magam is, például a konyha mint kategória tényleg teljesen rendben van, az edények és a tárolt élelmiszerek mindig a helyükön, mindent használok meglehetős rendszerességgel, amit megvettem, edényeket, háztartási gépeket, a raktározott száraz élelmiszereknek meg megvan a maguk helye, és mindig oda is teszem őket az újabb feltöltésnél (van szekrénypolc az inkább édességekhez használt alapanyagoknak, van az inkább sós ételekhez, és a hűtőben is megvan az ételkategóriák helye), de ez is csak azért működik, mert valamikor régen egyszer elegem lett, hogy soha semmit nem találok meg a konyhában, se egy edény tetejét, se a sajtot a hűtőben, se a paradicsomszószt a kamrapolcon, mert csak besuvasztottam a vaníliáscukor és a kókuszreszelék mögé, úgyhogy egyszer szépen mindent de tényleg mindent kipakoltam a szekrényekből, kidobáltam ami lejárt, mert totál megfeledkeztem róla, és mindennek kijelöltem a saját helyét, és aztán az elején egy ideig kényszerítenem kellett magamat minden főzés, bevásárlás után, hogy a helyére tegyem az árut, vagy az elmosogatott edényt, ahol a helye van, de elég hamar olyan rutinná vált, hogy el sem bírom viselni a tudatot ha máshova kerül valami.
Hasonló rendszerben működik a mosás-vasalás-ruhák tárolása részleg is a háztartásomban, más részlegek viszont annyira kaotikusak, hogy rá se bírok gondolni, és olyan hülye vagyok, hogy azokat sosem tettem ugyanígy rendbe, hiszen magamtól is rájöttem erre a módszerre, és működik is, és ugyanígy rendbentarthatnék mindent a házban, de eddig talán az igazi elhatározás hiányzott. Na de most ennek vége, ezentúl minden tiptop lesz :-)
Ahogy befejeztem a könyvet, rögtön neki kellett állnom valamit csinálni, úgyhogy kerestem egy gyors sikert eredményező kategóriát, amit rövid idő alatt rendbe lehet tenni, mert nem egy kiterjedt téma, úgyhogy a gyógyszerek és sebtapaszok és kenőcsök most olyan glédában állnak a szekrényben, kiselejtezve a lejártak (elvittem őket a gyógyszertárba, azokat nem szabad kidobni!), kategorizálva kicsi dobozkákban, hogy öröm rájuk nézni, és másnap egyből megtaláltam a görcsoldót, amikor kellett, és nem kellett tíz percig turkálni a dobozok között… :-))

Ami a könyvekből való oldaltépkedést illeti, az nyilvánvalóan hülyeség, de az elvet mégis tudom alkalmazni a töméntelen mennyiségben előforduló újságom esetében, például a hímzősekben, amik akármilyen szépek is, tudom, hogy a 80-90%-ukat soha az életben nem fogom kihímezni, a maradék 10-20%-viszont olyan elbűvölő, hogy azokat kivágom és egy mappában gyűjtögetem őket. Tegnap már vagy egy 50 centi magas stócnyi főzős újságot leredukáltam pár kitépett receptnyi tárolandóra, a többi meg megy a papírkontérba a szeméttelepre. De ahogy elnézem, van itt még nem 50 centinyi de legalább 450 centinyi stóc, amit még át kell lapozgatnom, és alattuk gyönyörűszép és üres szekrénypolcok, amikre pakolhatok majd olyasmit, ami eddig sehova se fért, viszont tényleg kell.

Az egyetlen, ami nagyon furcsa és érthetetlen volt nekem, az az a tanács, hogy megveszel egy ruhát, rögtön vedd a címkéjét. Ez valami furcsa szokása lehet az átlagos testalkatú nőknek, hogy csak úgy bemennek valahova és simán megvesznek egy rakás ruhát, mert cuki és mert amúgy is jó rájuk, szóval miért ne, aztán majd felveszik ha nem felejtik el, sokszor látni ilyet amerikai filmekben, hogy hegyekben állnak a szekrényekben a sohase hordott, még felcímkézett ruhák, ez – megmondom őszintén – kicsit mindig irigységgel tölt el, mármint a választék végtelensége, de talán a szokatlanabb testalkatnak megvan az az előnye, hogy ritkán sikerül ruhát találni (nekünk ebben az országban meg aztán pláne), de azt akkor rögtön és addig hordjuk, míg már tényleg le nem szakad rólunk, és semmiképp se lehet megvarrni. Így aztán nincs sok ruhánk, de azok jó minőségűek, és kínosan rendben vannak tartva. Nomegaztán az a másik, hogy ha egy tonna ruhám lenne, akkor is mindet kimosnám mielőtt elkezdem hordani, nálam ez annyira alap, hogy ha hazajövök egy új ruhával, vagy akármilyen fehérneművel bármelyikünknek, akkor első dolgom, hogy levágom a címkét, és megy a szennyesbe, addig nem vesszük föl, míg nem mdmselle-tiszta.

u.i.: Ami még feltűnt, hogy a könyvnek nyilvánvalóan egyedülállók és vagy még gyermektelen vagy már gyermektelen (mert kirepültek az utódok) családok a célcsoportja, elképzelhetetlennek tartom, hogy mondjuk egy-két kisgyerekkel működőképes lehet a módszer.

Hűűűha. Egyszerre szuper és tűrhetetlenül gáz. Szerintem leginkább újra kéne írni megfelelő stílusban. De kezdem a jóval:

Jó gondolat, hogy rendrakás előtt képzeld el, milyen otthont szeretnél, mire akarod használni a tereket, mi a cél, ami a szemed előtt lebeg. Remek sorvezetőt ad nagy feladatoktól egyben rettegőknek, kis, megvalósítható dolgokra bont: kezd a zoknikkal! Tetszik, ahogy átlátható módon rendezi a pólókat, harisnyákat zoknikat, egymás tetejébe pakolás helyett csigába, tekercsbe, amire ha ránézel, azonnal látod az összeset. Jó irány, hogy selejtezéssel kezd, nem veszel bele a dolgoknak végtelenül helykeresgélésbe, máris több hely lesz, ha a felesleget eltávolítod. Vedd a kezedbe a cuccokat egyenként, és döntsd el, hogy örömet okoz-e vagy sem. (!!! Figyelem! Te vedd a kezedbe, ne más mondja meg, hogy mit dobj ki). Ne vásárolj drága rendszerező dobozokat, tuti hogy a háztartásodban máris felgyűlt egy csomó, erre alkalmas doboz. Időnként a napi rendszerességgel használt táskád tartalmát is pakold ki egy külön dobozba. (Ő azt mondja, minden nap, szerintem kéthetente pont elég).

És így ennyi. De ez csúcs. Világmegváltó. Szuper.

De. Hogy úgy mondjam, DE! Rettenetes a stílusa. A negatív címkézés. Kb tanítani lehetne rajta. Hogy másokat „lustának”, „gyűjtögetőnek” meg akárminek címkéz. Farkas Lívia (Ennél zöldebb nem lesz!) óta tudom, hogy lustaság nem létezik! A „lustaság” az valami, ami lustaságnak álcázza magát. Mondjuk fáradtság. Túlterheltség. Esetleg adhd vagy depresszió. Például. A „lusta” csak egy nettó bántás, egy gonosz negatív címke, amit akár másra mondunk, akár magunkra, azon kívül, hogy bénít és önutálatot vált ki, kb semmire nem jó, ha nem néznek mögé szeretettel. Szóval negatív címkék. Aztán. Végtelen mennyiségű egyéb agresszió. Hál' istennek azt ő is belátja, hogy titokban ellopkodni és kidobni a hozzátartozók cuccait gáz. (NAGYON GÁZ!!!) De egy másik fejezetben arra biztat, hogy úgy dobd ki a holmijaid, hogy a családod ne tudjon róla, nehogy felfedezzék közte a tőlük kapott ajándékot vagy meg akarjanak tartani valamit. Ezzel kapcsolatban az első gondolatom, hogy egy kapcsolat annál egészségesebb, minél kevesebb dolgot „kell” a másik tudta nélkül intézni. Egészséges kapcsolatban vannak határhúzások, hisznek a konfliktusok megoldhatóságában, van asszertív, önmagát bántás nélkül képviselni képes kommunikáció.
Környezettudatossága meg éppen semmi. Amikor mindent „ki” dob, megfordul-e a fejében, hogy nincsen olyan, hogy „ki”! Durr, megy minden nejlonzsákban a kommunális kukába, könyvek, ruhák, minden. Na ettől abszolút rosszul lettem. Amit a könyvekkel művel az egyenesen éktelen, hogy kitépi a lapokat, ami érdekli, és a bárki más számára is hasznavehetetlenné tett, megcsonkított könyvet pedig természetesen „ki” dobja. Blehh.

Szóval sok jó van ebben, csak éppen újra kéne írni, átkeretezve. A rendrakás szelíd művészete alcímmel. Negatív címkézés nélkül, gondoskodva a tárgyak további sorsáról. Cseriti, ruhakonténer, DVD antikvárium, szelektív hulladékgyűjtő, online cserebere csoportok… csak pár dolog, amit én használtam az utóbbi időben.

A könyvet egyszerre tartom hasznosnak és kimondottan veszélyesnek. Veszélyes olyannak a kezében, aki kritikátlanul fogadja meg a „megmondóemberek” tanácsát. És veszélyes azok kezében, akik az agressziójukat az embertársaikon szeretik kiélni, ahelyett, hogy elmennének terápiába. De annál intelligensebbek, minthogy öncélúan agresszívak legyenek, ezért keresnek valamit, amivel az agressziót legalizálják. Úgy mint: rend, tisztaság vagy éppen környezetvédelem. (Sajnos ezutóbbi is szépszámmal akad). Az elme becsapja magát azzal, hogy ő a mesében a „jó”, a rend, a tisztaság feddhetetlen lovagja, a másik, a rendetlen (figyeld a fosztóképzőt! ez is címke!) na azt már rögtön dehumanizálhatom, bánthatom, címkézhetem, hurrá, utat nyer az agresszió, legalizálva van. Brrr.

Köszi a tanácsokat Marie, de azért csak óvatosan. Egy kis önismeret, asszertív kommunikáció jól jönne.