A ​meghitt halál 10 csillagozás

Marie de Hennezel: A meghitt halál

Hennezel 10 éve áll annak a mozgalomnak az élén, amely a halál emberivé szelídítésének jelszavát tűzte zászlajára, 10 éve pszichológus egy különös egészségügyi intézményben, ahol a pácienseket nem gyógyítják – mert itt csupa gyógyíthatatlan beteg van –, hanem ápolják – és nemcsak a testet, de mindenekelőtt a lelket. Az itt dolgozóknak az a feladatuk, hogy a menthetetlen betegeket elkísérjék a halálba, a nemlét küszöbéig, hozzásegítsék őket, hogy emberhez méltó körülmények között, gondoskodástól, szeretettől körülvéve, az élettel, embertársaikkal, önmagukkal megbékélve haljanak meg. 10 év megrendítő és felemelő élményeit, tapasztalatait, tanulságait meséli el-összegzi a szerző a könyvben.

>!
Európa, Budapest, 1997
212 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630761947 · Fordította: Szabolcs Katalin

Enciklopédia 1


Várólistára tette 18

Kívánságlistára tette 16


Kiemelt értékelések

n P>!
Marie de Hennezel: A meghitt halál

Engem érdekel a tanatológia, ami a halál illetve a haldoklás tudományával foglalkozik. Polcz Alaine minden könyvét, cikkét stb. elolvastam, mert valaha volt késztetésem arra , hogy hospice alapítványnál, vagy intézményben dolgozzak. A családom nem engedte és ezt tiszteletben tartva, elvetettem a tervemet. Tudomásul vettem, hogy ami engem érdekel, foglalkoztat, esetleg ebben is dolgozzak, az nem csak rám lenne hatással, hanem a környezetemre is. Ez rendben is van, nem erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy mi ez a könyv, és milyen az összes többi ilyen könyv, ami az elmúlásról, az elengedésről szól. Minden kultúrában más megközelítése van ennek a témának. Van, ahol őszintén, nyíltan beszélnek róla, az élet velejárójának tekintik és van, ahol, tabutéma, ahol kerülik, nemcsak a halálon való gondolkodást, hanem magát a haldokló embernek az ezzel járó kérdéseit, vágyait, a még elrendezni való teendőit sem veszik figyelembe. Nem fogom most egyértelműen kimondani, hogy ez a félelemből, az ezzel kapcsolatos tudatlanságból és sok minden egyébből ered, mert bár így igaz, de ki ne félne, ha már benne van az elmúlás folyamatában és tudja, hogy kevés az ideje. Ez a könyv azt mutatja be, arról beszél, hogy mit lehet egy olyan helyzetben tenni, mit lehet mondani, mire kell figyelni, amikor egy már nagyon beteg emberrel találkozunk? Mire van szüksége, milyen gondolatai vannak, emlékei, mit szeretne még az élettől és mit a haláltól? De ez csak az egyik oldal, hogy erről beszélni tudjon a szenvedő. Arról is beszél, és nagyon bölcsen teszi ezt, hogy mi a dolga annak, aki ott ül az ágy szélén, figyel és meghallgat. Csendet őriz és békességet ad.
Nem olyan könyv ez, tudom, amit mindenki el akarna olvasni, hanem olyan könyv, amit mindenkinek érdemes lenne.
Köszönöm Mérinek spoiler, hogy meleg szívvel nekem ajánlottad és kölcsön is adtad. <3

5 hozzászólás
Aurore>!
Marie de Hennezel: A meghitt halál

Fontos könyv, amit vagy amihez hasonlót mindenkinek el kellene olvasnia. Mindannyian meghalunk egyszer ugyanis, s egyáltalán nem mindegy, milyen viszonyt alakítunk ki a saját halálunkkal. Ha egy a minket körülvevőkkel való mélyen megélt, bensőséges pillanatként éljük meg, amely alkalmat adhat a megbékélésre, s egyben életünk megkoronázásaként tekintünk rá, szép lesz.

Örülök, hogy az írónőt ugyanúgy hívják, mint engem. Alapvetően hasonlóképpen gondolkozunk a lényeges dolgokról (bár ő kétségtelenül több élettapasztalattal rendelkezik, s mint ilyen bölcsebb nálam). Megérintjük a pácienst, megöleljük, megcsókoljuk, elringatjuk, együtt sírunk, cigarettázunk vele, s nincs ezzel semmi baj. Így is lehet. Sőt: érzékeny pillanatokban így is kell. Ám e név pl. amikor bemutatkozik, szívemig hatol – azonosulni tudok vele.

@n-nek ajánlva, meleg szívvel.

>!
Európa, Budapest, 1997
212 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630761947 · Fordította: Szabolcs Katalin
5 hozzászólás
Galambdúc >!
Marie de Hennezel: A meghitt halál

Csodálatos könyv egy még csodálatosabb embertől. Ha Polcz Alaine munkásságát szereted, látsz benne szépet, megfontolni valót, akkor Marie lágy és elfogadó személyisége legalább annyira magával fog ragadni, sőt…
Hatalmas kincs ez a kis könyv, tele bölcs és igaz, még oly egyszerű (fél)mondatokkal is. A várttal ellentétben amúgy nem elméletben ír a haldoklásról, hanem egy palliatív osztály életét, betegeit, családokat, ápolókat mutatja be emberséggel, saját lényének finom szűrőjén ez a nagyszerű francia asszony.

Eira>!
Marie de Hennezel: A meghitt halál

Akinek van körülbelül négy fölös órája erre a könyvre, akkor az olvassa el. Rengeteg mindent lehet belőle tanulni; több emberséget, empátiát lehet belőle nyerni, mint bármi másból.

XX73>!
Marie de Hennezel: A meghitt halál

„Vajon mi a titka ennek a nagy nyugalomnak? (…) Szembenéznek a halállal.”

Eddig két hozzátartozóm lassú haldoklását követtem végig.

Őszinteség. Szembenézés. Hit.

És ez a könyv is nagyon sokat segíthet.


Népszerű idézetek

Aurore>!

Tudom, hogy meghalok egyszer, bár nem tudom, hogyan, és azt sem, hogy mikor. Valahol a lelkem mélyén tudom. Tudom, hogy egyszer majd el kell hagynom az enyéimet, hacsak nem ők hagynak el engem előbb. Paradox módon ez a legmélyebb és legbensőségesebb tudás az, ami közös bennem az összes több emberi lénnyel. Ezért indít meg a mások halála. Lehetővé teszi számomra, hogy a velejéig hatoljak az egyetlen valódi kérdésnek: mi is az életem értelme?

11. oldal (Európa, 1997)

Szigno P>!

Lelkem mélyén ekkor megértettem, hogy maga a halál nem nagy dolog, bizonyára amolyan átmenet egy titokzatos dimenzióba. Sokkal súlyosabb a elválás fájdalma, és, némelyek számára a tény, hogy anélkül kell meghalniuk, hogy igazán éltek volna.

36. oldal

Aurore>!

Feltétlenül oda kell adnom neked Maurice Zundel könyvét a halál tapasztalatáról, van benne egy kitűnő rész, amelyben Zundel nagyon messzire megy. Semmi sem bizonyítja, mondja, hogy a testünk, bármennyire emberi is, ne volna képes valamilyen, voltaképpen elképzelhetetlen formában fennmaradni, hogy a világtól immár elszakadva, teljes szabadságban tovább éljen. Tulajdonképpen arra céloz ezzel, hogy a biológiai testünk átalakulhat spirituális testté, avagy megdicsőült testté. De ezt a testet, mondja, az embernek még életében kell megalkotnia. Beszél az emberiségre váró fejlődésről: ahelyett, hogy úgy éljünk, mintha kizárólag a fizikai-kémiai világegyetemtől függő „kozmikus részecskék” volnánk, végre test-lélek alkotta önálló lényekké kell válnunk.

76-77. oldal (Európa, 1997)

Aurore>!

„Meg fogok halni.” Eltökélt mozdulattal kitépte orrából az oxigént szállító műanyag szondákat, és elhajította a homlokán száradó mosdókesztyűt. […] De nyugodtnak látszott, és szemlátomást nem szenvedett.
Pár percig azon töprengtem, visszategyem-e orrába az oxigéncsövet, de mozdulata oly határozott volt, és olyan nyugodtnak látszott, hogy elhatároztam, nem csinálok semmit, csak mellette maradok, hogy ne legyen egyedül.

209-210. oldal (Európa, 1997)

Aurore>!

Azok, akiknek megadatik, hogy kísérőjéül szegődjenek valakinek élete utolsó napjaiban, tudják, hogy egy sajátságos, rendkívül bensőséges időbe lépnek be. Halála előtt mindenki megpróbál önmaga lényegéről vallani azoknak, akik mellette állnak utolsó napjaiban, óráiban. Egy mozdulattal, egy szóval, néha csak egyetlen pillantással megpróbálja elmondani azt, ami igazán fontos, s amit nem mindig lehetett vagy nem tudott elmondani.
A halál, a miránk is váró, a hozzátartozóinkat és barátainkat elragadó halál ösztönöz talán bennünket rá, hogy ne elégedjünk meg a dolgok és az emberek felszínes megismerésével, hanem hatoljunk be a mélyükbe, belső világukba.

11-12. oldal (Európa, 1997)

egyperces>!

A hatalmas kongresszusi teremben elül a zaj, amikor őfelsége a dalai láma lép a pódiumra. Majd egy törékeny, kopasz, áttetszően sovány kisfiút pillantunk meg, amint fölfelé tart a lépcsőn. A gyermek látni valóan beteg, bár nagyon egyenesen tartja magát. Egy asszony a dalai láma elé vezeti, mond néhány szót, majd látjuk, amint a szent férfiú odahajol a gyermekhez. Összeér a két tar koponya, az egyik cserzett barna, a másik szinte átlátszóan fehér. Van valami végtelenül megható az öreg bölcs és a beteg gyermek találkozásában. Egy férfi elmagyarázza a mikrofonban, hogy a kisfiú leukémiás, élete veszélyben forog, mivel a kezelések hatástalannak bizonyultak. A gyermek leghőbb vágya az volt, hogy találkozzék a dalai lámával. Ma beteljesült hát ez a vágy.

Az öreg szerzetes a konferenciaasztalhoz, a jobbjára ülteti a kisfiút, és a vita utolsó hozzászólói követik egymást a mikrofonnál. Végül elérkezik a pillanat, amikor a teremben levők tehetnek fel kérdéseket. Luc Bessette a gyerekhez fordul, és azt kérdezi: – Meg tudod mondani nekünk, mire van a leginkább szükséged betegségednek ebben a szakaszában? Meg tudod azt is mondani nekünk, mit jelent számodra a halál?
Ekkor a gyermek megfogja a mikrofont, és kétségbevonhatatlan belső tekintéllyel, nyugodt és meglepően higgadt hangon így válaszol: – Arra van szükségem, hogy úgy viselkedjenek velem, mintha nem volnék beteg. Hogy nevessenek, játsszanak velem, természetesen viselkedjenek! Tudom, hogy korlátozott ideig vagyok itt a földön, azért, hogy megtanuljak valamit. Mihelyt megtanultam, amit meg kell tanulnom, megyek. De nem tudom elképzelni, hogy megálljon az élet!

Íme, hogyan kapott leckét ma délután ezerötszáz tudós ember bölcsességből és egyszerűségből. A szebbnél is szebb leckét. Arany szavak egy, az orvostudomány által halálra ítélt gyermek szájából. Leírhatatlan borzongás futott át a termen, majd mély csend támadt. Sok szemben könnyek csillogtak. Az öreg szerzetes felállt és a gyermekhez hajolt, mintha csak fejet hajtana egy mester előtt. Fehér sálat borított a vállára, és megáldotta. Végeérhetetlen taps harsant a teremben, mely nem tudta másként kifejezni mélységes meghatottságát.

178-180. oldal (Európa, 1997)

Aurore>!

Úgy rejtegetjük a halált, mintha valami szégyellni való és viszolyogtató volna. Szörnyűséget, képtelenséget, felesleges és kínos szenvedést látunk benne, elviselhetetlen botrányt, holott a halál életünk csúcspontja, megkoronázása, ami értelmet és súlyt ad neki.
Ám a halál egyszersmind óriási rejtély, hatalmas kérdőjel is, amelyet bensőnk legmélyén hordozunk.

11. oldal (Európa, 1997)

Kapcsolódó szócikkek: halál
Szigno P>!

Hol találkozhatunk most Louis-val, ha nem az érzelmi élet zsongásában? Mi értelme lehet az életének most, hogy már nem tud sem olvasni, sem épkézláb gondolatot kifejezni? Lesznek, akik azt fogják mondani, hogy azt az életet, mely nem teszi többé lehetővé, hogy hűek maradjunk önmagukhoz, nem érdemes tovább élni. Az elveszett méltóság felett siránkoznak. De elfelejtkeznek az emberi lény mélyrétegeiben megbúvó, nem is gyanított forrásokról, mindazokról a kincsekről, melyeket nem aknáztunk ki, mert másokat részesítettünk előnyben. A bensőséges érzelmi, lelki életet. Egy élet végén is bizonyosan nagyon sok mindent lehet még tanulni az emberi lény világunkban olyannyira elhanyagolt regisztereiről. És talán maga a haldokló is sok mindent tud tanítani környezetének ezen a téren. Tudom jól, mi mindent kapok és mi mindent tanulok azoktól, akik már semmire sem képesek, csak ott vannak. Azoktól, akik már nem tudnak mást nyújtani, mint a mosolyukat, vagy a tágra nyílt tekintetüket, vagy a szelídséget, amellyel hagyják, hogy gondozzák őket. Megtanítottak rá, hogy egyszerűbb és emberségesebb legyek.

188-189. oldal

Eira>!

Dimitri tehát elmeséli az álmát: „A tengerparton vagyok, páncélba öltözve, szép, ormótlan fémpáncélba. Egy zengő hang megparancsolja, hogy menjek be a vízbe. Nagyon félek, hisz a páncéllal egész biztosan elsüllyedek. De nem szegülhetek ellene a parancsnak, hogy menjek be a tengerbe. Elindulok hát, rettentően aggódva, mert tudom, hogy a páncél meg fog gátolni az úszásban. Egyre beljebb gázolok a tengerbe, addig, míg majdnem teljesen ellep a víz. Amikor már tetőfokára hágott bennem a szorongás, egyszer csak lehull rólam a páncél, és én ott úszom, szabadon és boldogan.”

133-134. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Polcz Alaine: A halál iskolája
Polcz Alaine: Gyermek a halál kapujában
Elisabeth Kübler-Ross: A halál és a hozzá vezető út
Kristin Hannah: Szentjánosbogár lányok
Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami
Lois Lowry: Nyáron történt
B. Lőrinczy Éva: Meddig még?
Bächer Iván: Klétka
Jamaica Kincaid: Öcsém halála
Susan Sontag: Az AIDS és metaforái