„Minden időbe telik. Minden, ami fontos és jó és megéri a várakozást, az időbe telik. ”
Érezted már úgy, hogy egy kötet pontosan rólad szól?
Oldalakról oldalakra, a személyiségek kibontakozása után, mondatról, mondatra felismered magad? Az élethelyzetek, a küzdelmek, betegségek, kapcsolatok alakulása…. tényleg minden, de minden stimmel?
Eddig én még sosem éreztem ezt. Volt, amikor egy könyv közelített hozzá, de eddig sosem ültem elhűlve, és megrendülve egy könyv után, felismerve bennem önmagamat, az életemet.
Hogy lehet egy könyv számomra ennyire találó? Persze én is csak egy ember vagyok, semmi különös nincs bennem, ettől eltekintve érdekes volt ezzel a ténnyel találkozni, hogy teljesen tudtam azonosulni a történet női szereplőjével, életével, személyiségével. Hiszen teljesen magamat ismertem fel benne, ezáltal sokkal bensőségesebb is lett a történet, bár szerintem ennél a kötetnél nemcsak a hasonló személyiség segített ebben, hanem a formula is.
Az első 200 oldal csupán levelezés. Email-ben való levelek váltása… amibe én személy szerint teljesen beleszerettem. Az én régimódi lelkem vágyódik arra, hogy írjunk manapság is hosszú leveleket, de sajnos már nincs kinek. ( Bevallom többször is megfordult a fejemben, hogy utánanézek létezik-e a valóságban is ez a szervezet. Nézzetek őrültnek, de komolyan. )
Bár a levelezés eleje döcögősen indul, hiszen Aaron nem válaszol Ruby első leveleire, majd amikor elköszön, megígérve, hogy nem ír több levelet, hirtelen megérkezik a válasz. És itt elindul egy olyan ismerkedési folyamat, amelybe a széles-sávú internet segítségével, mi is áramlunk a levelekkel. Folyamatosan tárulnak fel a személyiségük apró mozzanatai, gesztusok, nyelvi fordulatok. A kezdetleges finomkodás után, a baráti civakodás, aggódás, óvás, poénkodás, baráti flört indul el szépen lassan építkezve egymásra. Bár a levelek között napok telnek el, hiszen mindkét szereplőnk éli a saját életét, küzdelmeit.
Majd egyre jobban kirajzolódik, hogy egymás menedékévé válnak.
Majd az emailt felváltja a Skype üzenet, majd a telefon…és így tovább. Egyre jobban nyílik az az ajtó a lelkeken.
Érdekes, hogy mennyire más, ha az ember a másik lelkét, annak világát, személyiségét ismeri meg, mindenféle fizikai előítéletek befolyásolása nélkül. Mennyire maga az ember mutatkozik meg, feltárva a legbensőbb titkait, bánatait, vicces történeteit. Őszintébb, lassabban folyó kitárulkozás. És olyan szép ez így.
Tudom, valaki nagyon ellene van annak, hogy személyes érintkezés nélkül kezdjenek egy kapcsolatot kialakítani, megismerni a másikat, de ebben a helyzetben nem volt más megoldás. Illetve a szereplőinknek is szükségük volt erre.
Hozzáteszem, szerintem Rubynak pont erre volt szüksége. Hogy először bátrabban, megmutathassa a belső valóját, őszintén, elvárások nélkül, önmagát adva. Szükség volt arra, hogy Aaron megismerje őt, a félelmeit, gondolatait, előre nézve a jövőre. Hogy megtudja fejteni…később pedig azokban a pillanatokban, amikor kell, ott legyen mellette és tudja mit kell tennie.
Elképesztően szép folyása volt ennek a könyvnek. Nem volt semmi eltúlozva, elsietve, szépen csordogált, mint egy gyönyörű patak.
Voltak olyan pillanatok, amikor már-már kínosan bensőségesnek éreztem , én magam is a háttérbe-húzódtam volna, magukra hagyva őket. De szép volt így.
Nem igen tudok többet mondani erről a könyvről. Úgy érzem, örökre belém égett, örökre belém költözött, nem engedem el egyhamar, már bennem él tovább. És jól van ez így.
Én teljes mértékben Ruby voltam ebben a történetben, ha még nem esett volna le nektek.
A személyiségem hasonlít az övére, amennyire nyitott vagyok, annyira vagyok félénk, annyira úgy éltem meg az életemben eddig, hogy a körülöttem élők sokkal jobbak nálam, sikeresebbek, szebbek…stb. De jó volt ez így nekem, most is jól van ez így.
Nagyon szeretek kommunikálni, főleg írásban, ahol átgondolhatom a gondolataimat – ha ennek van is értelme – , kreatív is vagyok, bár én nem varrok, ahogy Ruby, de festek, hímzek…stb. A valódi munkámat én sem kedvelem annyira, mint a hobbimat, de én a főszereplőnkkel eltérően abban dolgozom. Az életem egy részét meghatározta egy betegség, amely miatt sokáig engem is még a széltől is óvtak, főleg ha beteg vagyok, ez ma is így van.
Szeretek felvidítani másokat, ha izgulok és zavarban vagyok vagy rengeteget beszélek – ha számomra pozitívan zavaró az illető – vagy éppen meg sem szólalok – ha annyira feszélyez a másik.
Én is sokáig szerettem valakit, aki tudott erről, mégis figyelmenkívűl hagyta. Sőt. Az életemnek egy huzamosabb idejét – éveket – rááldoztam. Majd én is magamhoz tértem.
Amint az értékeléseimben is észrevehettétek, rengeteget szeretek írni, közölni és mondani. Szóval ami bennem van, igyekszem ki is írni magamból, őszintén. Hátha feldob másokat.
Szóval… eléggé hasonlítunk Rubyval. És ezek csak a megfogható dolgok voltak, amelyeket letudtam írni. Van azonban, amit szavakkal nem lehet kifejezni.
Aaronról pedig nehéz nyilatkoznom. Mert…erősen hasonlít az én…
Ha elolvassátok, kérlek írjatok, hogy Ti hogy éltétek meg, hogy tetszett nektek. Nagyon szívesen beszélgetnék erről a könyvről (is) másokkal.
Persze voltak hibái is ennek a történetnek. Ruby személyisége a könyv második felében változott, de én teljesen megértem. Félt és harcolt a benne lévő érzelmekkel, a bizonytalansággal, hogy ő megint szeret valakit, akit nem kellene szeretnie.
Nagyon, nagyon szerettem volna Aaron gondolatait olvasni. Szerettem volna belelátni abba, ami nem lett kiírva ebben a könyvben velük kapcsolatban.
Az epilógusról ne is beszéljünk. Teljesen lezáratlan lett végül ez a szépen felépített, hosszú regény. Áldozhatott volna egy kis több munkát a befejezésre. :)
Bevallom, hajnalig olvastam, amíg a végére nem értem. Pedig reggel mentem dolgozni, mégsem bántam a fáradt, kipirosodott szemeimet. Megérte.