Görögdinnye ​I-II. (Walsh család 1.) 77% 95 csillagozás

Tudják, hogy van ez. Néha találkozunk egy csodálatos emberrel. De az csak rövid időre szól. Talán vakáción vagy vonaton vagy akár a buszra váró sorban. És ők egy pillanatra megérintik az életünket, de ez az érintés különleges. Ahelyett, hogy keseregnénk, mert nem lehetünk velük tovább, vagy nincs alkalmunk alaposabban megismerni őket, nem jobb-e örülni annak, hogy egyáltalán találkoztunk?

..szerintem az ennyire vonzó embereknek engedélyeztetniük kéne magukat, mielőtt kimennek az utcára. Le kéne tenniük valami vizsgafélét, ami igazolja, hogy ilyen isteni külsővel is képesek felelősen viselkedni.

Mert ha véget ér a világ, és lerázzuk magunkról a halandóság porát, és felmegyünk az égbe, és nem lesz többé idő, és tiszta szellemmé változunk, és örökkön-örökké csak a Mindenhatón merengünk, nekem még akkor is szükségem lesz minden délelőtt tizenegykor egy KitKatra.

83. oldal

Tehát mitől félsz annyira, hogy muszáj komisznak lenned hozzám? – kérdezte, ezúttal csaknem gyengéden.
– Ó, hát a szokásostól. – Megpróbáltam összekanalazni magam.
– Úgysmint? – erősködött.
– Hogy szeretek embereket, aztán elveszítem őket, bolondot csinálok magamból, megbántanak, elijesztem az embereket, túlságosan rámenős vagy túlságosan elutasító vagyok… – hadartam. – Akarod, hogy folytassam? Mert órákig tudnám sorolni.
– Nem, ennyi elég – válaszolta. – De hát ezektől a dolgoktól mindenki fél.
– Mindenki? – hökkentem meg.
– Hát persze. Miért hiszed, hogy olyan különleges vagy? Nincs monopóliumod ezekre az érzésekre…

Istenem, de utáltam ezt a felnőttséget! Utáltam, hogy vaktában kell döntéseket hoznom. Olyan világot akartam, amelyben olvashatóan fel van cédulázva, ki a jó fiú, ki a rossz. Amelyben tüstént rázendít a baljóslatú zene, mihelyt színre lép a rossz fiú, hogy véletlenül se lehessen összetéveszteni.

Senki se tudja milyen erős, amíg nem muszáj erősnek lennie.

– Mártást a főtt tésztához – magyaráztam. – A neve
pesto.
Anyu csendesen ült, és figyelte, ahogy dolgozom.
– Es mi lesz benne? – kérdezte valamivel később. Alighanem utálhatta, hogy meg kell kérdeznie.
– Bazsalikom, olívaolaj, fenyőmag, parmezán és fokhagyma – soroltam higgadtan és tárgyilagosan.
Nem akartam megrémíteni.
– Aha, igen – dünnyögte, és bölcsen, mindentudóan
bólogatott, mint aki naponta találkozik ezekkel az alkotórészekkel.
– Először nagyon finomra vágom a bazsalikomot
magyaráztam a sebész hangján, aki a háromszoros bypassműtét menetét ismerteti a leendő pácienssel.
Csak gyengéden, alaposan, szertefoszlatva minden
misztikus homályt.
Először eltöröm a szegycsontját.
– Aztán hozzáadom az olívaolajat – folytattam.
Aztán széthajtom a bordáit.
– Aztán összezúzom a fenyőmagot, ami itt van, ebben
a tasakban – zörgettem meg a zacskót.
Aztán kivágok néhány eret a lábából – nézze csak
meg ezen az ábrán!
– Végül beleteszem a préselt fokhagymát és a parmezánt – fejeztem be. – Pofonegyszerű!
Aztán összevarrjuk magát, és egy hónap múlva két
mérföldet gyalogolhat naponta!

Jusson eszedbe, hogy ami nem öl meg, az megerősít…

MIndig azt hittem, hogy James és én mások leszünk. Hogy még ha összeházasodunk is, akkor sem lesz okunk így viselkedni, a kutya szentséges mindenit!
Nekünk mindig a nevetés, a szerelem, a szenvedély lesz az első.
Megfogadtam, hogy sose jön el az a nap, amikor majd bemegyek egy szobába, és azt mondom Jamesnek, de úgy, hogy rá se nézek: „A fürdőszobában lötyög a csempe. Jó lenne, ha megnéznéd.”
Vagy a legfutólagosabb pillantás kíséretében: „Remélem, nem képzeled, hogy ebben a pulóverben jössz Reynoldsék vacsorájára?”
Ugyanígy megfogadtam, hogy nem leszek olyan asszony, aki az utolsó morzsáig eltünteti a konyhaasztalról a gyerekei vacsorájának maradékát.
És olyan asszony se, aki szemtől szembe „apusnak” szólítja a férjét. (…) Mintha férj és feleség megszűnt volna létezni. Mintha már nem is lennének egyéniségek, csak szülők. A szeretőm már nem a szeretőm, csak a gyerekeink másik szülője.
(…)
Elképesztő, milyen pökhendi voltam!
És milyen naiv!
Mi a manóból gondoltam, hogy én más leszek?
Nem fogtam fel, hogy előttem már asszonymilliók kötöttek szerződést önmagukkal, hogy sose engedik megtörni házasságuk igézetét?
Ugyanilyen szenvedelmesen fogadkoztak, hogy nekik ugyan nem lesznek ősz hajszálaik, lógó mellük, ráncaik.
De azért lettek.

165-166. oldal

…maximum a halál változtathatott volna azon a szokásomon, hogy úgy abrakolok, akár egy versenyló. Ha találkoztam valami gebével, aki azt csicseregte: 'jaj, olyan buta vagyok, egyszerűen elfelejtettem enni!', rosszul leplezett hüledezéssel és keserű haraggal bámultam rá, mert bájtalannak, behemótnak és bivalyszerűenk éreztem magam mellette. Micsoda szerencsés csillagzat alatt születtek, gondoltam, hogyan felejthet el valaki enni! Nekem volt étvágyam – micsoda ósdi, restellni való dolog!