Abban ​a Házban 85 csillagozás

Mariam Petroszjan: Abban a Házban

„A ​piros futócipővel kezdődött az egész", olvashatjuk a történet elején – ám kiismerhetjük-e a Ház rejtélyes életét? Egy olyan Házban járunk, ahol megzavarodnak az óramutatók, ahol szeszélyesen telik az idő, ahol hiába zavarbaejtően sokszínűek a szokások és különbözőek a lakók, egy pár piros sportcipő is hatalmas galibákat okozhat.

Vad barátságok köttetnek, tétova szerelmek szövődnek és rejtélyes halálesetek történnek abban a Házban, amelynek lakói megpróbálják kiismerni az életüket meghatározó titokzatos törvényeket. Az egymás zárt közösségében élő különleges fiatalok életre szóló szövetségei és háborúi magukkal ragadják az olvasót.

Ez a Ház egyszerre kiszámíthatatlan és otthonos, kitörhetetlenül zárt és bejárásra váróan tágas. Egy szépségekkel és rémségekkel teli univerzum: a fiatalságé. Hogyan lehet túlélni a felnőtté válást? Ugyanazok maradunk-e az idő múlásával? Vissza lehet-e térni a gyerekkorba? Efféle kérdések foglalkoztatják ezt a nem csak terjedelmében… (tovább)

Eredeti mű: Мариам Петросян: Дом, в котором…

Eredeti megjelenés éve: 2009

>!
Magvető, Budapest, 2012
806 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631430004 · Fordította: Soproni András

Enciklopédia 31

Szereplők népszerűség szerint

Tabaki · Makedóniai


Kedvencelte 33

Most olvassa 13

Várólistára tette 221

Kívánságlistára tette 122

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
szadrienn P
Mariam Petroszjan: Abban a Házban

Döbbenetes könyv. Csontig hatoló, hátborzongató. Soha nem olvastam még hozzá hasonlót.
Kezdetben erős, zsigeri félelmet éreztem, amikor betekintést nyertem egy fogyatékos gyerekek számára fenntartott nevelőotthon mindennapjaiba. Élet sokféle, súlyos fogyatékkal, kiszolgáltatva, kirekesztve. Élet vad fiúfalkák tagjaként, bonyolult szabályrendszer, hierarchia szerint, véres verekedésekkel. És a halál, hol természetes formában, hol jóval rejtélyesebb módon ott lappang szinte mindenütt.
Aztán, mint egy szürreális álomban, hirtelen a részesévé váltam mindennek, és már nagyon vágytam rá, hogy ott lehessek a Ház lakói között, mert mágikus atmoszféra burkolta be őket, szimbólumok, rituálék áthatolhatatlan erdejében jártam, magával ragadott a tökéletesen egyedi nyelvezet, az ellenállhatatlan sodrás, és még a legbizarrabb képekről sem tudtam elfordítani a tekintetem. Mindig újabb és újabb titkos ajtó nyílt ki a Házban, és türelmetlen, mohó kíváncsisággal vártam, hogy milyen ijesztő, groteszk, fájdalmas vagy meglepő igazság fog elém tárulni megint.
Nem könnyű az élet Abban a Házban, mert a törvénye néha kegyetlen. De akit mégis befogad, annak hatalmas élményt ad, mert ez egy olyan regény, amelyik felfalja az olvasót testestől-lelkestől.

21 hozzászólás
>!
Kuszma P
Mariam Petroszjan: Abban a Házban

Ez a könyv egy makulátlan dög. Zseniális. Az ilyeneknél szokott kialakulni bennem a meggyőződés, hogy nyilván transzállapotban írták – ilyet ugyanis normális ember normális állapotban aligha tud. Az Abban a házban tulajdonképpen nem más, mint egy fogyatékosok lehető legszélesebb skáláját befogadó iskola története – de Petroszjan egy ihletett pillanatában megértette, hogy a legerősebb hatást akkor éri el, ha mindezt nem az olcsó együttérzés síkjáról vizsgálja, hanem valahonnan egészen máshonnan. És ez az egészen máshonnan, na ez a zseniális. Arról van itt szó, hogy az író úgy adja elő a Ház eposzát (mert ez eposz, semmi kétség), hogy az olvasó végig érzi a mítosz kézzelfoghatóságát. Egyfelől mintha a Mad Max posztapokaliptikus kulisszái között járnánk, másfelől pedig a természeti népek dzsungelszagú álomvilágában, ahol a babona és a hiedelem, a szörnyek és a démonok nem a képzelet teremtényei, hanem valóban ott rejtőznek minden zugban. Itt a hangsúly a valóbanon van – Petroszjan olyan eredményesen plántálja olvasója fejébe mindezen dolgok igaziságát, hogy azok a szereplők, akik úgy vélik, a kinti világ a valódi, ami idebenn van, az pedig káprázat, hovatovább eretnekeknek tűnnek. A hatás elmélyítésében pedig kulcsszerepe van annak, hogy Petroszjan pazarló bőkezűséggel ontja magából a káprázatosan összetett, izgalmas, imádnivaló szereplőket – az olyanokból, mint Tabaki, Szfinx, Lord, Makedóniai vagy épp a Vak, kettő-három is garantálná a maradandó élményt, de így falanxban szinte legázolják az embert.

Az pedig külön lenyűgöző, ahogy az írónő kikerüli a monotónia csapdáját. Egy 800 oldalas gigász még akkor is óhatatlanul vontatottá válhat, ha közben sikerül elkapnia egy markáns atmoszférát. Ettől Petroszjan úgy óvja meg a szöveget, hogy csodás ütemérzékkel váltogat át egyik hangulatból a másikba – hátborzongató leírást lírai szakasz követ, megpihenünk egy laza haveri évődésben, hogy utána térdig gázoljunk a vérfagyasztó misztikumban. Technikai értelemben hihetetlen bravúr ez*. A vége pedig hibátlanul fel van építve, és olyan gyönyörűen következik a regény belső logikájából, csak úgy szikrázik. Mindent összevetve: így kell kinézzen egy XXI. századi klasszikus. (Vagy ne pont így. Csak klasszikus legyen.)

* Fontos persze még az is, hogy megfelelően adagolja az információkat az olvasónak – egyes dolgokat megvilágít, másokat homályban hagy, hadd marcangolja a bizonytalanság azt, aki a könyv terébe merészelt lépni –, de hát ez a hangulatváltásokhoz képest szinte alapjátéknak tűnik.

12 hozzászólás
>!
Littlewood IP
Mariam Petroszjan: Abban a Házban

Nem tudom, olvastam-e már ennyire tökéletes könyvet. Lehet, hogy igen, de most, ezt befejezve, éppen úgy érzem, hogy nem. Mert azért öt csillag és öt csillag között is van különbség. Ez a hat (tíz, száz, ezer) felé húz. Erősen el vagyok ragadtatva, na.

Már előre kétségeim vannak, hogy sikerül-e elmagyaráznom, amit szeretnék, de ez a féltéglányi cucc kicsit túlmutat az irodalmon. Az irodalom műveket állít elő, ez pedig nem mű. Hanem valami valódi, természetes alapanyagból, természetes előállítási módszerrel. A mit és a hogyan is ilyen benne, nulla százalék poliészter, tiszta kézműves munka. Én sajnos nem tudom, hogy lehet ilyet és így írni, de valószínűleg ez az a bizonyos ihlet. Amiről sokan vélik úgy, hogy nem is létezik, és igyekeznek egyéb szavakkal helyettesíteni, mint pl gyakorlat, meg hozzáértés, amit minden tisztes jómunkásember megszerezhet, ha eleget mütyül rajta, csak gürizni kell, meg izzadni, és az ember egy szép napon eljut oda, hogy már nem állítmánnyal kezdi a mondatot, aztán mütyül tovább, és hopp, egyszer csak elhagyja a vonatkozó névmásokat is, hihetetlen hosszú mütyülés után pedig, mintha mindig is úgy lett volna, már az első mondatban robban a helikopter. És akkor kész is. Aztán ott vannak azok, akik szerint az ihlet valami vad és misztikus kitörés, jön és megy, de szigorúan csak olyanokat szerencséltet, akiknek homlokán baljós jegyek izzanak, foggal születtek és holdas éjszakákon meztelenül szavalnak a varjaknak, eljövetele pedig alkoholizmussal és szifilisszel jár együtt. Közöttük pedig valahol ott áll Mariam, aki ebből a szögből leginkább egy kecsesen kinyújtott középső ujjra emlékeztet. Nekem legalábbis röhögnöm kell, amikor elképzelem. Mert ha ez a könyv nem opus magnum, akkor igazán nincs több ötletem, mit lehetne annak nevezni.

Szóval olvassa el mindenki, ha teheti. Akit a szomorúság-faktor miatt riasztana, hogy fogyatékos gyerekekről szól, nyugodtan adjon egy esélyt neki, mert a fogyatékosság itt csak a Bent-lét okának szempontjából érdekes (úgy viszont kicsit mélyebben, mint amennyit ez a mondat sugall), a gyerekek pedig igazából nem gyerekek. Azok közülük legalábbis, akik a szabályokat alakítják, nem gyerekkarakterek, mert belül már felnőttek. Viszont annyi figyelmeztetés is jár a nagy lelkendezés mellé, hogy abban a házban nem lehet félig lenni. Ha az a hozzáállás, amivel a Ház viselt dolgait szemléled, hiába fogynak a lapok, csak nem vált át a Bagóséról valaki máséra spoiler, akkor nyugodtan hagyd abba, mert nem vagy a Házban. Úgy pedig az ilyet nem lehet, ebben a Ház érdekes hasonlóságot mutat egy Furthur feliratú busszal, amin vagy rajta vagy, vagy nem, és amely hasonlóság miatt én például – rendkívül földhözragadt módon – olvasás közben végig elboldogultam a mágikus-realista címke szerinti értelmezés nélkül is.

Aztán van benne egy jó adag Led Zeppelin is, és az ilyesmi bennem rögtön bizalmat kelt. A szereplők örvendetesen gyakran kezdenek bele a Rain Song-ba, ami, meg tudom erősíteni, tényleg igen hasznos traumatikus élmények esetén. Én például minden reggel erre ébredek, nem mondom, hogy könnyen, de sokat segít. Azt sem mondom, hogy enélkül nem jöttem volna rá, hogy ez a könyv mennyire nekem íródott, de azért mégis. Erre ébredek, muhaha.:) És valamikor réges-régen ide, a molyra is karcoltam, abban a reményben, hogy másoknak is jót tesz, mert szerintem igen. http://moly.hu/karcok/267078

Persze a sok szép és jó mellett a Ház fonákja egy súlyos kérdést is hagyott maga után: most meg mit olvassak? Nincs kedvem könyvekhez, úgy általában. Nincs kedvem a Kinthez. Mondjatok valami okosat, mert súlyos olvasási válság van kialakulóban.

19 hozzászólás
>!
Turms P
Mariam Petroszjan: Abban a Házban

„a világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom”*

Valahol egy szürke városszéli lakótelepen áll a Ház – egy intézet, ahol testileg vagy szellemileg sérült, a társadalomból kitaszított gyerekek élnek. De bármilyen furcsán hangozzék is, ők ezt a Házat valóban gyönyörűnek látják, sőt még annál is többnek: számukra a Ház a minden, a világ a maga teljességében. A bentlakók szinte zavarás nélkül élhetnek itt, a maguk és elődeik által kialakított Törvény szerint, a felnőttek minimális beavatkozása mellett. A tanárok, nevelők alig-alig folynak bele mindennapi életükbe, így társadalmukat és annak szabályait valóban maguk alakíthatják. A külvilágtól való elszigeteltségük talán csak akkor lehetne teljesebb, ha egy lakatlan szigeten élnének. Társadalmuk bizonyos tekintetben olyan példásan szervezett, mint Verne Kétévi vakációjának gyerekcsapatáé – például ahogy az Oktalanokról (a szellemi fogyatékosokról) gondoskodnak. Máskor (sokszor) viszont olyan hátborzongató, mint A legyek urának gyerektársadalma.

A kerítésen túl elterülő Kint pont olyan távoli, mint a szárazföld egy hajótörött számára, viszont egyáltalán nem olyan kívánatos hely, sőt. Ijesztőbb és élhetetlenebb, mint a Mars felszíne. Az intézetbe bekerülők hamarosan új nevet kapnak, ezzel a közösség végleg eltépi a Kinthez fűződő szálakat. A felnőttkorba lépők kibocsátása viszont a Ház életének egyik legrettegettebb epizódja, a bentlakók és a nevelők számára egyaránt.

A könyv egy gyerekcsoport Házbeli életét követi nyomon, két idősíkban: a jelenben már „nagyok”, nem sokkal a kibocsátás előtt állnak, a múltban pedig az egyik főszereplő bekerülését követő időszakot láthatjuk. Ez a két szálon futó cselekmény már csak azért is izgalmas, mert a Házban kapott nevek idővel változhatnak, sőt, a legtöbb szereplőnél változnak is, így az ember (főleg eleinte) csak találgathat, hogy a múltbeli nevek vajon kit is takarhatnak. Maga a történet nem sok, szinte mellékes, mert inkább a Házbeli életen, a lakók egymáshoz való viszonyán van végig a hangsúly.

A nyolcszáz oldalas monstrum három könyvből épül fel. Az első egy már nagy kamaszként bekerült lakónak, a Bagósnak a szemszögén át ismertet meg a Házzal. Mivel ő későn került be, ráadásul sokáig a leginkább védett falkában, az eminens Fácánok között élt, nem sokat tud a benti életről. A második könyvben Tabaki Sakál a főszereplő, a legendásan zűrös négyesek** egyik legrégebben bent lakó tagja; a harmadik kötetben pedig már a kibocsátás a téma. Amúgy mindegyik könyvben a címszereplőkén kívül számos más nézőpont is megjelenik, minden fejezetet más és más lakó szemszögéből elmesélve olvashatunk – ez néha összekuszálja a szálakat, máskor viszont segít jobban megérteni őket.

A benti lét egy fontos vonásáról még nem is szóltam semmit, pedig alaposan megcsavarja az amúgy sem egyszerű alapfelállást: a Háznak létezik egy fonák oldala is, egyfajta fantáziavilág, ahová a lakók közül sokan át tudnak lépni, a sámánok révüléséhez hasonló módon. Viszont az átlépés testileg-lelkileg átformálja, és még inkább hozzáláncolja őket a Házhoz.

Bár a legelején azt írtam, hogy sérült gyerekekről szól ez a könyv, de ez a két tényező, a „sérült” és a „gyerek”, szinte mellékesen van csak jelen a történetben. Az eseményeket végig a bentlakók szemszögéből látjuk, számukra a fogyatékosságok természetesek és közönségesek, hiszen (szinte) mindegyiküknek van valamiféle, és a legkevésbé sem ezek alapján ítélik meg egymást. És az olvasó gyereknek sem érzi őket, egyrészt mert a könyv jelenében már közel nagykorúak, másrészt mert valamennyien érettebb, felnőtt karakterek.

Most így az értékelésem vége felé járva elégedetlenséget érzek, mert bár sok dolgot írtam a Házról, mégsem sikerült megragadnom a lényeget, legfeljebb a felszínt kapirgáltam. Jobban tettem volna, ha csak ennyit írok: ez egy félelmetesen jó könyv, az egyik legjobb, amit valaha olvastam. Aki még nem olvasta, ne hagyja ki.

* Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak
** Azoktól kérdezem, akik már olvasták: egy idő után feltűnt, hogy a négyeseknek nincs falkanevük. Mit gondoltok, mi lehet ennek az oka? Az, hogy az ő vezérük (a Vak) az egész Ház gazdája egyben, ezért kiváltságos státuszban vannak?

29 hozzászólás
>!
Chöpp
Mariam Petroszjan: Abban a Házban

Mielőtt még kedvencnek jelölném, és felraknám az abszolút kedvenceim polcra, nagy örömmel tudatom Mindenkivel, akit érdekel:
MEGVAN A „MELYIK KÖNYVET VINNÉD MAGADRA ARRA A BIZONYOS LAKATLAN SZIGETRE?” KÉRDÉSRE A TÖKÉLETES VÁLASZ:

MARIAM PETROSZJAN: ABBAN A HÁZBAN

Hogy miért?
Legelőször is azért, mert amint az utolsó lapot elolvastam, újra akartam kezdeni. (Mint amikor kijössz a moziból, és azonnal vissza akarsz menni, hogy megnézd még egyszer a filmet.) Aztán beértem annyival, hogy visszalapozgattam a kritikus pontokra és újra olvastam őket.
Aztán azért, mert már az első oldalaknál elfogott az a bizsergető öröm, hogy ez a könyv nagyon az enyém. A kedvenceim – szinte kivétel nélkül – felfedik magukat előttem az első oldalaknál. Jön a kis bizsergető feszültség és átjár az öröm valahányszor kinyitom a könyvet. Azt hiszem néha apró, boldog sóhaj is kíséri a műveletet.
És azért is, mert körmönfont szerkezete és története miatt jóval többet is kaptam tőle, mint elsőre gondoltam. A végére pedig jóval többet, mint remélni mertem volna.
Meg azért, mert nagyon sok kedvenc szereplőt szorítottam magamhoz a Házzal együtt. Ez persze rettentően megnehezítette az „elválást”. De persze mindenki tudja, aki már megismerkedett a Madarakkal, Kutyákkal, Patkányokkal, Fácánokkal, hogy spoiler
Nagyon örülök, hogy erős késztetésemnek engedve megvettem és csaknem azonnal el is olvastam (ez is nagyon ritkán szokott így lenni, mert a saját könyveim nagyon sokáig türelmesen várják, hogy rájuk kerüljön végre a bizony nagyon-nagyon hosszú sor).

3 hozzászólás
>!
csauperjel
Mariam Petroszjan: Abban a Házban

Csaknem két hetet töltöttem a Házban. Avatatlan szemlélő számára úgy tűnhetett, olvasok, dolgozom, mosogatok, vagy épp vezetek, valójában azonban át voltam ugorva. Nehezemre is esik érdemlegesen értékelni a könyvet, ahelyett hogy csak áradoznék róla, mennyire szerettem benne élni.
    Inkább elmondom, kinek ajánlom. Annak, aki kedveli az erős atmoszférájú szöveget, melyben jól esik barangolni, el-eltévedni, egyáltalán benne tartózkodni. Aki kedveli a beavatás-történeteket, a fejlődésregényeket. Petroszjan regénye egyik sem, de kicsit mindkettő. Aki szereti a titokzatos, misztikus történeteket, szintén az ő könyve lehet. Akit érdekel a felnőtt gondolkodású, összetartó, egymást segítő gyerekek közössége, olvassa. (Elgondolkodtatott @kaporszakall, aki szerint hiba, hogy korukhoz képest túl érettek és műveltek a szereplők, néha már filozofikus mélységűek a beszélgetéseik. Én szívesen magyarázom ezt a kevesebb időbe beleférő több élettapasztalattal, mivel “odaát” sokkal lassabban telik az idő. Kivéve Szfinxet.) Ki ne felejtsem, a költői próza kedvelőinek is íródott. Ha valaki a fogyatékos és intézeti életet élő gyerekek kiszolgáltatottságának fájdalmától, a szomorúságtól fél, még ő is olvassa! Szereplőink nyomora alig kap hangsúlyt, összetartozásuk, és a Ház sajátos törvényei, egyedi világa a központi elemek. Úgy egyáltalán: olvassa mindenki!
    És hogy ezt a hibátlan nagyregényt egyszer csak kirázta a kisujjából egy addig és azóta (egyelőre) nem író hölgy – lenyűgöző! Igaza lehet @Kuszmá-nak: transzállapot! Nem csodálom, hogy @Timár_Krisztina irigykedik, remélem, legalább így sikerül az ő fő műve is, és elküldi Petroszjannak, ahogy tervezi!
    Én mindenképp beköltöztem abba a Házba, és lelkem egy része már mindig ott fog lakni. Mint ahogy egy apró darabja például Macondóban él, egy másik a Szadovaja 302/b számú házának 50-es lakásában, egy harmadik pedig a könnymutatványosok társaságában rója a poros utakat mindörökké. Az emberi lélek pedig olyan dolog, aminek minél több darabja költözik el egy-egy ilyen helyre, ahelyett, hogy fogyna, egyre nagyobbá válik. És ez jó.
    Ui.: A molytársakra való reakcióim alapjai az ő értékeléseik:
@kaporszakall: https://moly.hu/ertekelesek/1800314
@Kuszma: https://moly.hu/ertekelesek/1758050
@Timár_Krisztina: https://moly.hu/ertekelesek/1601232

>!
Magvető, Budapest, 2012
806 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631430004 · Fordította: Soproni András
24 hozzászólás
>!
eme P
Mariam Petroszjan: Abban a Házban

Nos, hát… Izé… Aszongya, hogy…
Meg lehet egyáltalán ez után szólalni? Merthogy nem épp ma fejeztem be, mégsem nagyon sikerül. Illetve csak blabla, általánosság meg mások ismétlése, amit írnék. Közben meg kikivánkozik belőlem valami, amit nem biztos, hogy meg tudnék nevezni. Ámulat. Bámulat. Rácsodálkozás. Borzongó gyönyörködés. Rettenet. Meg ezer és egy dolog, amit kiváltott belőlem.
És igen, amíg olvastam, sőt utána is egy jó ideig ott éltem én is a Házban, még a Fonákjában is, együtt lélegeztem, léteztem lakóival, és egy idő után számomra is idegenné vált a Kint, bármennyire ijesztető is volt néha a bent…
Hihetetlenül szuggesztív erejű ez a regény, olyan atmoszférát teremt, ami azonnal körülveszi, beburkolja az olvasót, olyan lüktető, eleven univerzumot, amibe óhatatlanul beleveszel. Talán ezért is érzi úgy az ember, hogy nem elég egyszer olvasni. Mert először valójában nem is olvassa, hanem megéli. Idegenül belecsöppentve, fogódzókat keresve, téblábolva, sodródva, tévelyegve benne. A szerző ráadásul apránként adagolja az információkat, mindig épp csak annyit, amennyi biztosítja a figyelem fenntartását, és a minimális tájékozódáshoz szükséges támpontokat. Nincs könnyű dolga az olvasónak, mert a Ház igazi labirintus, beleértve a Minotaurosz veszélyét is.

Látszólag a Ház nem más, mint sérült gyerekek, kamaszok számára fenntartott (végeérhetetlen tatarozásban levő, az enyészet jeleit mutató) intézet. Csakhogy ez az intézet a szokványosoktól eltérően működik – szigorú, gyakran kegyetlen szabályait, törvényeit a gyerekek határozzák meg, a felnőttek alig vannak jelen életükben, és gyakran az sem egyértelmű, ki miért tartózkodik itt, hiszen a valóság és a nyilvántartásban szereplő adatok közt néha legalább akkora a különbség, mint a Ház és a Kint között. Valójában a fizikai, szellemi sérültség sokkal kisebb szerepet játszik a regényben, mint az ember első pillantásra gondolná. Nem a fogyatékosság, a másság, hanem a Ház hétköznapjai, a markáns karakterek, a köztük levő viszonyok kerülnek előtérbe, meg persze a Ház fonákjának titokzatos terepe.

A Ház világa egyedi és öntörvényű, misztikus és szürreális. Babonákkal, álmokkal teleszőtt „valóság”, melyben racionális és irracionális, reális és irreális közt ezer ajtó nyílik. Megragadhatatlan, kiismerhetetlen világ, ahol úgy szereplőnek, mint olvasónak állandóan üzeneteket kell megfejtenie, falfirkákat, neveket, helyzeteket dekódolnia. Igazi nyomozás ez ezer és egy titok után.
Petroszjan pedig nem könnyíti meg a helyzetünket, annak ellenére, hogy a Bagós alakja, a maga kezdeti kívülállásával egyféle kalauzzá válik, akit követve megpróbálhatunk tájékozódni ebben a bizarr világban. Azonban keverednek az idősíkok, állandóan változnak a nézőponok, az elbeszélői szólam hol egy mindentudó elbeszélőé, hol valamelyik szereplőé, gyakran hagyva bizonytalanságban az olvasót.
Ráadásul a Házban lehámlik mindnekiről a Kintből hozott külsőség – nemcsak a kinti kapcsolatok tűnnek el, hanem a nevek is. Névadások és gyakori átnevezések teszik talányossá és a valóságból egyféle misztikus-mitikus síkba emelkedővé az alakokat – van, akinek varázslói-sámáni attribútumai vannak (Tabaki Sakál), van, aki például tündérkirályfiként hat (a Lord), egy másik szereplő angyalként kergeti el a rossz álmokat, és csodafoszlányokat ajándékoz társainak (a Makedóniai), de a Vak vagy a Szfinx neve is már önmagában beszédes. Reális és irreális sík olyan természetességel szövődik itt össze, hogy az olvasónak az az érzése, semmi nem az, aminek látszik. Az órák rövid életűek itt, az idő sem úgy működik, mint máshol – kocsonyás, megfoghatatlan anyag, melyet mindenki másként él meg. Néha mitikusra tágul. Néha összezsugorodik. Az „órásmester” pedig, aki valamikor a Ház sorsát igazgatta, ma portásként vigyáz ki és belépőkre, meg az összegyűjtött órák sokaságára…
Miközben egyének élik itt ideig-óráig saját sorsukat, saját idejüket, egyben kollektív félelmek és ábrándok irányítják őket. A fonák kísérteties erdői, mocsarai, állatai mintha a tudatalatti megtestesülései lennének, amely egyrészt állandóan betüremkedik a Ház világába, másrészt amelybe az átugrók bizarr, veszélyes és borzongató kalandozásokat tesznek. Ezzel szemben a Kint, a kibocsájtás megsemmisülésnek látszik, amely irracionális félelmeket és tetteket vált ki a bentlakókból.
A regény utolsó része, amely ebbe a Kintbe vezet, mintha fellélegzés lenne, felbukkanás a mélyből, egy súlyos, egyszerre vonzó és félelmetes álomból való felébredés. Belezökkenünk az időbe, megszokott kis valóságunkba. Aztán jön pár villanás, dejá vu, mintha visszakapcsolna ahhoz a bizonyos térből-időből kilógó Házhoz. Mert bizony nem ereszt, nem hagy nyugton. Maradnak meg nem válaszolt kérdések, itt-ott világító fehér foltok. Nyugtalanító hiányok. Marad a késztetés, hogy próbáld meg újra, hátha újabb oldalát mutatja meg neked a Ház, hátha új utat találsz a labirintusban, még ha nem is a kifelé vezetőt, ha van egyáltalán ilyen. Arra fele hajlok, hogy nincs… Csak újabb és újabb próbálkozások.

>!
Amadea
Mariam Petroszjan: Abban a Házban

Semmit nem tudtam erről a könyvről, amikor nagy levegőt véve belebucskáztam a Ház történetébe, csak annyit, hogy van benne egy régi ház és egy piros futócipővel kezdődik az egész. Éreztem némi mágikus realista vibrálást a fülszöveg alapján – de ez nagyon nem az a fajta mágikus realizmus volt, amire elsősorban gondolni szoktam, bár inkább szürrealizmusnak illene nevezni.

Majdnem egy hónapig laktam a Házban, és a saját kibocsátóm nem zajlott zökkenőmentesen; olyan időszakban olvastam, amikor napi 5-10 oldal olvasás fért bele esténként a napba – tudtam, hogy az olvasás sokáig elhúzódik és fennáll a veszély, hogy megunom-félbehagyom, de mindketten (én és a könyv is) meglepődtünk, hogy szívesen tértem vissza a Házba újra és újra.

Feküdtetek valaha kórházban? (Remélem, nem.) Aki igen, az tudja, hogy a kórház – valamint bármely más, zárt közösséget magába foglaló intézmény – egy külön univerzum; aki átlépi a küszöböt, egy másik világba nyer betekintést. Önálló, saját szabály-és babonarendszere van, ami csak a Bentiekre vonatkozik. A kívülállók ezt nem érthetik és rájuk nem is érvényes a hely mitológiája. Mindenkinek megvan a helye és a szerepe a Ház élő, lélegző testében. Ahogy telik az idő, a málladozó, öregedő falak magukba szívják az ott lakók lelkének egy részét. Éjjel néha hallani őket.

Abban a Házban sincs ez másként. Petroszjan bravúrosan váltogatja a nézőpontokat és az idősíkokat, melyeken keresztül megismerjük a Házat és a házbelieket; a folyamat lassú és kaotikus, agyalni kell, bogozgatni, beceneveket társítani emberekhez, ráadásul az első elbeszélő a Bagós, a Ház iránt érzéketlen, beilleszkedni képtelen, Fácánból négyesbelivé lett kocsizó, akinek az elveszettsége és értetlensége kezdetben a sajátunk is. Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, gőzöm nem volt, hogy mi a fenéről beszél, kik a Fácánok, ki a Cápa, miért okoz akkora felbolydulást egy pár cipő, az ég szerelmére?

A Ház nem adja át magát akárkinek, várni kell, hogy magába engedjen és a testünkbe ivódjon. Később visszatérünk még a Bagóshoz, immár türelmetlenül, amiért majd' kiböki a szemét a válasz a kérdéseire, szegény srác Tabaki, a Szfinx vagy a Vak látószöge után nem tud nekünk újat mondani. Annyira belegabalyodtam a történetekbe, hogy sokszor elfelejtettem, tulajdonképpen kikről van szó, ekkor a szerző megrázott a vállaimnál fogva és behozott egy új szereplőt a képbe – de kinek van joga eldönteni, hogy egy jelenség mely vetülete a valóság?

Hogy tulajdonképpen mi ez a Ház? Nem mondom el. Egyrészt kiderül a fülszövegből a regény közege, másrészt úgyis meglepetés éri azt, aki elkezdi olvasni, mert ez a könyv nem olyan, amire számítani lehet. Hangulatában és kiindulópontjában kicsit az Alekszandra és a Teremtés növendékeire emlékeztet a Gyacsenko házaspártól, de attól eltérően nem akartam konstans módon felvágni az ereimet, ugyanis nemcsak a nézőpontok és az idősíkok váltakoznak, hanem az atmoszféra is: hol rémtörténetesen horrorisztikus, hol iszonyú vicces a maga módján (a patkány, amint kis oszlopként emelkedik fel, jézusom:D), hol teljesen elborult és vadul szürreális. Fogalmam sincs, Mariam Petroszjan – aki egyébként festő és rajzfilmkészítő –, hogyan és meddig írta ezt a könyvet, de erre kevés író képes.

El vagyok ragadtatva, és nagyon örülök, hogy a Ház részese le(he)ttem.

Ui.: További érdekesség, hogy angolul csak 2017-ben jelent meg a regény (The Gray House címmel), először olaszra fordították (2011-ben), aztán jött a magyar, spanyol, olasz, francia, cseh és makedón kiadás.

10 hozzászólás
>!
Juci P
Mariam Petroszjan: Abban a Házban

Ha mondjuk olvastad az Őrség-sorozatot Lukjanyenkótól, és tetszett ez az átlépkedős urbánus fantasy meg a jellegzetesen orosz hangulat; ha az Alekszandra és a Teremtés növendékeit is abszolváltad anélkül, hogy azt mondtad volna a végén, hogy „mi a franc, ennek semmi értelme”; ha szereted a hosszú olvasmányokat, és nem riadsz vissza attól, hogy egy könyv teljesen elengedje a kezedet, abszolúte ne kínáljon fel magyarázatokat, sőt még a tényeket is csak nagyon homályosan, burkoltan, elejtett megjegyzések formájában tálalja, akkor Petroszjan regénye neked való. Elképesztően erős hangulatú, emlékezetes regényalakoktól hemzsegő, rejtelmes, fenyegető és csudaszép egy könyv ez, amin, bevallom, nagyon sokára rágtam át magam, pedig nagyon élveztem.
A Ház egyfajta gyermekotthon, ahol többnyire valamilyen fogyatékkal élő fiatalok laknak (bár nem mindenkiről derül ki, miért is van ő ott); a Ház ugyanakkor nem egyszerű épület, hanem átjáró is; van egy árnyékos oldala vagy fonákja, ahova azonban nem minden lakója tud átlépni. A tulajdonképpeni cselekmény nagyon minimális, nem lehet azt mondani, hogy pörögnek az események: a szereplők többnyire mesélnek egymásnak, vagy visszaemlékeznek (külön nehezítés, hogy van, akinek régen még más volt a neve, és találgathatsz, ki volt ő), vagy csak beszélgetnek, amiből néha egy kukkot sem értesz (akárcsak a Bagós, a Ház egyik lakója, aki meglehetősen kívülről szemléli a többieket). Mindenki tele van titkokkal, és mindenki tudni akarja a másik titkát, vagy akar valamit a másiktól, és te folyamatosan próbálod összerakni a képet, ami elég munkás olvasást eredményez. Azt nem ígérhetem, hogy a végére minden kérdésedre választ fogsz kapni, de ez nem is baj, ez egy ilyen könyv.

14 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Mariam Petroszjan: Abban a Házban

Álom. Titkos csodák világa, ahová még az életében eljuthat az ember. Kollektív tudattalan, ahová csak a kiválasztottak léphetnek be, kiszakadva térből és időből.

"- A teremtések és átváltozások véget nem érő fo-
lyamatának három osztálya van: az egyik a képeknél-
küliség osztálya, a másik a képek osztálya, a har-
madik pedig a valóság osztálya – mondta az isten."
(Tung Jüe: Ami a nyugati utazásból kimaradt)

Egy Leghosszabb Éjszaka

"Csupán az nem változott soha, hogy a
Baziliszkusznak halálos erejű a tekintete."
(J. L. Borges: Képzelt lények könyve)

A Szfinx, a Lord, a Sakál, a Vak, a Púpos, a Vörös, a Dögkeselyű.… meséi

"Itt a Szürke Ház rengetegében eső
Cseperészik, nézz fel az égre.
A mohából, avarból bújj csak elő,
Gyere, táncol az erdő népe.
Nem látszik az arc, nem látszik a szem,
Ázik a bunda, nincs vége sosem.
A sötét odúban, a tölgyfa alatt
Levél lapul, mely nem mond igazat.
Hát húzd csak elő, s olvasd ami van,
A sok hangyabetűt a fehér papíron.
Megmondják neked, s te továbbadod azt,
Ami nincs a levélben: a színigazat.
Találj ki magad sosevolt igazat,
S iramodj a mohában, a lombok alatt.
Hatkarmú mancsod hagyjon nyomokat,
Fuss és danorássz, míg az ég leszakad,
Kiáltsd ki, te korcs, hirdesd te magad:
A fa és a csermely gyermeke vagy.

Rajta, rajta, erdei fajta!
Hátra a fül, és uccu a rét!
Ropjuk a táncot, és fújjuk a dalt ma!
Mi büszke erdei nép!"
(Esőének)

"S mégis csak el! Mint hogyha boncolunk
gyógyult sebet, más kezéből kiragadva
kezünket el! S hová? Bizonytalanba."
(R. M. Rilke: A tékozló fiú kivonulása)

[Az idézetek a könyvből valók.]

2018. nyarán újraolvasás. Szabadság alatt, amikor halmoztam az élvezeteket. Nekem ez a könyv olyan, mint a drog. Gyerekkoromban a Winnetout és a Repülő osztályt olvastam évente újra, később A Gyűrűk Urát, most meg itt van ez a Mese.

11 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
vargarockzsolt P

– Felhőt iszom és fagyott esőt. Utcai kormot és veréb-lábnyomokat. És te mit iszol, Arakhné?

366. oldal

23 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P

Megnyikordult az ajtó. A Vak a feje fordulatával követte a Dögkeselyűt, mintha látná, aztán lehunyta a szemét, és belemerült a langyos kábulatba. És nyomban visszatért az Erdő. Rázúdult, belelihegett a fülébe, beleásta a mohába és az avarba, elrejtette és elringatta a füttyösök énekével. A Vak volt a kedvence. Az Erdő még rá is mosolygott. A Vak tudta ezt. Messziről megérezte a mosolyokat. Égetőek, tapadósak és éles fogúak, puhák és bolyhosak. Az illékonyságuk gyötrelmet okozott neki, rágta, hogy se az ujjaival, se a fülével nem képes megbizonyosodni róluk. A mosolyt nem lehet elkapni, a két tenyere közé fogni, milliméterről milliméterre végigtapogatni, megjegyezni… A mosoly elsiklik, csak sejteni lehet. Egyszer, amikor még kicsi volt, a Rénszarvas megkérte, hogy mosolyogjon. Akkor nem értette, hogy mit akarnak tőle.
– A mosoly, kis barátom, a mosoly – mondta a Rénszarvas – a legjobb, ami az emberben létezik. Amíg nem tudsz mosolyogni, nem vagy egészen ember.
– Mutasd meg – kérte a Vak. A Rénszarvas lehajolt, és odatartotta az arcát a kisfiú ujjai alá. Amint a Vak beleütközött a Rénszarvas nedves fogaiba, visszarántotta a kezét. – Ez rémes – mondta. – Nem baj, ha nem csinálom?
A Rénszarvas csak sóhajtott.
Azóta sok idő telt el, és a Vak megtanult mosolyogni, de tudta, hogy a mosoly nem szépíti meg, mint másokat. Gyerekkönyvei domborított képein találkozott széthúzott ajkakkal, találkozott ilyennel játékbabák arcán, de mindez nem olyan volt, mint amit a hangokból lehetett kivenni. Mosolygó hangok hallatán végre megértette: a mosoly a fény. Nem mindenkinél, sokaknál. Most aztán tudta, mit érzett Alice, amikor a Cheshire-i Kandúr mosolya ott lebegett fölötte a levegőben, kajánul, a fogát vicsorgatva. Így mosolygott az Erdő is. Fentről, határtalan, csúfondáros mosollyal.

123-124. oldal

>!
vargarockzsolt P

TABAKI
Első nap

"Teste idétlen, esze gyér, silány
– mondta a Bőnök, s ennek híre járt -,
de mersze van! – a legfőbb, mit kívánsz
egy olyan úton, melynek célja Snyárk"
(Lewis Carrol: A Snyárk-vadászat)

Nem szeretem a történeteket. A pillanatokat szeretem. Az éjszakát jobban szeretem a reggelnél, a holdat a napnál, az itt és mostot bármilyen ott és majd akkornál. Ezen kívül szeretem a madarakat, a gombákat, a blúzokat, a pávatollakat, a fekete macskákat, a kék szemű embereket, a heraldikát, az asztrológiát, a véres detektívregényeket és az ősi eposzokat, amelyekben a levágott fejek évekig lakomáznak és beszélgetnek a barátaikkal. Szeretek finomat enni és inni, szeretek elüldögélni a forró fürdőben és meghemperegni a hóban, szeretek magamra ölteni mindent, amim van, és a kezem ügyében tudni mindent, amire szükségem lehet. Szeretem a sebességet és a gyomrom sajdulását a félelemtől, amikor úgy nekigyorsulok, hogy már nem bírok megállni. Szeretek ijesztgetni és ijedezni, nevetni és meghökkenteni. Szeretek a falra írni, hogy senki ne tudja, ki írta, és úgy rajzolni, hogy senki ne jöjjön rá, mi van odarajzolva. Szeretek a falra írni létráról és anélkül, festékfújóval, vagy egyenest a tubusból kinyomott festékkel. Szeretek festeni, meszelővel, szivaccsal, az ujjammal. Szeretem először megrajzolni a kontúrokat, aztán teljesen kitölteni, hogy ne maradjon fehér folt. Szeretem az akkora betűket, mint én magam, de az egészen aprókat is szeretem. Szeretem nyilakkal ide-oda terelni az olvasókat, arrafelé, ahová én is írtam valamit, szeretem összezavarni a nyomokat és hamis jeleket hagyni. Szeretek jósolni rúnákból, babszemekből, lencséből, a Változások könyvéből. Filmekben és könyvekben szeretem a forró éghajlatú országokat, az életben az esőt és a szelet. Legjobban az esőt szeretem. A tavaszit, a nyárit, az őszit. Bármilyet, bármikor. Szeretem százszor elolvasni ugyanazt a könyvet. Szeretem a szájharmonika hangját, néha magam is játszom rajta. Szeretem, amikor sok zsebem van, amikor a ruhám annyira agyon van használva, hogy olyan, mintha a saját bőröm volna, és nem héj, amit le lehet vetni. Szeretem az amuletteket, főképp az olyanokat, amelyek külön-külön egy-egy dolog ellen valók, nem az olyanokat, amelyek egyszerre jók az élet minden alkalmára. Szeretek csalánt és fokhagymát szárítani, hogy aztán bedugdossam, ahová épp a kedvem tartja. Szeretem emulzióval bekenni a tenyeremet, aztán az emberek szeme láttára letépni. Szeretem a napszemüvegeket. A maszkokat, az esernyőket, a cirádás régi bútorokat, a rézlavórokat, a kockás abroszokat, a dióhéjat, magát a diót, a fonott székeket, a régi képeslapokat, gramofonokat, gyöngydíszeket, a triceratops pofáját, a narancssárga közepű sárga pitypangot, az olvadásnak induló hóembert, amely elhullajtotta sárgarépaorrát, a titkos járatokat, az épületek tűzvédelmi menekülési útvonalainak rajzát, szeretek idegeskedve ülni az orvosi rendelő előtti sorban, szeretek néha úgy felüvölteni, hogy mindenki rosszul legyen tőle, szeretem álmomban rávetni a kezem-lábam a mellettem fekvőre, szeretem elvakarni a szúnyogcsípéseimet, és megjósolni az időjárást, apró tárgyakat dugni a fülem mögé, levelet kapni, pasziánszot kirakni, mások cigarettáját szívni, régi papírok és fényképek közt kotorászni, megtalálni valamit, amit rég elvesztettem, és már el is felejtettem, hogy mire való, szeretem ha forrón szeretnek, szeretek a környezetem utolsó reménysége lenni, szeretek egy dologból mást csinálni, valamit valamihez odaragasztani, odaerősíteni, aztán csodálkozni, hogy működik. Szeretek ehető és ehetetlen ételeket kotyvasztani, összekeverni különféle italokat, ízeket és szagokat, szeretek ráijeszteni a barátaimra, hogy abbahagyják a csuklást. Túl sok mindent szeretek, lehetne sorolni a végtelenségig.
Nem szeretem viszont az órákat.
Semmilyet.
Olyan okokból, amelyeket fárasztó lenne felsorolni. Ezért nem is fogom.

276-277. oldal

11 hozzászólás
>!
szadrienn P

A szerelmeseknek és a mániákusoknak a tenger csak térdig ér, mind egyformák, és semmi értelme vitatkozni velük.

715. oldal

>!
Futóhomok P

Minden a mesélőtől függ. Egyetlen elbeszélés sem képes visszaadni a valóságot olyannak, amilyen az volt.

522. oldal

>!
szadrienn P

Fekszem a nedves füvön, lábam a padra teszem, és nézem az eget, amely nemrég még sírt.

499. oldal

>!
szadrienn P

Amint felébredt, meglepődve állapította meg, hogy a Ház tele van emberekkel, hogy a csend – a tikkadt, nyári csend, amelyhez egy hónap alatt hozzászokott – nincs többé. A ház nyikorgott, jajgatott és fütyörészett, ajtóival csapkodott és ablaküvegeivel zörgött, a falakon át zenefoszlányokat küldözgetett önmagának, fortyogott és morajlott benne az élet.

49. oldal

>!
Littlewood IP

– Szép vagyok – mondta az egyik torzalak, és elsírta magát.
– Torz vagyok – mondta a másik torzalak, és elnevette magát…
Az éjszaka folytatódott.

107. oldal

>!
Futóhomok P

– A mosoly, kis barátom, a mosoly – mondta a Rénszarvas – a legjobb, ami az emberben létezik. Amíg nem tudsz mosolyogni, nem vagy egészen ember.

123. oldal

>!
Timár_Krisztina ISMP

A Ház megköveteli az óvatos bánásmódot. A titkot. A tiszteletet és a hálát. A Ház elfogad vagy eltaszít, megajándékoz vagy kifoszt, mesével vagy lidércálommal traktál, megöl, megöregít, szárnyakat ad… hatalmas és szeszélyes istenség, és ha van valami, amit nem szeret, az az, ha megpróbálják szavakkal leegyszerűsíteni. Az ilyenért fizetni kell.

506. oldal

1 hozzászólás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Gabriel García Márquez: Száz év magány
Paul Willems: A hattyú krónikája
Andrus Kivirähk: Ördöngös idők
Jonathan Safran Foer: Minden vilángol
Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
Nicole Krauss: A szerelem története
Salman Rushdie: Sátáni versek
Orhan Pamuk: A fehér kastély
Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága
Orhan Pamuk: A fehér vár