Ezt befaltam.
Nem leszek közkedvelt ezzel az értékeléssel, de úgy érzem, hogy nem lehetek elfogult és egy kis objektivitással kell reflektálnom a könyvre.
Emlékszem nekem a We Belog Together-rel kezdődött minden. Legalább százszor megnéztem. 13 éves voltam akkor és az ágyban fetrengtem és tátogtam a zenére aztán kirohantam a szobából amikor már a vége közeledett a videónak. Na, szóval szerettem beleélni magam a Carey-s klipekbe. Azelőtt nem is tudtam, hogy Carey létezik. Aztán azután kezdtem el kalóz stílusban beszerezni a régebbi albumait és számait. Emlékszem, hogy egy fillérem sem volt, így nem találtam más megoldást, hogy hozzáférhessek a régebbi kiadásokhoz. Azt hiszem, hogy a csúcs nálam a The Roof volt és te jó ég, most hogy már tudom milyen életesemény, érzés és élmény ihlette a dalt, soha nem megy majd ki a fejemből. Mindig arra fogok majd gondolni, ha újra hallgatni fogom. Már pedig ezt a számot legalább ezerszer lejátszottam. És még annál is többször sírtam rajta.
A BA éveink alatt gyakorta küldözgettünk Mariah Carey-s GIF-eket egymásnak. Azokon röhögtünk. Sírtunk a nevetéstől az elcseszett fellépésein, az interjúkon amiken beszólogatott másoknak vagy a viselkedésein (oh daaahlin' pleease). Be-belinkeltünk egy-egy elrontott előadást és aláírtuk, hogy „én záróvizsgán" és még hasonlók.
Szóval vártam a könyvet. Rengeteget elárul. Úgy éreztem végig, mintha ez lenne a csúcs – legalábbis a könyv elején. Hogyha Carey bejelenti holnap, hogy ennyi volt és teljesen visszavonul, azt mondanám, hogy rendben van, hiszen a csúcson kell abbahagyni.
Tetszett hogy végre beszélt arról, hogy miken ment keresztül gyerekkorában. Egy olyan környezetben ahol a drog, a prostitúció, a stricik, a rasszizmus, a kihasználás, a verbális, mentális és érzelmi abúzus olyanok voltak, mint másnak a reggeli kávé.
Furcsa volt arról olvasni, hogy leköpték vagy hogy a nővére el akarta adni kurvának. Ezek elég súlyos dolgok, de ami bennem nyomot hagyott az az anyja volt. Emlékszem láttam egy interjút – és soha nem fogom elfelejteni azt a fejet – amiben Carey anyja is ott ült a közönségben. A kamera ráközelített és esküszöm, hogy életemben nem láttam még azt a fajta nézést, amiben annyi gyűlölet, irigység, megvetés és féltékenység tobzódott. Ez volt Carey anyja és annyira örülök, hogy ez a könyvben is tisztázódott, hogy végül nem én értettem félre: anyuci egy tipikus nárcisztikus személyiségzavaros nőszemély.
Szépen átdolgozták a könyvet. Átfésülte a kiadó. Átformázta. Kozmetikázta. Nem adtak ki fércművet. Annak ellenére nekem foghíjas volt. Ki is fejtem bővebben, hogy miért. Voltak olyan részek, amelyek nem igazán érdekeltek és bár Carey próbálta fenntartani az érdeklődést, van amire már nem emlékszem. Plusz, hiányoltam azt a részt, amiben a bipoláris személyiségzavaráról beszél. Illetve a párkapcsolatát James Packer-rel sem beszélte ki. (Erre később úgy reflektált Carey, hogy a kapcsolatuk annyira érdektelen volt – még testi aspektusa sem volt – hogy feleslegesnek találta beletenni a könyvbe.)
Ami nem tetszett az az volt, hogy Carey folyamatosan talált egy bűnbakot a történetben. Ő mindig csak áldozat volt, ami kicsit visszatetszővé formált egy-egy jelenetet. Vagy a zenei kiadó volt a rossz, vagy az ismerősei voltak a hibásak, vagy a családtagjai, de nem találkoztam a történet alatt egyetlen egy olyan bejegyzéssel sem, amiben mondjuk elnézést kért volna vagy azt mondta volna, hogy oké itt és itt hibáztam vagy lehet, hogy én is hibás voltam. Ilyenről szó sincs. (Pedig amikor Szaúd-Arábiában lépett fel, az LMBT közösség kiakadt, hiszen ahova Carey ment ott halállal büntetik a másságot. Egy diktátorral sem ül le az ember beszélgetni, azért mert tudja, hogy a jó ízlésnek is vannak határai, akár zenélésről van szó, akár másról.)
Emiatt számomra Carey nagyon sokszor megbízhatatlan narrátorként funkcionált. Jó, tudom, hogy már a könyv elején leszögezi, hogy mindent a saját perspektívájából mesél el, de az nem azt jelenti, hogy ezt felmentésként kellene megélnie, vagyis hogy nem várhat el önreflexivitást tőle az olvasó. Itt jön be megint James Packer, aki például a saját könyvében (The Price of Fortune, 2018) megjegyzi, hogy borzalmas volt együtt lenni Carey-vel, aki folyamatosan, megállás nélkül hülyeségekre költötte a pénzt, amellett pedig kirohanásai voltak, valamint abszurd kérései és követelései, és még sorolhatnám. S nem hiszem, hogy Packer, aki akár egy szigetet is meg tudna venni, mert annyi pénze van, le akarta volna égetni ezzel a Carey-re vonatkozó szegmensével a művésznőt.
Na mindegy. Vagy ahogy Carey mondaná „Whatever!".
Summa summarum, hiányos a könyv és nem mindent hiszek el, emiatt nem érzem transzparensnek, lekövethetőnek és hűségesnek. Mindazonáltal szeretem Carey zenéjét, de ezt a könyvet még egyszer nem szeretném elolvasni, mert mindazonáltal, hogy nagyon jó volt, volt benne ugyanannyi keserédesség is.
Utóirat:
Börtönbe zárnám azt, aki ezt a borítót megcsinálta és jóváhagyta. Szegény művésznő rogyásig van retusálva. Szerintem nagyon előnytelen. Lehetett volna egy sokkal szebb, természetesebb hatású, szép, esztétikus, elvontabb és művészibb képet is csinálni.. na jó, befejeztem most már tényleg. :)