Hadrianus ​emlékezései 92% 23 csillagozás

Mindig is kedveltem Hadrianust, akármerre jár az ember Európában, valami rom vagy hely kötődik hozzá, és valamennyi megmaradt a tanulmányaimból is róla. Yourcenar nem választhatott volna méltóbb államférfit a nagyívű gondolkodó, az államférfi, és a esendő ember bemutatására. Ő ezt másképp fogalmazza: Flaubert levelezésének egyik kötetében, amelyet 1927 körül sokat olvasgattam, sok passzusát alá is húztam, a következő felejthetetlen mondatra bukkantam: „Minthogy istenek már nem voltak, Krisztus pedig még nem volt, a Cicero és Marcus Aurelius közti korszak kivételes pillanat: csak az ember volt a világon!” És megszületett a mű, ami amellett, hogy a császárról és Rómáról szól, legalább ennyire szól a békéről, az áldozatról, az emberiségről, a haszonlesőkről, akiknek semmi nem drága, ha sápot lehet húzni belőle, a szerelemről, veszteségről és az elmúlásról.
Ezt is írja: Vannak könyvek, amelyeket nem szabad negyvenéves korunk előtt megírnunk. Én teszem hozzá, hogy vannak könyvek, amelyeket nem tanácsos negyven év alatt kézbe venni, hogy igazán értékelni tudjuk azt, amiről szól és azt, ami mögötte van az elsődleges rétegnek. Hogy vele érezzük a háború szörnyűségét és lekerülhetetlenségét. Hogy átéljük a kedves elvesztésének fájdalmát. Hogy megértsük, a „pax romana” nem a legjobb, amit feltalált a kor embere, de de akkor senki nem tudott nála jobbat. Hogy értékelni tudjuk az emberiségbe és a jövőbe vetett optimizmusát.
Öt éve volt a várólistámon; mindig féltem belekezdeni. Nem kellett volna, mostanra már az újraolvasásnak is eljött volna az ideje. Vannak könyvek, amelyek sorsfordító, vagy válságos napokban elő kell, hogy kerüljenek a múltból – ez egy közülük.
(Nem tudom, mert még nem néztem utána, mennyire hűséges a történelemhez az író. A regény, és az értékelésem szempontjaiból mindegy is.)

Yourcenar azt írja a könyv függelékében a jegyzőfüzetekben, hogy vannak könyvek, amelyeket nem szabad negyvenéves korunk előtt megírni. Nos ez egy olyan könyv, amelyet negyvenéves korunk előtt elolvasni sem mindig szabad. Örülök, hogy hosszú évekig halogattam, ma nagyobb és közvetlenebb élmény volt az olvasása, mint bármikor korábban lett volna. Nyilván az sem véletlen, hogy éppen az elmúlt nyáron jártam a Hadrianus-villában. Még orromban az olajfák és a ciprusok illata, még fülemben a kabócák muzsikája, elképzelem a császárt már betegen és fáradtan amint lóháton teszi meg a nem is olyan rövid utat Rómából a villába, hogy talán utoljára felfrissüljön a rómainál máig kellemesebb éghajlatú Tibur termáiban. Évszázadok távolsága semmivé foszlik, már ott állok, ahol egykor a kivételes szépségű Antinoosz. Látom a latin és a görög könyvtár falait (opus reticulatum, csudaszép), sarus talpam alatt a villa legszebb mozaikpadlói, nekitámaszkodom az oszlopoknak, fejem fölött a ragyogó júliusi égbolt, píneák tükröződnek remegve a Canopus vizében. „Egy pillanatig nézzük még együtt az ismerős partokat…”

Én még nem léptem át a negyvenet, de így is fantasztikus élmény volt. Hihetetlenül mély, letisztult próza, amolyan nagy látomás az emberi szenvedélyekről és a felelősségről.

Egy olyan ember elméjének kikristályosodott esszenciája ez az írás, aki iránt szerelemre gyúltam már ez első oldal után, így minden szavam ennek tükrében olvasandó. Olyan bölcsesség, tiszta értelem és elmebeli szépség van ebben a műben, hogy egyszerűen nem lehet betelni vele, ha egyszer a kezedbe veszed, a lelked darabjává válik, és soha nem ereszt. Legalábbis rám ilyen hatást tett. Filozófia iránt vonzalmat érző lényeknek javasolnám.

Csodálatos regény.

Kevés mű áraszt ilyen csodálatos harmóniát, mint ez a gyönyörű történelmi regény!

Csodálatos regény. Az egész elbeszélést belengi valami nosztalgia. Tlán egy oolyan Európa álma, ami sohasem létezett – Hadrianus korában sem.

Hatalmas élmény volt olvasni ezt a művet. Annyi gondolatot ébresztett bennem, hogy talán még többet kellett volna várnom az értékelés megírásával, de félek, hogy akkor pont a távoliság miatt maradnának ki olyan gondolatok, amiket mindenképp meg szeretnék osztani. Figyelem, brutálisan hosszú értékelés következik!

Először is: ugyanabban az évben olvastam, mint Williams Augustusát (amit egyszerűen imádtam), és éppen ezért párhuzamokat vontam a két könyv között – nyilván mindkettő egy-egy nagy jelentőségű császárról szól, akikről – az ókor egyszerű embereihez képest – sokat tudunk, és ráadásul, ha emlékezetem nem csal, ők ketten voltak az ókor legtöbbet ábrázolt, ténylegesen élt alakjai. A harmadik Antinoos.
Mégis más a két könyv, hiszen Williams könyve a hatalomról szól, és annak hatásáról az emberekre; és a megvalósítás módja is különböző: egy, igen hosszú fejezettől eltekintve nem Augustus az elbeszélő, hanem kortársai gondolatait olvashatjuk róla. Yourcenar könyve számomra leginkább az elmúlásról szól: persze, van benne hatalom, van benne filozófia, és mindenekelőtt van benne szerelem; de egy élete utolsó napjait élő férfi néz szembe saját életével, és az eljövendő időkkel. Én haladó szintű Ulpius Tamásként érdeklődöm az elmúlás témaköre iránt, így kifejezetten izgalmasnak találtam, hogy az írónő – ahogy a jegyzetekben is megfogalmazza – Hadrianus emlékezéseit írta meg, és nem Hadrianus naplóját. off

Nem egészen olyan ez a Hadrianus, mint az, aki az én fejemben él – én kevésbé szenvtelen pasasnak képzelem. De Yourcenar Hadrianusa más, mint az enyém, és mindkettő különbözik az egykor élt személytől; erre mindig emlékezetnem kell magam. Egy higgadt férfi, aki minden szempontból teljes életet élt, kendőzetlen őszinteséggel mutatja be saját életét, meglátásait, és mindezeken keresztül azt, hogy hogy tud egy ember néhány év alatt nagyot változni, hogyan változhat meg a véleménye gyökeresen bizonyos témákban – például az élethez való ragaszkodás kérdésében.

Meglepődtem, hogy a férfiszerelem ilyen központi szerepet kaphatott egy 1951-ben megjelent könyvben, még annak tudatában is, hogy a történelem egyik leghíresebbjéről van szó. Miután – azzal a céllal, hogy megtudjak némi információt a szerző életéről – elkezdtem böngészni a Wikipédiát, hamar szembesültem vele, hogy az írónő leszbikus volt – talán emiatt vállalt be egy, egészen az utóbbi 1-2 évtizedig meglehetősen mostohának számító témát. Úgy érzem, Yourcenar sem válaszolja meg azt a kérdést, ami bennem mindig felvetődött: miért pont Antinoos? Hiszen Hadrianus szeretőinek se szeri, se száma, mindkét nemből, mindenféle társadalmi osztályból gyűjtött „kegyenceket”, és mégis csak ez a fiatal bithyniai srác lett az, akinek szobrok százait emeltette, kultuszt, szentélyeket és játékokat alapított. Szerettem, ahogy az írónő bejárta ezt a bizonytalan utat, tudva, hogy még a legnagyobb tudományos munkák is legfeljebb fanfictiont írhatnak a témában off.

Egy dolog nem tetszett: a jövőre vonatkozó utalások, már-már kiszólások, amiket személy szerint bele nem illőnek, túlzónak, és nem túl elegánsnak éreztem – pedig maga a könyv a megtestesült elegancia. Felesleges hangsúlyosan a császár szájába adni a kereszténység győzelmének vízióját, a halála után bekövetkező konkrét háborúkat, konfliktusokat.

Amit viszont nagyon értékeltem, az a hosszú, és önmagában is zseniális jegyzet a mű után. Nagyon jó stílusban íródott, rengeteg érdekes információt tartalmaz a kötet keletkezéséről, az írónő felfogásáról, és természetesen Hadrianusról és Antinoosról is.
Ha majd alkalmas helyen leszek, és hosszabb szabadidőm lesz, amit erre tudok szánni, akkor még egész biztosan fogok hozni egy csomó idézetet, mert rengeteg gondolat szólított meg a könyv lapjain.

Nagyon érdekes volt a könyvet Hadrianus saját szemszögéből olvasni. A könyv elolvasása előtt annyit tudtam Hadrianusról, hogy építtetett egy falat.
Élvezettel követtem végig életútját, a birodalom vezetéséhez való hozzáállását, gondolatait, filozófiáját. Ez a könyv is bekerül az ókori világot bemutató, számomra kedves olvasmányok közé.