A ​szerető 77% 207 csillagozás

A tropikus Indokína – tudom, milyen az. Tegnap egy légkondícionálás nélküli, zárt ablakos BKV buszon kezdtem el ezt a könyvet. Ez az a háttér, ami párával és fülledséggel homályosítja el ennek az amúgy igazán tárgyilagos szövegnek a kontúrjait. A kisregény elbeszélője a család konvencionális, zárt poklából szökik ki azzal, hogy a közeg létező összes tabuját felborogatja: gyermeklányként egy gazdag férfi szeretőjévé válik, aki ráadásul még kínai is. Hogy ezt nem pénzért, hanem szexuális vágyainak engedve teszi, alighanem még megbocsáthatatlanabbá teszi választását a konzervatív női szerephagyomány tükrében. (Az pedig, hogy mindezt meg is írja – hát csak hab a tortán.) De vajon mi történik, ha kilépünk a megszokott pokolból? Értelmezhető-e ez felszabadulásként a szó bármely értelmében, vagy csak exportáljuk privát poklunkat valaki más életébe? Ez a sűrű, tömény szöveg meghagyja nekem a lehetőséget, hogy megválaszoljam magamnak a kérdést. Tulajdonképpen olyan, mint azok a fotók, ahol nem az ábrázolt személy a lényeg – hanem az, ami lemaradt a képről.

Fojtogató atmoszférájú könyv, egy romos arcú asszony visszaemlékezése tizenéves önmagára. Bár látszólag tárgyilagos és hűvösen távolságtartó minimalista próza, közben rapszodikusan csapongó írás is, amelyben az emlékek áradása, a fénykép- vagy felvillanó filmkockaszerű emlékfoszlányokra való építkezés, az idősíkok és az első és harmadik személyű elbeszélés állandó váltakoztatása lelki izgatottságra, zaklatottságra utal. Duras regénye az idő és a lélek mélységeibe való alábukás, sok év távlatának rezignált lemondásával, reménytelenségével, lelkiismeretfurdalásával megírt emlékezés, amelyben az elbeszélő hiába keresi a szilárd pontot, amely köré felépíthetné élete történetét.
_Az én életemnek nincs története. Nincs élettörténetem. Középpontja se volt soha. Nincs út, nincs vonal.
Olyan szoba ez az én történetem, amelynek küszöbétől csönd a törvény._
A regény szerkezete ezt az úttalanságot tükrözi, az egységes egészbe foglalás és bizonyos szempontból az értelmezés lehetetlenségét. Az eltökélten, néha kegyetlen makacssággal kimondottak mögött pedig végig ott lapul a csönd. Az elfojtás, az elhallgatás, a magány(ok) csöndje.

Indokínában vagyunk, a múlt század első felében. Egy tizenöt és fél éves, férfikalapos, kisminkelt koravén kamaszlány belepillant a Mekong folyóba, és innentől fogva szabad prédája lesz mindenkinek, minden tekintetnek, belesodródva a városok, utak, a vágy forgatagába. Konvenciókat átlépve lázad, botrányt kellt, bevallhatatlan titkokat hordoz magában. Tiltott, szentségtörő kapcsolat, konvenciók, romlottság és béna vágyak, szeretetéhség és gyűlölet között vergődik, magányosan, a sivárság, az iszonyú kegyetlenség, a gonoszság otthoni légkörében. De szinte mindenki magányos ebben a fülledt, vágyaktól, elvágyódásoktól, lelki mizériáktól tele világban.
Magányos és tehetetlen az elbeszélő főhős családja is, ez a konfliktusokkal, anyagi, érzelmi válságokkal tele élhetetlen/életképtelen család (középpontban a gyűlölt-csodált, mániákus depressziós, vállalkozásaiban minduntalan kudarcot valló anyával), amely belerokkan a gyarmatosítók társadalmi pozíciójának megfelelő életmód fenntartásának kísérletébe, de mindvégig játssza a maga színjátékát. Üres konvenciók, társadalmi normák vezérelik az életet, belülről is minden néma és távoli, a család kőből van, megkövült sáncai bevehetetlenek – nemcsak az idegen miliő számára, de lázadó főhősünk számára is. Lassan kirajzolódik a regényben a családi kapcsolatok bomlasztó hatása, a báty kegyetlenségének és zsarnokságának, az anya tévedéseinek, rosszul meghozott döntéseinek sorsdöntő szerepe.
De magányos és tehetetlen a naivan szerető csóleni férfi is, aki kultúrák határán keresi önmagát, identitását. Akit saját társadamának normái, no meg apja pénzének börtöne tart fogva, amelyből képtelen szabadulni, és amely segítségével ugyan nőket, tudást és eszméket vásárolhat Párizsban, de boldogságot nem. Tétova kilépési kísérletének nem sok esélye van.

Duras remekül vázolja fel a kamaszlány szerelmi története mögött meghúzódó társadalmi realitásokat is. Az indokínai őslakosok és a gyarmatosítók közötti kapcsolat hiányát. Az ebből fakadó feszültségeket. A konok csendet, a szigorú tilalmakat, az identitásválságokat egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Különös hangsúlyt kap a francia nők gyarmati, vidéki állomáshelyekre száműzütt életének megannyi árnyoldala, az ijesztő magány, sivárság, a félelem, téboly, láz és feledés végtelenjébe való beleveszés. Az önáltatások és csendes vergődések rajza.

Vége, elfelejtettem. Ezért beszélek róla ma olyan könnyen, hosszan és elnyújtva, folyamatosan. – írja az elbeszélő egy helyen, miközben a régóta halott családtagokkal való végleges szakításról, a szeretet hiányáról, az elkésett emlékezésről beszél. A regény azonban mintha másról árulkodna. Nem tűnik ez könnyű mesélésnek, folyamatosnak sem igazán, és a kategorikus kijelentések ellenére az érzések is sokkal bonyolultabbak és összetettebbek, legyen szó családról vagy a csóleni férfival való, utólag minduntalan átértelmezett viszonyról, szerelemről. Az egyetlen bizonyosság az írás – előbb mint vágy és terv, később mint megvalósulás. De ez is inkább hiúság hajtotta önreklám, semmi más, ahogyan azt az elbeszélő rezignáltan konstatálja, hiszen a dolgokat már nem lehet minden egyes alkalommal, egyetlen, lényegénél fogva meghatározatlan egésszé egybefoglalni.
Marad néhány felvillanó emlék, érzés és nyílt tér mindenütt.

Térben, időben csapongó, rövid részekre tagolt nyomasztó regény. Az írónő tökéletesen ábrázolta a széthullott családból származó lány érzelmi labilitását, a szeretetéhségét, a valakihez tartozás vágyát.
A mű színhelye Francia Indokína, a 20-as, 30-as években. Egy 15 és fél éves francia diáklány és nála jóval idősebb kínai üzletember szenvedélyes viszonya. A szenvedély, a vonzalom és családi hátterük nyomasztó jelenléte elől menekülnek egymáshoz. Nem szerelemből. A férfi apja rigorózus, akarnok, a lány anyja lelki labilitása még távolabb sodorja tőle, nincs meghitt, őszinte kapcsolat közöttük. A férfi jómódú, gazdag családból, míg a lány a nélkülözésből jön.
A férfi mindvégig tisztában van vele, kiskorúval folytat bűnös kapcsolatot.

Bennem éppen ez keltett nagyon rossz érzést már a mű elejétől fogva, a kiskorúval folytatott nemi viszony. Rendkívül betegesnek és bizarrnak tartom, nem tudtam ettől elvonatkoztatni, rányomta bélyegét az egész olvasmányélményre.
A megelevenedő helyszín, a tájleírás némileg kompenzálni tudta ezt a rossz érzést, és az, hogy ez az írónő visszaemlékezése, őszinte kitárulkozása, amiért Goncourt – díjat is nyert.
A részekre tagoltság, párbeszéd nélküli, csapongó közlés, időbeli ugrások hűen ábrázolták a talajvesztett kislány szánalomra méltó életét a távoli Indokínában.
Emlékezetes olvasmány volt számomra, megviselt.

Duras 70 éves volt, amikor megjelent A szerető c. kisregénye. A témát, azaz Indokínában átélt, bimbózó kori heves szerelmi kapcsolatát egy kínai milliomossal, aki 12 évvel volt idősebb nála, három könyvében is érintette, feldolgozta. Az Un barrage contre le Pacifique 1950-ben jelent meg (magyarra nem lett lefordítva). A szerető követi a sorban, amit többször átdolgozott, javított, újraírt. Az észak-kínai szerető akkor született, amikor Duras tudomást szerzett a férfi haláláról, és egy évvel később, 1991-ben jelent meg.

A könyv középpontjában a 15 évesen átélt szerelmi/testi kapcsolat áll, ami mellett feltárul a Saigonban, az apa nélkül élő, anyagi nehézségekkel küzdő francia család széthullása, a benne rejlő mérgező kapcsolatok, a depresszióval küzdő anya anyagi és szülői melléfogásai, az idősebb testvér gátlástalansága és kegyetlenkedései, a fiatalabb testvér gyengesége, elesettsége. Elgondolkodtató az anya viselkedése akár az idősebb fivér iránt, akit „olyan nagyon, és olyan rosszul szeret”, akár a lányával való kegyetlenkedéseire, vagy a mindent megengedő, elnéző megnyilvánulásaira gondolunk. Erős könyv, erős jelenetekkel, amik megragadnak az emberben. Ez köszönhető annak is, hogy a film anno nagy hatással volt rám, szóval nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni róla. Írásmódján érezni, hogy ez egy visszaemlékezés, feltolulnak az átélt események, így a cselekmény is szakadozottan, töredezve, képszerűen bontakozik ki előttünk, hangulati elemekkel kísérve.

Tetszett, ajánlom a könyvet is, és a filmet is.

Tetszett a regény felépítése, a visszaemlékező zaklatottság, ami jellemezte az egész művet, hogy apró darabokból, mozzanatokból, benyomásokból, egyszóval emlékekből kellett összeraknia az olvasónak a regény világát és cselekményét. Tetszett az ismétlések tudatos használata, ami a látszólag érzéketlen előadásmódban a hangsúlyozás, kiemelés szerepét vállalja.
Még olvastam volna, mert bár alapjában véve tetszett a könyv, mégsem tudott teljesen meggyőzni.

A maga módján kedves kis történet, olyan erős őszinteséggel megírva, hogy több helyen felszaladt a szemöldököm. A 15 éves hősnőnk szerelmi életének megpróbáltatásai teszik igazán erőssé, néhol kegyetlenné az események alakulását. Nem tudom, milyen a belőle készült film, de ha csak fele ilyen jó, akkor nagy baj nem lehet.

Egy szétesett francia család Vietnamban majd Párizsban. A fiúk verik egymást, a húguk elkurvul. Nem szép történet így nézve viszont a leírások, a lány tépelődése mesterien vannak megírva. Egy kis Indokína, a Távol-Kelet hangulata. Erotikus tartalma extra light. Nem is értem, mit pontozhatnak le ennyire… Talán kissé ezt? Úgy tűnik hogy a franciáknál divat pedofíliáról írni. Ez volt a harmadik olvasásom, mind francia, ami a témáról szólt. Nos, ez valóban nem túl felemelő, ellenben a könyv, a hangulat – ha van hozzá affinitása az embernek (Kelet) – tűrhetővé tette. Nem favorit, de nem is volt vészesen rossz olvasmány. Ezzel egy Goncourt-díjas könyv és a francia szerzős kihívás kipipálva.

Tetszett. Még úgy is, hogy többször láttam a filmet. A megírás történetét viszont csak most olvastam el az utószóban: eredetileg fiatalkori fényképekhez írt volna az írónő szövegeket, innen az ötlet (vagy az ihlet). Tényleg ezt lehetett érezni olvasás közben. Van egy csomó (emlék)kép, hol az anyja, hol a testvére, hol egy ház, hol ő maga szerepel rajta, néha későbbi képek is belekeverednek a pakliba, és van egy férfi, aki a megfelelő sorrendbe téve úgy fűzi ezeket össze egy történetté, hogy egyetlen képen se szerepel. A fényképek szerint nem létezik. Vagy szándékosan lehagyják, vagy pont kilóg a képből, vagy mindig éppen eltakarja valami (egy nagy fekete autó), vagy ő csinálta a képet. Ő az üres hely a képeken, a titok, a szégyen, a törvénytelen. A szerető. Ez különben briliáns ötlet (szerintem).

Egy lendülettel olvastam. Mint mikor a papírra ecsettel bátran vonalat húzol. De. Amilyen bátor voltam az elején, a vonal utolsó 1 milliméterénél megtorpantam. Megállt a lendület. Az utolsó oldal elolvasása közben rám tört a zokogás.
A film sok évvel ezelőtt a kedvenc mozim volt. Kijelenthetem, nagy barom voltam, hogy nem olvastam hamarabb a könyvet. Nem vagyok mazochista, de nagyon tetszik a végtelen szomorúság, ami áthat valamit, legyen az kép, vers, s íme ez a regény.
Meggyőződésem, hogy az írónő legfőképpen a családjának állít emléket az írásában, a szerető alakja, a kialakult kapcsolat másodlagos.
De a szerelem örök. És hát maradjunk is ennyiben.

Először filmen láttam, majd később könyvben is elolvastam. Tudom, tudom, ég és föld a kettő, de nekem mégis egyformán tetszett mind a kettő. Nagyon tetszett annak a levezetése, ahogy a főszereplő hölgy, azaz Marguerite, hogyan válik érett nővé, miközben a családja sorsát próbálja jobb körülményekbe emelni. A maga módján. Itt az emberi kapcsolatok minden oldalából kapunk egy kis ízelítőt, miközben az akkori kor történelmi hátterébe is betekintést nyerünk.