Az ​ikrek ideje (Legendák 1.) 88% 62 csillagozás

Szerettem ezt a kötetet nagyon. Raist továbbra is zseniális goni. Caramon mondjuk a megszokottnál is kiábrándítóbb. Ha eddig kedveltem is egy picit, az most elmúlt. Rettenetesen undorítanak az alkoholisták.

Tas eddig a korábbi kötetekben egész aranyos volt, de mostanra kezd egy kicsit unalmassá és ismétlődővé válni. Nem értem minek kellett ebbe a könyvbe.

Annak örültem, hogy a történet végre rávilágított, Caramon mekkora testvér függő. Tikát mondjuk sajnáltam szegényt.

Raistlin szerepelhetett volna kicsit többet. A kedvenc részeim azok voltak, mikor álszent kis Crysaniánkat manipulálgatta jobbra balra. Nem sajnálom az említett hölgyet. Öröm volt olvasni, ahogy bedől mindennek.

Egyetlen nagy negatívul volt. A könyvben a központozás néhol valami rettenet. Mintha elfelejtettek volna a megfelelő helyeken pontot, vesszőt, kötőjwlet stb ütni. Idegesítő.

OMG, OMG, OMG! Hogy lehet így vége, basszuskulcs???

Bővebben:
Először is, tisztázzunk pár nagyon fontos dolgot. Ez egy Dragonlance regény. A könyv címe az, hogy „Az ikrek ideje”, ezt mindenki láthatja, aki nem analfabéta. Ikrek…IKREK!!! Kedves Margaret Weis és Tracy Hickman! Aki ezt a regényt megveszi, az elég nagy valószínűséggel Raistlin fan görl. Tisztázzuk tehát: LESZ**OM Caramont, és az ő hülye kalandjait az alkoholizmussal meg gladiátorokkal! Én azért vettem meg ezt a regényt, mert egy mocskos szemétláda varázslóról akarok olvasni, nem a bárgyú tesójáról!!! Tehát, ha legközelebb ilyen vállalkozásba fogtok, akkor a helyes arány: 80% Raistlin-féle ármánykodás, és 20% minden más! Rendicsek?
No, most hogy kidühöngtem magam, jöjjön az érdemi rész. A regény történetileg sutábban van felépítve, mint a Sárkánydárda Krónikák, az eleje lassú, már-már unalmas. Aztán megérkezik a várva-várt fűszer: szép fokozatosan egyre baljóslatúbbá, nyomasztóbbá válik a hangulata, hogy stílusos legyek: gyülekeznek a viharfelhők Istar City fölött. Az utolsó 100-150 oldal kifejezetten magával ragadó és dinamikus.
Bár az eleje miatt úgy gondoltam, nem fog tőlem öt csillagot kapni, de aztán mégsem így lett: egyrészt a vége olyan, hogy Mostazonnalidenekemakövetkezőrészt!!!
Másrészt pedig imádtam a Crysania x Raistlin fandomot. Kb. egy 13 éves kislány lelkesedésével pattogtam az ágyon, azt ismételgetve, hogy „CSÓKOLD MÁR MEG, TE SÜGÉR!!!”
Tanulság: ha hozzám hasonlóan rajongva imádjátok Raistlint, akkor mindenképp kötelező darab. Ha őt nem, de a Dragonlance világát igen, akkor is fogsz találni benne sok izgalmas dolgot, mert megismerheted, milyen volt az élet az Összeomlás környékén.

Jó volt. De tényleg. :D

Egészen elfelejtettem, hogy Crysania mennyire irritáló… de ezt az irritálóságot helyrehozza Raistlin, úgy, ahogy van.
Hasonlóan indul, mint a Krónikák, de teljesen mássá válik időközben, és egyáltalán nem rosszá. Fűszerezi az időutazás és a nem teljesen véletlenül belecsöppenő egérsurranó. Viszont a végére sem emlékeztem, és felhördült „hééé”, amivel fogadtam azt. Még szerencse, hogy trilógia.

A Dragonlance sorozat örök szerelem marad, tizenévesen olvastam először Az őszi alkony sárkányait, az húzott be végérvényesen a fantasy műfajba.

És akkor kezembe került a folytatása, a Legendák trilógia és teljesen kész voltam.
Raistlin volt a krónikákban a kedvencem, itt pedig ő a központi figura, ráadásul belépett a történetbe Crysania, Paladine papnője, hogy jó útra (ha-ha) térítse Raistlint. Mit is mondhatnék? Imádtam, ahogy kavartak. Imádtam az időutazást. Az ármánykodást. A baljós hangulatot. A váratlan fordulatokat. Hogy olyan monumentális az egész történet…

Crysania és Raistlin nagyon hasonlóak (hiába az egyik fehér, a másik fekete köpenyes): ugyanolyan törtetőek, önelégültek és arrogánsak. Az oké, hogy Raistlin egy manipulatív szemétláda (eddig is tudtuk), elvégre egy fekete köpönyeges mágustól ez annyira nem meglepő. No de ott van Crysania, Paladine papnője, aki semmivel sem különb. Nem érdekelte senki és semmi, csak hogy a saját igazát bizonygassa és ráerőszakolja másra azt, ami szerinte helyes. A könyv elején jól belezúgott Raistlinba, aztán már csak azzal foglalkozott, hogy jó útra (pfff…) térítse. Minden és mindenki más semmi volt a szemében.
És mondjak valamit? Mindkettőjüket szerettem.

Caramon itt még ugyanaz a naiv balek, aki eddig is volt (csak a vége felé pislákolt benne a felismerés, hogy mi is a helyzet az ikertestvérével). És ott van Tasslehoff. Nos, ő volt az egyetlen igazán tiszta lélek itt és sajnos ő járt a legrosszabbul, mindenki „keresztül nézett” rajta.

Istár végnapjai remekül voltak érzékeltetve.

Sokszor olvastam és nem tudom megunni.

(És ebben a részben mutatkozik be a másik kedvencem, Dalamar, aki alighanem a legeslegjobb fej fekete köpönyeges mágus a DL univerzumban. :D )

Szuuper kis könyv volt, amiben egy csomó dolgot megtudhattunk az Összeoomláskori időkről, az Ősmágia toronyról és itt mutatkozott be Dalamar is, akit imádok. Komolyan, őt csak Raist übereli. :D

Az egyetlen szépséghibája a könyvnek Crysania volt, őt sosem tudtam hova tenni. Végtelenül merev és idegesítő tud lenni. Azért vicces volt a kis „afférjuk” :)

Ez volt az első Dragonlance könyvem. Talán nem a legjobb ezzel kezdeni, az elején voltak kérdéses elemek, de szerencsére hamar hozzászoktam ehhez a világhoz.
Ami nem nehéz. Remek példája ez a könyv annak, hogy míg van amelyik világot pl Harry Potter a végtelenségig felmagasztalják (tévedés ne essék én is szeretem) addig más hasonlóan zseniális könyveknek csupán kisebb-nagyobb rajongótábor jut, szerintem nagyon is méltatlanul.
Kapunk egy remek történetet, olyan karakterekkel akik képesek ez a 456 oldalban megváltozni, vannak nehezen értelmezhető karakterek, míg mások imádnivalóan szórakoztatóak. Igen Tasra gondolok, én imádtam :) Sőt ennyi apró-betűs oldalon át (nem túlzok, hihetetlenül kis betűkkel adták nyomdába) még mindig van olyan szereplő akit nem tudok hová tenni.
A története igencsak magával ragadó, az idő-utazás jól kidolgozott, már amennyit megtudunk belőle, amitől kicsit borsózott a hátam az Crysania, amennyire megszerettem az elején, olyannyira eltávolodtam tőle a végére, de ki tudja, mit hoz a következő rész… alig várom.

Kiválogatták a dárdaháború hősei közül a kedvenceimet, természetesen az ikreket, és Tast spoiler, adtak melléjük egy idegesítő papnőt, és jó nagy kalamajkába keverték őket. Izgalmas történet, bár az arénás közjáték egy kicsit hosszú benne, ami sorozat lévén folytatásért kiált.

Alig 16, esetleg 17 éves voltam, mikor megismerkedtem a Margaret Weis és Tracy Hickman szerzőpáros műveivel, mikor kezembe vettem az Őszi Alkony Sárkányait. Szerelem volt első pillanatra és tart máig. Hihetetlen erős páros, mondhatni csak Salvatore-t tudnám hozzájuk foghatóan remek szerzőnek nevezni, talán ha soha nem olvastam volna más fantasy írók munkáit akkor sem vesztettem volna sokat, ugyanis számomra ők messze a legjobbak. Nem szégyellem bevallani, hogy anno 17 éves fejjel, fiú létemre bizony megkönnyeztem mikor a Tavaszi Hajnal Sárkányaiban Tűzkovács Kova elhunyt, pedig nem vagyok és nem is voltam soha az a nagyon érzelgős fajta. És bizony bizony, most az Ikrek Idejét olvasva is ott volt az a kellemetlen gombóc a torkomban mikor félelf Tanis Vígasz felé közeledve megemlékezett arról, miként is vette kezdetét a nagy utazás. Talán emiatt a zseniális vonás miatt szeretem a Weis-Hickman párost, hogy érzésekről ilyen erővel képesek írni, ez talán köszönhető női mivoltuknak… Aztán ott van a megérkezés, a régnemlátott barátokkal való találkozás feletti öröm és a csalódás….. Szinte én magam is ott voltam az Utolsó Otthon fogadóban és régi kedves barátként üdvözöltem a belépőket.
A későbbiekben jó volt olvasni a már oly sokat emlegetett összeomlásról és Istar-ról, ami annak ellenére, hogy szépen ki van dolgozva számomra kicsit sterilnek, amolyan egyszer használatos eldobható díszletnek tűnt, de még így is teljesen szerethető volt.
Jó volt egy kicsit ismét találkozni, Tanis-szal, Caramon-nal, az örök bajkeverő Surranóval, és Raistlin-nal kinek köpenyénél csak a lelke feketébb….. Mindenképpen megérdemli az 5 csillagot…..

Régen olvastam már a Legendákat, így olyan volt, mintha most olvastam volna először, és még mindig jó! Érdekes figyelemmel kísérni az ikrek kapcsolatának alakulását, míg Tas egy – biztos – üde színfolt a történetben. És mindezt kis időutazással vegyítve a történelem egyik legmeghatározóbb eseményének idején.