Rengeteget hallottam a könyvről, rengeteg negatív dolgot – ezért kicsit féltem belekezdeni. De ha én is leszek az egyetlen a földön, ki kell mondjam: imádtam!
Alapvetően egy (idegesítően, túlzottan) kritikus olvasó vagyok, de mint mindenkinek, nekem is megvannak a magam gyengéi; a mesék, és a hangulatos írásmód. Így hát, bár teljesen érhető, miért nem kedvelik sokan (és ezzel nincs semmi probléma, unalmas is lenne, ha mindannyian ugyanazokat a könyveket szeretnénk) a kedvenc könyveim egy (nagy) részét, amíg teljesen logikátlan, vagy hajmeresztő események nem történnek, szinte minden esetben elvarázsolnak a (pl.) a Rengeteghez, A medve és a csalogányhoz, Ezüstfonáshoz, vagy a Caravalhoz hasonló könyvek.
A Sorcery of Thorns esetében is valami egészen hasonló történt.
Nem mondanám, hogy a cselekményünk bonyolult, különösebben rejtélyes, vagy érdekfeszítő. Ami viszont kifejezetten megfogott, az a (számomra) elképesztően hangulatos, egészen megdöbbentő hasonlatokat használó írásmód, valamint a karakterek, és azok egymással való kapcsolata. Nehezen ismerem el például, hogyan történhetett, hogy józan ésszel tudtam, a szereplőink csak x spoiler, mégis imádtam mindent ami köztük történt. Mármint, mindent. Logikusan belegondolva, elég sok helyen kellett volna felhúznom a szemöldököm, és mégsem tettem, mert a történet egy egészen varázslatos módon került tálalásra, úgy, mintha egy mesét, nem pedig egy YA könyvet olvastam volna (nagyon nem). Az írásmód, az érzések, a varázslatos ötletek totálisan beszippantottak, és nem is eresztettek. Ezt úgy kell elképzelni, hogy tegnap este felütöttem a könyvet, majd beleájultam a lapok közé a fáradtság miatt, és ma reggel pedig azonnal folytattam, és mikor muszáj volt letennem, akkor is a történetre gondoltam.
Teljesen érthetetlen az imádatom a könyv iránt, mert tényleg, a történet magját és talán (megkockáztatom) a kivitelezését tekintve se tudok semmiféle igazán kivételes dolgot megemlíteni, sőt, néhol (esetleges) gyakorlatlanságot (kidolgozatlanságot?) is éreztem (ilyen kis „így történt, mert azt mondtam, de nem tudnám megmondani miért, így inkább beszúrok egy poént” dolgok). De tényleg, mindennek ellenére, imádtam. Mindent. Annyira szerettem a karaktereket, hogy totálisan beleéltem magam mindenbe ami velük történt, még ilyen (baromira idegesítő) hang-reakciókat is kiváltottak belőlem. Sőt, (és most kövezzetek meg) egy pontnál kicsordultak a könnyeim is. Ültem az ágyon, még ha egyértelmű is volt, hogy mire kell számítanom… áh! Erre mondjuk rátett egy lapáttal, hogy a könyv olvasása mellett hallgattam a hangoskönyvet is, és a hölgy, aki felolvasta, olyan szinten jó munkát végzett, hogy csak na! Ahogy életre hívta a szereplőket, hát le a kalappal!
A fél csillag levonás annak szól, hogy egyszer-kétszer elkalandozott a figyelmem (pont ott, ahol ez nagyon nem volt indokolt), és a spoiler kicsit furcsálltam, hogy Nathaniel nem volt jelen. Félreértés ne essék, imádtam a spoiler, még akkor is ha spoiler, csak valahogy érzelmesebbnek gondoltam volna, ha Nathaniel is ott van. Mondjuk neki is megvolt a maga pillanata… „It’s all right.” spoiler.
Megértem, mi zavar sok olvasót. Látom én is a (logikusan gondolkodva) hibákat, de mint mondtam, nekem az ilyen könyvek a gyengéim. A hangulata, a meseszerű, gyönyörű írásmódja teljesen levett a lábamról. Alig várom a következő Margaret Rogerson kötetet! (Remélem nem lesz hosszú várakozás.)