Újjászületés 94% 574 csillagozás

”A hiányból soha nem lehet kigyógyulni, legfeljebb alkalmazkodik hozzá az ember, más igazságokat mesél. Megtanul együtt élni önmagával, az élet iránti nosztalgiával, mint az öregek.”

Az Újjászületés Szarajevó ostromának és egy szenvedélyes szerelemnek a története. A cselekmény úgy indul, hogy a főszereplő, Gemma tizenhat év után fiával visszatér Szarajevóba, egy kiállításra, amelyen élete szerelme, Diego fényképeit is bemutatják. Mindez egy felkavaró időutazásra invitálja Gemmát és vele együtt minket, az olvasókat is, a regényben innentől főként a múltra való visszaemlékezés dominál. Kibontakozik a lapokból egy vibráló, mindent elsöprő nagy szerelem, Gemma anyagságért folytatott szívszaggató harca és a délszláv háború pokla. A nyomasztó, lírai elbeszélést két tiszta karakter, Gemma apja és jelenlegi férje, Giuliano oldja, akik már személyiségükkel is gyógyírként szolgálnak az élet elviselhetetlenségeire. Felkavaró és letaglózó könyv, amelyben a végén található fordulat már meg sem lep igazán. Bár egyben az újrakezdés, a túlélés regénye is, mégsem könnyű olvasmány, hiszen a fájdalom az, ami erőteljesen uralkodik Mazzantini által teremtett világban.

Szarajevó, a rendhagyó város, félig Isztambul, félig hegyi falucska. Sokféle nemzet és vallás olvasztótégelye.
És az olasz pár, a római lány és a genovai fotós fiú, akiknek a sorsa ezzel a várossal elválaszthatatlanul összeforr.
Ígéretes kapcsolatuk a téli olimpia fényeitől diadalittas Szarajevóban kezdődik, és amikor a regény második felében a várost vérben és erőszakban látjuk viszont, a délszláv háború ostromgyűrűjében, addigra már az ő házasságukat is lúgként marja szét a közös gyerek utáni hiábavaló hajsza, a reménytelen vágyakozás.
Van a szépséges stílusban megírt könyvnek egy olyan rétege, ami azokhoz az olvasókhoz fog igazán közel kerülni, akik nyitottak a drámai szerelmi történetekre, azok minden apró rezdülésével együtt. Nincs a szerző párkapcsolat ábrázolásában egyetlen hamis hang sem, mindez nem is cukormázasan édes, mégsem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy irodalmi élmény tekintetében ebben a témában a kevesebb néha több.
Háborús regényként azonban megrázó és felejthetetlen, még sosem találkoztam ennyire gyönyörű szimbolikával arról, hogy a borzalomból és embertelenségből hogyan születhet újjá mégis valamilyen rejtélyes módon a szépség és a remény.
Számomra a könyv elsősorban Szarajevó regénye, a háborúé, a kegyetlen pusztításé. És a legmélyebb sötétségből is kivezető túlélésé.

Mazzantini regényébe nehéz belehelyezkedni, megélni mélységeit, egyszerre megdöbbentő és rendkívül megrázó. Szarajevó ostroma a történelem egyik legkegyetlenebb, legértelmetlenebb vérontása volt, ahol mesterlövészek válogatás nélkül lőttek mindenkit, köztük gyermekeket is. A nagy szerelem, a gyermek iránti vágy, a legkülönfélébb emberi sorsok bemutatása is belesimul ebbe a fájdalmas történetbe. Időigényes, nehezen emészthető olvasmány.

2o2o:

Egy olvasó életében sok kedvenc könyv lehet. Mindegyik más miatt kedvenc; nem is feltétlenül az írástechnika a döntő szempont, hanem jókor olvassuk, hat ránk a hangulata.
De ha valaki megkérdezne, hogy mi életem könyve, akkor gondolkodás nélkül rávágnám, hogy Margaret Mazzantini: Újjászületés című regénye.

Pontosan egy éve olvastam először ezt a csodát, akkor még gazdag ember voltam: megvolt a magam „Diegoja” és „Gojkoja”. „Gojkom” még mindig az életem része, de „Diegom” visszavágyott a maga „Szarajevójába”. Lehetett a közös fészkünk „Rómában” (ez is egy szimbólum a könyvben, ha belegondolunk), ha az nem az ő otthona volt…
Így olvasni a könyvet egészen más élmény volt – talán még mélyebb, mint elsőre. Az újraolvasás során volt türelmem ízlelgetni a szavakat, a mondatokat, hiszen tudtam mi a vége, nem hajtott a türelmetlenségem, csak bele akartam feledkezni Mazzantini világába. Így értelmet nyertek a borítón úszó halacskák (hányszor megjelennek a halak a sorok között!) és a cím is. Annyira át tudtam magam adni az olvasottaknak, hogy szinte én is szerelembe estem a főszereplőkkel, annyira aprólékosan érzékelteti az írónő kettejük különleges kapcsolatát. Én is akartam azt a gyereket, vágytam, hogy megfoganjon. Éreztem Dubrovnikot, Korculát, a napot, a sós tengert és láttam Olaszországot a szikláról…

A könyv párhuzamba helyezi a kívül és a belül dúló háborút. A szarajevói orvlövészeket és a Gemma lelkében pusztító fájdalmat. Az előző elborzasztott, az utóbbi megviselt.

Hosszú út vezetett a szikláig, de nincs újjászületés. Nincs megváltás.

2o19:

Vannak könyvek, amelyek a történetük, mások a szépirodalmi igényességük, megint mások az általuk kiváltott érzések alapján kedvenccé válnak. Egy dolog biztosan közös bennük: meleg kézként a szívemhez érnek, körbeölelik azt. Mindezeken felül megszületett egy új kategória: Mazzantini. Ő egyesítette mindazt, ami eddig egyenként is elég volt. Az utóbbi hónapokban óriási hatással vannak rám a kortárs olasz írók, mindegyikük rendkívül ügyesen nyúl az élveboncolás eszközéhez, de Mazzantini Újjászületése összehasonlíthatatlan bármelyik korábbi olvasásélményemmel.

Olvasom a kritikák között, hogy túlírt. Határozottan tiltakozom: ennyi érzelmet – egy ország, egy nő, egy szerelem történetét nem szabad ennél rövidebben megírni. Nyilvánvalóan hajlam és ízlés kérdése, de nekem kifejezetten szükségem volt ezekre a gyönyörű leírásokra, utánozhatatlan metaforákra, a könyv minden betűjére.

Máskor megállíthatatlanul csorognak belőlem a szavak, azonban erről a könyvről nem lehet méltó értékelést írni, nincs az a gondolat, amely felérne a tökéletességéhez.
Az írónő mértani precízséggel mosta össze egy látszólag össze nem illő pár csodálatos szerelmét (mindezt klisék és rózsaszín bűbáj nélkül), az anyaság iránti vágyból fakadó összes erőfeszítést, a gyermektelen párok fájdalmát, az üresen tátongó méh visszhangzását, az éveken és határokon átnyúló barátság erejét és a délszláv háború borzalmait. Ez utóbbi kíméletlenül mutatja be Szarajevó ostromát: a gyermekekre vadászó orvlövészek kéjes örömét, a robbanó bombák okozta pusztítást, a nemi erőszak, a faji tisztogatás és a gyász húsba vájó fájdalmát. Ablakot nyit a felismerésre, miszerint a háború okozta halálnál csak egy fájdalmasabb: élni és visszaemlékezni.

Egyszerre mosolyogtam és bepárásodott a szemem, de inkább az utóbbi. És olyan dühös voltam, hogy majdnem felrobbantam. Kimondhatatlanul borzalmasak a háborúk, és most megint van egy a szomszédunkban. És rettentő dühös vagyok azokra az emberekre, akik miatt emberek halnak meg, gyerekek, nők, és akik nem halnak meg, azokat megerőszakolják, megkínozzák. És azokra is rohadt dühös vagyok, akik nevető fejecskéket raknak ki azokra a hírekre, amelyek ezekről a dolgokról szólnak. Miközben nagyanyáik és dédnagyanyáik forognak a sírjukban attól, hogy mit csinálnak a drága unokáik, dédunokáik, pedig rajtuk is keresztül vonult a háborús horda…

Péntek Orsolya azt írja: Mazzantini regényének hibája, egyúttal legnagyobb erénye is a részletessége – én pedig pontosan ezeket a szavakat kerestem ahhoz, hogy P.O. segítségével valamit mondjak a könyvről. Hosszas rábeszélésre olvastam el. Egy kedves ismerősöm, ha találkoztunk, mindig megkérdezte, hogy olvastam-e már az Újjászületést. Én meg mindig mondtam, hogy nem, hát még nem. Aztán azt is mondtam, hogy de már láttam a könyvtárban, később azt, hogy már a kezemben is volt, de még nem… Hogy mi tartott vissza? A borítója és a címe. Ilyen egyszerű a dolog. Nem érdekelt a könyv. Végül megnéztem mit írtok róla. Katartikus, felkavaró, sírni lehet rajta, megrázó, lebilincselő, fájdalmas, húsbavágó – ezeket az élményeket sem akartam. De, hogy legközelebb ne kelljen megint magyarázkodnom, végül mégis elkezdtem. Az első 140 oldal nagyon gyorsan ment, örültem is, hogy majd jó véleménnyel leszek róla. Később kezdtem elveszni a részletekben. P.O.: Mazzantini prózájának erejét a szenvtelen részletessége adja. Az első sortól az utolsóig megéltnek tűnik a történet, egy kivételes megfigyelőképességgel megáldott nő, Gemma saját történetének, aki, legyen szó a kilencvenes évek Rómájáról vagy a háborús Szarajevóról, úgy mesél, mint aki minden pillanatra emlékszik (…)_ és tovább: Mint említettük, ez a részletesség az, amely végül majdnem meg is öli ezt a prózát: olyanná válik a történet, mint egy elképesztően alapos filmforgatókönyv, amelyben semmit nem bíznak az olvasó – néző – fantáziájára. Minden ki van mondva. Mértéktartóan, nem ízléstelenül, nem idegesítően – mégis elvész a hozzáköltés lehetőségének finom játéka, az, hogy olvasva váljék teljessé a vérrel, háborúval, élettel, békével, szerelmekkel teli nagyregény. Ugyanakkor hihetetlenül pontosan mutatja meg a Szarajevó–Róma tengelyen az emberi különbségeket, a szarajevói horvát Gojko és családja, valamint a született rómaiak, genovaiak közti távolságot, amelyet mégis semmivé tesz a megmagyarázhatatlan szeretet.
A regény mindazok mellett, amit leírtam róla értékes és fontos könyv. Kiválóan mutatja be a szereplőket, éppen annyira lehet egyszer kedvelni őket, mint amennyire néha nem. Lehet azonosulni a fájdalmukkal, gyötrelmükkel, a reményvárásukkal. Engem mégsem ez fogott meg benne igazán, hanem a Szarajevóban történtek. A háború, amiről jó esetben csak a híradóból hallottunk, láttunk. Kívülről néztük. Mazzantini viszont bevisz minket, ott vagyunk, szinte harcolunk, de ha azt nem is, a sebesülteket kötözzük, a gyerekeket karunkba kapjuk, futunk, továbbmentjük az életet. A regény nekem erről szólt. A menekülés, a befogadás – elfogadás, az emberség, emberiesség könyve. Aktuális téma.

A remény futama. Nincs törvény, nincs igazságosság. Csak a bátorság létezik. Míg a Szarajevói háború félelmetes „élményt” nyújt, az igazi pokol az, ami utána jön.

Nem szabad, hogy Isten bárkinek is megbocsásson?

Gondolatok halraja cikázik ide-oda a fejemben, úgy hullámzanak, mint szédült, fényes kis pontok, ha megzavarják őket a ragadozók. Egyfelé hajtanak, mégsem tudom, mi lesz ebből az értékelésből. Az a baj, hogy túl közelről ismerem Gemmát. És ismerem Diegot. Persze fáj ez. Olyan volt végigolvasni ezt a regényt, mint megszületni. Vagyis, én hasonlónak képzelem azt a küzdelmet, amire már nem emlékszem.
Újjászületés. Így írja, én meg így értem. Vannak történetek, amik után valóban más lesz minden. Nem akarom leírni mégse, hogy így van, nehogy fogadkozásnak hangozzon, üres fecsegésnek.

Volt itt gyönyörűség, öröm, megszállottság, fájdalom és pokol. Szerelem. Gyűlölet. Csalás és csalódás. Háború. Kínhalál. Végig a regényben éltem. Azt éreztem, amit Gemma. Szerettem és rettegtem, szűkölködött a lelkem ebben az iszonyú félelemben. Tobzódtam az önutálatban. Az önsajnálatban. A féltékenységben. A féltésben. A makacs bosszúvágyban, hogy csak azért is életben maradok.
Szegény Gemma. Minden rezdülését értem.

Diego, az együgyű pocsolyafotós. Az apátlan. A gyermektelen. A gyermek maga. Diego, aki csak a szépet látta. Diego, tiszta volt, mint a szűz hó, mint az újszülöttek. Belémászott az Isten. „Istennek nem mondhatsz nemet. Befészkeli magát a testedbe, széttépi a lelkedet.” Ezért volt minden. Hogy el tudja viselni magában az Istent. Szegény Diego. Szerencsés, aki ismer egy Diegot, és szerencsés, aki meg is érti a maga Diegóját. Hiszem, hogy köztünk élnek.

Véletlen csupán, hogy ez a könyv hozzám került. Úgy fogom kerülgetni a polcon, mint a fel nem robbant bombákat a gyerekek a mezőn, mikor rúgják a bőrt. Kicsit azért tartok tőle, pedig már tudom mi áll benne. Csak szegény én magam. Majd megszokom, hogy ott van, és többé talán nem sebez meg, ha újra előveszem egyszer.
Mit mondjak még róla anélkül, hogy túl sokat tárnék fel magamból, és rávegyelek, hogy el akard olvasni ezt a könyvet? Én nem akarnám a helyedben. És ugyanakkor mindennél jobban akarnám.

Olvasási válság. Megesik. Volt már ilyen máskor is, mégis mindig ugyanúgy meglep, mikor éppen beüt. Hát most aztán beütött rendesen. Február közepe van, és ez a harmadik könyv, amit idén elolvastam. Nem ilyen számnál szoktam én tartani ám ilyentájt. A Hitler fúriáit nem szerettem, a Csengőfrász jó volt, ezzel pedig nagyon megszenvedtem. Ez az idei termés eddig. Nem túl rózsás, na. Pedig nem rossz könyv ez. Ha az lenne, a felénél eldobtam volna (na nem sok hiányzott hozzá…). Mert jó volt benne, hogy egy nagyon szép szerelmi történetet megismerhettem. Jó volt az is, hogy láttam egy megrendítő küzdelmet egy gyermekért. Hogy mindent nagyon igényesen, igazán szép stílusban ír meg a szerző. Hogy bemutatta Szarajevót a háború borzalmai alatt, hogy úgy érzem, kicsit jobban értem, és legfőképp érzem, átérzem, mi zajlott ott. Na de… tette mindezt olyan részletességgel, annyira elnyújtva, elhúzva, hogy volt, hogy napokig rá sem tudtam nézni. Nemhogy olvasási kedvet hozott volna, inkább lökött magától el, csináltam én bármi mást a szabadidőmben, csak ezt ne kelljen elővennem.

Aztán persze rájöttem, mi szokott segíteni az ilyen olvasási válságok idején. Hogyan lendülök át legegyszerűbben. Ha előveszem a legnagyobb kedvenceimet, és elolvasok azokból néhányat újra. Így jött ismét az Előttem az élet párhuzamosan, ami tölti a lemerült elemeket, tölti rendületlen. Vele együtt meg ez is lecsúszott végül. És nem bánom, mert szép történet ez, főleg a vége, csak miért, miért érzi úgy sok író, hogy 500 oldal alatt nem is regény egy regény? Pedig a kevesebb néha tényleg több.

Mikor bejelöltem olvasásra itt a Molyon, megütötte a szememet a felső sor: „67. legjobb romantikus könyv a molyok értékelése alapján”. Puff neki, gondoltam, lehet, hogy ezt is kár volt kihozni a könyvtárból. (Épp a héten vittem vissza egy könyvet olvasatlanul, amit botor módon a „Romantikus” címkéjű polcról vettem le. 50 oldalt bírtam belőle elolvasni.) De azért adtam ennek is egy esélyt.

Tehát kellő mennyiségű előítélettel felszerelkezve vágtam bele az olvasásba. Az eleje nem is tetszett. Túl sok volt nekem. Túl sok volt a véglet, a szenvedély, mintha túl lettek volna karikírozva a főszereplők, túl sok volt a kicsit mesterkéltnek ható hasonlatokból és bölcsességekből is. De azért nem volt olyan rossz, hogy félbe akartam volna hagyni. Meg ott volt benne a lehetőség, hogy lesz ez még sokkal jobb is.

Aztán egyre jobban belemelegedtem, bár még mindig zavart a túlságos aprólékosság. Érzelmileg persze már rendesen beültetett a hullámvasútba, ami egyrészt jó, mert láthatóan hatott a regény, másrészt viszont kicsit túl direktnek találtam, túl szándékosnak. Végigjárhattam a gyerekre vágyó, de arra hiába áhítozó fiatal pár kálváriáját, annak minden lehető és lehetetlen stációjával, az egyre görcsösebb és elengedni képtelen ragaszkodással a nő részéről.

Az utolsó 250 oldal viszont úgy söpört végig rajtam, mint egy elemi erejű vihar. Szarajevó. Na, megint. Leírom a nevét, és már könnyes a szemem. Ahogy erről a háborúról ír, a városról, az emberekről, a mindennapi küzdelemről az állandóan ott leselkedő halál árnyékában, az valami elképzelhetetlen, feledhetetlen. Letaglózott. És az utolsó fejezetekben még továbbvitt, egyre mélyebbre.

Mikor befejeztem, csak csellengtem a lakásban, nem találtam a helyemet. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, hogy ez az egész megfeküdte a gyomromat.

Annak ellenére, hogy nem voltam elragadtatva a „szerelmi szál”-tól, a könyv eleje nem fogott meg, a vége pedig komoly lelki teherként nehezedett rám, mégis azt kell mondanom, hogy olvassátok – ez egy nagyon egyedi, rendkívül fontos könyv. Minden fájdalom ellenére úgy érzem, muszáj volt ezt nekem elolvasnom.

Kicsivel később híreket olvastam. És elém került egy kis privát videó arról, hogyan kezdik sorozni Oroszországban a férfiakat, fiatal fiúkat és családapákat az ukrajnai háborúba. Szállnak fel a teherautóra, vonatra, komoly képpel, mellettük síró nők és gyerekek… Mennek a vágóhídra.

Úristen, ezek a nagyfejűek még mindig nem tanultak semmit.