Napjainkban eljutottunk oda, hogy többen meg vannak róla győződve, hogy elérkezett az Antikrisztus. A vélemények persze eltérnek a tekintetben, hogy az Antikrisztus éppen milyen székben ül napjainkban. Egyesek úgy gondolják, hogy a pápai trónt bitorolja, míg mások úgy látják, hogy az USA elnöki székét, esetleg szimultán néhány további közép- és/vagy kelet-európai elnöki vagy miniszterelnöki széket. Ennek megfelelően ismét rendkívüli népszerűségre tettek szert az összeesküvés-elméletek is és a disztópiák is.* Abban mindkét oldal egyetért, hogy (hogy klasszikusokat idézzek) „ez az út biztos a pokolba megy.” Ezért aztán egyesek habitustól, világnézettől, társadalmi struktúrában elfoglalt helyüktől és/vagy élethelyzetüktől függően, szűknek érzik a világot, nem találják benne régi helyüket, eldobják lezárt agyuk kulcsát, vagy épp alkoholba fojtják bánatukat, és nem hat rájuk a józanság szava.
Pedig, ha valamiért jó disztópiákat olvasni, az nem az, hogy azokból rájövünk, hogy minden menthetetlenül odaveszett, hanem az, hogy rádöbbenjük, itt még hála Istennek nem tartunk, de vannak ilyen-olyan aggasztó jelek, amelyekre bizonyos írók felfigyelnek, és meg is próbálják rájuk felhívni a figyelmünket. Mert aggasztó jelek mindig adódhatnak, még azokban a társadalmakban, ahol legalább is a mindennapi kenyér megszerzése az emberek nagy többségének immár nem okoz problémát. Nem árt hát résen lenni, és általában az sem árt, ha párbeszédet tudunk folytatni bizonyos kényes kérdésekről. Ha ehhez hozzájárul egy-egy regény, akkor már nem volt hiábavaló, hogy az író papírra vetette, függetlenül attól, mennyire értünk vele egyet, ha egyáltalán.
Atwood disztópiája ráadásul a klasszikusok egyike – kb. nincs olyan disztópia top-lista amelyikről hiányozna – pedig csak 1 évvel idősebb nálam, én mégsem vagyok még a közelében sem az ehhez fogható hírnévnek. Ennyit rólam.
Mint a jó disztópiák általában, aktuális társadalmi kérdéseket feszeget, jelen esetben éppen a nők társadalmi helyzetét, de emellett hangsúlyosan jelen van benne – ami ugyancsak egy olyan téma, ami engem mérhetetlenül érdekel (irónia nélkül) – a különböző ideológiákkal (jelen esetben a vallással, ráadásul konkrétan éppen a kereszténységgel) való visszaélés.
Mivel ez most újraolvasás volt (ezúttal eredetiben), és semmi kedvem ismételni magamat, egyszerűen bemásolom ide a magyar nyelvű változathoz írt értékelésem linkjét. A benne leírtakkal nagyrészt továbbra is egyet tudok érteni. Íme: https://moly.hu/ertekelesek/1918714
Csak néhány kiegészítés az ebben leírtakhoz:
Elgondolkodtam azon, – ez nem teljesen világos számomra – miért épp az USA-t érintette ilyen mértékben a környezeti katasztrófa, amire tulajdonképpen reakcióként kiépülhetett a gileádi rendszer, és például Kanadát miért nem? spoiler Vagy ha más országokat is érintett, ott miért nem épültek ki hasonló rendszerek?
Azt talán immár érteni vélem, miért van szüksége az ideológiára a rendszernek. A könyvben leírt időszak – és ez mondjuk egyedi ötlet, és megkülönbözteti a Mitől, 1984-től és a Szép új világtól, talán csak a Fahrenheit 451-től nem az általam olvasott klasszikusok közül – a rendszer kiépülésének időszaka. Még nem tartunk a konszolidációnál, viszont ha kellően stabil a rendszer, és kellően az uralma alá tudja venni a fiatalabb generációk nevelését, az ideológiai hozzájárulhat a hosszabb távú stabilitásához.
Még mindig félelmetes, ahogy a vallást használja a gileádi rendszer. Sokan ezért úgy értelmezték – legalábbis úgy látom –, hogy Atwood a kereszténységet támadja. De nem véletlen, hogy a gileádi vezetésben nem találunk egyházi személyeket, sőt, kb. az összes megemlített vallási felekezet és kisegyház a rendszer ellensége. A vezetés – és ez elég egyértelmű – a saját érdekeinek megfelelően próbálja manipulálni a tömegeket. Ez nem zárja ki, hogy egyesen ténylegesen higgyenek a hivatalos ideológiában, de őket általában nem az elitben találjuk meg. Az elitbe tartozóknál inkább azt látjuk, hogy lépten nyomon szegik meg az előírásokat, ha éppen úgy jobb nekik.
Ami kevésbé tetszett, az az, hogy én kisebb hangsúlyt fektettem volna a visszatekintésre, és több teret adtam volna a kialakulóban lévő rendszer bemutatására. Úgyszintén, a visszatekintéseket túlzottan egyszerűnek, rózsásnak éreztem, de ez betudható annak, hogy így működik az emberi memória és így hat a jelen helyzet arra, milyennek látjuk a múltat.
A vége még mindig nem nyerte el teljes mértékben a tetszésemet, de érdekes, és hozzájárult a megbékélésemhez, amit @Gaura_Ágnes írt az utolsó fejezetről.
Engem azért igenis zavar, hogy túl passzívnak érzem Fredét, minden csak megtörténik vele. Nem Katniss-szel akarom összehasonlítani, de Fredénél még talán – bár nem sokkal – a ’84 Juliája is aktívabb, nem beszélve a Fahrenheit Clarisse-éről. Mondjuk mire jutottak vele…
A másik, amit hiányoltam, hogy pont az, ami engem nagyon érdekelt volna – hogyan történt a hatalomátvétel, hogyan alakult ki az érdekszövetség, kik vettek részt benne, és milyen szerepet játszottak (különösen a női résztvevők érdekelnének). Erre leginkább csak az utolsó fejezetben vannak utalások (pl. a Nénik (így volt a magyar fordításban?) közé csatlakozók motivációiról)
Összességében pedig kicsit úgy érzem, ahogy a záró fejezetben az előadó mondja, Gileádban kevés az eredeti elem, de mondjuk annyira újat nem is lehet már mondani, az elemek újszerű szintézise viszont már önmagában szép teljesítmény.
* Utóbbinak persze örülök, mert szerintem több közülük is minden olvasást megérdemel, csak aztán tessék is figyelmesen elolvasni azokat mindannyiunk épülésére.
