Ever since her engagement, the strangest thing has been happening to Marian McAlpin: she can't eat. First meat, then eggs, vegetables, cake, pumpkin seeds – everything! Worse yet, she has the crazy feeling she's being eaten. She really ought to feel consumed with passion. But she just feels…consumed.
A brilliant and powerful work rich in irony and metaphor, The Edible Woman is an unforgettable masterpiece by a true master of contemporary literary fiction.
Eredeti megjelenés éve: 1969
Annyira nagyon, nagyon jó. Kicsit elrugaszkodik a valóságtól, remek szimbólumok vannak benne, és egy tökátlagos hősnő. Még nincs egy éve, hogy olvastam, de szerintem hamarosan újraolvasom, mert ritkán találok ennyire élvezetes, gondolkodós, vicces, társadalomkritikus könyvet. Szuper.
–
Újra (2010): Már elsőre is el voltam ájulva ettől a könyvtől, de ez most még fokozódott. Atwood rengeteg témát tárgyal ebben a regényben, mégsem válik túlzsúfolttá a könyv. Ez egy könnyen olvasható, gunyoros, okos remekmű szerintem. Legszívesebben most rögtön újrakezdeném.
–
Újabb újra (2011)
Az a jó ebben a könyvben, hogy mindig jó, de mindig valami más miatt. Annyi minden van benne, annyi témáról szól, hogy minden egyes olvasásra jut valami, ami addig nem is tűnt fel. A mostani kedvenc témáim a felsőoktatás meg a piackutatás/reklám voltak, amelyekre eddig mindig csak félig-meddig figyeltem. És arra sem emlékeztem, hogy a hősnőnek ilyen szarkasztikus humora van.
Szóval még mindig kedvenc. És van még benne sok újraolvasásra elegendő tartalom.
–
Újra, 2018.
Nemigen tudok már újat mondani, erről a regényről írtam 7+ éve életem leghosszabb és leg-mindenbe-belemenősebb blogposztját, aztán később még egy rövidebbet is – lásd oldalt – és lényegileg nem változtak a régi gondolataim és érzéseim.
Hazajárós könyv, időtálló az életemben, meg önmagában is az – nem tűnik érthetetlenül idegennek/egzotikusnak a 60-as évek – kanadai – közepe most sem, max. valamivel kisebb a nyomás és kevesebben (vagy legalábbis kicsit kevésbé erőszakosan) akarják random mások megmondani, hogyan kéne nőként élni.
(Atwood amúgy némelyik könyvében kissé túl szájbarágósan feminista az én ízlésemnek, de itt nem az. Lehet, hogy azért, mert Atwood előszava szerint ez a regény nem is feminista, csak proto-.
Én meg egyetértek.)
A legeslegelső Atwood, amiről valaha hallottam, hála ennek itt, ahol is a nagy vonalakban felskiccelt tartalom és pár nyersfordított részlet megtalálható. Na, annyi nagyjából elég is volt hozzá, hogy végletes vonzalom ébredjen bennem a történetet illetően arra is, hogy addig is, míg ezt sikerült megszereznem, levadásszam és felfaljam a szerző magyarul elérhető regényeit.
Sértés lenne egyszerűen annyit mondani, hogy „nem csalódtam”. Elképesztően okos, csípős-humoros, ugyanakkor nyomasztó mű ez, olyan éles fogyasztáskritikával (ami éppúgy kiterjed a mindennapos vásárlások során beszerezhető termékekre, mint az éppen divatos elméletek befogadására/emészthetőségére), hogy kést lehetne köszörülni rajta. Atwood örök „kedvencei”, a különféle szélsőségek és a normálisnak kikiáltott állapot határain egyensúlyozó karakterek meg anélkül késztetnek kínos kérdések feltevésére, hogy bárki bármit megpróbálna az olvasó szájába rágni… sőt mi több, válaszolja csak meg őket maga, vagy pukkadjon meg, az első és a harmadik személyű narrátornak is tökéletesen mindegy.
(Még) nincs magyarul. Talán azért, mert nem biztos, hogy ennyi sziporka átültetéséhez elengedő egy normális emberi lény szókincse…
Abszolút kedvenc, évente újraolvasom, bár végül mégsem őt választottam a szakdolgozatom témájának :)
„I gather you're all students, then,” I said.
„Of course,” he said mournfully, „couldn't you tell? We're all graduate students. In English. All of us. I thought everyone in the whole city was; we're so totally inbred that we never see anyone else. It was quite strange when you walked in the other day and turned out not to be.”
„I always thought that would be sort of exciting.” I didn't really, I was trying to be responsive, but I was conscious as soon as I'd closed my mouth of the schoolgirl gushiness of the remark.
„Exciting.” He snickered briefly. „I used to think that. It looks exciting when you're an eager brilliant undergraduate. They all say, Go on to graduate studies, and they give you a bit of money; and so you do, and you think, Now I'm going to find out the real truth. But you don't find out, exactly, and things get pickier and pickier and more and more stale, and it all collapses in a welter of commas and shredded footnotes, and after a while it's like anything else: you've got stuck in it and you can't get out, and you wonder how you got there in the first place. If this were the States I could excuse myself by saying I'm avoiding the draft, but, as it is, there's no good reason. And besides that, everything's being done, it's been done already, fished out, and you yourself wallowing around in the dregs at the bottom of the barrel, one of those ninth-year graduate students, poor bastards, scrabbling through manuscripts for new material or slaving away on the definitive edition of Ruskin's dinner-invitations and theatre-stubs or trying to squeeze the last pimple of significance out of some fraudulent literary nonentity they dug up somewhere. Poor old Fischer is writing his thesis now, he wanted to do it on Womb Symbols in D. H. Lawrence but they all told him that had been done. So now he's got some impossible theory that gets more and more incoherent as he goes along.”
Virago 1980, pp. 96-97
[S]he felt suffocated by this thick sargasso-sea of femininity.
Virago 1980, p. 167
„Well, what's your term-paper on then?” I was intrigued; as much, I decided, by the changing contours of his face as by what he was saying. At any rate I did not want him to stop talking.
„You don't really want to know,” he said. „Pre-Raphaelite pornography. I'm trying to do something with Beardsley, too.”
„Oh.” We both considered in silence the possible hopelessness of this task. „Maybe,” I suggested somewhat hesitantly, „you're in the wrong business. Maybe you might be happier doing something else.”
He snickered again, then coughed. „I should stop smoking,” he said. „What else can I do? Once you've gone this far you aren't fit for anything else. Something happens to your mind. You're overqualified, overspecialized, and everybody knows it. Nobody in any other game would be crazy enough to hire me. I wouldn't even make a good ditch-digger, I'd start tearing apart the sewer system, trying to pick-axe and unearth all those chthonic symbols – pipes, valves, cloacal conduits…. No, no. I'll have to be a slave in the paper-mines for all time.”
Virago, 1980, p. 97
She had been seeing Duncan frequently during the past three weeks, by collusion rather than by coincidence, as formerly. He was writing another term-paper, he had told her, called „Monosyllables in Milton,” which was to be an intensive stylistic analysis done from a radical angle. He had been stuck on the opening sentence, „It is indeed highly significant that…” for two and a half weeks.
Virago 1980, p. 183
„When do you want to get married?” he asked, almost gruffly.
My first impulse was to answer, with the evasive flippancy I'd always used before when he'd asked me serious questions about myself, „What about Groundhog Day?” But instead I heard a soft flannelly voice I barely recognized, saying, „I'd rather have you decide that. I'd rather leave the big decisions up to you.” I was astounded at myself. I'd never said anything remotely like that to him before. The funny thing was I really meant it.
Virago 1980, p. 90
Marian was being, she supposed, what they called “used,” but she didn’t at all mind being used, as long as she knew what for: she liked these things to take place on as conscious a level as possible. Of course Duncan was making what they called “demands,” if only on her time and attention; but at least he wasn’t threatening her with some intangible gift in return. His complete self-centredness was reassuring in a peculiar way. Thus, when he would murmur, with his lips touching her cheek, “You know, I don’t even really like you very much,” it didn’t disturb her at all because she didn’t have to answer. But when Peter, with his mouth in approximately the same position, would whisper “I love you” and wait for the echo, she had to exert herself.
183. oldal
