Nehéz Atwoodról valamirevaló értékelést írni, mert leginkább csak sikongatni és lelkendezni tudok a könyveiről, miszerint „Ó, ez csodálatos!”, „Zseniális!”, ezért is húztam-halasztottam a dolgot ilyen sokáig.
Az alaptörténetet három nő adja, akiket egy közös ellenség kovácsol össze: egy negyedik, Zenia, aki mindhármuk életéből ellopta a legfontosabbat, a szerelmet/a Férfit. Zenia úgy lopódzik be mások életébe, mint egy parazita, beférkőzik az ember bőre alá, és mindegyik szereplőnek máshogy meséli el az élettörténetét – úgy csűri-csavarja, hogy az a lehető legjobban szolgálja érdekeit. A három nő tipikus poszt-feminista karakter, ha szabad ilyet mondani: Tony történelemprofesszor, aki a háborúkra specializálódott, Roz sikeres üzletasszony, Charis pedig egy szigeten élő, ezotériába és jógába bolondult hippi. Zenia pedig minden, amit a nők nem szeretnek nőtársukban látni; gyönyörű, manipulatív, okos, és ami a legfontosabb, van hatalma a férfiak fölött.
Szerintem Atwood két dologról ír nagyon jól, a nőkről és a szexről, és itt is kapunk mindkettőből bőven. Nyelvezete ugyanolyan színvonalú, ahogy azt megszokhattuk tőle – és itt külön kiemelném Ulla Danielsson fordítását, ami zseniális. Valahogy mégis kicsit visszás volt nekem a történet. Adott a három erősönállófüggetlen nő, és mégis, az egyetlen, amivel meg lehet sebezni őket, az a FÉRFI hiánya. Most akkor mit szeretne nekünk Atwood mondani? Szeretetre van szükségünk, vagy férfiakra? Illetve Zenia, a megtestesült gonosz csúfos véget ér a történet végén, de valahogy kicsit sietősen – össze lett varrva az a seb, de elfelejtették utólag kivenni a varratból a cérnát.
Illetve nagyon sajnálom, hogy csak azután került kezembe, miután megírtam a szakdolgozatom Majgull Axelsson: Áprilisi boszorkány c. művéből, mert a két történet szinte ugyanaz. Ami persze azt (is) mutatja, hogy nincs igazam, amikor megkérdőjelezem a történet fontosságát és igazságtartalmát, hiszen érdemes volt újra elővenni.
