Pénelopeia 85% 103 csillagozás

Hallgattassék meg a másik fél is!

Margaret Atwood 2005-ös regénye az Odüsszeia másik, az olvasók előtt eddig rejtve maradt oldala. Odüsszeusz és Pénelopé házasságának azon részeiről hull le a lepel, amelyek a korabeli férfiközpontú szemléletmódnak köszönhetően kimaradtak a híres legendából. Az írónő teljesen új, modern köntösbe öltöztetett történetében megőrizte azokat a főbb motívumokat, amelyekről egyből felidéződnek bennünk a jól ismert mítosz elemei. Azonban itt nemcsak a beszédmód más, de a hangsúlyok is teljesen máshová kerülnek. Pénelopé visszaemlékezésének középpontjában a saját gondolatai és érzései állnak. Az ithakai királylány szemszögéből nézve a hős Odüsszeusz egy kicsapongó, hazudozó és idősödő gyarló férfi, aki cseppet sem töri magát azon, hogy mihamarabb visszatérjen a magára hagyott feleségéhez és időközben felnőtté vált fiához. Az írónő Pénelopé álarca mögé rejtőzve a tőle megszokott, kissé cinikus hangnemben bírálja ezt a férfiak uralta kemény és erőszakos világot, ahol a nők többnyire láthatatlanok és szinte észrevétlenek maradnak. Atwoodnál viszont igenis van hangja a nőknek, hiszen Pénelopé emlékeit időről időre megszakítja a 12 lány kórusa, akik változatos hangnemben, minden alkalommal más-más hangszínt megütve tárják elénk a háttérben meghúzódó valóságot, a nőkkel szemben elkövetett rengeteg abúzust.

Egy igazán egyedi, ravaszul megírt történet, ami egyúttal rávilágít a mai napig aktuális megoldatlan társadalmi és szemléletbeli problémákra is. Egy olyan profi átirat, ami tényleg tud újat nyújtani a mítoszt már jól ismerő olvasóknak is.

Ellentétben a mindenki által felmagasztalt Akhilleusz dalával, ami a tavalyi év egyik nagy csalódása volt számomra, ez a könyv egy valóban élvezetes utazás volt a görög mitológia világába.

Pénelopeia, azaz az Odüsszeia Pénelopé szemszögéből. Már ez az alapötlet is nagyon eredeti, a kivitelezés pedig még inkább: egyes szám első személyben megírt narratíva és túlvilági elmélkedés, ahol a naív-őszinte hangnem igencsak becsapós. A szatirikus kórusbetétek hamar felkeltik a gyanút, hogy itt senki sem mond egészen igazat, de miért is tenné, hiszen a történetmesélés ősi lényege érvényesül, ahol látszat és valóság határa elmosódik, a szubjektív nézőpont elsődleges. Atwood zseniálisan manipulálja az olvasót, miközben a görög drámai légkört is megidézi.

A könyv indirekt hozadéka, hogy újra fellapoztam az Odüsszeiát is, ami megdöbbentően jó. Most is és mindig.

Egy abszolút érdekes átírás, amit egyszer jó volt, hogy elolvastam, de többször nem valószínű, hogy olvasnám. Az írónő eddigi köteteihez képest ez szerintem gyengébb, mint a többi.
https://www.youtube.com/watch…

Egy jól megírt történet, az Odüsszeia Pénelopé és a szolgálólányok szemszögéből.

Penelopé életét ugye az Odüsszeiából ismerjük. A hűséges feleség, aki várja haza harcoló, majd kalandozó férjét. Ugyanakkor megfelelő párja a furfangos hősnek, hiszen kicselezi a kérőket. Csakhogy van a mítosznak néhány homályos része. Például, hogy miért is akasztotta fel Odüsszeusz és fia azt a bizonyos 12 szolgálólányt.

A regényben Penelopé meséli el életét, közben pedig mint valami görög kórus meg-megszólalnak a szolgálólányok is, különböző stílusokban a saját szemszögükből téve hozzá a történethez, amelynek amúgy is rengeteg változata terjengett, s Homérosz név alatt csak egyet hoztak össze. Felvonulnak a regékből, mondákból, Iliászból, Odüsszeiából ismert alakok, van akik csak épphogy említést érdemelnek, de van akik komolyan beleszólnak a történet folyásába, mint Helené, aki Penelopé unokanővéreként jelenik meg, s aki még holtában is igyekszik kihasználni, hogy az ismert világ legszebb nőjének tartották.

Részletesen: http://olvasonaplo.net/olvasonaplo/2007/07/04/margaret_…

Aztán Pénelopé érdekel-e valakit az Odüsszeiából? Vagy róla elég annyi, hogy okos volt, meg szemérmes, meg hűségesen várta haza hős Odüsszeuszát a mindenféle kalandokból?

Tetszik, hogy Atwoodot érdekli Pénelopé. Egyébként is szeretem az alternatív történeteket, és érdekes volt ezt is olvasni. Mert bár a nem-alternatív mű is bejött nekem (legalábbis másodszorra, rövid magyarszakos karrierem során, mert gimiben még túl kicsi voltam hozzá szerintem), az Odüsszeia határozottan nem Pénelopé miatt emlékezetes számomra. Az Odüsszeiából én is csak a szokásos macsó-dolgokra emlékszem, meg O. leleményességére, na és persze a rózsásujjú hajnalra, ami mintha egyfolytában kélne ki a ködből.

A Pénelopeia ugyanerről szól, csak nem O., hanem P. szemszögéből (de sajnos nem eposzi terjedelemben, pedig szívesen olvastam volna P. kalandjairől többet is).

Érdeklődött egyébként egy ismerősöm, hogy mit olvasok, elmondtam neki röviden, mi ez, mire azt kérdezte: és az nem unalmas? Mégis mivel töltötte Pénelopé az idejét? Elment sétálni, bandázott a barátnőkkel, meg kémlelte egy kicsit a tengert?

Ha nagyon vad feminista lennék, biztos a torkának ugrottam volna az implicit ősmacsó feltételezés miatt, hogy a nő élete megáll, ha nincs ott a férfi. De én szelíd vagyok, úgyhogy csak elmeséltem, hogy nem, nem unalmas, mert P.-nek voltak gondolatai, ötletei, tervei, cselekedetei O. távollétében is, és ez amúgy se valami Szabó Lőrinc-i lámpalecsavarós módon működik.

Az igazság persze az, hogy P. életét, terveit és cselekedeteit igencsak erősen meghatározta az, hogy ő nő, és szinte mindig kénytelen volt alárendelni magát vagy konkrét személyekben megtestesülő, vagy diffúz hatalmaknak (férj, rokonok, régi bútordarab-szolgák, meg a társadalom úgy egészében). Atwood meg jól megmutatja, hogy P. ennek ellenére is féltve (és viszonylag sikeresen) őrizte önmagát – ami pár ezer évvel ezelőtt valószínűleg elég nehéz lehetett.

Ennek ellenére nem vagyok annyira elalélva ettől a műtől, mint Atwood egynémely más művétől (főleg az Edible Woman-től és a Vak bérgyilkostól) – fene tudja, nekem ez kicsit rövid (én meg jobb szeretek Atwood-féle nőalakokról minél több oldalon olvasni), és egy kicsit sűrűn-feminista (én meg jobb szeretem, amikor egy Atwood-regényben a feminizmuson kívül még minimum háromezerféle egyéb agyalnivaló is van, itt meg nincs annyi, csak mondjuk ötvenféle).

Egy újabb Odüsszeia-könyv; most már Márai Sándor, Robert Graves és Margaret Atwood után talán neki sem kell fognom az eposznak, mert mindenik regény más-más aspektusra koncentrál még úgy is, hogy alapvetően mindhárom a női szemszöget, a helyhezkötöttséget és a várakozást helyezi a középpontba – szóval lassacskán a részekből összeáll az egész. De a gestaltpszichológia óta tudjuk, hogy az egész több, mint a részek összessége, szóval igen: el fogom olvasni az Odüsszeiát is.
Atwood két eposzrészletet tesz a könyvének mottójául: az egyik Pénelopé hűségéről, a másik pedig a szolgálólányok brutális felakasztásáról szól. Ezekből a részletekből indul ki aztán, és szólaltatja meg a feleséget és az E/1 elbeszélést megakasztva a lányok különböző műfajú, ironikus kórusát.
Az elején örültem annak, hogy ez egy rövidke kötet, de később ezt már nem tudtam a könyv előnyére írni. Ezt a húszévnyi várakozást és a bonyolult, úrnő–szolga közötti kapcsolat elmélyülését és jelentőségét ugyanis kellő súllyal nem tudta itt meggyőzően bemutatni Atwood. Pénelopé alvilági trécselése, az eljövendő korokra vonatkozó könnyed, odaszúrt hozzászólásai pedig még jobban elvették a komolyságát ennek az egész témának. Kissé olyannak tűnt nekem így a könyv, mint egy iskolai fogalmazás az Odüsszeia témájára szabadon egy kvázi egyéni ötlettel (a szolgálólányok nem is voltak olyan elvetemültek, spoiler), de gyengécskén megvalósítva. És ami még zavart: mostanában annyi bravúros versformájú szöveget olvastam, úgy hozzászoktam a gördülékeny rímhez és ritmushoz, hogy roppant kellemetlenül hatott néhány kórusdarab. Nem tudom, hogy eredetiben milyen, de egyrészt: az Alias Grace versbetétei elég korrektek voltak, másrészt: felfedezni véltem próbálkozást a rendes rímelésre nem is csak ragokban, de két-három szótag erejéig is, viszont az összhatás nagyon fülcsikorgató volt, nem hogy folytak volna ezek a kórusszakaszok, hanem nyikorogtak egymás után. Pl. … Odüsszeusz … hazajutsz … ha hazudsz; … elborult … háborút … nekünk kiút.
A témát tehát fontosnak tartom (mi van a sorok között, a hőstörténetek női oldala, a nők elleni indokolatlan erőszak* felszínre hozása és nem eltussolása), de a megvalósítás nem nyerte el a tetszésemet.

* Ez a megfogalmazás elég szerencsétlen, mert azt jelzi, hogy létezik indokolt erőszak, és ezzel nem értek egyet. De úgy értve indokolatlan, hogy még csak nem is vérbosszúról vagy valami konkrét személyes sérelem megtorlásáról van szó, mint pl. Klütaimnésztra meggyilkolása esetében, hanem csak egy ún. elv és megvalósíthatatlan idea vezet a pusztulásba, pl. itt: legyetek szűziesek, de ne merészeljetek nemet mondani.

Az Odüsszeia Pénelopé szemszögéből elmesélve. Kifejezetten izgalmasnak és lendületesnek találtam a történetet. Érdekes volt ebből a szemszögből megismerni. Tetszett, hogy Pénelopé a saját szavaival mesélte el, a túlvilágról és a mai korból visszatekintve tömören és lényegre törően, mégis nagyon olvasmányos és választékos stílusban. Elgondolkodtatott és kikapcsolt egyszerre.

Mert minden éremnek két oldala van. A valóságnak meg száz arca. Mindenkinek megvan a saját nézőpontja, és mindegyik igaz, miközben egyik sem. Továbbá, hosszú az út lélektől lélekig, és a kommunikáció függőhídja gyakorta leszakad félúton. A kultúrantropológiai vagy a feminista nézőpont pedig további bonyodalmakat rejt.
A könyv humoros is, tartalmában és stílusában eredeti is, de egyiket sem viszi túlzásba, maradtak benne kiaknázatlan lehetőségek. És tudom, illetlenség mindenféle összehasonlításokat tenni egy értékelésben, de A pillanat Szabó Magdától messze-messze felülmúlja, minden tekintetben.

Minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő. Igen, már az ókorban is! Nagyon tetszett ez az új szemszög, a mítosz új megvilágításban. Nagyon szépen van megírva, régi történet 20-21.századi közbeszúrásokkal, női fortélyokkal és ravaszsággal!