MaddAddam (MaddAddam-trilógia 3.) 90% 172 csillagozás

Köszönöm nektek a halat. Akkor most újramesélem Guvat és Gazella történetét.
Ne, kérlek még ne énekeljetek!

Ahogy Az özönvíz éve sem egyszerű folytatása a Guvat és gazellának, inkább párhuzamosítás, egy új látószög nyitása, a harmadik kötet is pontosan valami ilyet csinál, miközben azért néhány lépést mégis teszünk előre.
Atwood viszonylag átlátszó írói technikákat alkalmaz, hasonlóan az előző kötetekhez, mégsem tudom megunni. Sőt, mivel a tempó ezúttal határozottan lelassul, a helyszínek, a szereplők pedig már mind ismerősek, a nyugodt, ráérős próza most kifejezetten lehetővé tette, hogy akár visszamenőleg is eltűnődjek a regények szerkezetén és a trilógia köteteinek egymáshoz való viszonyán. A felépítés ugyanis mindenütt hasonló: ugrálunk az idő- és nézőpontok között, a visszaemlékezések strukturálják a cselekményt, újramesélésük építi a jelent – utóbbi a zárókötetre halmozottan igaz.

A mozgástér ezúttal minimális, a világ beszűkül, és szinte komikus az a sorsszerűség, ahogy a maroknyi túlélőről is rendre kiderül, valahol, valamikor a múltban már keresztezték egymás útjait. A szálak sokadik ilyen összekötése után aztán úgy döntöttem, mindennek semmi köze a realitáshoz, legalábbis nem kell túl komolyan venni ezeket a fordulatokat. Végeredményben minden a mítoszteremtést szolgálja, abba az új történetbe rendeződik, amit a guvatkák magukkal visznek, vagyis átmenekítenek a jövőbe. A hagyományozásra, az emlékezésre szánt történetekbe pedig ok-okozati láncok, ismétlődések és világos kapcsolódási pontok kellenek, hiszen a mítosz arra szolgál, hogy a világ értelmezhető legyen.

Régen éreztem úgy, hogy ennyire helyén lenne a trilógia, mint formai megoldás: az első kötet felkavaró volt, bizarr és nyomasztó, a második kibontotta a kérdéseket, elágazásokat és alternatív válaszokat kínált, ez a harmadik kötet, ez pedig a levezetés, a belenyugvás könyve. A guvatkák és gömböcök világának hajnala, ahol az ember veszélyeztetett fajként van már csak jelen. Kihalni esélyes…

Kifejezetten érdekes, hogy lényegileg ugyanazok az írói fogások és stiláris eszközök, amik A vak bérgyilkos olvasásakor annyira elbűvöltek, itt inkább hidegen hagytak, rosszabb pillanatokban kissé idegesítettek. Valószínűleg az érdekes történéseket, az un. cselekményt hiányoltam, lassullottam.

Mert azért ez a trilógia csak nem tisztán szépirodalom. Egy ilyen preapokaliptikus disztópiával váltakozó posztapokaliptikus jövés-menés, nevezzük akár sci-finek, akár jövőben játszódó kalandregénynek, megkívánna azért némi dinamikát. Bármennyire is érdekes ötlet, hogy egy harmadik nézőponton keresztül is megtudhatjuk, hogyan jutottunk idáig. Miközben az első rész óta nem vált érdekesebbé vagy bővebbé maga a világépítés.
Jó hír azért, hogy valamiféle végkifejlet felé eltöntörög azért a három kötet összefonódott cselekményszála a végére, miközben kicsit minden mindennel összefügg, amit én ugye mindig nagyon szeretek.
Atwood stílusát meg mostanra annyira megszerettem, hogy a nagyon na jó, kicsit unalmas dolgokat is szívesen olvasom tőle.

Ja igen, és a humora! Hát elképesztő, Margaret Atwood milyen humorérzékkel rendelkezik, roppant mulatságos a regény időnként, nagyon sokat kacagtam. Ó, $@!%! :D

Erényei ellenére számomra nem működött a regény.
Nem érzem, hogy lett volna értelme megírni ezt a könyvet, vagy legalább is nem ad hozzá valami sokat az előző két kötethez. Igen, lezárja Jimmy és a Kertészek találkozását, és megtudunk bizonyos dolgokat a Guvatkákról meg Zeb történetéről (teszem hozzá, egyik sem annyira érdekes, hogy ilyen hosszan kelljen olvasni róla), de mindez így még kevésnek érződik számomra. Olyan ez az egész, mintha a MaddAddam úgy akarna működő regény lenni, hogy minden fontos vagy érdekes dolgot az előző részekből (különösen az elsőből) kölcsönöz.
Azzal meg tudtam barátkozni, hogy itt mindenki ismer mindenkit. Mert már az első kötetben is érezni, hogy ez a tér inkább mitikus, nem tudjuk meg például, hol is van a Mint-A-Makk vagy más Kampuszok és a plebsztelepek, ahol Jimmy és Glenn/Guvat (vagy Toby) megfordul. Ilyen szempontból semmi kivetnivaló nincsen benne, hogy mindenki találkozott korábban mindenkivel. Viszont ott már erősen rezeg a léc, hogy mit is tudunk meg ezekről a régi találkozásokról. Vagy indokolatlan az egész, és olyan dolgokat magyaráz meg, amik igazából nem igénylik a kifejtést spoiler, vagy még ebben a mítoszban is hiteltelenek spoiler

Ezek mellett volt még pár dolog, ami miatt a regény utolsó 100 oldalát kifejezetten mélyrepülésnek éltem meg.
– A gömböcök. spoiler
– Jimmy spoiler
– a Guvatkák és emberek sorsa. spoiler
– Zeb és Toby spoiler

Ja, igen, Tobyból és abból, mit összeagyal Zebbel kapcsolatban, nagyon elegem lett… Zeb legalább kőegyszerű valaki, őt el tudtam viselni végig.
Az emberek közti óvodás civódás meg a „te húztad meg a hajam” szintű évődés is sok volt…
És lássátok, hogy van önkritikám: a Guvatkák és az ő történeteik azért nem kerülnek a negatív kalapba, mert tudom, hogy nincs humorérzékem :P de van :P Szóval bármennyire is zseniális, amit Atwood kitalált meg felépített, a harmadik kötetben azt éreztem, már nincs semmi ötlete, és kényszeresen le akarja kerekíteni a dolgokat. Ehhez pedig újra felmelegített néhány dolgot, meg kényszeresen túlmesélt egyes epizódokat, hogy aztán olyan véget hozzon össze, ami számomra nem illett a Guvat és Gazellában elkezdett vonalhoz.

Az első részből megismertük a guvatkák történetét. A második részből megismertük a Kertészek történetét. Kétszer is megismertük a világ végének a történetét. Maradt még valami tét, valami izgalom a harmadik részre? Nem különösebben, de ez egyáltalán nem is hiányzik a könyvből. A túlélők összejönnek, jókat mesélnek egymásnak, a kétbőrűek és a guvatkák pedig megpróbálnak közös nevezőre jutni. (Nem, most nem kell arról beszélnünk, hogy mi az a nevező.) Zeb, aki B.Meg barátja, a titokzatos Ádámról mesél, aki néha Vad, máskor pedig Egyes, de egészen biztosan nem Gyagyás*. A történetek pedig lassan eloszlatják azt a közkeletű félreértést, hogy a mai emberiség kihalása valami hatalmas tragédia lenne. Legfeljebb tragikomédia, ami viccesen groteszk mesék formájában hagyományozódik át a jövőre.

* A mad az angolban többjelentésű szó, aminek a gyagyás nem adja vissza a kétértelműségét. A vad ellenben a regények kontextusában szerintem nagyon is találó, és többféleképpen is értelmezhető. spoiler A különféle szójátékok egyébként többnyire nagyon is frappánsan jelennek meg a magyar szövegben, így nem értem, miért épp a címszereplő neve maradt meg egy hibás angolsággal előadott nyelvtörő formájában.

Ebben a részben ismét más szemszögből ismerhettem meg az özönvíz előtti időszakot, többek között Zeb életéről. Most is úgy gondolom, hogy kicsit sok benne a véletlen egybeesés, de ez a könyv is érdekes volt, és ezzel kerek a történet.

Furcsa ez a sorozatzáró kötet, mert olyan, mintha egy töltelék második rész lenne. Bont ki szálakat, amiket az előző részekben megismertünk, magyaráz meg jobban dolgokat, de sokat nem ad hozzá a világhoz és a történethez.
Furcsa, mert lassúsága és önismétlései ellenére szerettem olvasni, mégis alig maradt meg belőle valami konkrét. Mivel a guvatkák és a kertészek történetét már eddig is ismertük, és tudjuk, hogy hogyan jutottunk ide, nagyon kevés olyan pont volt, ami konkrétan ehhez a könyvhöz kötődik. Ráadásul ezen pontok egy része -pl. a Gömböcök története- kicsit sután illeszkedik a nagy egészbe. Lezárást, vagy feloldozást sem igazán kapunk, marad az, ami eddig is volt: az emberi faj veszélyeztetett lett.

A befejezéshez érve kissé hiányérzetem támadt, hiszen szerettem volna részt venni ennek a kitalált világnak és fajoknak az életben, de a jövőről nem sok szó esett.
Kicsit visszamentünk az időben, Zeb életébe láthattam bele, megtudhattam hogyan került a kertészek közé, milyen kalandban és veszélyben volt része, hogyan épült fel az egész szervezet. A jelen nem volt túl hangsúlyos, a Guvatkákkal való kommunikáció fárasztó volt, mindemellett sokszor élveztem Tobyt nagyon megkedveltem, de az állandó féltékenysége valahogy nem idevaló volt, ebbe a történetbe. A gömböcök pedig bizarr szereplőivé váltak a könyvnek, kell ide is bőven nyitottság, ahogy az egész trilógiához. A befejezésben, a fajok közti kapcsolatok érdekes alakultak, Guvatnak sikerült amit eltervezett, még ha magas ára is volt ennek.

Kevésbé tetszett, mint a sorozat első két része, de még így is messze jobb köny azoknál, amikre kevesebb, mint öt csillagot adok.

Folytatódik a mese, a korábban megismert túlélők pár napját kövehetjük nyomon, harc a túlélésért. De a könyv lényegét nem ez adja, hanem a visszaemlékezések, az esti történetek, főleg Zeb életét ismerhetjük meg részletesebben, ezáltal megint egy más nézőpontot kap az özönvíz előtti letűnt világ. És ez egy beteg történet. Pár hiányzó láncszem, életek eddig nem ismert összefonódása, mindez szépen lassan elmesélve.

És persze ott vannak a guvatkák, már-már főszereplővé lépnek elő, aktívan alakítják a cselekményt, viszont így előkerült közülük egy szereplő, akinek a létét nem érzem jogosnak, ellentmond a guvatkák tervezésének.

És most énekeljünk.

A befejező kötet talán egy picit elmaradt a korábbi két kötethez képest, de érdekes volt megismerni Zebet, és örültem, hogy Toby is mesélő maradt. Helyükre kerülnek a kirakós hiányzó darabjai. Leginkább azonban a guvatkákat kedveltem meg ebben a részben. Nagyon jó volt, ahogy mesélt nekik Toby, sokat nevettem ezeken a részeken. Feketeszakáll karaktere is jó volt, ahogy fejlődött és változott.

Többet vártam, sokkal többet, mégsincs a végén hiányérzetem. Épp annyit kaptam, amennyire valóban szükségem volt.