Legvégül ​a szív 82% 143 csillagozás

”Az emberi elme végtelenül befolyásolható.”

Atwood friss magyar megjelenéséről ez a rövid idézet mindennél többet elmond. A Legvégül a szív ugyanis egy sajátos szituáción át a társadalmi kontroll és a szabad választás témáját járja körül.

A fiatal házaspár reménytelinek ígérkező közös jövőjét hamar kettétöri a gazdasági válság, egyetlen tulajdonuk egy autó marad, melyben lakva próbálják túlélni a napokat. Kilátástalan helyzetükre csodaként nyújt megoldást a Pozitron Projekt. Ebbe beszállva egyik hónapban kényelmes otthon és tisztes megélhetést biztosító munka, míg a rá következőben fegyenclét a börtönben várja őket. Minden párnak van váltótársa, így a lakások sosem maradnak kihasználatlanul. A munkanélküliségre, a nélkülözésre és a szegénységből fakadó, megszaporodott bűncselekményekre megoldást nyújtó projektről azonban szép lassan kiderül, hogy jobban korlátozza az emberi jogokat, mint azt bárki is sejtené. A rendkívül olvasmányos írás néhol disztopikus szappanoperaként hat, a bizarr Las Vegas-i jelenetek és Win nagyi bölcsességei pedig új, az írónőtől merőben szokatlan színt hoznak be. Ám a regény végére érve igen fontos és aktuális kérdéseket kapunk az emberi jogok sárba tiprásáról, a testi önrendelkezés jogainak megsértéséről és a segítő szándékba bújtatott, az ember befolyásolhatóságát kihasználó társadalmi kontrollról. Nem a szokásos Atwood minőség, ám az írónő kedvelőinek kihagyhatatlan olvasmány.

A férfi ezután elveszíti az eszméletét. Majd leáll a légzése. Legvégül a szív.

Charmaine, Charmaine, suttogja a vékony hang a fejében. Mekkora szélhámos vagy te.
Te is, feleli neki.

Miért nem oszt neki az élet valami hihetőt, a változatosság kedvéért?

* * *

Látszatregény.
Olvasás közben is vissza-visszatért a gondolat, de azóta is felbukkan, amikor eszembe jut a könyv, hogy a Legvégül a szív számos egyéb olvasata mellett a látszat hatalmáról és a titkokról szól.
Az emberek többsége nagyon sokszor gondolkodás nélkül elhiszi, amit lát, ugyanakkor különböző helyeken vagy társaságokban egészen másképp tudunk viselkedni. Hétköznapi példa erre Charmaine és Stan élete, a külön és az együtt töltött idő, az, ahogy egy idő után szinte színjátékot játszanak egymás előtt. De az igazán kiemelkedő Consilience városa, ami eleve egy színjátékra épült, és olvasói szemmel az első pillanattól egyértelmű volt, hogy a háttérben csupa olyasmi rejlik, ami az egyszerű lakóknak eszükbe sem jutna. spoiler
A Legvégül a szív egyszerre tanulságos és olvasmányos könyv, érdekes, bár néha kissé furcsa vagy bolondos. Egy része volt, ahol nekem leült a sztori spoiler, ettől függetlenül szerettem olvasni, és bátran ajánlom mindenkinek.

Azt szeretem Atwood könyveiben, hogy bírmiről is ír, mindig az ember, és az emberi kapcsolatok állnak a középpontban.
Jelen regényében egy házasság dinamikáját vizsgálta végletes körnülmények között. Van itt ugyanis jóban, és rosszban, meg még rosszabban is. Minden helyzet máshogy nyomja rá a bélyegét Stan és Charmaine kapcsolatára, és minden szituáció más elfojtott emlékeket és vágyakat hoz a felszínre.
Kettejük kapcsolatán kívül Atwood újfent bebizonyította, hogy a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút korrumpál. Hiába indul ugyanis az ikerváros kísérlet magasztos célokkal, a vezetők a végén itt is megmutatják, hogy az ember milyen könnyen megrontható, és az önös célok érdekében milyen egyszerű módosítani a szabályokat, és befolyásolni a tudatlan, elnyomott tömegeket.
Nem ez az írónő legjobb regénye, de azért itt is megmutatja, hogy miért kell rá annyira figyelni, és miért lehet szeretni az írásait.

Természetesen kellemes olvasmány, mert hát hiszen Atwood nemigen ír kellemetlen szöveget.
Van azért egy bizonyos hangulati-stiláris furasága, meg maga a disztópia is olyan túlegyszerűsített, szinte jelzésértékű benne (a karakterek meg pláne), hogy leginkább Philip K. Dick regényeit juttatta eszembe. Nem tudom, szándékos-e a hasonlóság esetleg. Atwood tollából azért ez némiképpen váratlan volt.

Ezt most egy kicsit, úgy érzem, elkomolytalankodta Atwood, aki lehet, hogy a legutópisztikusabb disztópiaíró címére pályázik. Mondasz neki három szót, és abból ír egy disztópiát. Na, ebben a könyvben többféle disztópikus elemet vegyített, de valahogy egy idő után spoiler, már csak azt vártam legyen vége, annyira nem lehetett komolyan venni.

Margaret Atwood az egyik kedvenc írónőmmé vált és legutóbb magyarul megjelent regénye már az ötödik olvasmányom volt tőle. Ezáltal most már ismerem egyedülálló írási stílusát és különleges gondolkodásmódját.
A cselekmény mellett nekem főleg azok a kérdések váltak érdekessé olvasás közben, amik társadalmi témákat feszegetnek, illetve a férfi-nő kapcsolatról szólnak. Ilyen például a társadalmi közösségvállalás kérdése, hol kezdődik az egyén és hol a közösség felelőssége egy probléma megoldása során. De főleg azok a részei tetszettek legjobban a történetnek, ahol azt mutatta be Atwood, hogy Stan és Charmaine házasságának dinamikája hogyan alakul, ha az egyik fél elbizonytalanodik a kapcsolatot illetően. Érdekes volt látni, hogy Consilience városán kívül, azaz a projekt előtt mennyire kapaszkodott egymásba a két ember, azonban bekerülve a projektbe megváltozott minden. Összetartásuk és bizalmuk a másik felé megrendült, látszólag végérvényesen, bár a könyv végére az írónő rendesen megcsavarta a szálakat.
Bővebben: http://pandalanyolvas.blogspot.com/2021/08/blogturne-ma…

Azt szereten Atwoodban, hogy bár mindig ugyanarról ír, de mégis mindig másképp, minden regénye egy új univerzum. Ez most olyan, mintha Atwood Zimbardo, Calhoun és Vonnegut együttműködésével leült volna könyvet írni, szatirikus, és végtelenül épít az átlagemberben lakozó gonosz és buta belső énre. Nem, senki sem szimpatikus,
Charmaine és Stan egy autóban élnek a nagy gazdasági összeomlás után, de van egy lehetőség, az éhezésből, mosdatlanságból, a napi küzdelemből jelentkezhetnek egy kísérleti városba, Pozitronba, ahol egy tökéletesen kontrollált, megfigyelt, ámde minden kényelemmel felszerelt, 50-es éveket idéző kisvárosban lakhatnak… minden második hónapban. A közbülső hónapokat egy börtönben töltik, ami még mindig sokkal idillibb, mint a kinti élet, eközben a házukban egy másik pár él. A szerződés élethosszig szól, és tilos keresni a kapcsolatot a velük váltásban lévő párral. Charmaine és Stan házassága a regény elején sem a kölcsönös szeretetről, tiszteletről, egyenrangú együttműködésről szól, mindezt a steril Pozitronbeli életük még unalmasabbá teszi. Charmaine unatkozik, megismerkedik az őket váltó pár férfi tagjával, Stan pedig unatkozik, és nyomozni kezd. Hogyan reagál minderre a város mindentlátó üzemeltetése?
Atwood most is az egyén és a társadalom érdekeit ütközteti, most is a szabad akarat és a szabályok létjogosultságán mereng, de egészen új eszközkészlettel. Megint.

A MaddAdam-trilógia stílusában íródott (vagy a fordító brillírozott ugyanúgy), kissé szatírikus regény arról, mi mindent hajlandó megtenni az ember azért, hogy visszaszerezze azt, amit elveszített, legyen szó társadalmi státuszról, biztonságról, családról. A világ bemutatására épp csak annyi időt fordít, amennyi a hangulathoz és a főszereplők motivációinak megértéséhez szükséges, a történet nagy részét időben és térben is kitöltő Consilience/Pozitron amúgy is egy kis, zárt buborék, ahol jobban koncentrálhat az emberek közötti kapcsolatokra. Van itt minden, a megcsalástól kezdve a hatalmi harcokon át a szokásos kis ügyeskedésekig, hogy kicsit jobb, kicsit több legyen azért mindig, mint a másiknak.

Atwood ebben a könyvben is egy nagyon beteg, de nagyon elgondolkodtató társadalmat mutat be. A gyakorlatilag hajléktalan, kilátástalan helyzetben lévő fiatal házaspár, Stan és Charmaine számára elfogadható lehetőséget jelent résztvenni abban a projektben, amit a válság kezelésére hoztak létre, ahol egyik hónapban a résztvevők jó körülmények között szabadon élik normál életüket, viszont minden második hónapban a város ellátását végző börtönben dolgoznak, így a lakók folyamatosan hasznos és megfelelő egzisztenciával rendelkező tagjai tudnak lenni a közösségnek.
A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor ez az életmód megszokottá válik és a házaspár tagjai egymástól függetlenül kíváncsivá válnak váltótársaikra, arra a házaspárra, akik az ő szabad hónapjaikban az általuk is lakott házban élnek. Ekkor indul meg az a lavina, aminek a végén kiderül, hogy Stan és Charmaine a projekt keretében több további tervnek is a része, kulcsfigurája.
Atwood zseniálisan teremt hangulatot, számomra páratlanul tud olyan világokat megmutatni, ami nagyon távolinak tűnik, mégis valós érzéseket és társadalmi helyzeteket elemez.
Ebben a könyvben a gazdasági válság kiváltotta borzalmas társadalmi feszültségen, elszegényedésen, kiszolgáltatottságon túl helyet kap a hűség, az ösztönös vágy, a birtoklás és a szabad akarat határainak kérdése.
Engem teljesen berántott ez a hátborzongató világ, bár az utolsó százötven oldalnál helyenként azért volt bennem némi elégedetlenség. A regény végén lévő szál szerintem nem teljesen áll összhangban az először megismert környezettel, és néhány jelenet – számomra – kicsit túlhúzott volt.
Ettől függetlenül engem Atwood megint levett a lábamról, nagyon jónak találtam a könyvet, az elsőtől az utolsó mondatig izgultam.

Tetszett? Nem tetszett? Igazából nem is tudom. Olvastatta magát, sokszor elkapott, de valamikor nem igazán volt hangulatom hozzá.
A könyv feléig olyan komolyabb a hangvétel, de a második felében már néha kissé kabaréba megy át a dolog, igaz voltak részek, amiken hangosan felnevettem. Az mondjuk nagy piros pont, hogy nem olyan depresszív hangvételű, mint a mostanában (ld idei sci-fik) magyarul megjelent sci-fi könyvek. Már a kardomba dőlök a sok „mindmeghalunk” világnézettől, gondolom most ez a trend …
A bohókás felszín alatt érdekes kérdéseket feszeget, de valahogy az egész a hangulat miatt számomra nem volt olyan súlyos, az egész következmények nélkülivé vált.