Alias ​Grace 88% 549 csillagozás

„Elhagyni azt, ami ismerős számunkra, bármily kellemetlen is, az ismeretlenért, mindig nyugtalanító érzés…”

Grace Marks rejtélyének nyomába eredő fikció épp olyan zseniális, mint Margaret Atwood összes regénye. Az Alias Grace egy megtörtént gyilkosságon alapul, amely során a fiatal lány állítólagos tettestársként végez munkaadójával és annak szeretőjével. A tárgyalás után is sok nyitott kérdés marad a gyilkosság körülményeit és Grace bűnösségét illetően, ám egy kezdő, lelkes ügyvédnek köszönhetően a 16 éves lány ítéletét életfogytiglani börtönre enyhítik. Az ügy megoldatlansága évekkel később is mozgatja az emberek fantáziáját. A tiszteletes kegyelmet próbál szerezni a lánynak, míg a megbízott orvost, Simont is hamar magával ragadja a titokzatosság, miközben a lány szájából hallgatja a történteket. Egy ember elbeszélése azonban sosem a teljes valóságot adja vissza, pláne, ha kényelmesebb felejteni, mint emlékezni, és nyomós ok van bizonyos tények elferdítésére. Az írás során végig kérdéses, hogy Grace ártatlan vagy bűnös, mentálisan beteg vagy netán egy számító gyilkos spoiler. Az elhallgatások és a talány különös atmoszférát teremt, a neurohipnózist végző személy kiléte pedig végképp megkérdőjelez mindent az olvasóban is. Bár terjedelme ellenére kétségtelenül nem egy cselekménydús történet, mégis végig fenntartja az érdeklődést, miközben egy gyilkosságon át az emberi psziché működését kutatja.

“Hasadást érzett tudatom,
Agyam tán szétrepedt.
Eggyé rakni, mi eltörött,
Próbáltam, s nem lehet.”

A fülszöveg alapján nagyon érdekesnek tűnt számomra a történet, valamint az is lendített a dolgon, hogy a könyv igaz eseményeken alapul. Rögtön “kutatómunkába” kezdtem, és valóban volt 1843-ban egy Grace Marks nevű fiatal lány, akit gyilkosságért elítéltek.

Igaz, a könyv nem száguld túlságosan, lassan emészthető stílusban csordogál, ami néhol már-már unalmassá fűzi össze a lapokat.
Atwood részletesen tárja elénk Grace Marks teljes élettörténetét, melyet dr. Simon Jordan “elmedoktor” segítségével ismerhetünk meg. A sztoikus írásmód kellőképp gondolkodásra kényszeríti az olvasót, időt hagyva, hogy magunkban megemésszük, és véleményt formáljunk az események alakulásáról.

1843. júniusa több szempontból is fordulópontként szerepel néhány ember életében, mivel Torontó lakóinak nyugalmát egy kettős gyilkosság híre bolygatja fel. Thomas Kinnear-t és Nancy Montgomery-t holtan találják otthonukban, miközben a gyanúsítottak szökni próbálnak. Ám ez végzetes hibának bizonyul, mert a törvény utoléri őket.

1859-ben már Kingstonban járunk a női fegyházban, ahol Dr. Simon Jordan alapos kutatásba kezd Grace Marks ügyében. A lány elmeséli neki a korábban lezajló eseményeket, ám a gyilkosság idején történtekre nem képes visszaemlékezni.
Vajon tényleg ártatlan vagy csak megjátsza magát, és valójában egy számító gyilkos néz szembe az ifjú orvossal? Minderre magunknak kell rájönnünk, hiszen a kérdésekre nincs konkrét válasz, de ha van is, az azóta is mélyen rejtőzik a felszín alatt.

Szeretem, ahogy Atwood ír, mert egy olyan történetnél, ami úgy kezdődik, hogy már megvolt a gyilkosság, úgy kell írni, hogy ennek ellenére felkeltse az érdeklődést. Hiszen a nem bűntény a fontos, hanem, hogy hogyan jutottunk el odáig, na nem kriminálisan, hanem hogy gondolkodjunk el a bűnös (?) lelkivilágán. És én gondolkodtam és kérdeztem. Bűnös? Ezt nekünk kell eldönteni. Hogy elhisszük-e, amit Grace elmesél. Hogy el lehet-e hinni, amit ez a kicsit prűd, nagyon visszafogott, megnyerő külsejű nő elénk tár. Már, amit elénk tár, mert csak azt osztja meg velünk, amit ő akar. Bűnös? Tegye fel a kezét, aki az indulat tudatszűkítő hatása alatt nem akart már megfojtani valakit. Persze itt van a probléma, hogy eljut-e a gondolat a cselekményig. Mert kinek nincsenek bűnös vagy mocskos gondolatai? Ugye, maga sem kivétel dr. Jordan. Vajon Grace eljutott a cselekményig? Emlékszik rá mit követett el? Valóban kiesett neki az a pár óra?
Ép az elméje? Elmélkedtem azon, hogy az emlékezet lehet-e pontos? Nem torzítjuk-e el azt mi magunk az emlékeinket, szépítve őket vagy épp felnagyítva csúnyaságukat? Őrült? Itt is több lehetséges magyarázat van. Ugye bedobja nekünk az amnéziát, a többszörös személyiségzavart vagy azt, hogy Grace elképesztően jó színésznő és ahogy Simont, minket is megvezet. Hogy Jeremiah megjelenésekor a transz valós vagy megjátszott? Erkölcs? Szépen lerántja ám a leplet az urakról, akik cselédlányokkal, férjes asszonyokkal henteregnek, miközben elítélik ha egy cselédlány elszökik az istállófiúval. Kettős mérce. Sok mindenről lehet még merengeni a könyv kapcsán, az áltudományokról és mívelőikről, hogy ugyanazért a bűntettért a férfit fellógatják, míg a lány abban a kegyben részesül, hogy élve maradhat, és még sorolhatnám a kérdéseimet, de inkább olvassátok el, és tegyétek fel magatoknak a tieiteket. spoiler

Valahol mélyen, olvasói ösztönszinten Atwoodot még mindig A szolgálólány meséje okozta élménnyel kapcsolom össze, pedig 2008-ban olvastam; ha szóba kerül, róla vagy tőle olvasok, valami megfeszül bennem és várja azt a húsba vágó brutalitást, amit a regény olvasása közben éreztem, pedig az általam olvasott könyvei mind különböznek egymástól – kevés író képes erre –, ill. a rám gyakorolt hatásuk is más.
Remélem, @horsegirl az olvasásom alatti válaszból nem azt szűrte le, hogy ez a regény csalódást okozott; nem tépett darabokra, mint A szolgálólány – amit azóta se mertem újraolvasni –, de nem is vágytam arra a traumára.
Mindjárt kinyögöm, hogy milyen volt.:) Odaszögezett a fotelhez, annyira olvastatta magát, de nem olcsó krimis fordulatokkal, hanem… a szerző saját zsenijével. Ügyesen terelgeti az olvasót, de nem nézi hülyének, jó érzékkel építi fel a cselekményt, mutatja be a különböző szereplők érzéseit és szövi Grace történetét. Ez párosul egy hihetetlenül igényes szöveggel – köszönjük Csonka Ágnes fordítónak és a Jelenkor kiadónak, meg persze Margaret Atwoodnak –, aminek a színvonalára csak a következő olvasmányomnál (David Gemmell: Árnyékok farkasa*) döbbentem rá, avagy a jót könnyű megszokni. Imádom ennek a nőnek az agyát, ugyanakkor benne van a Top5-ben, akivel nem szívesen szállnék be egy liftbe – fiktív karakterek, úgymint Pingvin a Gothamből vagy Helena az Orphan Blackből, nem számítanak –, bizonyos értelemben félelmetes.

A regény, ahogy mondani szokták, megtörtént eseményeken alapul; Grace Marks valós személy volt, a 19. századi Kanadában élt és tizenhat évesen ítélték el gyilkosságért: cselédtársával, James McDermott-tal brutálisan meggyilkolta munkaadóját és a házvezetőnőt. Az ügynek óriási visszhangja volt, felszínre került néhány olyan részlet, ami eléggé feltupírozta ezt a borzalmas dolgot – a sajtó, az érintettek és a kívülállók egyaránt tovább működtették a cirkuszt –, és amelyek mellett maguk a gyilkosságok szinte eltörpültek. Ilyen volt az, hogy Grace szokatlanul csinos volt és fiatal, ráadásul ír származású és katolikus, valamint a feltételezések szerint James McDermott szeretője. Mi más lehetett volna, ugye? És hogy miért ölt (mert persze, hogy bűnös)? A női gyengeség és alacsony intelligenciaszint az oka. Vagy valami elmebaj. Mások szerint csábító démon volt, aki bájaival rávette McDermottot a gyilkosságra és féltékenységből ölte meg Nancyt, a házvezetőnőt, akinek az esete nem is került elő a tárgyaláson, mert feleslegesnek tartották.

Grace személye könnyedén elsikkadt a botrányos, szenzációhajhász részletek között. Margaret Atwood őt állítja a történet középpontjába, részben az „igazságra”, részben a fantáziájára hagyatkozva, de titkok a regény végén is maradnak, csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Lehet, hogy ez a magyarázat, lehet, hogy az. A tapasztalt és értő olvasó (sajnos kevés ilyen van) észreveszi, hogy Grace megbízhatatlan narrátor; hiába olvassuk élete történetét E/1 nézőpontból, érezni, hogy valami(ke)t elhallgat – szándékosan nem azt mondom, hogy „hazudik”. Igényt tarthatunk-e ennek a szegény nőnek minden titkára? Jogunk van-e az életében vájkálni, amelyet emberek tucatjai cincáltak szét és használták fel a keresztényi szeretet, jóság nevében a saját céljaik elérésére?
Nemcsak az ő pszichéjéről árul el sokat a regény, hanem a többi szereplő tudatalattijába-agyába is beleláthatunk – nálunk sem rózsásabb a kép, mint az ünnepelt gyilkosnőnél.

Grace-hez kapcsolódva sok mindenről szól a könyv: a tehetősek és a szolgálók viszonyáról, avagy tényleg egy világ választja-e el a két réteget; a női és a férfi szerepekről; a spiritiszta szeánszokról; az ágyterítőmintákról; a pszichiátriai technikákról; a prostitúció korabeli felfogásáról – a 19. századi úriemberek felfogása szerint a prostituáltak elmebetegek, habár maguk is igénybe veszik eme degenerált lények szolgáltatásait, kiterjesztik a szobalányokra is, miközben az ő láthatatlan kezeik mossák, vasalják, varrják a ruháikat, cserélik le a DNS-ük nyomaival teli lepedőket, viszik ki az éjjeliedényüket, és fogalmuk sincs, hol lehet marhahúst venni, hogyan kell begyújtani egy kandallóba, az étel meg csak úgy van, ugyebár. (Sokan ma is ezt hiszik.) Egyébként a nőkről sem fest vonzó képet a szerző, a szimpatikus gondolkodással bíró Jordan doktor édes jó anyja az érzelmi zsarolás mintapéldánya, a nyalka férjjelöltekre (alias megmentőkre) vadászó idősb és fiatalabb nőszemélyek meg bárkire rávetik magukat, aki nadrágot visel.

Érdekesség, hogy Atwood korábban már foglalkozott a témával egy tévéjáték keretein belül, a címe The Servant Girl.

*Nem sznobkodás, semmi bajom Gemmellel. Akárhol van, remélem, érzi olthatatlan rajongásom a Trója, ennél fogva az ő személye iránt, de évente max. egy könyvet szabad olvasnom tőle.

A sorozatból láttam négy részt és mivel nem volt elérhető az utolsó két rész, nem bírtam arra várni, hogy mi lesz a vége, ezért elolvastam a regényt. Hogy megtudtam-e azt, amit szerettem volna, arra az a válaszom, hogy nem azt tudtam meg amit szerettem volna, hanem azt, amit gondoltam hogy lesz. Fél csillagot azért vontam le, mert sok ennek a történetnek ez a közel nyolcszáz oldal. Lehet vele haladni, nem volt ezzel baj, de a háromnegyedénél kezdtem elfáradni a részletekben. Legközelebb ha valamilyen érdekes sorozatra lelek és el is akarom olvasni, akkor szeretném, ha lenne türelmem előbb a könyvre és utána a filmre, mert így végig előttem volt Grace Marks is meg a doktor is, meg a többiek. Nem baj ez, csak jó lett volna elképzelni őket, aztán megbizonyosodni arról, hogy milyen a fantáziám.

Guvatkáék óta szeretem Atwood mesélőkéjét, így muszáj volt ezt is elolvasnom, még ha maga a téma annyira nem is keltette fel az érdeklődésemet, mint az eddigi utópiái. Kicsit távol maradtam Gracetől, bár lehet csak Atwood stílusa miatt, mely szerint nem eldönthető, mit is gondoljunk róla, vajon számító gyilkos volt vagy csak egy naiv kislány. spoiler
Érdekes volt, csak elég hosszú, nem olvasnám újra, inkább várom A vak bérgyilkost. :)

„(…) és némán imádkoztam Istenhez, bocsássa meg az én bűneimet, de mi van, ha nincsen Isten, aki megbocsásson nekem?”

Az Alias Grace volt az első olvasásom Atwood-tól, és azt hiszem jól választottam. A regény a történelmi tények és a fikció keveredése. A címben szereplő Grace Marks valóban létező személy volt, akinek valamilyen köze volt egy 1840-es években elkövetett dupla gyilkossághoz. Vannak a tények, és Atwood kiszínezi az egészet, így válik a regény fikcióvá.

Ami engem teljesen lenyűgözött ebben a 760 oldalas monstrumban, az a történelmi hitelesség. Mind megfogalmazásban, mind a díszletben. Teljesen visszaköszön az akkori élet, minden nyomorával, szépségével, gondolkodásával. A cselekmény két szálon fut, olvashatunk Grace életéről részletesen (melyet ő maga mesél el), és olvashatunk a másik főszereplő, Jordan doktor „nyomozásáról”, aki azt próbálja kideríteni, Grace gyilkos-e, vagy elmebegeg. Ennek megválaszolására rengeteg mindent kap az olvasó, és magának kell döntenie. Roppant izgalmas volt korabeli orvosi gondolatokat, véleményeket is olvasni a könyvben.

Ám senki ne számítson itt pörgős cselekményre, a történet lassan csordogál, nehezen bontakozik ki, nem siet egyáltalán. Számomra mindezt a rendkívüli alapossággal ellensúlyozta, egy percig sem volt unalmas.

Az is látszik, hogy Atwood fontos témája a nők lehetőségei a történelemben, például a 19. század közepén, ahol egy nő vagy erkölcsös és végtelenül tiszta, tehát jó volt, vagy egy züllött és bűnös kéjsóvár valaki, tehát rossz. De mit kezdjünk a skála két véglete között mozgó nőkkel? Grace sem volt egyik véglet sem, nagy titok is maradt hogy ki is ő.

Ajánlom ezt a regényt, ha kicsit szeretnétek elmerülni a 19. század életében, és ha nyitottak vagytok egy néhol egészen hátborzongató rejtély kibontására és továbbgondolására.

„Ha mindenkit bíróság elé állítanának a gondolatai miatt, mindannyian akasztófán végeznénk.”

Eljött az ideje, hogy elolvassak egy újabb Margaret Atwood-regényt. Annyira egyedi, annyira különleges az ő képi világa minden egyes regényében, hogy most sem csalódtam és fantasztikusat alkotott.
Ahhoz képest, hogy mennyire hosszú és vaskos kötet, magamhoz képest gyorsan elolvastam. Az első oldalaktól fogva teljesen lenyűgözött, a leírásai által ott éreztem magamat a történetben.
Nagyon izgalmas volt, ahogy szépen lassan kibontakozott a cselekmény, megismertem a karaktereket. Elképesztően tetszett, hogy a regény cselekményes, ugyanakkor van benne egyfajta állandóság: a pszichológus (akkor még nem így hívták) és Grace beszélgetései. Olyan volt, mintha egy terápiát néznék végig, miközben mindemellett zajlik a cselekmény. Az, hogy készült belőle egy minisorozat, csak fel tette az egészre a koronát, szintén nagyon nagy élmény volt megnézni.

Őszintén szólva egy idő után már nem is érdekelt a történet maga – ez nem jelenti azt, hogy unalmas lett volna, sőt –, inkább az érdekelt, hogyan írt Atwood megint (megint? 20 évvel ezelőtt) egy brilliáns Atwood-regényt.
Van rosszul megírt könyve? A rossz fordítások nem számítanak.

(Belelapoztam a könyvesboltban, elolvastam az első néhány oldalt, aztán megjegyeztem magamnak, hogy majd ezt megrendelem a bookline-ról, hiszen úgy jóval olcsóbb… Aztán gyorsan felkaptam, a pénztárhoz futottam, kifizettem, mert ez AZONNAL KELL.)

Ha egy könyvben részletesen le vannak írva a szereplők álmai, az a saját álmaimra is élénkítő hatással van, és rettenetesek voltak azok az álmok. A kivégzésemre vártam a gimnáziumi könyvtárhelyiségben, bejött hozzám egy kolléganőm, könnyed hangon megkérdezte, ne hozzon-e be valamit, aztán vidáman biztosított róla, hogy majd be fognak jönni megnézni a kivégzést.

Az Alias Grace megtörtént esetet dolgoz fel. Az ír származású, Kanadába emigrált Grace Marksot 1840-ben ítélték el, gyilkosságért. A történet ott kezdődik, hogy Grace – akinek a halálbüntetését életfogytiglanra enyhítik, miközben tettestársát, James McDermottot kivégzik – már hosszú ideje börtönben ül, amikor a városba érkezik egy fiatal, nőtlen orvos, aki az elmét tanulmányozza, és kíváncsi Grace esetére. Grace ugyanis azt állítja, nem emlékszik a gyilkosságra, amikor is állítólag McDermott-tal közösen megfojtották munkaadójuk házvezetőnőjét (és szeretőjét), Nancy Montgomeryt, majd McDermott lelőtte a munkaadójukat, Mr. Kinneart is.

Ez a sztori már önmagában is érdekes lenne, de ami miatt igazán imádtam, az az, ahogyan a kedvenc témámat, az emlékezés és az elbeszélés viszonyát feszegeti. Soha nem tudhatjuk ugyanis, hogy Grace az igazat mondja-e Jordan doktornak, tényleg azt mondja-e, amire emlékszik, és ha nem emlékszik, az felmentő körülménynek számít-e. Grace történetének eleve rengeteg változata létezik, maga is többféleképpen mesélte a vallomásaiban, megint másképp írtak róla a hírlapok, és másképp tálalta egy korabeli regényes beszámoló. Grace egyszer meg is jegyzi: amikor az ember benne van egy történetben, akkor az még csak egy nagy kuszaság, csak akkor válik történetté, ha az ember elmeséli valaki másnak vagy magának.

Aztán az is nagyon érdekes, ahogyan az események lecsapódnak mondjuk Jordan doktorban, a szöveget ugyanis többször megszakítják bizonyos fiktív levelek. Grace életében nagyon jelentős esemény Jordan doktor megjelenése, de maga Jordan doktor sokszor csak mintegy mellékesen említi meg Grace-t a leveleiben.

Atwood nem lenne Atwood, ha Grace történetén keresztül nem mutatná be a nők (és a férfiak) abszurd helyzetét is. Egészen megdöbbentő, mennyire tanácstalan Jordan doktor, amikor szállásadónőjét otthagyja a cselédje – meg sem fordul a fejében, hogy esetleg maga is kitakaríthatna, inkább lefizeti, lekenyerezi a cselédet, hogy jöjjön vissza… Egyszer megkérdezi Grace-től, pontosan miből is állt a takarítás, amit végzett a munkaadójánál, Grace pedig kissé gúnyosan konstatálja magában: „Nem tudja, tényleg nem tudja.”

Aztán az is egy érdekes kérdés, hogy Grace-nek mi a jobb, az, ha megrögzött gyilkosnőnek tartják, vagy az, ha ártatlanul elítélt szolgálónak. Bizonyos szempontokból kivételes pozícióját annak köszönheti, hogy senki nem tudja eldönteni, melyik is a kettő közül, így tehát adná magát a gondolat, mi van, ha Grace maga is mindent megtesz, hogy fenntartsa ezt a törékeny egyensúlyt…

Az Alias Grace okos, érdekfeszítő és nagyon izgalmas könyv, és történelmi témája ellenére annyira mai és aktuális, hogy meg is lepődtem, hogy ez már egy húszéves regény. Tök jó, hogy lett belőle sorozat (amit sose fogok megnézni), mert így kiadták magyarul is.

Egyébként meg ki a fene az a Mary Whitney?