A ​vak bérgyilkos 120 csillagozás

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Családi ​titkok, testvérféltékenység, politikai fondorlatok és társadalmi feszültségek, ígéretek és árulások, „veszteség és fájdalom, emlékezés és sóvárgás” kavarognak Atwood nagyszerű új regényében, amelynek egyik cselekményszála az első világháború előtt felemelkedett gyáros dinasztia hanyatlását állítja elénk. Az írónőt joggal dicsérik azért, hogy mesterien képes az egyéni sorsok összetettségét a történelem fordulataival összeszőni. A Chase család sorsára döntő befolyást gyakorolt az első világháború, a gazdasági válság és a politikai boszorkányüldözés, a végső tragédia azonban éppen ennyire az emberi gyarlóság, kapzsiság és szenvedély következménye. A nyolcvan felett járó, szívbeteg Iris Chase Griffen huszonöt esztendős, különc, nem evilági húga, Laura öngyilkosságát és a neki tulajdonított, A vak bérgyilkos című regény posztumusz kiadását követően fog hozzá a történet elbeszéléséhez. Fanyar, tekintélyromboló, gúnyos és cinikus stílusa lenyűgözően közvetlen. Külön regényt alkot… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2000

>!
Jelenkor, Budapest, 2019
818 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636767488 · Fordította: Siklós Márta
>!
Jelenkor, Budapest, 2018
818 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636767488 · Fordította: Siklós Márta
>!
Jelenkor, Budapest, 2018
824 oldal · ISBN: 9789636768386 · Fordította: Siklós Márta

1 további kiadás


Enciklopédia 7


Kedvencelte 11

Most olvassa 26

Várólistára tette 207

Kívánságlistára tette 124

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
eme P
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

A szolgálólány meséje után nem voltam biztos abban, hogy szeretnék-e több Atwoodot olvasni. De hát egy kötet után nem lehet csak úgy leírni egy szerzőt, gondoltam, tegyünk még egy próbát. És milyen jól tettem. Bár A vak bérgyilkosnak is megvannak a maga gyengéi*, mégis határozottan jobban tetszett az előbbi kötetnél. Ezt nagyrészt összetettségének köszönheti, a többszörös narráció a narrációban felépítésnek, a műfaji sokszínűségnek, a nézőpont- és idősíkváltásoknak, az utalás- és motívumrendszernek, amely annyira szépen hálózza be a regényt, állandó nyomozásra késztetve az olvasót.
A vak bérgyilkos személyes és családi titkokkal tele családregény, amely a huszadik századon át követi végig elsősorban Mrs. Griffen, szül. Iris Chase és családja történetét, miközben érintőlegesen betekintést nyújt a kanadai történelem, társadalom és politikai élet kulisszái mögé is.
A regény középpontjában az idős Iris szigorú, humorral enyhített, de semmit szépíteni nem akaró emlékezése áll, aki mintegy saját perében tanúskodva idézi fel a múltat, vétkek és bűnök, vétkesek és bűnösök után kutatva, (ön)ironikusan, cinikusan és szkeptikusan vizsgálva a történteket, meg persze saját szerepét ezek alakulásában. Emlékezését A vak bérgyilkos című, megjelenése után ötven évvel is kultkönyvnek számító regény részletei szakítják meg, ez utóbbi törzsszövegét pedig az ebbe beleszőtt, minden klisét és sablont felsorakoztató ponyva, a harmadik regény a regényben.
Ami különösen érdekes, ahogy ez a három nézőpontból elmesélt, három különböző műfaj jegyeit hordozó, három különböző stílust felmutató narratíva (kiegészítve számos, újságokból kiemelt cikkel, tudósítással, hírrel) párbeszédbe kezd egymással. A szövegek mint egymást tükröző felületek reflektálnak egymásra, a titkokkal, elhallgatásokkal teli, kifürkészhetetlen valóságra, megvilágítva az egyes regények szereplőinek hasonló sorsmintáit, fel-felvillantva egy pillanatra a homályban maradt rejtélyeket, finoman utalva ki nem mondott összefüggésekre. A figyelmesen nyomozó olvasó számára persze így kiszámíthatóvá válik a történet alakulása, hiszen az elhintett morzsák segítségével meg lehet találni a kiutat, meg lehet fejteni a titkot. Az elbeszélő mintegy (tudatosan) lelövi a poént. Engem ez viszont csöppet sem zavart, sokkal inkább el voltam foglalva az irodalmi, bibliai és mitikus utalások sokaságával, a motívumhálózat kibogozásával, és azzal, ahogy ezek segítségével az elbeszélő a regény központi témáit vizsgálja.

A regény egyik legfontosabb kérdésköre a férfi-nő viszony és a nők helyzete a korabeli társadalom normái, szabályai, szerepkörei által meghatározott keretek közt (meg ennek bírálata). Szabadság, önállóság, lázadás, hatalom, kiszolgáltatottság, (ön)feláldozás, bűn és bűnhődés problematikájának vizsgálata e köré a kérdés köré csoportosul, az elbeszélő pedig sorra rántja le a leplet a képmutató, anyagias, külsőségekhez ragaszkodó világ visszásságairól, belső rothadásáról. Arról, ahogy idejétmúlt fogalmak látszatfenntartása miatt életek mennek tönkre, ahogy a dolgok ólmos, fojtogató rendjével, a sors szöges kerekű szekerével, a vak zsarnokkal szembeszegülni próbálók bűnbakként, áldozatként vagy lelkiismeret-furdalással élő bűnösként végzik.
Külön tanulmányt érdemelne (biztosan többen meg is írták már) a három fő narratíva összekapcsolódásának – a visszatérő elemeknek, jelképeknek, egymásra rímelő szereplőknek, társadalmi berendezkedéseknek, megfeleléseknek, eltéréseknek, az egyes karakterek, szerepkörök alakulásának-változásának – vizsgálata.
Mindhárom regényben különösen fontos szerepet játszik a kommunikáció, ennek korlátai, lehetőségei, vagy épp hiánya. A némaság-kimondás-írás motívuma mellett ott a vakságé spoiler. Vagy az áldozaté spoiler. És eljutottunk a hatalom, erőszak és kiszolgáltatottság kérdéséhez. A sors, a végzet és a szabad akarat, az erkölcs, a személyes felelősség és társadalmi szerepek által való meghatározottság kérdéseihez, melyek mindhárom narratívában központi szerepet játszanak.
Ki lehet-e szabadulni a fogságból? Milyen áron? Képesek vagyunk-e legyőzni saját gyengeségeinket? Szembe tudunk-e nézni bűneinkkel? Le lehet-e vezekelni mások bűneit? Atwood számos, elsősorban női karakter sorsa révén keresi a választ, miközben megrajzolja az avilioni (Avalon?) gyerekkori ártatlanság és gondtalanság paradicsomából a tünékeny és csalóka boldogságok és annál nyilvánvalóbb poklok felé vezető utat.

Sok minden lenne még, de inkább a valóság és fikció kérdéséről ejtenék még pár szót. A valósághoz, a megtörténtekhez való hozzáférés az írás, történetmondás, a narráció révén történik – Atwood regényében ez különböző módon materializálódik, első és harmadik személyben, tárgyilagosan és személyesebben, a fikcionalizálás különböző szintjein, ráadásul úgy, hogy a textusok néha kommentálják egymást. Az első szinten az újságcikkek, hirdetések állnak, a maguk tényközlő szárazságával, sablonosságával és nyilvánvaló elhallgatásaival. Aztán Iris személyesebb hangvételű, szókimondó és normáknak fittyet hányó önéletírása jön, amely, bár igyekszik szigorúan feltérképezni a múltat, mint kiderül, ugyancsak elhallgatásaival mond a legtöbbet, de legalább ódzkodik a miszticizálástól. (Igaz az is, hogy a regény vége felé picit szájbarágósan kezdi felgöngyölíteni a textusok közti összefüggések egy részét.) Ama bizonyos kultregény a fikcionalizálás egy magasabb fokán áll, könnyen félrevezetve a szenzációra éhes, a szerző életének mozzanatait a könyvbe beleolvasó, el_vak_ult befogadó, legendákat gyártó közönséget. Végül pedig a rettentően hatásvadász, helyenként csapnivalóan gagyi ponyva következik, amely szinte mindenben a célközönség elvárásaihoz igazodik – és itt a nyomtatott verzióból kimarad az önéletrazji jellegű szál. Az elmesélt, szóbeli változat azonban egyértelműen visszacsatol a regény központi kérdéseihez, motívumaihoz. Egy kissé zavaros, látványelemekben bővelkedő, kissé parodisztikusnak ható, fantasztikus-mítikus történet, amelynek szerelmi szála lényegében a regény fő cselekményvonalát helyezi más megvilágításba.
Különösen érdekes ez játék a különböző szövegekkel, nézőpontokkal. Amit elhallgat az egyik, az benne van a másikban, amire csak halványan utal az egyik, az egyértelműbben kimondatik a másikban. És mindegyikben csak részigazságok vannak, soha nem látjuk a teljes képet, ahogy ama pikniken készített képen is csak Alex a bizos pont, a lányok, felváltva, mint hiányzó napfény, hiányukkal vannak jelen. (És amennyire különböznek karakterükben, épp annyira egészítik ki egymást.)
Summa summárum: jó kis könyv ez, lehet ízlelgetni, ezer és egy nézőpontból megközelíteni, szétszedni és összerakni. Ajánlom.

*A megidézett periódus történelmi-társadalmi rajzán, ennek elmélyítésén például lehetett volna még dolgozni, sok apektus háttérben marad, mintegy díszletként szolgál a fókuszba helyezett férfi-nő viszony vizsgálatához. Egyes, elsősorban férfikarakterek ábrázolása is viszonylag egysíkúra sikerült, anélkül, hogy a figurák emberi összetettségükben állnának előttünk. A többnyire kartonfigura férfialakokkal szemben a női szereplők köre sokkal változatosabb, alakjuk kidolgozottabb, egyénítettebb. Gondolok itt a két testvér főszereplőre, Irisra és Laurára, az őket mintegy őrangyalként védő dadára, Reenie-re és lányára, Myrára, a negatív oldalt képviselő Freddie-re, vagy épp a mindig máshol lévő anyára ésatöbbi. Volt pár nyilvánvaló baki is a regényben (l. pl. a vak bérgyilkos és megmentett néma lány közti kommunikáció…), de az apróságokat most inkább hagyjuk.

>!
pat P
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

Amikor egy 800+ oldalas könyv végén azt érzed: milyen kár, hogy ilyen kis rövid volt, igazán tarthatott volna még…
Pedig nincs is benne űrhajó.
Ja, de! Van benne még űrhajó is, szóval ez a regény valószínűleg tényleg tökéletes.

No, nem mintha egyébként úgy igazából szólna bármiről is… Emberek, házasságok, családi problémák, kisebb-nagyobb nehézségek, szerelmi kalandok, csetepaték, a telő-múló idő, a változó viszonyok vagy egy évszázad tekintetében (mindez lassan csordogálva), ráadásul az egyik fő szál végét megtudjuk kábé az első bekezdésből.
De ahogy a regény szól a semmi különösről, az szerintem felülmúlhatatlan. A ravasz narratíva, a történetben lévő történetben lévő történet, az egymás körül kacskaringózó cselekményszálak, az információk adagolásának (és nem adagolásának) módja, az önmagukat szép lassan (és épp a jó tempóban) feltáró rejtélyek és titkok, a csodálatosan hiteles, ironikus, ugyanakkor spoiler narrátor, a kiváló stílus, hát mindez maga az intellektuális gyönyör.
Az idős, nagyon hitelesen megírt női karaktereket pedig egyenesen imádom, és Atwood (pl. Le Guin és Szabó Magda mellett) ebben valami egészen lenyűgöző.

És még űrhajó is, meg földönkívüliek is!

>!
Csabi P
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

Rég volt már, hogy egy ilyen vaskos könyv ennyire magával ragadjon, és ne a végét lessem, hanem még olvasnám egy kicsit. Pedig ez egy „unalmas” könyv, ahogy sokan felróják neki, lassan csordogál, olyan nagy fordulatok és felfedezések nincsenek a végén sem, amit a figyelmes olvasó már ne sejtene meg közben, de mégsem untam (na jó, a végét egy kicsit).
Maga a szöveg több forrásból építi fel magát. Az alap Iris Chase visszaemlékezése, amit annak a néhány embernek ír, akik még megmaradtak neki. Bepillantást kapunk a hétköznapjaiba is, miközben elmeséli a maga és húga, Laura történetét a kezdetektől. Lehetne ez egy nosztalgiával terhes nyavalygás is, nagyjából ez várható egy öregasszonytól, de az hamar kiderül, hogy Iris nem egy átlagos élettörténetű ember. Tudja magáról, hogy sok hibát követett el az életben, ezért aztán, ahogy másokhoz sem, úgy saját magához sem kíméletes. Humora és életbölcsessége az, ami elsősorban élvezetessé tette számomra az olvasást. Szinte minden mondata őszintén hat, olyan részletességgel és hitelességgel tárul föl ez a közel nyolcvan év. Maga a sztori a regény első mondatában megalapozódik, amiben értesülünk Laura haláláról. Ezután már csak egy laza 560 oldalban eljutunk oda, hogy ne csak megtudjuk, de meg is értsük az okokat. Azt nem lehet mondani, hogy Atwood elnagyolta volna.
Iris visszaemlékezései mellett a regény másik nagy tömbje Laura regénye, A vak bérgyilkos, ami két titkos és meg nem nevezett szerető találkáinak könyve. Ez a történet egész másképp szól, sokkal egysíkúbb és monoton szöveg, mintha egy noir képregényt olvasnánk, ami egy koszos motelszobában játszódna, odakint pedig folyton szemerkélne az eső. A regény szerint (mármint az eredeti, Iris, vagyis hát Atwood által írt regény szerint, na értitek), ez a történet bestseller lett, még a jelen időben is wc-k falára irkálnak belőle idézeteket. Na, ez mondjuk nem volt igazán hiteles, ez a történet maximum egy rövid idejű fellángolás lehetett volna a könyvpiacon, és a szerző emlékének halványulásával a könyv is eltűnt volna a süllyesztőben. Hogy a szerkezet még bonyolultabb legyen, a regénybeli férfi egy történetet mesél a lánynak, egy ízig-vérig ponyvát, gyíkemberekről, emberáldozatról, cselszövésről, meg ami kell még egy ilyen történetbe. Nem tudom, fel kellet volna-e fedeznem ebben valami párhuzamot a külső történettel, én mindenesetre nem erőltettem bele semmi ilyesmit. Na és ráadásul még újságcikkek is színezik a szöveget, amik a szereplők életének nyilvános eseményeit villantják fel.
Meglehetősen bonyolult az egész a maga egyszerű módján, sokféle aspektusból lehetne vizsgálni ezt a regényt, amit biztos meg is tettek a világ irodalomtudósai, de szerencsére elég jó ahhoz, hogy csak úgy simán, egy egyszeri olvasó (abból mondjuk sokkal több van, mint irodalomtudósból) is megtalálja benne az élvezetet.

>!
kvzs P
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

Csak a jó írók tudnak olyan könyveket megírni olvasmányosra és letehetetlenre, amelyeknek nem a mozgalmas, izgalmas, vagy újdonságot mutató cselekmény az erősségük. Arra viszont csak a legnagyobbak képesek, hogy három ilyen történetet szőjenek egy kötetbe, és építsenek belőlük valami olyat, ami messze több, mint a részek összessége.
Önállóan sem az öreg Iris élete, és családjának története, sem az egy nő és egy férfi titkos szerelmét bemutató régi botránykönyv, sem a benne elmesélt ponyva nem érdekes. A felépülésük, az egymásra reflektáló létezésük viszont szinte lélegző élőlénnyé teszik a szöveget.
Bevallom az elején nehezen haladtam a kötettel, az első 200 oldal után viszont elkezdtek összeérni a szálak, és elkezdtek valami igazán mélyet megmutatni. Azt, hogy az, amit látunk, vagy igaznak hiszünk az nem feltétlenül a valóság. Mert ugyanazt a valóságot mindenki máshogy láthatja, és élheti meg, és ugyanazon felszín alatt a résztvevők számtalan mélységgel tölthetik meg. Így ugyanaz a felszín -ó, azok a zseniális újságcikkek- hatalmas tragédiákat, és mindent feleldtető boldogságot is rejthet. Ezek az egyedi valóságok pedig általában sosem kerülnek napvilgra teljesen. Mert bármennyire ismerünk valakit, mindig idegen marad számunkra, és közben ezek az idegenek néha pontosabban látnak, mint mi saját magunkat.
Az igazán ijesztő az, hogy a történet csak arra mutat rá, hogy milyen az élet.

>!
Youditta
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

Ehhez a regényhez az első részében óriási figyelem kell. Konkrétan elég sokáig fogalmam sem volt, hogy ki-hol-kivel mit is csinál.
Játszódik a jelenben (a mű keletkezésének jelenjében persze), a múltban és egyszerre van egy könyv a könyvben szál is.
Egy testvérpár története bukkan elő a sorok mögül, akiknek az életét gyerekkoruktól kezdve ide-odaugrálva az időben megismerhetjük, s közben az egyik gyerek könyvet is írt, s az is bele van szúrva a regénybe. Kiváló írói megoldás, főleg ahogy a végén összeérnek a szálak. Ott kaptam is egy pofont, vagy inkább kettőt. Csattanósat, hát hová figyeltem én olvasás közben.
Tetszett a szerkezete a könyvnek, még akkor is, ha az eleje igazi kihívás volt, a belerázódásig. Főleg, hogy ott mèg nagyon sok rövid fejezet is volt.
Egyébként ez teljesen más könyv Atwoodtól,mint a Szolgálány meséje, sokszínűnek tűnik az író, főleg ha a következő könyvem tőle egy harmadik oldalat mutatja meg. :-)

>!
cintiatekla P
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

A könyv tulajdonképpen Iris visszaemlékezéseiből épül fel, és az ő szemén keresztül rajzolódik ki egy elég kemény női sors a családjának történetével együtt. A narráció hol lassabb, hol gyorsabb, és ahol látszólag teljesen lényegtelen dolgokról ír, azokat is nagy élvezettel olvastam, mert a stílus egyszerűen annyira megnyerő, hogy alig bírtam letenni a kötetet, és a legjelentéktelenebbnek tűnő dolgok is lenyűgöztek.

Bővebben: http://www.teklakonyvei.hu/2018/07/margaret-atwood-vak-…

>!
IrodalMacska P
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

Margaret Atwood egy egészen kivételes írónő, aki keményen megdolgozott azért, hogy a kedvenceim közé kerüljön: ugyan ez idáig mindössze három könyvét olvastam, mégis az az érzésem, hogy ez a hölgy egyszerűen nem tud két hasonló könyvet írni – én mégis mindegyiket imádtam! Legyen az az Alias Grace vagy A szolgálólány meséje, leültem, elkezdtem olvasni és kész, beszippantott. A vak bérgyilkos ugyan megdolgoztatott egy kicsit mind a legelején, mind a végén, összességében mégis szerettem. Szerettem, mert egyszerre meséli el egy család életét, egyszerre kapunk romantikát és egyszerre olvashatjuk egy szerelmespár fantazmagóriáit, amelyek egy könyv a könyvben megoldásként jelennek meg. Elaltat minket az írónő, Iris mesél, olykor hosszabban is, mint jólesik, mindeközben Laura életet visz a történetbe, a végén pedig jön egy ugyan nem kiszámíthatatlan, de zseniális csavar. Nem is nagyon lehet többet írni a könyvről, mert minden más spoiler lenne… vagy mert tényleg „csak” ennyi az egész, mégis működik!

A könyv azonban fabatkát sem érne Siklós Márta fordítása nélkül, egyszerűen csodálatos a kötet nyelvezete, el is határoztam, hogy keresni fogom a hölgy által fordított műveket.

Summa summarum: még több Atwoodot!

>!
Jelenkor, Budapest, 2018
818 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636767488 · Fordította: Siklós Márta
>!
Teetee
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

Atwood könyveiben annyira jó lenni, hogy azt sem bánnám, ha kétszer ilyen hosszúak lennének. A vak bérgyilkos egy szerkezetileg is különleges könyv, amelyben egymást váltják korabeli újságcikkek, levelek a „rendes regény” szövegével, és A vak bérgyilkos című fiktív regény szövegével, amelyben a változatosság kedvéért jó néhány sci-fi történet szinopszisa is fel van vázolva.
Szeretem azt, ha egy könyv olvasása közben gondolkoznom kell, és Atwood könyvében végig gondolkozni kell – és aki így tesz, azt nem is érheti meglepetés a legvégén.
Most talán arról kellene írnom, miről szól ez a könyv. Szóval, van egy testvérpár, akiknek korán meghal az anyjuk, az apjukkal nőnek fel, nagyapjuk dicső gyáros volt a városban, de az apjuk már csak a hanyatlást éli végig, miután hazatért az első világháborúból. A két lánynak pedig az a sors jut, ami akkoriban általában a lányoknak – jól férjhez menni, hallgatni, véleményt nem nyilvánítani, sőt, ideális esetben nem is alkotni.
Amikor Atwoodot olvasok, mindig újra és újra tudatosul bennem, hogy milyen szerencsés vagyok, mert bár még most is „konfliktusosnak” és „inkompetensnek” neveznek azért, mert elmondom a véleményem, de legalább elmondhatom, és nem kell senkihez feleségül mennem gyármegmentési okokból.
De egyébként meg arra is mindig rádöbbenek, hogy egy rakat nő még ma is részben hasonlóan kénytelen élni, mint Atwood hősnői – itt a közvetlen környezetemben is, akiknek trükközniük kell, hogy saját programot csináljanak a férjük nélkül, akiket a párjuk csak amolyan konyhai robotgépként tart, akiknek minden egyes mondatát félbeszakítják.
Sovány vigasz, hogy Atwood hősei mindig okos nők, akik így vagy úgy felülkerekednek – ha másképp nem, akkor egy hagyatékban maradt kézirat kiadatásával.
Nagyon tetszettek a fejezetcímekben a különböző szín- és anyagnevek, elvégre a nők dolga, hogy olivazöld muszlinruhákról, királykék taftköntösökről és vaníliaszín kiskosztümökről beszélgessenek (és semmi másról): csakhogy a puha színek és anyagok mögött ott van az a kemény akarat, hogy mindenki a saját életének ura akar lenni.

>!
kolika 
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

Elkezdtem olvasni, s az első gondolatom az volt, hogy egy nagy káosz az egész kötet. Olvasom, s nem tudom, hogy éppen kiről olvasok, a különböző szereplők életének melyik részéról olvasok. De szerencsére elillant gyorsan ez az érzés, s hamar helyére kerültek az idősíkok. Később már kifejezetten érdekesnek találtam az időben való ide-oda ugrálást, s a különböző történeteket.
Amikor már úgy sejtettem, hogy mindent tudok, akkor még mindig értek meglepetések. Így visszatekintve azt sem mondhatom, hogy kimondottan erre a célra valóak voltak, hogyha figyelmesebben olvasok, akkor még ki is találhattam volna ezeket a fordulatokat, mert néminemű utalást lehetett olvasni a sorok közt.
Laura személye körüli dolgokról kicsit korábban sejtettem meg az igazságot, mint az Iris-féle történet valóságát. Az zavart, hogy mindent a nagyobbik testvértől vártak el ebben a családban, mert Laurát félteni kell.
Rendkívül szövevényes könyv, s mindegyik történet valamiképpen hozzáad a jelenben játszódó folyamat jobb, árnyaltabb megértéséhez.
A szereplők megismerését nemcsak a történetek, hanem a rendszeresen megjelenő újságcikkek, értesítések, tudósítások is segítik. Külső szemmel tekintenek a családban történtekre
Érdekes olvasmány.

>!
szélcsengő
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

A szolgálólány meséje után, ami engem nem fogott meg különösebben, már kicsit szkeptikusan álltam ehhez a könyvhöz.
Mikor olvasni kezdtem, igazolódni látszott a félelmem. Össze-vissza ugrál térben és időben, a regénybéli regény összefolyik az azt mesélő szereplők gondolataival. Egy átláthatatlan kusza zagyvaságnak tűnt az egész, és kedvem lett volna a sarokba hajítani. Viszont Irist szinte azonnal megkedveltem az ironikus stilusáért, így egyszer csak azon kaptam magam, hogy önfeledten falom az oldalakat, és belefeletkezve „hallgatom” a történetmesélést.
Összességében ez egy rendkívül érdekes könyv, és Atwood nagyon sokrétűen tud irni. Szívesen olvasok még tőle a továbbiakban is!


Népszerű idézetek

>!
Amadea

– A szerelem rettenetes dolog – mondta, és megveregette a vállamat. – De ha nincs, az még rosszabb.

329. oldal

>!
Csabi P

Sétáim során egész rendes kis térképet raktam össze a fejemben Port Ticonderoga könnyen megközelíthető vécéiről – szükség esetén jól jönnek – s jelenleg a fánkboltban lévő az első számú kedvencem. Nem mintha tisztább lenne, mint a többi, vagy nagyobb valószínűséggel találnék benne vécépapírt, viszont remek feliratai vannak. Felirat persze mindegyikben van, de a legtöbb helyen gyakran átfestik őket, míg a fánkboltban jó sokáig fent hagyják. Így aztán nemcsak a szöveg van meg, hanem a szövegkommentárok is. E pillanatban a középső fülkében olvasható a legjobb sorozat. Az első mondat ceruzával van írva, lekerekített betűkkel, akár a régi római sírokon, vastagon belevésve a festékbe: Ne egyél meg semmit, amit magad nem ölnél meg!
Utána zöld filctollal: Ne ölj meg semmit, amit magad nem ennél meg!
Az alatt, golyóstollal: Ne ölj!
Alatta, lila filccel: Ne egyél!
Végül legalul, egyelőre az utolsó szó gyanánt, kövér fekete betűkkel ez áll: Picsába a vegetáriánusokkal! „Minden isten húsevő" – Laura Chase.
Laura tovább él.

96. oldal

2 hozzászólás
>!
Kkatja P

    Az igazságot egyetlen módon lehet csak megírni: ha feltételezzük, hogy amit megírtunk, soha nem fogja elolvasni senki. Se más, se mi magunk valamikor később. Különben csak mentegeti magát az ember. Az írást úgy kell nézni, mintha a jobb kezünk mutatóujja alól egy hosszú tintatekercs gomolyogna ki; amit a bal kezünk folyamatosan kitöröl.
    Ez persze lehetetlen.
    Én azért gombolyítom, gombolyítom a sort, szövöm ezt a fekete fonalat a papírlapon.

453. oldal

>!
Amadea

A romantika valahol közép-távolban zajlik. A romantika nem más, mint benézni önmagadhoz, harmattól párás ablakon keresztül. A romantika nem más, mint kihagyni bizonyos dolgokat: ahol az élet röfög és szortyog, ott a romantika csak sóhajt.

285. oldal

>!
Kkatja P

A lövészárkok felett Isten kipukkant, mint egy léggömb, s nem maradt belőle más, csak koszlott képmutatásfoszlányok. A vallás a bot, amivel a vágóhídra hajtják a katonákat, s ha bárki bármit mást mond, az csak ájtatos, hazug duma.

128. oldal

>!
Amadea

Isten minden bizonnyal a partvisszekrényben lakik.

152. oldal

>!
Csabi P

Walternek anyus a hajó, akárcsak a tropára ment autómotor vagy elromlott lámpa vagy rádió – bármi olyan holmi, amivel egy ügyes kezű férfi elbabrálhat és addig piszkálhatja a szerszámaival, amíg szinte vadonatúj állapotba nem hozza őket. Hogy miért találom ezt mindig olyan megnyugtatónak? Talán azért, mert lelkemnek valami gyermeki, hittel teli sarkában úgy érzem, hogy Walter egyszer csak előveszi a laposfogóját meg a racsnis készletét, és ugyanezt végbeviszi rajtam is.

78. oldal

>!
Csabi P

Miután leérettségizett, elfogadott egy állást egy egy-osztálytermes elemi iskolában az ország akkor még Isten háta mögöttinek számító északnyugati részében. Mélyen megrázta, amit ott tapasztalt: a szegénység, tudatlanság, tetvesség. A gyerekeket ősszel bevarrták az alsóneműikbe, és tavaszig ki se bontották őket belőlük – ez a részlet máig megmaradt az emlékezetemben, mint a nyomorúság különlegesen drámai eleme.

80. oldal

>!
Belle_Maundrell

– (…) Egy verset nem lehet mindig megmagyarázni.

540. oldal (Jelenkor, 2018)

Kapcsolódó szócikkek: vers

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Yann Martel: Pi élete
Toni Morrison: Nagyonkék
Alice Walker: Kedves Jóisten
Alice Walker: Bíborszín
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek
Italo Svevo: Zeno tudata
Paul Auster: Leviatán
Ruth Ozeki: Az idő partjain
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt