A ​szolgálólány meséje (A szolgálólány meséje 1.) 85% 2231 csillagozás

Aki azt hiszi, hogy ez a könyv a vallási fundamentalizmus veszélyeiről szól, az nem látja a betűktől a mondatokat.
Aki azt hiszi, hogy ez a könyv radikálisan feminista írás, az nem érti a mondatok mögött a tartalmat.
Aki pedig azt hiszi, hogy mindez csupa túlzásokkal teli fikció, az vak a valóságra.

Boldog az, aki hiszi, hogy ami ebben a könyvben szerepel, azt nem tűrnék el az emberek.
Hogy nem lenne olyan, aki ezt a rendszert fogaskerékként kiszolgálná.
Hogy nem volnának olyanok, akik pár nyamvadt kiváltságért bármilyen árulásra képesek lennének.
Hogy nem teremnének minden bokorban olyanok, akik örömmel állnának be a rendszer véreskezű pribékjének.
Hogy nem fojtaná el az átlagember dühét végképp a többi ember megalkuvása.
Hogy nem lehetne mindenkiből kiverni a lázadó szellemet.
Hogy nem állnánk be végül mi is a megalkuvók sorába.
Hogy nem csak tűrné tétlenül, ahogy sorra elvesznek tőle mindent, amiért élni érdemes.
Hogy nem válhat normalitássá az emberek szenvtelen tárgyiasítása és elpusztítása.
Hogy nem fakulna homályos emlékké, hogy mit is jelent embernek lenni.

Persze, hogy könnyebb azzal nyugovóra térni, hogy ez nem történhet meg.
Velünk nem.
Csak másokkal.
Akik olyan vezéreket követnek, mint Hitler, Sztálin, Szálasi, Ceaușescu, Pol Pot, Kim Ir Szen, Mao, Enver Hodzsa, Rákosi vagy Khomeini.

Mert mi már tanultunk a történelmi leckékből, és nem hagynánk, hogy ismét zsarnokok telepedjenek a nyakunkra.
Hogy manipuláljanak.
Hogy közönyössé alázzanak.
Hogy átgázoljanak rajtunk.
Hogy szennybe fullasszák a világot.
Hogy a végén mi futamodjunk meg.

Amíg még van hová…

Van ez a neten keringő elmélet, amibe időként belefutok, hogy készülőben van Európában is egy vallási alapú diktatúra, ami azáltal válik uralkodóvá, hogy a helyi tömegbázisát a betérő, európai férfiak fogják adni. Azok, akik a jelenlegi, szabad választáson alapuló körülmények között nem jutnak (elég) lukhoz. Mivel ezek a szemét nők, amióta beleszólásuk van abba, hogy mi történjen velük, ilyen piszok válogatósak lettek, és mennyivel jobb volt régen, amikor még rend volt, a férfi férfi, a nő nő, és mindegyik tudta, hol a helye. Aztán jött ez a nagy szabadság, és ha ez így megy tovább, hamarosan vége a világnak, meg az értékeknek, meg a hagyománynak, száz szónak is egy a vége, ne legyen már ekkora az a szabadság. Mármint a nőknek. Hiszen nekik sem jó ez, szegényeknek egy biztos kézre van szükségük, ami irányt mutat támogatólag, és odacsap szeretettel, ha szükséges. De ahelyett, hogy ezt értékelnék, lealacsonyítják magukat, és szajhaként adják oda magukat n+1 önként jelentkezőnek, akik közül egyik sem én vagyok. Védjük már meg őket ettől, hiszen természetük alapja a befogadó lágyság, és legszebb hivatásuk az anyaság.
Hát erről szól ez a könyv.
Szóval ez az egyenlőségen alapuló kapcsolatosdi tömegeknek nem jött be. Őket nem választja senki. Van persze, hogy igen, de a világ ezen táján egyre kevesebb a nem dolgozó, nem piacképes, önellátásra képtelen nő. Importra szorulunk belőle, neten rendelhető arákra, vagy ott van a másik lehetőség. Rendet lehet tenni itt, helyben. Ahogy máshol tettek is. Visszafélemlíteni őket abba a szerepbe, ami biztosítja a közjót. Apró lépésekkel. Nyilván az első az önfenntartási képesség korlátozása, onnan minden megy magától, visszafelé.
A legütősebb része számomra az volt, amikor Fredé pártíz oldal erejéig visszaemlékszik a rendszer első heteire. Amikor spoiler Hátborzongató. Az a hátborzongató benne, hogy egy férfi tényleg soha nem értheti meg teljes mélységében, hogy ez miért annyira hátborzongató. Mert soha nem csapta meg annak a szele, enyhített formában sem, munkahelyi lekezelésként, dolgaiba kéretlen beleugatásként, humorosnak szánt beszólásként, helyette döntésként, szőke (bármilyen) nős viccként, hogy milyen érzés azon az oldalon állni.
Fredé akkor, amikor ez bekövetkezik, arra gondol, hogy a férjének talán tetszik is, hogy mostantól nem egymáséi, hanem ő a férjé. De nem meri megkérdezni, hogy úgy van-e, mert azonnal felméri, hogy nem engedheti meg magának, hogy elveszítse. Pár óra alatt megszűnik köztük az egyensúly. Mondjuk megkérdezni szerintem is hülyeség, elgondolkodni rajta viszont nem. Hogy annak, akinek ilyen esetben átadnák a bankszámlánkat, vajon tetszene-e. De komolyan kell ám elképzelni, nem mindenféle előre legyártott, abszolút igazságnak elismert válaszok alapján. Mondtam, hátborzongató.

Felkavaró, torokszorító, rendkívül nyomasztó regény. Olyan, amiről azt remélem: senki nem úgy teszi le, hogy azt mondja magában – „Jó, jó, de ez úgysem történhet meg.” DE, igen, sajnos megtörténhet, és vannak a világnak részei, ahol ehhez hasonló dolgok ma is történnek. Azt nem tudom eldönteni, magamban hová, melyik polcra tegyem a történetet. Feminista politikai utópia – valami ilyesmi, de egyik jelző sem igaz rá teljesen. Fura történet egyébként, talán kicsit túl szélsőséges is: amilyennek leírja a világot, olyan világban nem lehet élni, nem maradhatna fenn túl sokáig, mert mindenki beleőrülne. Zavart, hogy nagyon sematikus a világ, ill. Gilead leírása: hiányoznak belőle a hétköznapi emberek. Csak urak, szolgák és katonák vannak – sehol senki más. Na jó, néhány boltos. Szóval kissé sematikusnak érzem a világot, a regény vége pedig… A néhány száz évvel később zajló kongresszus előadásától sokkal-sokkal többet vártam volna: azt, hogy elmondja, miként alakulhatott ki egy ilyen társadalom, mi volt a története, mi lett vele végül… Szóval mindezért a fél csillag levonás.
Aztán megnéztem a filmsorozatot, amiben az alkotók érezték a regény hibáit és valamicskét javítottak rajtuk, dúsították a világot, remek eseményeket, jeleneteket találtak ki, miközben azért tartották magukat az eredeti történethez. A film után is maradt hiányérzetem, de kevesebb, mint a regény után.
Azért az 1984-hez erős túlzás hasonlítani, annál jóval gyengébb mű, de fontos olvasmány – csak ne feledjük: MEGTÖRTÉNHET, sőt, kicsiben már történik is [nézzük meg, miként nyilatkoznak, beszélnek a nőkről a mi parlamentünk egyes politikusai], szóval jó volna végre felébredni.

Isten kiválasztott edényeinek meg kell kapniuk a szükséges vitaminokat és ásványi anyagokat. Az éles tárgyakat pedig el kell dugni előlük, na meg kampókat sem hagyunk a szobájukban, nehogy szem elől tévesszék a feladatot, amiért életben maradhatnak.

Óriási csúsztatás ez a regény. Persze, hogy csúsztatás, torz tükör, tele van túlzásokkal és sarkításokkal. De ha belátjuk, hogy a tanult tehetetlenség az egyik fő fogaskereke a társadalmi viselkedésnek, nem csoda, hogy áramütéssel lehet csak rábírni a kísérleti alanyokat a kitörésre, ugyanúgy mint az együttműködésre. Margaret Atwood könyve pedig áramütés.

Mindemellett számomra nem az elnyomásról szól ez a könyv. A vallási fundamentalizmus és a gender-kérdések inkább csak körítésnek hatnak – persze nagyon jól tapintható, irritáló körítésnek, ami csak keveseknél nem üti át az ingerküszöböt. Amit nekem a szolgálólány elmesélt, az annak az egészen beteges, és mégis hátborzongatóan jellemző folyamatnak a leképezése, ami az érzelmileg ideológiailag elnyomott csoportban, mind az egyéni, mind a kollektív viselkedés formáiban, ilyenkor végbemegy. Amikor a kibillent értékrend csak úgy válik értelmezhetővé, ha magunkban rendezzük át a paramétereket, és ezt rendkívül hatékonysággal meg is tesszük, ha megtanítanak rá: Gileád bennünk van.
Kívülről könnyű alternatívákat találni Fredé tehetetlenségére és bénultságára, de ha maguk a pillérek olvadnak el, vagy sétálnak ki a boltozat alól, akkor vagy hagyjuk hogy ránk szakadjon az egész kóceráj, vagy kinyúlunk és megtartjuk a mennyezetet, de e kétségbeesett erőfeszítés mellett már nehéz bármi okosat kitalálni vagy igazán bátran cselekedni. A valóság átértelmezése az egyetlen hatékony védekezés. Zseniális írói eszköz egyébként, ahogy maga Fredé is több esetben újrafogalmazza saját narratíváját: egy-egy szakasz után néha bevallja, hogy valójában nem is így történtek a dolgok, majd újrameséli máshogy az eseményeket.

Felkavaró könyv, ami a legmélyebb félelmeimet elevenítette meg – hangsúlyozom, nem társadalmi, hanem lélektani vonatkozásaiban. Ezt a könyvet vártam talán legjobban az idén, pontosabban ezt az újrakiadást, és meg kell hagyni, ritka igényes, szép darab született a Jelenkor kiadó gondozásában. Az olvasási élmény pedig messze felülmúlta minden várakozásomat: Atwood szövegszinten is brillírozott, mohón kortyoltam minden szavát, mert gyakorlatilag hibátlannak találom a stílusát, az arányérzékét, a regény szerkezetét is.
(Ahogy elnézem, negyedik ötcsillagos könyvem tőle, és a második kedvenc. Szerencsére egy hosszú életmű darabjai állnak még előttem.)

„Szomorú, vágyódással és aljassággal teli, vontatott és csonka történet” – így látja saját elbeszélését a megszólaló főhős. Ezen nem is fogunk összeveszni, én is ilyennek láttam, olvastam. Egy átlagos, középszerű nő története, aki egy hihetetlenül gyorsan, két-három év alatt kialakuló, vallási alapú diktatorikus rendszer rémálmát éli át, és meséli el nekünk. Nem cselekvő főhősként, hanem egy passzív, inkább múltjában élő, szeretteiért aggódó, és némiképp miattuk is gúzsba kötött nőként, aki tétlenül gyötrődik, és végső soron elfogadja, és ezáltal fenntartja világa játékszabályait. Közben meg pontosan a szabályok létrehozói szegik meg azokat rendszeresen. Mint mindig.
A regény igen fontos, ma is aktuális kérdéseket boncolgat, rávilágítva arra, hogyan lehet egy bizonyos funkciót (itt speciel a fajfenntartást) betöltő, elhasználódás/meghibásodás esetén lecserélhető eszközzé alacsonyítani az embert. Bár hangsúlyosan feminista műnek számít a regény, úgy érzem, a férfiuralom – női kiszolgáltatottság alapállás egyszerre lényeges, ugyanakkor mellékes is. Ez a két pólus más-más kategóriákkal behelyettesítve ugyancsak ismerős képet eredményezhet – a mindenkori totalitárius rendszerek képét. Beskatulyázással, szigorú hierarchiával, a személyiség, önállóság, fizikai-szellemi szabadság korlátozásával, az érzelmi komponens kizárásával, elsorvasztásával, illetve lényegtelenné deklarálásával, meg persze feketepiaccal, besúgórendszerrel, föld alatti szervezetekkel… A történet arra is rádöbbent és emlékeztet, milyen hirtelenséggel tud kialakulni ez a hideg-rideg, embertelen világ, és az ember milyen gyorsan le tudja vetkőzni emberi önmagát. Mert Gileád bennünk van. És mindig beleesünk a valamitől való szabadság csapdájába.
Bár nyilvánvalóak az aktuálpolitikai vonatkozások, és társadalomkritikája sem elhanyagolható (sőt), regényként, a téma megvalósításaként nem érzem túl erősnek a művet. Egyrészt tele van üresjáratokkal, csonkasága, kidolgozatlansága, vázlatos volta hiányérzetet keltett bennem, a didaktikus-szájbarágós utolsó fejezetet pedig funkciótlannak látom, még akkor is, ha a jövő nézőpontjából többek közt a régmúlt korok megismerésének, tanulmányozásának lehetőségeire, korlátaira hívja fel a figyelmet spoiler.
A legnagyobb gondom viszont inkább az volt, hogy olvasás közben teljesen közönyös maradtam. Valahogy nem tudott megmozgatni ez az elrettentőnek szánt világ, nem tudtam együttérezni Fredével, ezzel a tetszhalálba, várakozásba, unalomba dermedt nővel, aki egyrészt a múlt felett, másrészt a kézkrém hiányán nyavalyog (tesssééék?). Aki azt hiszi magáról, hogy cselekvő alany, miközben hol saját magának, érzékeinek, hol a hatalomnak hódol be (szinte feltétlenül), és várja, hogy valaki érte jöjjön és kiszabadítsa.
A regény arra is rámutat, hogy vannak utak, lehetőségek, csakhogy főszereplőnk nem él velük, passzivitását még gyereke miatti aggódása sem magyarázza, magyarázhatja teljes mértékben. Ráadásul a regény túl hatásvadász, néhol érzelgős, Fredé pedig túl panaszos-tehetetlen, gyenge karakter. Inkább antihősnek látom, talán ez magyarázhatja csalódásomat.

Ez a könyv figyelemre méltó. Bár időnként meglehetősen lassú, az üzenet erőteljes. Nem mondanám ezt a regényt a klasszikus értelemben vett szórakoztató olvasmánynak, de nemtől függetlenül mégis mindenkinek a kezébe nyomnám.
Fantasztikus és tökéletes mű.
Bővebben: http://konyvparfe.blog.hu/2017/07/03/margaret_atwood_a_…

Csalódás volt olvasni.
Tipikus „nagyobb a füstje mint a lángja” könyv.

Kezdeném azzal, hogy unalmasnak találtam. Amiatt találtam unalmasnak, mert a téma bár nagyon izgalmas, érdekfeszítő, kíváncsivá tett, de a majdnem 500 oldalnyi olvasmány kevéssé tárgyalja az izgalmakat. Főleg arról a világról szól amit ismerünk, amiben jelenleg élünk, ami megelőzi ennek a beteges új világnak a történéseit. Nagyon keveset tudunk meg arról, hogy mi vezetett ehhez a brutális változáshoz és keveset tudunk meg a „szép, új világ” törvényeiről. Erről szívesebben olvastam volna, mint az állandó múltba révedésről. Az is untatott, hogy kb. a 140-ik oldalig nem történik semmi lényeges, semmi izgalmas, de már az előszóban lelő a szerző nagyon fontos „poénokat”, infókat és mintha aztán a könyv nem sokkal többet tudna mondani majd 500 oldalon…
Szinte sajnáltam az időt amit rászántam, annyira gyengécskének találtam.
A főszereplő is annyira vérszegény, semmi tettrekészség nincs benne, belesüpped a múltba és kb. ennyi nem is igen akar kitörni. A barátnője, na az egy talpraesett csaj, csak belőle keveset kapunk.
A történet maga érdekes, érdekfeszítő az ötlet, nekem Merle Védett férfiak c. könyvére hajaz erősen, csak hát Merle sokkal-sokkal jobban írta meg a férfi verziót, Atwoodnak sajnos az én olvasatomban ez nem sikerült.
Azok a kérdések amik érdekesek lennének, hogy mi lesz ha egyszer eljutunk ide ezzel az erőforrásokat kimerítő, vegyszeres, pusztító életritmussal, amivel a világ halad, nincsenek kidomborítva és bár értem az előszóban leírtakat, mégis valahogy többet is elbírna a téma, több is kiférne belőle.

Már elég sok disztópiát olvastam, van amibe jobban bele tudtam élni magam, és volt ami annyira nem fogott meg. Hiányérzetem van e történettel kapcsolatban, mert sok benne a talán.
Szó se róla jól meg van írva, bár a hősnő nem lett a szívem csücske, ahogy a többi szereplő sem. Ez is egy irány, ahová el lehet indulni és a bigottság elég fertőző, de szerencsére kevés a realitása. Elég megdöbbentő dolgokat tár elénk az írónő, ahogy a nők szép lassan elveszítik jogaikat. Úgy főzik meg a jónépet, ahogy a békát, szép lassan melegítve. Megdöbbentő olvasmány.

Végre!
Végre nem egy tipikus, tucat YA disztópia, sehol sincsenek tinik, nem akarják megmenteni a világot, mégis…. mégis egy ízig-vérig eredeti elgondolása egy önmagából kifordult és torz világnak, párhuzamai a mai valósággal, és a kérdések, amelyek az olvasás közben felmerülnek, pedig hátborzongatóak. A történet nem pörgős ugyan, de ettől függetlenül mégis van benne valami, ami miatt képtelen lerakni az ember.
Ütős, a maga nemében kivételes és elgondolkodtató történet.

Még tegnap éjszaka befejeztem a könyvet, de az értékeléssel várni szerettem volna ma reggelig, aludni rá egyet. Nem tudtam ugyanis eldönteni, hogy négy vagy öt csillagot adjak erre a könyvre.

Ami tetszett:

Láttam persze a sorozathoz készült plakátokat, illetve spotokat itt-ott, de egy jó ideje tévét gyakorlatilag nem nézek egyáltalán, így a sorozatot magát nem ismertem, fogalmam sem volt, miről fog ez szólni, mit fogok itt kapni azon kívül, hogy egy disztópiáról van szó, így minden valóban újdonságként hatott. És ez a világ bizony marha izgalmas itt. Nagyon tetszett, hogy szépen, lassan csordogálnak csak az információk, hogy ide-oda ugrálunk az idősíkokban, a rezsim előtti mindennapokba kapunk egy-egy oldalon rövid bepillantást, visszaemlékezést, majd pár sorral később újra ott vagyunk a borzalmak közepette. A legutolsó oldalig izgultam, és hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjak több részletet erről a társadalomról, a parancsnokokról, a nénikről, magukról a szolgálólányokról, a feleségekről, a szemekről. Ezt az izgalmat, ezt a várakozást egészen végig fenntartotta az író, ez egyértelmű érdeme. A lezárás különösen tetszett, mikor már csak vagy ötven oldal volt hátra, komolyan elkezdtem fészkelődni, hogyan fog az egész történetnek véget vetni, és reménykedtem, nem csapja össze. Nem tette, szerencsére.

Ami nem tetszett:

Érzelmileg egyáltalán nem voltam képes involválódni ebbe az egészbe, ez pedig nálam iszonyatosan nagy szó. Én ugyanis elég furán működöm, képekkel én nehezen dolgozom. Mikor olvasok egy könyvet, előttem nemhogy nem filmszerűen pörögnek az események, hogy szinte látnám a képsorokat, de tulajdonképpen nem nagyon látok semmit. Vagy szinte semmit. Ha a kedvenc könyveimre visszagondolok, amiket többször is olvastam, előttem nem jelenik meg a főszereplő tisztán, hogy látnám, hogyan néz ki, milyen színű a haja, milyen ruhát visel, vagy bármi hasonló. Az viszont, hogy érzelmileg miket élt meg, és vele együtt én miket éltem meg az olvasás során, ott van kristálytisztán. Ezért van az, hogy egy könyvön én minden gond nélkül könnyezek, vagy csak mosolygok, hogy van, amikor bizony átölelem és megsimogatom, mintha egy személy lenne, mert az érzelmek, amiket felszabadítanak, amiket ott átélek velük, azok valósak. Élesek. Rendkívüli módon. Nos, ezért volt meglepő, hogy itt ez a történet semmiféle érzelmi reakciót nem váltott ki belőlem, egyszerűen csak a kíváncsiság hajtott előre, de nem rázott meg, nem éreztem együtt Fredével, nem éreztem undort a parancsnok iránt, nem éreztem semmit. A kíváncsiságon túl.. Ez egyértelműen az író hibája.

Összességében mindezek miatt 4,5 csillagra jutottam, a disztópiákat én alapvetően nagyon kedvelem, ha azok jól vannak megírva, összerakva, és ez azért valóban a jobbak közül való.