A ​szolgálólány meséje 957 csillagozás

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje Margaret Atwood: A szolgálólány meséje Margaret Atwood: A szolgálólány meséje Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ…
A regényt 1986-ban Nebula-díjra és Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C.… (tovább)

Eredeti mű: Margaret Atwood: The Handmaid's Tale

Eredeti megjelenés éve: 1985

Tartalomjegyzék

>!
Jelenkor, 2017
478 oldal · ISBN: 9789636767150 · Fordította: Mohácsi Enikő
>!
Jelenkor, 2017
478 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636767051 · Fordította: Mohácsi Enikő
>!
Lazi, Szeged, 2006
366 oldal · keménytáblás · ISBN: 9637138838 · Fordította: Mohácsi Enikő

1 további kiadás


Enciklopédia 37

Szereplők népszerűség szerint

Fredé · Elizabeth néni · Glené · Janine · Luke · Lydia néni · Moira · Nick · Rita · Serena Joy


Kedvencelte 87

Most olvassa 141

Várólistára tette 707

Kívánságlistára tette 649

Kölcsönkérné 15


Kiemelt értékelések

>!
Littlewood IP
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Van ez a neten keringő elmélet, amibe időként belefutok, hogy készülőben van Európában is egy vallási alapú diktatúra, ami azáltal válik uralkodóvá, hogy a helyi tömegbázisát a betérő, európai férfiak fogják adni. Azok, akik a jelenlegi, szabad választáson alapuló körülmények között nem jutnak (elég) lukhoz. Mivel ezek a szemét nők, amióta beleszólásuk van abba, hogy mi történjen velük, ilyen piszok válogatósak lettek, és mennyivel jobb volt régen, amikor még rend volt, a férfi férfi, a nő nő, és mindegyik tudta, hol a helye. Aztán jött ez a nagy szabadság, és ha ez így megy tovább, hamarosan vége a világnak, meg az értékeknek, meg a hagyománynak, száz szónak is egy a vége, ne legyen már ekkora az a szabadság. Mármint a nőknek. Hiszen nekik sem jó ez, szegényeknek egy biztos kézre van szükségük, ami irányt mutat támogatólag, és odacsap szeretettel, ha szükséges. De ahelyett, hogy ezt értékelnék, lealacsonyítják magukat, és szajhaként adják oda magukat n+1 önként jelentkezőnek, akik közül egyik sem én vagyok. Védjük már meg őket ettől, hiszen természetük alapja a befogadó lágyság, és legszebb hivatásuk az anyaság.
Hát erről szól ez a könyv.
Szóval ez az egyenlőségen alapuló kapcsolatosdi tömegeknek nem jött be. Őket nem választja senki. Van persze, hogy igen, de a világ ezen táján egyre kevesebb a nem dolgozó, nem piacképes, önellátásra képtelen nő. Importra szorulunk belőle, neten rendelhető arákra, vagy ott van a másik lehetőség. Rendet lehet tenni itt, helyben. Ahogy máshol tettek is. Visszafélemlíteni őket abba a szerepbe, ami biztosítja a közjót. Apró lépésekkel. Nyilván az első az önfenntartási képesség korlátozása, onnan minden megy magától, visszafelé.
A legütősebb része számomra az volt, amikor Fredé pártíz oldal erejéig visszaemlékszik a rendszer első heteire. Amikor spoiler Hátborzongató. Az a hátborzongató benne, hogy egy férfi tényleg soha nem értheti meg teljes mélységében, hogy ez miért annyira hátborzongató. Mert soha nem csapta meg annak a szele, enyhített formában sem, munkahelyi lekezelésként, dolgaiba kéretlen beleugatásként, humorosnak szánt beszólásként, helyette döntésként, szőke (bármilyen) nős viccként, hogy milyen érzés azon az oldalon állni.
Fredé akkor, amikor ez bekövetkezik, arra gondol, hogy a férjének talán tetszik is, hogy mostantól nem egymáséi, hanem ő a férjé. De nem meri megkérdezni, hogy úgy van-e, mert azonnal felméri, hogy nem engedheti meg magának, hogy elveszítse. Pár óra alatt megszűnik köztük az egyensúly. Mondjuk megkérdezni szerintem is hülyeség, elgondolkodni rajta viszont nem. Hogy annak, akinek ilyen esetben átadnák a bankszámlánkat, vajon tetszene-e. De komolyan kell ám elképzelni, nem mindenféle előre legyártott, abszolút igazságnak elismert válaszok alapján. Mondtam, hátborzongató.

130 hozzászólás
>!
Gyula_Böszörményi IP
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Felkavaró, torokszorító, rendkívül nyomasztó regény. Olyan, amiről azt remélem: senki nem úgy teszi le, hogy azt mondja magában – „Jó, jó, de ez úgysem történhet meg.” DE, igen, sajnos megtörténhet, és vannak a világnak részei, ahol ehhez hasonló dolgok ma is történnek. Azt nem tudom eldönteni, magamban hová, melyik polcra tegyem a történetet. Feminista politikai utópia – valami ilyesmi, de egyik jelző sem igaz rá teljesen. Fura történet egyébként, talán kicsit túl szélsőséges is: amilyennek leírja a világot, olyan világban nem lehet élni, nem maradhatna fenn túl sokáig, mert mindenki beleőrülne. Zavart, hogy nagyon sematikus a világ, ill. Gilead leírása: hiányoznak belőle a hétköznapi emberek. Csak urak, szolgák és katonák vannak – sehol senki más. Na jó, néhány boltos. Szóval kissé sematikusnak érzem a világot, a regény vége pedig… A néhány száz évvel később zajló kongresszus előadásától sokkal-sokkal többet vártam volna: azt, hogy elmondja, miként alakulhatott ki egy ilyen társadalom, mi volt a története, mi lett vele végül… Szóval mindezért a fél csillag levonás.
Aztán megnéztem a filmsorozatot, amiben az alkotók érezték a regény hibáit és valamicskét javítottak rajtuk, dúsították a világot, remek eseményeket, jeleneteket találtak ki, miközben azért tartották magukat az eredeti történethez. A film után is maradt hiányérzetem, de kevesebb, mint a regény után.
Azért az 1984-hez erős túlzás hasonlítani, annál jóval gyengébb mű, de fontos olvasmány – csak ne feledjük: MEGTÖRTÉNHET, sőt, kicsiben már történik is [nézzük meg, miként nyilatkoznak, beszélnek a nőkről a mi parlamentünk egyes politikusai], szóval jó volna végre felébredni.

>!
vicomte MP
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Aki azt hiszi, hogy ez a könyv a vallási fundamentalizmus veszélyeiről szól, az nem látja a betűktől a mondatokat.
Aki azt hiszi, hogy ez a könyv radikálisan feminista írás, az nem érti a mondatok mögött a tartalmat.
Aki pedig azt hiszi, hogy mindez csupa túlzásokkal teli fikció, az vak a valóságra.

Boldog az, aki hiszi, hogy ami ebben a könyvben szerepel, azt nem tűrnék el az emberek.
Hogy nem lenne olyan, aki ezt a rendszert fogaskerékként kiszolgálná.
Hogy nem volnának olyanok, akik pár nyamvadt kiváltságért bármilyen árulásra képesek lennének.
Hogy nem teremnének minden bokorban olyanok, akik örömmel állnának be a rendszer véreskezű pribékjének.
Hogy nem fojtaná el az átlagember dühét végkép a többi ember megalkuvása.
Hogy nem lehetne mindenkiből kiverni a lázadó szellemet.
Hogy nem állnánk be végül mi is a megalkuvók sorába.
Hogy nem csak tűrné tétlenül, ahogy sorra elvesznek tőle mindent, amiért élni érdemes.
Hogy nem válhat normalitássá az emberek szenvtelen tárgyiasítása és elpusztítása.
Hogy nem fakulna homályos emlékké, hogy mit is jelent embernek lenni.

Persze, hogy könnyebb azzal nyugovóra térni, hogy ez nem történhet meg.
Velünk nem.
Csak másokkal.
Akik olyan vezéreket követnek, mint Hitler, Sztálin, Szálasi, Ceaușescu, Pol Pot, Kim Ir Szen, Mao, Enver Hodzsa, Rákosi vagy Khomeini.

Mert mi már tanultunk a történelmi leckékből, és nem hagynánk, hogy ismét zsarnokok telepedjenek a nyakunkra.
Hogy manipuláljanak.
Hogy közönyössé alázzanak.
Hogy átgázoljanak rajtunk.
Hogy szennybe fullasszák a világot.
Hogy a végén mi futamodjunk meg.

Amíg még van hová…

12 hozzászólás
>!
Oriente P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Isten kiválasztott edényeinek meg kell kapniuk a szükséges vitaminokat és ásványi anyagokat. Az éles tárgyakat pedig el kell dugni előlük, na meg kampókat sem hagyunk a szobájukban, nehogy szem elől tévesszék a feladatot, amiért életben maradhatnak.

Óriási csúsztatás ez a regény. Persze, hogy csúsztatás, torz tükör, tele van túlzásokkal és sarkításokkal. De ha belátjuk, hogy a tanult tehetetlenség az egyik fő fogaskereke a társadalmi viselkedésnek, nem csoda, hogy áramütéssel lehet csak rábírni a kísérleti alanyokat a kitörésre, ugyanúgy mint az együttműködésre. Margaret Atwood könyve pedig áramütés.

Mindemellett számomra nem az elnyomásról szól ez a könyv. A vallási fundamentalizmus és a gender-kérdések inkább csak körítésnek hatnak – persze nagyon jól tapintható, irritáló körítésnek, ami csak keveseknél nem üti át az ingerküszöböt. Amit nekem a szolgálólány elmesélt, az annak az egészen beteges, és mégis hátborzongatóan jellemző folyamatnak a leképezése, ami az érzelmileg ideológiailag elnyomott csoportban, mind az egyéni, mind a kollektív viselkedés formáiban, ilyenkor végbemegy. Amikor a kibillent értékrend csak úgy válik értelmezhetővé, ha magunkban rendezzük át a paramétereket, és ezt rendkívül hatékonysággal meg is tesszük, ha megtanítanak rá: Gileád bennünk van.
Kívülről könnyű alternatívákat találni Fredé tehetetlenségére és bénultságára, de ha maguk a pillérek olvadnak el, vagy sétálnak ki a boltozat alól, akkor vagy hagyjuk hogy ránk szakadjon az egész kóceráj, vagy kinyúlunk és megtartjuk a mennyezetet, de e kétségbeesett erőfeszítés mellett már nehéz bármi okosat kitalálni vagy igazán bátran cselekedni. A valóság átértelmezése az egyetlen hatékony védekezés. Zseniális írói eszköz egyébként, ahogy maga Fredé is több esetben újrafogalmazza saját narratíváját: egy-egy szakasz után néha bevallja, hogy valójában nem is így történtek a dolgok, majd újrameséli máshogy az eseményeket.

Felkavaró könyv, ami a legmélyebb félelmeimet elevenítette meg – hangsúlyozom, nem társadalmi, hanem lélektani vonatkozásaiban. Ezt a könyvet vártam talán legjobban az idén, pontosabban ezt az újrakiadást, és meg kell hagyni, ritka igényes, szép darab született a Jelenkor kiadó gondozásában. Az olvasási élmény pedig messze felülmúlta minden várakozásomat: Atwood szövegszinten is brillírozott, mohón kortyoltam minden szavát, mert gyakorlatilag hibátlannak találom a stílusát, az arányérzékét, a regény szerkezetét is.
(Ahogy elnézem, negyedik ötcsillagos könyvem tőle, és a második kedvenc. Szerencsére egy hosszú életmű darabjai állnak még előttem.)

8 hozzászólás
>!
KönyvParfé
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Ez a könyv figyelemre méltó. Bár időnként meglehetősen lassú, az üzenet erőteljes. Nem mondanám ezt a regényt a klasszikus értelemben vett szórakoztató olvasmánynak, de nemtől függetlenül mégis mindenkinek a kezébe nyomnám.
Fantasztikus és tökéletes mű.
Bővebben: http://konyvparfe.blog.hu/2017/07/03/margaret_atwood_a_…

>!
eme P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

„Szomorú, vágyódással és aljassággal teli, vontatott és csonka történet” – így látja saját elbeszélését a megszólaló főhős. Ezen nem is fogunk összeveszni, én is ilyennek láttam, olvastam. Egy átlagos, középszerű nő története, aki egy hihetetlenül gyorsan, két-három év alatt kialakuló, vallási alapú diktatorikus rendszer rémálmát éli át, és meséli el nekünk. Nem cselekvő főhősként, hanem egy passzív, inkább múltjában élő, szeretteiért aggódó, és némiképp miattuk is gúzsba kötött nőként, aki tétlenül gyötrődik, és végső soron elfogadja, és ezáltal fenntartja világa játékszabályait. Közben meg pontosan a szabályok létrehozói szegik meg azokat rendszeresen. Mint mindig.
A regény igen fontos, ma is aktuális kérdéseket boncolgat, rávilágítva arra, hogyan lehet egy bizonyos funkciót (itt speciel a fajfenntartást) betöltő, elhasználódás/meghibásodás esetén lecserélhető eszközzé alacsonyítani az embert. Bár hangsúlyosan feminista műnek számít a regény, úgy érzem, a férfiuralom – női kiszolgáltatottság alapállás egyszerre lényeges, ugyanakkor mellékes is. Ez a két pólus más-más kategóriákkal behelyettesítve ugyancsak ismerős képet eredményezhet – a mindenkori totalitárius rendszerek képét. Beskatulyázással, szigorú hierarchiával, a személyiség, önállóság, fizikai-szellemi szabadság korlátozásával, az érzelmi komponens kizárásával, elsorvasztásával, illetve lényegtelenné deklarálásával, meg persze feketepiaccal, besúgórendszerrel, föld alatti szervezetekkel… A történet arra is rádöbbent és emlékeztet, milyen hirtelenséggel tud kialakulni ez a hideg-rideg, embertelen világ, és az ember milyen gyorsan le tudja vetkőzni emberi önmagát. Mert Gileád bennünk van. És mindig beleesünk a valamitől való szabadság csapdájába.
Bár nyilvánvalóak az aktuálpolitikai vonatkozások, és társadalomkritikája sem elhanyagolható (sőt), regényként, a téma megvalósításaként nem érzem túl erősnek a művet. Egyrészt tele van üresjáratokkal, csonkasága, kidolgozatlansága, vázlatos volta hiányérzetet keltett bennem, a didaktikus-szájbarágós utolsó fejezetet pedig funkciótlannak látom, még akkor is, ha a jövő nézőpontjából többek közt a régmúlt korok megismerésének, tanulmányozásának lehetőségeire, korlátaira hívja fel a figyelmet spoiler.
A legnagyobb gondom viszont inkább az volt, hogy olvasás közben teljesen közönyös maradtam. Valahogy nem tudott megmozgatni ez az elrettentőnek szánt világ, nem tudtam együttérezni Fredével, ezzel a tetszhalálba, várakozásba, unalomba dermedt nővel, aki egyrészt a múlt felett, másrészt a kézkrém hiányán nyavalyog (tesssééék?). Aki azt hiszi magáról, hogy cselekvő alany, miközben hol saját magának, érzékeinek, hol a hatalomnak hódol be (szinte feltétlenül), és várja, hogy valaki érte jöjjön és kiszabadítsa.
A regény arra is rámutat, hogy vannak utak, lehetőségek, csakhogy főszereplőnk nem él velük, passzivitását még gyereke miatti aggódása sem magyarázza, magyarázhatja teljes mértékben. Ráadásul a regény túl hatásvadász, néhol érzelgős, Fredé pedig túl panaszos-tehetetlen, gyenge karakter. Inkább antihősnek látom, talán ez magyarázhatja csalódásomat.

21 hozzászólás
>!
Mrs_Curran_Lennart P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Már elég sok disztópiát olvastam, van amibe jobban bele tudtam élni magam, és volt ami annyira nem fogott meg. Hiányérzetem van e történettel kapcsolatban, mert sok benne a talán.
Szó se róla jól meg van írva, bár a hősnő nem lett a szívem csücske, ahogy a többi szereplő sem. Ez is egy irány, ahová el lehet indulni és a bigottság elég fertőző, de szerencsére kevés a realitása. Elég megdöbbentő dolgokat tár elénk az írónő, ahogy a nők szép lassan elveszítik jogaikat. Úgy főzik meg a jónépet, ahogy a békát, szép lassan melegítve. Megdöbbentő olvasmány.

>!
Madama_Butterfly P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Végre!
Végre nem egy tipikus, tucat YA disztópia, sehol sincsenek tinik, nem akarják megmenteni a világot, mégis…. mégis egy ízig-vérig eredeti elgondolása egy önmagából kifordult és torz világnak, párhuzamai a mai valósággal, és a kérdések, amelyek az olvasás közben felmerülnek, pedig hátborzongatóak. A történet nem pörgős ugyan, de ettől függetlenül mégis van benne valami, ami miatt képtelen lerakni az ember.
Ütős, a maga nemében kivételes és elgondolkodtató történet.

4 hozzászólás
>!
DaTa P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Még tegnap éjszaka befejeztem a könyvet, de az értékeléssel várni szerettem volna ma reggelig, aludni rá egyet. Nem tudtam ugyanis eldönteni, hogy négy vagy öt csillagot adjak erre a könyvre.

Ami tetszett:

Láttam persze a sorozathoz készült plakátokat, illetve spotokat itt-ott, de egy jó ideje tévét gyakorlatilag nem nézek egyáltalán, így a sorozatot magát nem ismertem, fogalmam sem volt, miről fog ez szólni, mit fogok itt kapni azon kívül, hogy egy disztópiáról van szó, így minden valóban újdonságként hatott. És ez a világ bizony marha izgalmas itt. Nagyon tetszett, hogy szépen, lassan csordogálnak csak az információk, hogy ide-oda ugrálunk az idősíkokban, a rezsim előtti mindennapokba kapunk egy-egy oldalon rövid bepillantást, visszaemlékezést, majd pár sorral később újra ott vagyunk a borzalmak közepette. A legutolsó oldalig izgultam, és hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjak több részletet erről a társadalomról, a parancsnokokról, a nénikről, magukról a szolgálólányokról, a feleségekről, a szemekről. Ezt az izgalmat, ezt a várakozást egészen végig fenntartotta az író, ez egyértelmű érdeme. A lezárás különösen tetszett, mikor már csak vagy ötven oldal volt hátra, komolyan elkezdtem fészkelődni, hogyan fog az egész történetnek véget vetni, és reménykedtem, nem csapja össze. Nem tette, szerencsére.

Ami nem tetszett:

Érzelmileg egyáltalán nem voltam képes involválódni ebbe az egészbe, ez pedig nálam iszonyatosan nagy szó. Én ugyanis elég furán működöm, képekkel én nehezen dolgozom. Mikor olvasok egy könyvet, előttem nemhogy nem filmszerűen pörögnek az események, hogy szinte látnám a képsorokat, de tulajdonképpen nem nagyon látok semmit. Vagy szinte semmit. Ha a kedvenc könyveimre visszagondolok, amiket többször is olvastam, előttem nem jelenik meg a főszereplő tisztán, hogy látnám, hogyan néz ki, milyen színű a haja, milyen ruhát visel, vagy bármi hasonló. Az viszont, hogy érzelmileg miket élt meg, és vele együtt én miket éltem meg az olvasás során, ott van kristálytisztán. Ezért van az, hogy egy könyvön én minden gond nélkül könnyezek, vagy csak mosolygok, hogy van, amikor bizony átölelem és megsimogatom, mintha egy személy lenne, mert az érzelmek, amiket felszabadítanak, amiket ott átélek velük, azok valósak. Élesek. Rendkívüli módon. Nos, ezért volt meglepő, hogy itt ez a történet semmiféle érzelmi reakciót nem váltott ki belőlem, egyszerűen csak a kíváncsiság hajtott előre, de nem rázott meg, nem éreztem együtt Fredével, nem éreztem undort a parancsnok iránt, nem éreztem semmit. A kíváncsiságon túl.. Ez egyértelműen az író hibája.

Összességében mindezek miatt 4,5 csillagra jutottam, a disztópiákat én alapvetően nagyon kedvelem, ha azok jól vannak megírva, összerakva, és ez azért valóban a jobbak közül való.

9 hozzászólás
>!
Lorenza_Pellegrini
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Végre én is elolvastam. Nem volt könnyű olvasmány. Közben végig az az érzésem volt hogy ez bármikor megtörténhet akár ebben az országban is. Azon is elgondolkoztam hogy Fredé helyében nekem vajon lett e volna bátorságom más megoldást választani. Nem vagyok biztos benne és nekem ettől vált igazán nyomasztóvá az olvasása.


Népszerű idézetek

>!
Enola87 P

Az ember az érzéseiről nem tehet, (…) de a viselkedéséről igen.

232. oldal

>!
sztimi53 P

A sivatagban nincs tábla, mely óva intene, hogy „ne egyél köveket!”
/SZUFI KÖZMONDÁS/

Kapcsolódó szócikkek: közmondás · sivatag
4 hozzászólás
>!
Oriente P

A veszély az elszürkülésben van.

310. oldal, Harmincegyedik fejezet (Jelenkor, 2017)

>!
Oriente P

Szokás szerint nem vettünk tudomást arról, ami körülöttünk zajlott. Nem tudomást venni nem egyenlő a tudatlansággal: meg kell dolgozni érte.

92. oldal, Tizedik fejezet (Jelenkor, 2017)

>!
sztimi53 P

Mindig gyorsan olvasok, csaknem felületesen; az éhezők falánkságával vetem rá magam a betűkre, annyira igyekszem a lehető legtöbbet magamba szívni a következő hosszú koplalásig. Ha szex volna, egy heves, gyors menetnek felelne meg valami sikátorban.

223. oldal, Lazi, 2006.

>!
mandika

A férfi nem egyéb, mint a női stratégia része újabb nők létrehozása érdekében.

149. oldal

>!
clarisssa MP

Élj a jelenben, használd ki a lehetőségeidet, ez minden, amid van.

Huszonnegyedik fejezet

>!
Sárhelyi_Erika I

Nemcsak egyféle szabadság létezik (…). Van szabadság valamire és szabadság valamitől.

36. oldal (Lazi)

>!
Sárhelyi_Erika I

Az első elítéltet fekete kesztyűs kezek támogatják fel a székéről. Mi lehet a bűne? Olvasás? Nem, azért csak a fél karját vágják le az embernek, és ha harmadszor bizonyítják rá.

326. oldal (Lazi)

Kapcsolódó szócikkek: olvasás

Hasonló könyvek címkék alapján

Chris Beckett: Sötét Éden
Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás
Geoff Ryman: Levegő
Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma
Mary Doria Russell: Verebecske
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.
Ann Leckie: Mellékes igazság
Jeff Noon: Vurt
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…