A ​szolgálólány meséje 273 csillagozás

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje Margaret Atwood: A szolgálólány meséje Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ…
A regényt 1986-ban Nebula-díjra és Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C.… (tovább)

Eredeti mű: Margaret Atwood: The Handmaid's Tale

Eredeti megjelenés éve: 1985

Tartalomjegyzék

>!
Jelenkor, 2017
496 oldal · ISBN: 9789636767150 · Fordította: Mohácsi Enikő
>!
Jelenkor, 2017
480 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636767051 · Fordította: Mohácsi Enikő
>!
Lazi, Szeged, 2006
366 oldal · keménytáblás · ISBN: 9637138838 · Fordította: Mohácsi Enikő

1 további kiadás


Enciklopédia 5


Kedvencelte 30

Most olvassa 54

Várólistára tette 399

Kívánságlistára tette 328

Kölcsönkérné 8


Kiemelt értékelések

>!
Littlewood P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Van ez a neten keringő elmélet, amibe időként belefutok, hogy készülőben van Európában is egy vallási alapú diktatúra, ami azáltal válik uralkodóvá, hogy a helyi tömegbázisát a betérő, európai férfiak fogják adni. Azok, akik a jelenlegi, szabad választáson alapuló körülmények között nem jutnak (elég) lukhoz. Mivel ezek a szemét nők, amióta beleszólásuk van abba, hogy mi történjen velük, ilyen piszok válogatósak lettek, és mennyivel jobb volt régen, amikor még rend volt, a férfi férfi, a nő nő, és mindegyik tudta, hol a helye. Aztán jött ez a nagy szabadság, és ha ez így megy tovább, hamarosan vége a világnak, meg az értékeknek, meg a hagyománynak, száz szónak is egy a vége, ne legyen már ekkora az a szabadság. Mármint a nőknek. Hiszen nekik sem jó ez, szegényeknek egy biztos kézre van szükségük, ami irányt mutat támogatólag, és odacsap szeretettel, ha szükséges. De ahelyett, hogy ezt értékelnék, lealacsonyítják magukat, és szajhaként adják oda magukat n+1 önként jelentkezőnek, akik közül egyik sem én vagyok. Védjük már meg őket ettől, hiszen természetük alapja a befogadó lágyság, és legszebb hivatásuk az anyaság.
Hát erről szól ez a könyv.
Szóval ez az egyenlőségen alapuló kapcsolatosdi tömegeknek nem jött be. Őket nem választja senki. Van persze, hogy igen, de a világ ezen táján egyre kevesebb a nem dolgozó, nem piacképes, önellátásra képtelen nő. Importra szorulunk belőle, neten rendelhető arákra, vagy ott van a másik lehetőség. Rendet lehet tenni itt, helyben. Ahogy máshol tettek is. Visszafélemlíteni őket abba a szerepbe, ami biztosítja a közjót. Apró lépésekkel. Nyilván az első az önfenntartási képesség korlátozása, onnan minden megy magától, visszafelé.
A legütősebb része számomra az volt, amikor Fredé pártíz oldal erejéig visszaemlékszik a rendszer első heteire. Amikor spoiler Hátborzongató. Az a hátborzongató benne, hogy egy férfi tényleg soha nem értheti meg teljes mélységében, hogy ez miért annyira hátborzongató. Mert soha nem csapta meg annak a szele, enyhített formában sem, munkahelyi lekezelésként, dolgaiba kéretlen beleugatásként, humorosnak szánt beszólásként, helyette döntésként, szőke (bármilyen) nős viccként, hogy milyen érzés azon az oldalon állni.
Fredé akkor, amikor ez bekövetkezik, arra gondol, hogy a férjének talán tetszik is, hogy mostantól nem egymáséi, hanem ő a férjé. De nem meri megkérdezni, hogy úgy van-e, mert azonnal felméri, hogy nem engedheti meg magának, hogy elveszítse. Pár óra alatt megszűnik köztük az egyensúly. Mondjuk megkérdezni szerintem is hülyeség, elgondolkodni rajta viszont nem. Hogy annak, akinek ilyen esetben átadnák a bankszámlánkat, vajon tetszene-e. De komolyan kell ám elképzelni, nem mindenféle előre legyártott, abszolút igazságnak elismert válaszok alapján. Mondtam, hátborzongató.

21 hozzászólás
>!
eme P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

„Szomorú, vágyódással és aljassággal teli, vontatott és csonka történet” – így látja saját elbeszélését a megszólaló főhős. Ezen nem is fogunk összeveszni, én is ilyennek láttam, olvastam. Egy átlagos, középszerű nő története, aki egy hihetetlenül gyorsan, két-három év alatt kialakuló, vallási alapú diktatorikus rendszer rémálmát éli át, és meséli el nekünk. Nem cselekvő főhősként, hanem egy passzív, inkább múltjában élő, szeretteiért aggódó, és némiképp miattuk is gúzsba kötött nőként, aki tétlenül gyötrődik, és végső soron elfogadja, és ezáltal fenntartja világa játékszabályait. Közben meg pontosan a szabályok létrehozói szegik meg azokat rendszeresen. Mint mindig.
A regény igen fontos, ma is aktuális kérdéseket boncolgat, rávilágítva arra, hogyan lehet egy bizonyos funkciót (itt speciel a fajfenntartást) betöltő, elhasználódás/meghibásodás esetén lecserélhető eszközzé alacsonyítani az embert. Bár hangsúlyosan feminista műnek számít a regény, úgy érzem, a férfiuralom – női kiszolgáltatottság alapállás egyszerre lényeges, ugyanakkor mellékes is. Ez a két pólus más-más kategóriákkal behelyettesítve ugyancsak ismerős képet eredményezhet – a mindenkori totalitárius rendszerek képét. Beskatulyázással, szigorú hierarchiával, a személyiség, önállóság, fizikai-szellemi szabadság korlátozásával, az érzelmi komponens kizárásával, elsorvasztásával, illetve lényegtelenné deklarálásával, meg persze feketepiaccal, besúgórendszerrel, föld alatti szervezetekkel… A történet arra is rádöbbent és emlékeztet, milyen hirtelenséggel tud kialakulni ez a hideg-rideg, embertelen világ, és az ember milyen gyorsan le tudja vetkőzni emberi önmagát. Mert Gileád bennünk van. És mindig beleesünk a valamitől való szabadság csapdájába.
Bár nyilvánvalóak az aktuálpolitikai vonatkozások, és társadalomkritikája sem elhanyagolható (sőt), regényként, a téma megvalósításaként nem érzem túl erősnek a művet. Egyrészt tele van üresjáratokkal, csonkasága, kidolgozatlansága, vázlatos volta hiányérzetet keltett bennem, a didaktikus-szájbarágós utolsó fejezetet pedig funkciótlannak látom, még akkor is, ha a jövő nézőpontjából többek közt a régmúlt korok megismerésének, tanulmányozásának lehetőségeire, korlátaira hívja fel a figyelmet spoiler.
A legnagyobb gondom viszont inkább az volt, hogy olvasás közben teljesen közönyös maradtam. Valahogy nem tudott megmozgatni ez az elrettentőnek szánt világ, nem tudtam együttérezni Fredével, ezzel a tetszhalálba, várakozásba, unalomba dermedt nővel, aki egyrészt a múlt felett, másrészt a kézkrém hiányán nyavalyog (tesssééék?). Aki azt hiszi magáról, hogy cselekvő alany, miközben hol saját magának, érzékeinek, hol a hatalomnak hódol be (szinte feltétlenül), és várja, hogy valaki érte jöjjön és kiszabadítsa.
A regény arra is rámutat, hogy vannak utak, lehetőségek, csakhogy főszereplőnk nem él velük, passzivitását még gyereke miatti aggódása sem magyarázza, magyarázhatja teljes mértékben. Ráadásul a regény túl hatásvadász, néhol érzelgős, Fredé pedig túl panaszos-tehetetlen, gyenge karakter. Inkább antihősnek látom, talán ez magyarázhatja csalódásomat.

11 hozzászólás
>!
Noro MP
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

A disztópiának van egy különös sajátossága: nem kell, hogy érthető legyen. Sőt, minél kevésbé értjük, hogy is jöhetett létre egy ilyen világ, annál ijesztőbb. Persze csak bizonyos határokon belül, de szerintem ez magyarázhatja, miért olyan népszerűek az abszurditás határán egyensúlyozó disztopikus univerzumok. Pedig egy groteszk és idegennek ható világrendért nem kell mélyre hatolni a fantázia birodalmába: Atwood könyve szimplán történelmi párhuzamokra építve sokkolóbb hatást tud elérni, mint sok más történet.

3 hozzászólás
>!
Youditta
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Mondhatom, hogy disztópia-szűz vagyok, mert nem nagyon tudok felidézni egyet sem, amit olvastam. Tehát félve vágtam bele a könyvbe, de gyorsan el is múlt ez az érzés, mert néhány oldal után megragadott a történet.

Szolgálólány meséje egy olyan világot vetít elénk, ahol nőket mondhatni rabszolgaként tartanak, akik semmi más funkciót nem látnak el, minthogy gyermeket szüljenek. Ha megteszik,akkor az a jutalmuk, hogy nem vágják ki őket a telepre, ahol még rosszabb(?) sorsuk van. Így piros ruhás kis rabszolgaként legalább kapnak rendesen enni, mert körülbelül ennyi plusz jár nekik. Az viszont alanyi jogon jár ezeknek a kiválasztott egészséges méhvel rendelkező nőknek, hogy amikor megfelelő holdállás van, akkor szèttegyék a lábukat, hogy a parancsnok elintézze vagyis próbálja az utód nemzését. Szerencsétlenek nem is vágynak másra, csak a teherbe esésre.
Kegyetlen világ ez, ahol ha háromszor olvasáson kapnak, akkor röpül a fejed, szóval igen, mi olvasó emberek bajban lennénk. Bár nem annyira, mert úgysincs mit olvasni.
Na de a történetről még: nem csak piros ruhás szolgálólányok vannak itt, hanem kék ruhás parancsnok feleségek, őrzők, angyalok, nénik, szóval egy egész komplett új birodalom.
Az egész világot egy szolgálólány szemszögéből ismerjük meg, így kapunk képet a mostani és a múltbeli(vagyis nekünk épp jelenlegi) világról. Jól vannak váltogatva az idősíkok, és tetszett a stílus is, szinte naplószerű volt.
A szolgálólányunk elkalazul minket egy elég beteg elképzelésbe, ahol minden a férfiak kénye-kedve szerint történik és nőknek annyi a funkciójuk, hogy a férfiak óhaja szerint „táncoljanak”. Hát na, azért el tudok másfajta jövőt is képzelni. Mondjuk fordítva. :D
A befejezés különösen tetszett, kedvenc lett, úgyhogy lehet disztópiákat kell mostantól olvasnom. :)

10 hozzászólás
>!
clarisssa MP
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Zseniálisan kitalált, mégis félelmetes az a világ, amit Margaret Atwood elénk tár. Eleinte még csak szinte közönyös külső szemlélője voltam a kisebb-nagyobb morzsákban, lassan adagolva bemutatott jövőbeli társadalomnak, majd egyre fokozódó kíváncsisággal faltam az oldalakat, hogy végre megtudjam: pontosan mi történt, mivé vált ez az ország, mit tettek és tesznek folyamatosan saját magukkal(!) az emberek? Igazán érdekessé viszont akkor vált az egész, amikor egyre több elem tűnt ismerősnek ebből a feltáruló képből. A múltra természetesen ilyen szempontból mindig számíthatunk, hiszen a történelem már sokszor megismételte önmagát, de engem sokkal inkább kétségbe ejtett a jelennel való hasonlóság. spoiler
Több tekintetben is hátborzongató ez a könyv, akár a világképet nézzük, akár a „kis képet”, vagyis a mesélőnek és környezetének emberi természetet kegyetlen őszinteséggel bemutató gondolatait, reakcióit. Nem volt kellemes ezt a történetet olvasni, de közben mégis vágytam a következő kis mesére, mozaikdarabkára, hogy végre teljes lehessen a kép és megismerjem a sorsok alakulását. Öt csillagot terveztem adni rá, de végül a Negyvenharmadik fejezet engem egyszerűen padlóra küldött, ugyanis számomra már elviselhetetlen volt az emberi brutalitás és agresszió ilyen közelről való bemutatása. Tehát figyelem, kedves leendő olvasó! Ha érzékenyebb lelkivilágúnak tartod magad, ezt a fejezetet egészen nyugodtan ugord csak át, attól még ugyanúgy érteni fogod a következőket! Hozzá kell tennem azért azt is, hogy természetesen nem válik itt sem horrorrá a történet, nincsenek szadista alapossággal tett részletes leírások sem a történtekről, de számomra az utalások is bőven elegendőek voltak ahhoz, hogy pontosan lássam őket magam előtt… Ezért tehát a fél csillag levonás, de ennek ellenére mégis olvasásra ajánlom, mert szerintem egy nagyon elgondolkoztató, figyelemre méltó, mélyen felkavaró – röviden: jó könyv.

>!
Lazi, Szeged, 2006
366 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637138838 · Fordította: Mohácsi Enikő
>!
wzsuzsanna P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Számomra a disztópiák akkor a leginkább érdekesek és hátborzongatóak, ha nincs bennük semmi különösebben természetfeletti, hiszen így sokkal könnyebb elképzelni, hogy egyszer ide is eljuthat a világ. A Szolgálólány meséje ebből a szempontból nagyon megállta a helyét, a hideg futkosott a hátamon, miközben olvastam, hiszen ha a felvázolt világ képzeletbeli is, a benne megfogalmazott gondolatok egy része nagyon is valóságos és létező a mai világban.
Tetszett az elbeszélés stílusa, az is, hogy ugrálunk kicsit az időben, végig fent tudta tartani az érdeklődésemet. A háttérül szolgáló világ, társadalom szépen és logikusan fel volt építve, tele apró, borzongató részlettel. Az egyetlen apró hiányosság számomra az volt, hogy vártam valami nagyobb, katartikusabb fordulatot, valamit, amiben kicsúcsosodik a regény egész feszültsége, de lehet, hogy ez csak azért van, mert már megszoktam a „túlingerelt” történeteket.:) Szóval összességében bátran ajánlom, főleg, hogy nagyon szép és igényes az új kiadás.

>!
MLinda P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

A Jóisten és a Jó Sors mentsen meg engem és mindenki mást is attól, hogy valami ilyet hozzunk létre a Földön, mint a gileádi társadalom… Az összes disztópia, amit eddig olvastam, kutyafüle ehhez a társadalomhoz képest… Nagyon emlékeztet Lois Lowry regényére (http://moly.hu/konyvek/lois-lowry-az-emlekek-ore), akinek tetszett az ott bemutatott társadalom, az ezt is szeretni fogja.

Az első szó, ami eszembe jutott az volt hogy steril. És nem azért, mert a társadalom átszervezésére azért volt szükség Gileádban, mert az atomsugárzás miatt a férfiaknak csak kis százaléka tudott utódot nemzeni, hanem azért, mert annyira, de annyira szögletesnek tűnt minden, hogy egy kocka is megirigyelné. Vannak a kasztok (meg a kaszton kívüliek – róluk egyébként nagyon keveset tudunk meg, mondjuk az is ütős), amikbe nyilván erőszakkal osztanak be, átjárás nyista, tessenek szívesek boldognak lenni, de legalábbis túlélni, hiszen mindenkire szükség van (egy frászt – mindenki helyettesíthető), a társadalmat újra duzzasztani kell, tessék elfogadni, hogy a kasztok közötti és még a kasztokon belüli érintkezésnek szigorú menetrendje és formalitása van, ezeket kéretik nem áthágni, a „kreativitást” ugyanis nem tűrjük. Amúgy meg tessenek örülni annak, hogy szolgálólány tetszik lenni, kezükben méhükben a jövő, mindenki önökre irigy (aha, persze), mindenki az önök megtermékenyüléséért imádkozik. Csak aztán gyorsan sikerüljön teherbe esni és lesz szíves a környezeti hatások nyilvánvaló romboló hatásán felülemelkedve egészséges magzatot szülni spoiler.
Tessék elfogadni, hogy erőszak-alapú a rendszer, és hogy az érzelmek – kevés kivételes helyzettől eltekintve – nem számítanak.

Persze kis- (és nagy)kapuk mindig vannak, kérdés, hogy az ember hogy találja meg és mit kezd vele, ha rálelt. Függővége van a mesének, de az utolsó fejezet nagyon kell – reményt ad. Hogy túl lehet élni, nem feltétlenül egyéni szinten, de társadalmilag, emberiségileg igen.

Ez most nagyon apróbetűvel: remélem, csak nekem vannak áthallásaim a jelen hazai helyzettel…

1 hozzászólás
>!
csillagka P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Kicsit szomorú vagyok :( bár szinte minden dísztópia után elönt a rosszkedv. Ez a könyv jobban megviselt mint az ennél sokkal keményebb művek. Belegondolok mi mindent tettek már a férfiak a fejünk felett a nők védelmében, a legjobb mikor pár öreg kopasz szivar próbálja megmagyarázni a szülés és a gyerekágyi depresszió fogalmát (mindig felmerül bennem tudják egyáltalán miről is beszélnek? ) A könyvben is adott a helyzet, a társadalom fogy, és bizony fent kell tartani a női morált és ezért diktatórikus módszerekkel szerzik meg a Jákoboknak Leiákat mivel már a szentírásban sem bíznak és főleg nem Ráhelekben.
Vallásos pátosszal leöntött erőszak, kényszerítés és hatalommal való visszaélés, egy nem túl okos leány szavaival elbeszélve. Az benne a félelmetes, hogy végül is még meg is történhet :(
Nagyon felkavart és megrázott, láttam az arcokat olvasás közben és sajnos ha szétnézek akkor is látom azokat, akik ebben a világban lubickolnának és egyenes derékkal szórnák a jó tanácsoknak álcázott átkokat a szerencsétlenekre.
A vége nagyon tetszett, reményt adott!
Tökéletes mű, nem igazán elviselhető alternatíváról.

>!
brigi11 P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Sok fajta disztópiás regènyt olvastam már, többek között ennek a viccesebb feldolgozását is, de olyat még nem amiben ekkora szerepe volt a vallásnak. Talán az egész történetben az a legborzasztóbb, hogy nem valami távoli jövő képet mutat be, hanem sokkal inkább a jelenkor ez. Nők, akik lefátyolozva, szemellenzővel és kísérővel járják az utcákat, akiknek a faj fentartás az egyetlen feladatuk. Fredé elmeséli az új életét, miközben vissza emlékezik a régire. Megrázó sorok, de nagyon is valósághű az egész történet.
A vége nekem kicsit gyengére sikerült, mert azt értem, hogy a disztópiáknak többnyire úgy van vége, hogy az ember álla leesik a döbbenettől és napokig gondolkodik még rajta, itt viszont elég összecsapottan fejeződött be.

>!
gigy 
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

„Bárcsak másmilyen volna ez a történet. Civilizáltabb. Bárcsak jobb fényben tüntetne fel, és boldogabbnak mutatna, vagy legalább tevékenyebbnek, kevésbé tétovának, jelentéktelen apróságokon rágódónak. Bár színesebb lenne. Inkább szerelemről szólna, vagy az élet hirtelen, nagy felismeréseiről, vagy akár naplementékről, madarakról, zivatarokról vagy a hóról.”
Nagyon nagy bajban vagyok ezzel az értékeléssel és csillagozással. De mikor a könyv vége felé olvastam ezt a fenti idézetet, egyből az jutott az eszembe, hogy nahát pontosan én is így érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Bárcsak másmilyen lett volna…, mert maga a sztori annyi mindent tartogat magában, amiből az írónő nem sok mindent hozott ki. Ez a végig tétlen, megfigyelő ábrázolás nagyon untatott. Bár azt be kell látnom, hogy végül is ezzel tökéletesen átadta, hogy milyen szerepe van ebben a világban a szolgálólányoknak, hogyan érzik magukat nap mint nap. Borzasztó és nagyon elkeserítő világ ez. Viszont nem sikerült olyan mértékben elborzasztani, mint az elvárható lenne. Nem tudott megérinteni olyan szinten, amit én elvártam volna saját magamtól. Köszönhető ez az írásmódnak és a szereplőknek, akik kicsit sem tudtak közel kerülni hozzám.
Ugyanakkor egyszer csak vége lett és még úgy olvastam volna. Hiszen csak alig-alig tudtam meg valamit, tele vagyok kérdésekkel… Ha lenne folytatás már vetném is rá magam. De sajnos nincs… Pedig egy sorozat felvezető kötetének tökéletes lett volna.

Így hát nem tudom azt mondani, hogy ajánlom. De azt sem, hogy nem ajánlom. Talán csak az én szépérzékem nincs eléggé kifejlődve egy ilyen műhöz…
Minden esetre a könyvből készült sorozatot nagyon is ajánlom, nálam az nagyon-nagyon betalált! spoiler


Népszerű idézetek

>!
sztimi53 P

A sivatagban nincs tábla, mely óva intene, hogy „ne egyél köveket!”
/SZUFI KÖZMONDÁS/

Kapcsolódó szócikkek: közmondás · sivatag
4 hozzászólás
>!
Enola87

Az ember az érzéseiről nem tehet, (…) de a viselkedéséről igen.

232. oldal

>!
Sárhelyi_Erika I

Az első elítéltet fekete kesztyűs kezek támogatják fel a székéről. Mi lehet a bűne? Olvasás? Nem, azért csak a fél karját vágják le az embernek, és ha harmadszor bizonyítják rá.

326. oldal (Lazi)

>!
Sárhelyi_Erika I

Nemcsak egyféle szabadság létezik (…). Van szabadság valamire és szabadság valamitől.

36. oldal (Lazi)

>!
sztimi53 P

Mindig gyorsan olvasok, csaknem felületesen; az éhezők falánkságával vetem rá magam a betűkre, annyira igyekszem a lehető legtöbbet magamba szívni a következő hosszú koplalásig. Ha szex volna, egy heves, gyors menetnek felelne meg valami sikátorban.

223. oldal, Lazi, 2006.

>!
mandika

A férfi nem egyéb, mint a női stratégia része újabb nők létrehozása érdekében.

149. oldal

>!
kolika

(…) a megbocsátás is képesség. A bocsánatkéréshez erő kell, és a kérést megtagadni vagy annak eleget tenni ugyancsak erőt igényel, talán a legnagyobbat.

>!
Trixi_Adzoa P

    A bratyizni, idegen szóval fraternizálni, azt jelenti: fivérként viselkedni, testvériesen bizalmaskodni.

20. oldal, 2. fejezet (Lazi, 2006)


Hasonló könyvek címkék alapján

Chris Beckett: Sötét Éden
Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás
Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma
Mary Doria Russell: Verebecske
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.
Ann Leckie: Mellékes igazság
Jeff Noon: Vurt
Geoff Ryman: Levegő
Richard Morgan: A fekete férfi
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…