A ​szolgálólány meséje 387 csillagozás

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje Margaret Atwood: A szolgálólány meséje Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ…
A regényt 1986-ban Nebula-díjra és Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C.… (tovább)

Eredeti mű: Margaret Atwood: The Handmaid's Tale

Eredeti megjelenés éve: 1985

Tartalomjegyzék

>!
Jelenkor, 2017
496 oldal · ISBN: 9789636767150 · Fordította: Mohácsi Enikő
>!
Jelenkor, 2017
480 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636767051 · Fordította: Mohácsi Enikő
>!
Lazi, Szeged, 2006
366 oldal · keménytáblás · ISBN: 9637138838 · Fordította: Mohácsi Enikő

1 további kiadás


Enciklopédia 13

Szereplők népszerűség szerint

Elizabeth néni · Glené · Luke · Lydia néni · Moira · Nick · Rita · Serena Joy


Kedvencelte 37

Most olvassa 94

Várólistára tette 470

Kívánságlistára tette 379

Kölcsönkérné 9


Kiemelt értékelések

>!
Littlewood P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Van ez a neten keringő elmélet, amibe időként belefutok, hogy készülőben van Európában is egy vallási alapú diktatúra, ami azáltal válik uralkodóvá, hogy a helyi tömegbázisát a betérő, európai férfiak fogják adni. Azok, akik a jelenlegi, szabad választáson alapuló körülmények között nem jutnak (elég) lukhoz. Mivel ezek a szemét nők, amióta beleszólásuk van abba, hogy mi történjen velük, ilyen piszok válogatósak lettek, és mennyivel jobb volt régen, amikor még rend volt, a férfi férfi, a nő nő, és mindegyik tudta, hol a helye. Aztán jött ez a nagy szabadság, és ha ez így megy tovább, hamarosan vége a világnak, meg az értékeknek, meg a hagyománynak, száz szónak is egy a vége, ne legyen már ekkora az a szabadság. Mármint a nőknek. Hiszen nekik sem jó ez, szegényeknek egy biztos kézre van szükségük, ami irányt mutat támogatólag, és odacsap szeretettel, ha szükséges. De ahelyett, hogy ezt értékelnék, lealacsonyítják magukat, és szajhaként adják oda magukat n+1 önként jelentkezőnek, akik közül egyik sem én vagyok. Védjük már meg őket ettől, hiszen természetük alapja a befogadó lágyság, és legszebb hivatásuk az anyaság.
Hát erről szól ez a könyv.
Szóval ez az egyenlőségen alapuló kapcsolatosdi tömegeknek nem jött be. Őket nem választja senki. Van persze, hogy igen, de a világ ezen táján egyre kevesebb a nem dolgozó, nem piacképes, önellátásra képtelen nő. Importra szorulunk belőle, neten rendelhető arákra, vagy ott van a másik lehetőség. Rendet lehet tenni itt, helyben. Ahogy máshol tettek is. Visszafélemlíteni őket abba a szerepbe, ami biztosítja a közjót. Apró lépésekkel. Nyilván az első az önfenntartási képesség korlátozása, onnan minden megy magától, visszafelé.
A legütősebb része számomra az volt, amikor Fredé pártíz oldal erejéig visszaemlékszik a rendszer első heteire. Amikor spoiler Hátborzongató. Az a hátborzongató benne, hogy egy férfi tényleg soha nem értheti meg teljes mélységében, hogy ez miért annyira hátborzongató. Mert soha nem csapta meg annak a szele, enyhített formában sem, munkahelyi lekezelésként, dolgaiba kéretlen beleugatásként, humorosnak szánt beszólásként, helyette döntésként, szőke (bármilyen) nős viccként, hogy milyen érzés azon az oldalon állni.
Fredé akkor, amikor ez bekövetkezik, arra gondol, hogy a férjének talán tetszik is, hogy mostantól nem egymáséi, hanem ő a férjé. De nem meri megkérdezni, hogy úgy van-e, mert azonnal felméri, hogy nem engedheti meg magának, hogy elveszítse. Pár óra alatt megszűnik köztük az egyensúly. Mondjuk megkérdezni szerintem is hülyeség, elgondolkodni rajta viszont nem. Hogy annak, akinek ilyen esetben átadnák a bankszámlánkat, vajon tetszene-e. De komolyan kell ám elképzelni, nem mindenféle előre legyártott, abszolút igazságnak elismert válaszok alapján. Mondtam, hátborzongató.

96 hozzászólás
>!
KönyvParfé P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Ez a könyv figyelemre méltó. Bár időnként meglehetősen lassú, az üzenet erőteljes. Nem mondanám ezt a regényt a klasszikus értelemben vett szórakoztató olvasmánynak, de nemtől függetlenül mégis mindenkinek a kezébe nyomnám.
Fantasztikus és tökéletes mű.
Bővebben: http://konyvparfe.blog.hu/2017/07/03/margaret_atwood_a_…

>!
eme P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

„Szomorú, vágyódással és aljassággal teli, vontatott és csonka történet” – így látja saját elbeszélését a megszólaló főhős. Ezen nem is fogunk összeveszni, én is ilyennek láttam, olvastam. Egy átlagos, középszerű nő története, aki egy hihetetlenül gyorsan, két-három év alatt kialakuló, vallási alapú diktatorikus rendszer rémálmát éli át, és meséli el nekünk. Nem cselekvő főhősként, hanem egy passzív, inkább múltjában élő, szeretteiért aggódó, és némiképp miattuk is gúzsba kötött nőként, aki tétlenül gyötrődik, és végső soron elfogadja, és ezáltal fenntartja világa játékszabályait. Közben meg pontosan a szabályok létrehozói szegik meg azokat rendszeresen. Mint mindig.
A regény igen fontos, ma is aktuális kérdéseket boncolgat, rávilágítva arra, hogyan lehet egy bizonyos funkciót (itt speciel a fajfenntartást) betöltő, elhasználódás/meghibásodás esetén lecserélhető eszközzé alacsonyítani az embert. Bár hangsúlyosan feminista műnek számít a regény, úgy érzem, a férfiuralom – női kiszolgáltatottság alapállás egyszerre lényeges, ugyanakkor mellékes is. Ez a két pólus más-más kategóriákkal behelyettesítve ugyancsak ismerős képet eredményezhet – a mindenkori totalitárius rendszerek képét. Beskatulyázással, szigorú hierarchiával, a személyiség, önállóság, fizikai-szellemi szabadság korlátozásával, az érzelmi komponens kizárásával, elsorvasztásával, illetve lényegtelenné deklarálásával, meg persze feketepiaccal, besúgórendszerrel, föld alatti szervezetekkel… A történet arra is rádöbbent és emlékeztet, milyen hirtelenséggel tud kialakulni ez a hideg-rideg, embertelen világ, és az ember milyen gyorsan le tudja vetkőzni emberi önmagát. Mert Gileád bennünk van. És mindig beleesünk a valamitől való szabadság csapdájába.
Bár nyilvánvalóak az aktuálpolitikai vonatkozások, és társadalomkritikája sem elhanyagolható (sőt), regényként, a téma megvalósításaként nem érzem túl erősnek a művet. Egyrészt tele van üresjáratokkal, csonkasága, kidolgozatlansága, vázlatos volta hiányérzetet keltett bennem, a didaktikus-szájbarágós utolsó fejezetet pedig funkciótlannak látom, még akkor is, ha a jövő nézőpontjából többek közt a régmúlt korok megismerésének, tanulmányozásának lehetőségeire, korlátaira hívja fel a figyelmet spoiler.
A legnagyobb gondom viszont inkább az volt, hogy olvasás közben teljesen közönyös maradtam. Valahogy nem tudott megmozgatni ez az elrettentőnek szánt világ, nem tudtam együttérezni Fredével, ezzel a tetszhalálba, várakozásba, unalomba dermedt nővel, aki egyrészt a múlt felett, másrészt a kézkrém hiányán nyavalyog (tesssééék?). Aki azt hiszi magáról, hogy cselekvő alany, miközben hol saját magának, érzékeinek, hol a hatalomnak hódol be (szinte feltétlenül), és várja, hogy valaki érte jöjjön és kiszabadítsa.
A regény arra is rámutat, hogy vannak utak, lehetőségek, csakhogy főszereplőnk nem él velük, passzivitását még gyereke miatti aggódása sem magyarázza, magyarázhatja teljes mértékben. Ráadásul a regény túl hatásvadász, néhol érzelgős, Fredé pedig túl panaszos-tehetetlen, gyenge karakter. Inkább antihősnek látom, talán ez magyarázhatja csalódásomat.

15 hozzászólás
>!
Oriente P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Isten kiválasztott edényeinek meg kell kapniuk a szükséges vitaminokat és ásványi anyagokat. Az éles tárgyakat pedig el kell dugni előlük, na meg kampókat sem hagyunk a szobájukban, nehogy szem elől tévesszék a feladatot, amiért életben maradhatnak.

Óriási csúsztatás ez a regény. Persze, hogy csúsztatás, torz tükör, tele van túlzásokkal és sarkításokkal. De ha belátjuk, hogy a tanult tehetetlenség az egyik fő fogaskereke a társadalmi viselkedésnek, nem csoda, hogy áramütéssel lehet csak rábírni a kísérleti alanyokat a kitörésre, ugyanúgy mint az együttműködésre. Margaret Atwood könyve pedig áramütés.

Mindemellett számomra nem az elnyomásról szól ez a könyv. A vallási fundamentalizmus és a gender-kérdések inkább csak körítésnek hatnak – persze nagyon jól tapintható, irritáló körítésnek, ami csak keveseknél nem üti át az ingerküszöböt. Amit nekem a szolgálólány elmesélt, az annak az egészen beteges, és mégis hátborzongatóan jellemző folyamatnak a leképezése, ami az érzelmileg ideológiailag elnyomott csoportban, mind az egyéni, mind a kollektív viselkedés formáiban, ilyenkor végbemegy. Amikor a kibillent értékrend csak úgy válik értelmezhetővé, ha magunkban rendezzük át a paramétereket, és ezt rendkívül hatékonysággal meg is tesszük, ha megtanítanak rá: Gileád bennünk van.
Kívülről könnyű alternatívákat találni Fredé tehetetlenségére és bénultságára, de ha maguk a pillérek olvadnak el, vagy sétálnak ki a boltozat alól, akkor vagy hagyjuk hogy ránk szakadjon az egész kóceráj, vagy kinyúlunk és megtartjuk a mennyezetet, de e kétségbeesett erőfeszítés mellett már nehéz bármi okosat kitalálni vagy igazán bátran cselekedni. A valóság átértelmezése az egyetlen hatékony védekezés. Zseniális írói eszköz egyébként, ahogy maga Fredé is több esetben újrafogalmazza saját narratíváját: egy-egy szakasz után néha bevallja, hogy valójában nem is így történtek a dolgok, majd újrameséli máshogy az eseményeket.

Felkavaró könyv, ami a legmélyebb félelmeimet elevenítette meg – hangsúlyozom, nem társadalmi, hanem lélektani vonatkozásaiban. Ezt a könyvet vártam talán legjobban az idén, pontosabban ezt az újrakiadást, és meg kell hagyni, ritka igényes, szép darab született a Jelenkor kiadó gondozásában. Az olvasási élmény pedig messze felülmúlta minden várakozásomat: Atwood szövegszinten is brillírozott, mohón kortyoltam minden szavát, mert gyakorlatilag hibátlannak találom a stílusát, az arányérzékét, a regény szerkezetét is.
(Ahogy elnézem, negyedik ötcsillagos könyvem tőle, és a második kedvenc. Szerencsére egy hosszú életmű darabjai állnak még előttem.)

3 hozzászólás
>!
Madama_Butterfly P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Végre!
Végre nem egy tipikus, tucat YA disztópia, sehol sincsenek tinik, nem akarják megmenteni a világot, mégis…. mégis egy ízig-vérig eredeti elgondolása egy önmagából kifordult és torz világnak, párhuzamai a mai valósággal, és a kérdések, amelyek az olvasás közben felmerülnek, pedig hátborzongatóak. A történet nem pörgős ugyan, de ettől függetlenül mégis van benne valami, ami miatt képtelen lerakni az ember.
Ütős, a maga nemében kivételes és elgondolkodtató történet.

4 hozzászólás
>!
Noro MP
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

A disztópiának van egy különös sajátossága: nem kell, hogy érthető legyen. Sőt, minél kevésbé értjük, hogy is jöhetett létre egy ilyen világ, annál ijesztőbb. Persze csak bizonyos határokon belül, de szerintem ez magyarázhatja, miért olyan népszerűek az abszurditás határán egyensúlyozó disztopikus univerzumok. Pedig egy groteszk és idegennek ható világrendért nem kell mélyre hatolni a fantázia birodalmába: Atwood könyve szimplán történelmi párhuzamokra építve sokkolóbb hatást tud elérni, mint sok más történet.

3 hozzászólás
>!
Youditta
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Mondhatom, hogy disztópia-szűz vagyok, mert nem nagyon tudok felidézni egyet sem, amit olvastam. Tehát félve vágtam bele a könyvbe, de gyorsan el is múlt ez az érzés, mert néhány oldal után megragadott a történet.

Szolgálólány meséje egy olyan világot vetít elénk, ahol nőket mondhatni rabszolgaként tartanak, akik semmi más funkciót nem látnak el, minthogy gyermeket szüljenek. Ha megteszik,akkor az a jutalmuk, hogy nem vágják ki őket a telepre, ahol még rosszabb(?) sorsuk van. Így piros ruhás kis rabszolgaként legalább kapnak rendesen enni, mert körülbelül ennyi plusz jár nekik. Az viszont alanyi jogon jár ezeknek a kiválasztott egészséges méhvel rendelkező nőknek, hogy amikor megfelelő holdállás van, akkor szèttegyék a lábukat, hogy a parancsnok elintézze vagyis próbálja az utód nemzését. Szerencsétlenek nem is vágynak másra, csak a teherbe esésre.
Kegyetlen világ ez, ahol ha háromszor olvasáson kapnak, akkor röpül a fejed, szóval igen, mi olvasó emberek bajban lennénk. Bár nem annyira, mert úgysincs mit olvasni.
Na de a történetről még: nem csak piros ruhás szolgálólányok vannak itt, hanem kék ruhás parancsnok feleségek, őrzők, angyalok, nénik, szóval egy egész komplett új birodalom.
Az egész világot egy szolgálólány szemszögéből ismerjük meg, így kapunk képet a mostani és a múltbeli(vagyis nekünk épp jelenlegi) világról. Jól vannak váltogatva az idősíkok, és tetszett a stílus is, szinte naplószerű volt.
A szolgálólányunk elkalazul minket egy elég beteg elképzelésbe, ahol minden a férfiak kénye-kedve szerint történik és nőknek annyi a funkciójuk, hogy a férfiak óhaja szerint „táncoljanak”. Hát na, azért el tudok másfajta jövőt is képzelni. Mondjuk fordítva. :D
A befejezés különösen tetszett, kedvenc lett, úgyhogy lehet disztópiákat kell mostantól olvasnom. :)

10 hozzászólás
>!
Lénaanyukája P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Bizony, kedves tévénéző gyerekek, a young adult-disztópiák előtt is létezett ez a műfaj. Csak akkor még felnőtt emberek voltak a főszereplők. Igaz, nem is váltották meg a világot sohasem, de hiszen ezért disztópia, nem?
A szolgálólány meséje nagyon sokban hasonlít az 1984-re spoiler, a főhősök megváltanák a világot, de mégis passzívak maradnak, amíg meg nem kapják a kezdő lökést, ott az újbeszél, itt a furcsa nevek, meg még sorolhatnám. Mégis volt egy kis hiányérzetem, vagy nem is tudom, valahogy az idővonal nekem nem stimmelt, túl kevés idő telt el a diktatúra bevezetése óta, mégis úgy viselkedik Fredé, mintha ezer éve így élne, és csak úgy sodródott az eseményekkel.
Nagyon jó könyv, de minden disztópiák istenét, az 1984-et nem tudja kiütni a nyeregből. Meg Az emlékek őrét sem, na például azt kötelező olvasmánnyá tenném, jaj, de bőgtem rajta, de ez nem ide tartozik, csak úgy mondom, ha valaki még nem olvasta volna.

1 hozzászólás
>!
Kata_ P
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Alaptörténet érdekes gondolat volt.
Amíg ki nem derült, hogy mi történik, addig fent is tartotta az érdeklődésemet, de a közepét nagyon untam. Túl sok volt a leírás és a visszaemlékezés, néhol értettem az okát, de nagyrészt feleslegesnek tartottam. Frusztrált ez a tehetetlenség és kiszolgáltatottság (ilyen szinten a célját elérte nálam).
A könyv nem lett a kedvencem, de a sorozatot lehet megnézem.

>!
White
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Emesztem.
Valojaban csodas mu. Es megis rettento hianyerzetem van. A sorozatot nem nezem, nem lattam. Jo, jo, de miert a hiany? Egyszeruen nem tudom, nem tudok rajonni.
Mintha nagyon adni es mondani akart volna valamit az irono, de homalyos maradt sok reszlet.
De azon gondolkodom, ez vajon csak az en szemelyes elmenyem, es azert a hiany? Mert mar az ingerkuszobom olyan magasan van, hogy az egvilagon semmin nem lepodom meg?
Valoszinuleg.
Szepirodalmi ertelemben redben van, amennyire en ertek ehhez. A tortenet 85-ben kapott dijat, tehat nem egy zajos, porgos dolgot kellett varjak, oke, ez is pipa. Megis. Valami nem oke.
Vajon magamban keressem a hibat?
Meg gondolkodom rajta.


Népszerű idézetek

>!
sztimi53 P

A sivatagban nincs tábla, mely óva intene, hogy „ne egyél köveket!”
/SZUFI KÖZMONDÁS/

Kapcsolódó szócikkek: közmondás · sivatag
4 hozzászólás
>!
Enola87

Az ember az érzéseiről nem tehet, (…) de a viselkedéséről igen.

232. oldal

>!
Sárhelyi_Erika I

Nemcsak egyféle szabadság létezik (…). Van szabadság valamire és szabadság valamitől.

36. oldal (Lazi)

>!
Oriente P

Szokás szerint nem vettünk tudomást arról, ami körülöttünk zajlott. Nem tudomást venni nem egyenlő a tudatlansággal: meg kell dolgozni érte.

92. oldal, Tizedik fejezet (Jelenkor, 2017)

>!
Oriente P

A veszély az elszürkülésben van.

310. oldal, Harmincegyedik fejezet (Jelenkor, 2017)

>!
sztimi53 P

Mindig gyorsan olvasok, csaknem felületesen; az éhezők falánkságával vetem rá magam a betűkre, annyira igyekszem a lehető legtöbbet magamba szívni a következő hosszú koplalásig. Ha szex volna, egy heves, gyors menetnek felelne meg valami sikátorban.

223. oldal, Lazi, 2006.

>!
Sárhelyi_Erika I

Az első elítéltet fekete kesztyűs kezek támogatják fel a székéről. Mi lehet a bűne? Olvasás? Nem, azért csak a fél karját vágják le az embernek, és ha harmadszor bizonyítják rá.

326. oldal (Lazi)

>!
mandika

A férfi nem egyéb, mint a női stratégia része újabb nők létrehozása érdekében.

149. oldal

>!
Oriente P

– Tekintsétek magatokat igazgyöngyöknek. – Ezt a nyálas erkölcsi prédikációt váltjuk ki belőle, ahogy ott gubbasztunk sorban, lesütött szemmel. (…)
Ha jobban meggondolom, az igazgyöngy nem más, mint megszilárdult kagylóköpet.

177. oldal, Tizenkilencedik fejezet (Jelenkor, 2017)


Hasonló könyvek címkék alapján

Chris Beckett: Sötét Éden
Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás
Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma
Mary Doria Russell: Verebecske
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.
Ann Leckie: Mellékes igazság
Jeff Noon: Vurt
Geoff Ryman: Levegő
Richard Morgan: A fekete férfi
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…