A könyvvel egy baj van: nincs igazi helyszíne. Breslau, azaz Wroclaw, azaz Boroszló lenne persze az a város, ahol ez játszódik, de ha az alapötletet tekintjük, meg a szereplőket, akkor ez bárhol és bármikor lefuthatna, csak némi fazonigazítás kellene hozzá. Játszódhatna pl. az 1945. utáni Breslauban is, ahol már nincsenek németek és nácik, viszont vannak lengyelek és kommunisták, a meggyilkolt zsidó öreg helyett pedig lehetne egy meggyilkolt német középiskolai tanár, aki elfelejtett elmenekülni a Vörös Hadsereg elöl és most útban van a lengyeleknek stb. A határ, amely kettészeli a hősök életét, csak egy vonal a térképen, de semmi egyéb, elhagyható. A városról semmit sem tudunk meg, csak azt, hogy régi utcái vannak, fojtogató benne a meleg, továbbá tele van ronda nácikkal. (Szerencsére nem ők játsszák benne a főszerepet.)
A történet alapötlete a tizenéveseknek írott vérfarkasos és vámpíros mesegyűjtemények három alapelemét hozza fel, csak Heil Hitler!–ek közé csomagolva.
Egyrészt a vérbosszút, amely itt is (mert a jó vérbosszú ilyen) kontinenseken és nemzedékeken ível át, kár, hogy ez leginkább az olyan sületlenségekre emlékeztet, mint a trollok és a tündék harca, meg a Jó és a Gonosz örök iszapbirkózása (ld. a éjjeli, nappali, kora délutáni és löncsidős őrség történetét orosz kiszerelésben), amelyet a jóérzésű ember már moziban sem áll meg röhögés nélkül. Teljesen hihetetlen és abszurd, önmaga paródiája az egész.
A másik ilyen az az elveszett gyermek története, aki végre rátalál az apjára (anyjára, mindegy), ezért üdítő ehhez képest a Nyomorultak végkifejlete, mert ott legalább nincs ebben az értelemben happy and, a lány sosem ismeri meg a szüleit, Jean Valjean, a pótapa pedig magányosan tengődik egy lakásban. (Azért ezt a Hugo tudott valamit…)
A harmadik meg az a motívum, amellyel tényleg csak a kezdők foglalkoznak, ti. a titkosírás és annak megfejtése, egy szót se róla.
A szerző a fülszöveg szerint klasszika-filológus, semmi gond, Umberto Eco is esztéta volt, aztán lám, mi lett belőle. Ehhez képest a mű semmi különösebb irodalmi kedvességgel nem simogatja meg a lelkünket, egy átlagos színvonalú krimiszöveget kapunk kevés gondolatisággal, közhelyes leírásokkal, amelyben semmi egyediség nincs, de legalább gördülékeny. Egyébként túlságosan is, mert túl tömörített az anyag, ezt lehetett volna még húzni egy kicsit, hogy jobban beleéljük magunkat a helyszínekbe.
A szerző abban is a trendet követi, hogy olyan főszereplőt tett nyomozóvá (Mock bűnügyi tanácsost), akinek a lelki differenciáltságát azzal szemlélteti, hogy természetesen unott, de csinálja, akarja, de nem elkötelezetten, továbbá csalja a feleségét. Ennyi elég is neki a jellemábrázolásból.
Szóval egy klasszika-filológus mégsem egy közönséges krimiíró, gondolná az ember, és hát itt látszik, hogy tényleg nem az.