A ​túlélő 81% 19 csillagozás

Az az igazság, hogy nagyon gondolkodtam, csillagozzam e egyáltalán ezt a könyvet. Bár elég öntelt és tudja is magáról, többször megpróbálja el is magyarázni a miértjét, mégse lett ettől szimpatikusabb, sem az író, sem a karakter. Hogy miért kap mégis ennyi csillagot? Mert érdekes volt és gondolatébresztő. Bár a balosokat sokat szidja, és a médiát. Hát elgondolkodtam azért.
1. A katonák között, ugyanúgy mint bárhol máshol, is vannak jó és rossz emberek. Kell a kéz ami visszatart. Ne tehessenek meg bármit ők sem senkivel se.
2. DE és ez egy hatalmas DE. Bár a sorkatonáknál és egyéb olyanoknál, akik „csak” az alapkiképzéseken vesznek részt, azt mondom jogos. Viszont ezekre az emberekre, katonákra ráköltenek egy vagyont. Rengeteg kiképzés, ami mind a pszichikai, mind a fizikális, mind a mentális egészségükre odafigyel, és nem engedi tovább azt, aki erre nincs felkészülve, vagy nem elég jó. Emellett többszörös diplomások is.
Ha a kettőt összeteszem (vagy ezt a sok mindent), akkor azt gondolom, minek?
Miért kell a póráz, miért nem bíznak meg bennük, ha a millió pénzt rájuk költötték? Miért kell félniük a saját médiájuktól, ha egy olyan helyen vannak, ahol ölsz vagy megölnek?
Akkor minek ennyi kiképzés? Nem véletlenül írja le gondolom, hogy a tálibok ezt kihasználják és körbe is röhögik őket.
Elgondolkodtam, ha én lennék a helyükben vállalnám e ezt? Biztos hogy nem (na nem mintha eddig akartam volna, vagy bírtam volna ezt a kiképzést, mert még olvasni is fárasztó volt). Hogy elinduljak egy helyre, ahol 99 hogy meghalok, mert nem lőhetek vissza, mert akkor otthon gyilkosságért leültetnek. Hogy lehet így akkor harcolni? Akkor minek küldenek egyáltalán oda? Még az is humánusabb lenne, ha helyben főbe lőnének, nincs annyi fájdalom, nem látom a társaimat meghalni stb.
Nem értem és nem értem és nem értem. Ha ők nem tudják ott és akkor eldönteni mit kell tenni akkor ki? Az aki 8000 km-rel arrébb van egy kényelmes fotelben, honnan tudja?
Nem tudom.
De le a kalapom az elhivatottságuk előtt. A hazájuk szeretete előtt. Bár „kissé” sok volt nekem és nehezen haladtam ezzel a könyvvel. Sokszor letettem és végig gondoltam. Hol az igazság? Mert annyi mindenről hallani. De aki kicsit is utánajár bárminek, amit akárcsak a híradóban mondanak, tudja hogy a semmi kis híreknek is csak a fele (lehet még az se) az igazság. Hogy ezt honnan tudom. Roppant egyszerű. Megosztanék egy kis anekdotát. Egy állami cégnél dolgozom és egyszer bemondták, hogy mennyi a dolgozók átlag bére. Mondanom se kell, nagyon örültem volna, ha ennyit keresnék(másnap jöttek a kedves emberek a még kedvesebb beszólásokkal, ebből a pénzből két ember is itt ülhetne, kolléganőmnél pont ott volt az ahavi bérpapírja, kicsapta neki, itt van ennyit keresek,hol az a két ember, nem véletlenül, a bejelentett átlagkereset jó ha ötödét kaptuk meg akkor), egyszer a béremelésünket is bejelentették , na hát hogy milyen sokat is kaptunk, az egyik kolléganőm sose felejtem el, hozta a papírját megmutatta, kemény bruttó 300 Ft-ot emeltek neki. Stb. Szóval ha velünk ezt így megteszik, feltételezhetem, hogy mindenki mással is. Szóval egy szavát se hiszem el a híreknek, nem is nézem. Feltételezem, hogy így van ez mindenhol.
Ha ezt feltételezzük vajon mi igaz abból egyáltalán amit látunk, hallunk akár a tévében, akár a világhálón?
Abban biztos vagyok mindig lesznek jók és rosszak, minden foglalkozásban, minden nemzetben.
Vajon mi az igazság?
Biztos tudni akarom?
Van egy „mondás”, ami szerint próbálok élni, különben beleőrülnék ebbe az egészbe. Mégpedig:
Boldog tudatlanság
Már csak azt nézem jó e közvetlen környezetemnek, a családnak, barátoknak. Mit és kinek tudok segíteni. Próbálok úgy élni, viselkedni és másokkal bánni, ahogy szeretném hogy velem is tegyék. És hát mi tagadás, bemenekülök a könyvekbe, a könyvek jótékony világába. :)))

Érdekes egy „könyv”, az biztos.
Sokkal inkább nagyra nőtt interjú, egy baráti beszélgetés.Igazából nem a jó és rossz, ahogy én értékelném, hanem: Őszinte.
Én elhiszem, hogy Marcus Luttrell így gondolja, így látja ezt a dolgot. Ez az ő véleménye.
Ez a könyv igazából azoknak szól, akiknek azért már van valami fogalmuk arról, hogy mi az a Navy SEAL, hogyan értelmezik odaát a hazafiság és a kötelesség kérdését. Lehet, hogy nem szimpatikus Marcus, lehet, hogy nem osztom a véleményét.
Ez az ember olyan helyen nőtt fel,ahol én nem,olyan dolgokat látott, amit én nem, olyan dolgokat viselt el,amit én nem.Hát ki vagyok én, hogy megítéljem?

Atyaúristen! Ez nagyon kemény!

Szerintem G.I. Jane-t tuti innen formázták. A harang megkongatása, ha feladod a kiképzést, a rönk cipelés, a csónak cipelés, a hideg óceánba „fürdés” csak, hogy ez nem egy film, hanem a valóság. Minden elismerésem azoké, akik ezt végig tudták csinálni, de már azoknak is jár az elismerés, akik csak félig jutottak el. Én már az olvasásától is kész voltam. És itt még csak a kiképzés résznél tartottam, ezután jött még csak a rémálom az igazi bevetés, harc a túlélésért.
Sajnálom azokat a srácokat, akik ott maradtak, meg persze a nem SEAL-ként harcoló katonákat is sajnálom, de ez a könyv most a SEAL-ekről szól. A legszomorúbb az egészben, hogy az egészet meg lehetett volna akadályozni azzal, ha nem agyalnak a paragrafusokon, azon, hogy esetleg itthon hadbíróság elé állítják őket. Egyszerűen szarrá kellett volna lőni azt a három parasztot, és akkor életben maradnak mind.
Amit Marcus ott az afgán hegyekben kibírt az pedig ember feletti, borzasztó lehet 150 tálibbal harcolni, mikor ők csak négyen voltak, de legalább felét eltették láb alól. Kérdés, hogy milyen áron? Megérte? De ezt nem tőlük kell megkérdezni, hanem az elnöktől, aki kiküldi őket harcolni, mert úgy érzi, hogy a nagy Amerikának kötelessége mindenbe beleszólni, legyen az bármilyen távol. Jöttek szeptember 11-ével, de olvastam a CIA-s (Andreas von Bülow: A CIA és szeptember 11-e) könyvet, ott nagyon úgy néz ki, hogy Amerika keze jócskán benne volt a dologba, csak ürügy kellett a háború elindításához, mert hanyatlóban volt a gazdaság, és tudjuk, hogy a háború után a gazdaság mindig felélénkül.
Megoldás persze az lenne, ha békében tudnánk élni egymás mellett, de amíg ez „kicsiben” (szomszédokkal való vitázás, főnökkel való összeveszés, családon belüli perpatvar, bandaháború) se megy, addig ne várjunk semmi jót.
A történetbe az összefogás, az elismerés a katonák iránt mindenképp elismerendő. Amerikában a katonák, főleg a különleges kiképzésben (SEAL, ranger, zöldsapkások) résztvevő katonákat nagyon is elismerik a hazájukban. Ha megemlíted bárkinek, hogy honnan jöttél és ki vagy, akkor azt mondják, hogy hmmm… ez igen, ő valaki, ő már tett le az asztalra. Kérdezd meg nálunk a magyar katonákat, hogy ők mit kapnak, milyen elismerést, milyen összefogás van, stb…
Huja!

A regény nem is egy, de két valódi hullámvasút egyszerre. Az egyik a szokatlan szerkesztésből adódó dramaturgia, ami komolyan próbára teszi az ember türelmét az első egyharmadban, a másik pedig az érzelmi szál, amit közénk és a főszereplő közé sző. Legtöbben – ahogyan én is – bizonyára a film után olvassák a részletekre kiéhezve. Hát vannak, de odáig eljutni majdnem olyan nagy falat, mint teljesíteni a SEAL-ek kiképzését. A jelszó ugyanis: ismétlés. Ahány alkalommal fekvőtámaszra, vagy a hideg vízbe futásra kárhoztatták a jelentkezőket, nekünk azt annyiszor kell elolvasnunk. Viszont mikor a jóval érdekesebb speciális tudást sajátították el, az meglepően rövidre sikerült. Az akció leírása valóban nagyon érdekes, heroikus, és meglepetésként kapunk egy nagy adagot a pastuk viselt dolgaiból is.
Ha a dramaturgia a közepesen izgalmas pálya volt, a karakter a legdurvább lesz. Sokszor nyújtogatja az ember a nyakát, mert az indokolt(?) nagyképűségétől nehéz kilátni, ezért nem egyszerű vele azonosulni. Meggyőződésem szerint a vég nélkül emlegetett hazafiság érzésében azért van szerepe a kilogrammban mérhető tesztoszteronnak, a szintén sokszor felhozott kereszténységben pedig az ebből adódó tettvágynak és önigazolásnak. Így eleinte igen mélyen halad a hullámvasút kocsija, ami azonban egy nagyon igazságos és erkölcsös döntés után magasra kapaszkodik. Ők nem „gyilkosok”. A csapatra zúduló támadás ezt csak erősíti, hiszen ilyen kiegyenlítetlen küzdelemben hősies az ellenállás. Aztán jön az újabb lejtmenet a szerző vérfagyasztó kijelentése nyomán: „ne mondják meg nekünk, kit szabad
megtámadnunk”. A liberálisok és a „harci érintkezés szabályai”-nak folyamatos bírálása ingoványossá teszi a talajt, így az együttérzést már-már meg is nehezíti, de mikor a végén összegzésre kerül a tragédia, megint emberi, sőt hősi képet fest a történet.
A legjobb kifejezés arra, hogy miért érte meg elolvasni, az a tanulságos.

Nehéz bármit is írni a könyv elolvasása után. Lehet, hogy nem egy szépirodalmi remekmű, de az biztos, hogy felkerült a kedvenc könyveim listájára.
Izgalmas volt belelátni kicsit az amerikai katonák életébe és ha az ember félreteszi a politikát, rájön, hogy van ezekben a fiúkban valami irigylésre méltó, ami nem más, mint a hit, az erő és a kitartás.

Hosszú leszek. A könyv érdemi része rövid. Szinte minden SEAL-es sztoriban, hosszú oldalakon át leírják magát a kiképzést. Aki egyet olvasott vagy látott róla dokumentum filmet (ebből is akad jócskán) az tudja, hogy milyen. Semmi újdonság.
A hazatérés is ugyanolyan, mint a többi könyvben. Ezek lehetek volna rövidebbek.
De a fő probléma, hogy ellentmondásos és tévedésekkel tarkított.
Azóta bebizonyosodott, hogy a tálibok kábé 20-an lehettek. Oké a harc hevében az ember ezt megtízszerezi, de Luttrell azt írta, hogy a harc elején 80 és 100 közötti tálibot látott a távcsövével.
Nem – csak – a túlerő volt a probléma, hanem inkább, hogy baromi rossz helyen voltak körbe kerítve. Magaslaton voltak a tálibok.
Azt írja eltörött az orra és tele volt az arca sérüléssel. Azonban Gulab készített róla egy fényképet és ott egy karcolás sem látszódik rajta.
A harc után többször elájult és szédült, de azért 150 méterről simán a szakadékba lőtt egymás után 3 tálibot. Akik hirtelen olyan amatőrökké váltak, hogy csak várták a sorsukat fedezék keresés nélkül.
Az sem hiteles, hogy a kecskepásztorok sorsát szavazással döntötték el. Ilyen nincs. A felettes (Murphy) dönt minden ilyen esetben.
Amúgy sem a kecskepásztorok nyomták fel őket, hanem a tálibok már vadásztak rájuk. Ugyanis pont Marcus írta, hogy ott a hegyekben éjszaka olyan csend van, hogy még a mókus szellentést is hallani messziről. Nos amikor egy hatalmas, kétrotoros Chinook helikopter arra jár, az bizony nagy hanggal párosul. Nem kellett hozzá sok töprengés, hogy a tálibok tudják itt bizony amerikaiak járnak.
Akik egyébként hibát hibára halmoztak: Eleve nem a SEAL-eknek fekszik ez a fajta hadviselés. Erre ott vannak pl. a Rangerek.
A létszámuk és a felszereltségük is kevés volt. (Az ilyen vidékre sokkal nagyobb teljesítményű kommunikációs eszközt kell vinni.)
A „gyors” reagálású erők is marha lassan érkeztek meg.
Az, hogy a leereszkedő kötelet levágják a helikopterből sem éppen profizmusra utal.
Ezek a hibák ellentétben állnak azzal a professzionalizmussal és arroganciával, ami süt a könyvből.

Nyilván a szerző érintettsége miatt, elég elfogult és egyoldalú regény, főleg a konklúziót (a bevetés szabályainak (rules of engagement) erős kritikája) illetően.
Érdekes volt egy kicsit utánaolvasni (a könyvön kívül), hogy mi is történt, mert azért létezik néhány ellentmondás a regényben olvasható történet és az utólagos vizsgálatok között.