Marcus ​Aurelius elmélkedései 89% 84 csillagozás

Ma jelen kellett lennem valahol tétlenül, olvashattam, s egy viszonylag új szerzeményt vittem magammal. Ahogy olvastam Marcus Aurelius gondolatait kellőképp meglepődtem. Korábbi olvasmány- és filmélményeim róla mind egy nagy császárt, egy igen jó vezetőt mutattak nagy vonalakban. Gondolatai azonban messze nagyobbnak értékesebbnek mutatják be az olvasónak ezt az ókori EMBER-t, aki a köz szolgálatáért és a köz szolgálatában élte le életét. A sztoikus filózófiai iskola híveként, elveihez maradéktalanul hűnek megmaradva császárként az államot és a népet szolgálta, s vezetői példája évszázadokra a tisztelet és a megbecsülés középpontjába állította személyét, szinte Istenként áldották.
Belegondoltam, milyen egyszerű lenne manapság példát venni róla, s az ország és teljes lakossága érdekében döntéseket hozva, jogegyenlőséget biztosítva, nem urizálva és mások rovására vagyont-gyűjtve, a gyanús manipulációk látszatát is elkerülve politizálni. Az alaphelyzet ma sem más, mint az ókorban, csak a technikai feltételek változtak meg, de ez épp annak lehetőségét könnyíti, hogy jobb helyzetfelméréssel, reálisabb döntés-előkészítéssel a nemzetet legmesszebb vezető legökonómikusabb döntéseket lehessen hozni a rendelkezésre álló források maradéktalan, céltudatos felhasználásával. De ma, ha rákérdeznék a sztoá három alkotórészére (filozófia, fizika, etika), nemcsak hogy kevesen tudnának válaszolni, de ezen elvek – szerény véleményem szerint – nincsenek illetékeseink tevékenységének homlokterében…:-(
Kétségtelen, személyisége a császárok közt és korában is ritka volt!
Mint nagyon aktuális, ajánlom tehát Marcus Aurélius elmélkedéseit!

https://moly.hu/karcok/1365604

Marcus Aurelius Antoninus imperator ad se ipsum. AD SE IPSUM.
Nem egyszerűen elmélkedésekről van szó, hanem a császár-gondolkodó önmagának adott intelmeiről. Saját célra készített feljegyzésekről, de nem tanításról. A különbséget azonnal látjuk, ha fontolóra vesszük, mi vajon képesek lennénk-e önmagunktól olyannyira eltávolodni – vagy ha így jobban tetszik: önmagunkon kívül kerülni (ez volna az igazi extázis) – hogy saját magunknak adjunk tanácsot? Rögtön nyoma vész a higgadt fölényességnek, amellyel mások életének jobbítására vállalkozunk, hiszen az esetleges tévedés a mi drága életünkben tehetne kárt…
Seneca simára csiszolt, mesteri latinsággal írt levelei vagy Rousseau könnyekig „őszinte” magamentegetései tagadhatatlanul precízebbek, átgondoltabbak, de számomra egyben hiteltelenebbek is, ha arra gondolok, miként könyörgött a bölcs sztoikus az életéért, amikor Nero öngyilkosságra szólította fel, pedig Vigasztalásainak vezérgondolata (a halál mint természetes dolog) egészen más reakciót sugallna, ill. hogyan kísérte végig a nagy francia gondolkodó életét az elszigeteltség iránti vágy és az üldözési mánia, holott önmagát a legnagyobb emberbarátnak vélte. Nem ismerték tényleges önmagukat; azt a külsődleges ént ismerték csupán, aminek látszani kívántak. Doxa és episztémé. Két külön dolog.
Nos, Marcus Aurelius nem ilyen. Érzem, látom, hogy nem akar meggyőzni senkit – egyszerűen jobb emberré akar válni, s ezt ott figyelhetjük meg, hogy bizonyos alapgondolatok meglehetősen sűrűn, alig vagy egyáltalán nem módosult formában újra és újra visszatérnek az Elmélkedések egyes könyveiben. Az ismétlés célja az, hogy valóban elsajátítsa, emlékezetébe vésse ezeket az intelmeket, amelyek egy része ugyan bevallottan a korai sztoa bölcselőitől származik, de mégis a császár töprengései, a nagy gondolatok életre váltása lüktet bennük – így őrződnek meg és válnak életbölcsességgé.
Ma a gondosan sminkelt, feszes mosolyú life coach-októl és az eggyel több továbbképzést elvégzett pszichológusoktól azt kapjuk, amiért fizetünk: lelki fájdalomcsillapítókat, visszaigazolást arról, hogy a világgal és nem velünk van a probléma. Ilyenkor jusson már eszünkbe Epiktétosz egyszerű megállapítása, miszerint nem a tények zavarják az embert, hanem a tényekről alkotott vélemények. Persze ezt valóban belátni, viszonyulásainkon változtatni, a nekünk nyilvánvaló fájdalmat okozó szenvedélyeinket és vágyainkat szublimálni: nehéz. Az Elmélkedések, ha szerencsénk van, eljuttat legalább az első állomásig. A belátáshoz.

Ez az ókori megfelelője annak, amikor a híres ember halála után kiadják a még kallódó (nem olyan minőségi) kéziratát vagy éppen naplóját, ami nem volt a nagyközönségnek szánva.
Érződik is a szövegen: nincs rendes íve (talán az 1. könyvet kivéve), rengeteg a visszatérő gondolat, önmaga győzködése. Főbb témái az elmúlás, a felelősségvállalás, a közjó érdeke és a sztoicizmus.
Voltak benne szimpatikus gondolatok, de inkább fárasztott, mintsem stimulált volna.

Ettől függetlenül szimpatikus volt a császár személye, talán mert a stílusában kicsikét magamra ismertem, még így több ezer év távlatából is.

„Nem érdemlem meg, hogy önmagamat bántsam, én, aki szántszándékkal soha senkit nem bántottam.”

Szimpi gondolatok.

Ez a gyűjtemény egy halálfélelemmel küszködő császár önszuggesztiós füzete.
Saját magának nyújt támaszt, intelmeket, tanácsokat ad, önmagát próbálja meggyőzni etikai/ erkölcsi téren: leginkább a halál elfogadásával és a természet rendjébe való – küzdés és változás nélküli – beletörődéssel.
Rengeteg a tartalmi ismétlés, valószínűleg ez a saját maga meggyőzésére szolgál, hogy elhiggye, elfogadja, magáévá tegye a saját gondolatait.

Mivel a könyvet Marcus Aurelius önmagának írta, így nekünk sok mindent nem tud mondani; bár vannak benne ma is élő igazságok, hasznosítható tanácsok, de a kötet nagy részének mondanivalója/tanácsa sajnos a történelem homályába veszett, megsárgult már.

Bölcs gondolatok az életről és az elmúlásról! Ajánlom mindenkinek, aki Márait szereti! Remekmű!

Nehéz a könyvről írnom, egyrészt azért, mert – nagy sajnálatomra – a sztoikus filozófia valahogy mégse tud olyan hatást gyakorolni rám, mint szeretném, vagy kissé átfogalmazva a dolgot, képtelen vagyok a kellő mértékben követni a sztoa (maradjunk csak az erkölcsfilozófiai részénél, illetve a kései korszaknál) tanításait. Tehát egyrészt itt ez az ellentét a könyv között és köztem.
Azonban mindennek ellenére mégis csak valami bámulatosat olvastam, hiszen az itt megfogalmazott tanítások, elmélkedések mellett maga az író, a hadvezér, a császár alakja, az ő belső vívódásai már önmagukban is kiemelkedőek.
Még ha nem is vagyok sztoikus, egy önmagába forduló, introspekcióra hajlamos egyén önmagához írt szavai olyan mértékben közel állnak hozzám, ami mindenképp hihetetlenül értékes olvasmánnyá tette a könyvet. Nagy ellentét van ugyanis, a magára filozófusként tekintő személy, illetve egy birodalom császára, háborúban helyt állni kényszerülő hadvezér alakja között. Az elmélkedések viszont az önmagához intézett intelmek, tanácsok révén mégis emlékeztetőül szolgáltak arra, hogy a szerző ne tévessze szem elől, ami a legfontosabb neki. Önmagunk megőrzésének a feladata, az élet nehézségeivel való szembenézés pedig ugyanannyira fontos a mai, mint az ókori ember számára.
Ebben pedig úgy gondolom a filozófus-császár nagy segítségére lehet mindannyiunknak.

Nem mindig értettem egyet az értékítéletével, de összességében tetszett. Elég velős könyv, sok gondolattal, inkább aforizmagyűjtemény, mint egy összefüggő alkotás. Éppen a töredezettsége miatt valószínűleg inkább tankönyvként kellett volna olvasni, lassan, szakaszokban, mert így egy picit összefolyt az egész. A mondandójánál maga a koncepció még jobban tetszett: hogy ennyire konkrétan meg tudta fogalmazni az embereszményét és életcéljait, hogy önmaga bátorítására és meggyőzésére össze tudta foglalni a kis mantrákban a gondolatait.

Életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya volt, sokat tanultam belőle. Egy bölcs, életében is hiteles, jószívű, józan gondolkodású ember zseniális alkotása az életről egy uralkodó, aki filozófus is volt.

Ne akkor olvasd el, ha azt gondolod, hogy a sztoikus filozófia a mai ember számára iránytű vagy megoldás lehet az élet akadályainak sikeres leküzdéséhez, haha. Akkor olvasd el, ha szeretnél csendben somolyogni azon, hogy hogy küzd egy vén császár reggelente a felkeléssel.