A ​faljáró 24 csillagozás

Marcel Aymé: A faljáró Marcel Aymé: A faljáró Marcel Aymé: A faljáró

Marcel Aymé ma Franciaország egyik legnépszerűbb írója, mintegy harminc kötete jelent meg – regények, novellák, színdarabok, mesék –, de hírnevét szívós, kitartó munkával kellett megalapoznia.
Csak hetedik regénye, a szatirikus-erotikus Zöld kanca hozta meg az áhított „bombasikert”, s avatta a század egyik legnagyobb példányszámban megjelenő írójává. A filmírónak, színpadi szerzőnek is kitűnő Aymé alighanem a novella-dimenzióban érzi magát elemében. Groteszk humora, megsemmisítő iróniája, még szófacsaró kedve is ismerős nekünk, s a legnagyobb elismerés, ha azt mondhatjuk, hogy olykor Karinthyt idézi elénk.

Eredeti megjelenés éve: 1943

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Zsebkönyvek Európa

>!
Európa, Budapest, 1970
332 oldal · Fordította: Bajomi Lázár Endre
>!
Európa, Budapest, 1958
182 oldal · Fordította: Bajomi Lázár Endre · Illusztrálta: Hegedüs István

Enciklopédia 2


Kedvencelte 3

Most olvassa 3

Várólistára tette 25

Kívánságlistára tette 19

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

vargarockzsolt>!
Marcel Aymé: A faljáró

Élt Budapest városában, a Pillangó utcában egy ötven éves levéltári segédfogalmazó, név szerint VrZs, aki tudott repülni. (A Pillangó utcát azért nevezték el így, mert itt gyülekeztek azok a lányok és asszonyok, akik az utca mellett húzódó kisebb parkban a város tisztes polgárai számára bizonyos intim szolgáltatásokat nyújtottak.)
Ne úgy képzeljük el, hogy ez a derék kishivatalnok valami superman módjára felhőkarcoló tetejéről felhőkarcoló tetejére repkedett volna, már csak azért sem, mert ebben az időben Budapest városában még nem voltak felhőkarcolók. A gondos városvezetés: a polgármester és a tanácsnokok, hosszas mérlegelés után úgy határoztak, Budapest látképének megőrzése érdekében nem engedélyezik a túl magas épületek építését, és megőrzik lakóhelyük kisvárosias jellegét.
Hasonlóképpen helytelen volna azt hinni, hogy valamiféle bölcs guru módjára meditációba merült, majd levegőbe emelkedett, levitáni kezdett – ebben az időben éppen nem voltak divatban a keleti filozófiák, a kultúra biztos lábakon állt, egységes volt és oszthatatlan, miképpen az igazság is az, ha az isteni elrendelés utasításait követjük – nem, ennél sokkal prózaibb volt a helyzet.
A dolog úgy kezdődött, hogy VrZs ötven éves korában elhatározta, hogy nem fog tovább öregedni, ezért megőrzi testének fiatalságát. Ebben az időben Budapest városában az volt szokásban, hogy azok, akik fiatalok akartak maradni, különböző sportokat űztek. Uszodába jártak, teniszeztek vagy éppen kocogtak – ki-ki saját választása és pénztárcája szerint, nem volt kötelező előírás, nagy volt a szabadság.
VrZs úgy döntött, a kocogás lesz az ő sportja, amely mind vérmérsékletének, mind társadalmi státuszának tökéletesen megfelel. Anyagi helyzete megengedte volna, hogy valami költségesebb sportot válasszon, mert bár – mint már említettem – csupán kishivatalnok volt, de atyjától jelentősebb összeget örökölt. (Az idősebb VrZs maga is hivatalnokként állt állami szolgálatban, de nyugállományba vonulása után okleveles könyvvizsgálóként vállalkozások könyvelését végezte, és néhány mulató tulajdonosával kapcsolatba kerülve egy kisebb vagyonhoz jutott, majd gyorsan elhalálozott.) VrZs – az ifjabb, és történetünk hőse – az atyai örökséget jól befektette, és így nem voltak anyagi gondjai. Szolid agglegényként különösebben költséges szórakozások sem apasztották pénztárcáját, de vele született önmérséklete, és talán kissé eltúlzott spórolási hajlama is azt diktálta, hogy új hobbijára, mely életének megújítására talált ki, a lehető legkevesebbet költsön.
Summa summarum, az ötven éves levéltári segédfogalmazó úgy határozott, hogy futni fog. A sportra a hajnali időpontot találta alkalmasnak, mikor megkímélhette magát részben a rosszízű megjegyzésektől, melyek a kezdőknél természetes gyenge teljesítmény miatt érhették volna; részben azért is, mert tartott a kutyáktól, amelyeket a felelőtlen ebtulajdonosok póráz nélkül sétáltattak, és így a kocogó sportolók hagyományos ellenségei voltak.
A hajnali futások nagyszerűek voltak. Már ahogy kilépett az utcára, érezte a tavasz friss leheletét, az orgonák bódító illatát. Ilyenkor még alig találkozott emberrel: egy öreg nyugdíjas kerékpárja csomagtartójára szerelt nagy papundekli dobozban hordott eledelt a környékbeli macskáknak; a fiatal újságkihordó lány villám gyorsan kerekezett el mellette, és varázslatos ügyességgel menet közben húzta elő táskájából a megfelelő újságokat, és csúsztatta a levelesládákba (talán nem minden újság került a megfelelő helyre, esetleg kormánypárti lakó ellenzéki lapot kapott, és fordítva, de ezért senki nem bosszankodott, hisz az újságok ebben az időben nagyon hasonlítottak egymásra, mivel a kormány központi hírügynöksége látta el hírekkel a kiadókat, és így minden újságban hasonló cikkekkel találkozott az ember – ó, boldog békeidők!).
Így történt, hogy teljesen magányosan futott a sétány kavicsos útján, melyre a felkelő nap sugarai az oldalt sorakozó olajfák és nyírfák éles árnyékait rajzolta, meglehetősen erős kontúrokkal, amikor elérkezett a pillanat.

A történet folytatását sajnos már nem olvashatjuk, hisz Marcel Aymé nem írta meg. Tulajdonképpen be kell vallanom, az eddigieket is én magam követtem el, a francia mester stílusát felhasználva, kedvcsinálóként a novelláskötete olvasásához. Ilyen, illetve ennél természetesen sokkal jobb történetek sorakoznak ebben a könyvben, amelyet Dino Buzatti: Hajtóvadászat öregekre, és Italo Calvino: Marcovaldo, avagy a városi évszakok című kötetetihez tudnék hasonlítani.
Marcel Aymé francia író, drámaíró és újságíró, született Joignyban 1902. március 29-én és meghalt 1967. október 14-én, Párizsban. Politikai múltja tisztátalan volt, a nácikkal kollaboráns Vichy-kormány idején kompromittálta magát, de novellái kifogástalanok. Írásainak groteszk humora – a realitás és a fantasztikum finoman adagolt keveréke; humanista szemlélete, a kisemberek melletti szolidáris kiállása, amely azonban nem jelenti azt, hogy hibáik felett elsiklott volna; anekdotikus stílusa, nagy mesélőkedve – mind, mind olyan erények, amelyek napjainkban talán már nem annyira divatosak, de kikapcsolódásként kellemes olvasmányt ígérnek

38 hozzászólás
sztinus>!
Marcel Aymé: A faljáró

ez egy tök kattant könyv. nekem tetszett.
mondom ezt úgy, hogy én utálok novellákat olvasni.
de aymé a csodapofa cimű regényével is jobban elvarázsol, ha az is novella hosszúságú lett volna. na jó, igy is megvett.
igy pedig 8 irtó klasz történetet olvastam, nevettem végig.
még a kicsit unalmas „a hétmérföldes csizma” kalandja is ütött a végén.

Emmi_Lotta I>!
Marcel Aymé: A faljáró

Marcel Aymétól korábban A Csudapofa című regényét olvastam. Hasonlóan ahhoz, ez a novelláskötet is nagyon tetszett. Abszurd humorral fűszerezett, sokszor keserűen nevetős történetek, mindegyik remek. Újraolvasós kedvenc.
A hétmérföldes csizma és a Nyugállományban című novellák tízcsillagosak.

>!
Európa, Budapest, 1970
332 oldal · Fordította: Bajomi Lázár Endre
Gitta_Bry IP>!
Marcel Aymé: A faljáró

Fél csillag levonás A szabin nők és A hétmérföldes csizma szerintem fölösleges elnyújtásáért. Egyébként nagyon-nagyon-nagyon tetszett! Aymé az 1930-as évek végén 140-esek elején írta ezeket a történeteket, amik a maguk korában akár sci-finek is elmentek volna. Sőt, ma is, csak akkor ugyebár, még nem hívták a sci-fit sci-finek. A különleges képességeket, helyzeteket olyan könnyedén tálalja, mintha mi sem lenne természetesebb náluk.
Körül kell néznem az antikváriumban…

Párduc50 P>!
Marcel Aymé: A faljáró

Marcel Aymé e novelláskötete már rég nem került kezembe. A scifi elemekkel átszőtt művek groteszk módon mutatják be az író korabeli francia társadalmat. Előfordul itt falon átjárni képes polgár, Szent Péterrel perlekedő, mennyországba vágyó lélek, időparadoxon, vagy éppen magát megsokszorozni képes nőszemély. Minden mű egy-egy tanulmány, nagyon élvezetes olvasmány. Nekem mégis, talán, a sf elemek nélküli hétmérföldes csizma tetszett a legjobban. Érdekes, hogy miközben olvastam a műveket, a főszereplő helyébe többször is a kiváló francia színész, Louis De Funes jutott eszembe.

slowlife IP>!
Marcel Aymé: A faljáró

Hétköznapi emberek különleges tulajdonságokkal felruházva, különös kalandok közepette, kissé ironikus, kissé groteszk környezetben. Egyszerűen zseniális.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

vargarockzsolt>!

Egy úri betörő egyszer kiszökött egy detektívregény lapjai közül, és sok csodálatos kaland után egy piciny, vidéki városba érkezett.

Kulcs a lábtörlő alatt. Első mondat. 158. oldal

6 hozzászólás
vargarockzsolt>!

Élt egy francia kisvárosban egy végrehajtó, kit Malicorne-nak hívtak: olyan lelkiismeretes volt szomorú hivatása teljesítésében, hogy nem habozott volna lefoglalni a saját bútorait sem, de erre nem volt alkalma; különben is úgy hírlik: a törvény nem engedi, hogy a végrehajtó önmaga ellen foganatosítson végrehajtást. Egy éjjel, amikor felesége mellett nyugodott, álmában lepte meg a halál, és azonnal megengedtetett neki, hogy megjelenjék az első fokon ítélkező Szent Péter színe előtt. A nagy Szent Kulcsár fagyosan fogadta.
– Önt Malicorne-nak hívják, és végrehajtó. Ilyen foglalkozású egyén alig-alig akad a Paradicsomban.
– Nem tesz semmit – felelte Malicorne. – Nem nagyon ragaszkodom hozzá, hogy kartársak közt legyek.

A végrehajtó. Első bekezdés. 131. oldal

vargarockzsolt>!

1939-ben nemcsak a Gabrielle utca, hanem az egész Montmartre legjobb kereszténye egy bizonyos Duperrier volt, aki olyan jámbor, olyan igaz lelkű és olyan könyörületes volt, hogy Isten nem várta meg a halálát, hanem még ereje teljében dicsfénnyel övezte a fejét, és ez éjjel-nappal a feje felett lebegett. Ez a fénykoszorú olyan leheletfinom anyagból volt, mint az igazi mennyei nimbusz, fehér keménypapírból kivágott karikához hasonlított, és gyenge fénnyel világított. Duperrier úr hálatelt szívvel viselte, és minduntalan megköszönte az égnek, hogy olyan kitüntetésben részesítette, melyről mellesleg, szerény ember lévén, nem merte azt hinni, hogy a túlvilági üdvösség ígérete. Minden bizonnyal az emberek legboldogabbika lett volna, ha a felesége, ahelyett, hogy örült volna ennek a különleges kegyelemnek, nem bosszúsan és zsémbesen fogadja.
– Hogy az istenbe nézel ki ezzel a micsodával a fejeden? – háborgott a nej. – Mit gondolnak, kérdem én, a szomszédok, a városnegyed kereskedői meg Lipót unokafivérem? Nahát, igazán szépen festel vele! Szerintem egészen egyszerűen nevetséges vagy. Majd meglátod, még meggyűlik a bajod miatta!

Isteni kegyelem 247. oldal

vargarockzsolt>!

Élt a Montmartre-on, az Orchampt utca 75/b alatti ház harmadik emeletén egy Dutilleul nevű kitűnő férfiú, kinek megadatott az a különös tehetség, hogy minden baj nélkül át tudott járni a falakon.

(első mondat)

1 hozzászólás
vargarockzsolt>!

Február 10. – Képtelen hír terjedt el a környéken az újabb korlátozásokról. Hogy orvosolják az ínséget, és hogy a lakosság dolgozó elemeinek növeljék a teljesítményét, állítólag a másvilágra küldik a nem termelő fogyasztókat. Az aggokról, nyugdíjasokról, életjáradékosokról, munkanélküliekről és egyéb kenyérpusztítókról van szó. Lényegében úgy találom, hogy ez az intézkedés eléggé indokolt. Épp az imént találkoztam Roquenton szomszédommal, ezzel a hetvenéves virgonc aggastyánnal, aki tavaly vett el feleségül egy huszonnégy éves menyecskét. Majd megpukkadt felháborodásában: „Ugyan mit számít a kor – kiabálta –, ha egyszer boldoggá teszem az én drága kis galambomat!” Emelkedett szavakkal tanácsoltam neki, hogy büszke örömmel nyugodjék bele személyének feláldozásába a közösség oltárán.

A jegy. Első bekezdés. 45. oldal

1 hozzászólás
vargarockzsolt>!

A háború kellős közepén a hadviselő hatalmak figyelmét magára vonta a nyári időszámítás problémája, melyet úgy látszik, nem vizsgáltak meg jelentőségéhez mérten. Rájöttek, hogy e téren semmilyen komoly intézkedést sem hajtottak még végre, és hogy az emberi szellem – mint már oly sokszor a múltban – ezúttal is rábízta magát a megszokásra. Már ez első mérleglés nyomán megvilágosodott, hogy a nyári időt rendkívül könnyen előre lehet hozni egy-két egységgel. Kellő megfontolás után kiderült: mi sem akadályozta, hogy tizenkét vagy huszonnégy, sőt többször huszonnégy órával hozzák előre. Lassacskán rájöttek, hogy az ember úgy rendelkezik az idővel, ahogy neki tetszik. Az államfők és a miniszterek világszerte elővették a filozófiai kézikönyveket, hogy tanácsot kérjenek tőlük. A kormánytanácsokban sok szó esett viszonylagos időről, élettani időről, alanyi időről és még összenyomható időről is. Nyilvánvalóvá vált, hogy az időfogalom, amit az őseink az évezredek során egymásra hagytak, alapjában véve eléggé nevetséges dőreség.

A rendelet. Első bekezdés. 60. oldal

Gitta_Bry IP>!

Július 1. – Azok az emberek, akiknek június 35-éről beszélek, egy kukkot sem értenek szavaimból. Emlékezetükben semmi nyoma sincsen ennek az öt napnak. Szerencsére, találkoztam néhány személlyel, akik feketén átélték őket és beszélhettem velük ezekről a napokról. Furcsa beszélgetés volt! Ami engem illet, szerintem tegnap június 35. volt. Mások szerint június 32. vagy 43. A vendéglőben találkoztam egy úrral, aki egészen június 66-ig élt, ami bizony szép kis summa jegynek felel meg.

A jegy

Kapcsolódó szócikkek: július · június
sztinus>!

Túlfeszített munkát rendelt, továbbá, hogy vegyen be, éspedig évente két késhegynyivel, négy-vegyértékű pörgeport, ami nem más, mint rozsliszt és kentaurhormon keveréke.

16. oldal

Tomori_Sándor>!

Egyébiránt a faljárás nem lehet öncél.

A faljáró

Gitta_Bry IP>!

Élt a Montmartre-on, az Abreuvoir utcában, egy Sabina nevű fiatalasszony, aki a mindenütt jelenvalóság képességével volt megáldva. Tetszése szerint meg tudta magát sokszorozni, testestül-lelkestül annyi helyen jelent meg egy időben, ahány helyen akarta.

A szabin nők, első mondat

3 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Bächer Iván: Utóíz
Raymond Queneau: Stílusgyakorlatok
Örkény István: Válogatott egyperces novellák
Tömörkény István: Értetlenek az emberek
Shalom Auslander: Rabbik és gojok
Az elátkozott kert
P. G. Wodehouse: Tökös-mákos
Stephen Leacock: Humoreszkek
Moldova György: A beszélő disznó
P. G. Wodehouse: Halihó, Jeeves!