Szindbád, a hajós, író és úriember egy szép májusi reggelen elindult Óbudáról, mert estére hatvan pengőt kellett szereznie. Így indul Márai legköltőibb regénye – és a legönzetlenebb is: a mesterének tartott Krúdy Gyulának állít benne emléket úgy, hogy ebben a regényben megéli és megélteti az olvasóval is a Krúdy-világot. Nem történik ugyan semmi, csak elmúlik egy élet – miközben ízeiben, színeiben és szagában föléled egy varázslatos Magyarország, egy mesés világ. Közben pedig csak gőzfürdőbe látogatunk, csöndben borozgatunk egy étteremben, tokaszalonna és főtt tányérhús fölött emlékezünk valami kimondhatatlanul szépre. Kinek ajánlja Márai ezt a művét? „Kéhliéknek, a kis Bródynak, a vörös bajszú főpincérnek, az íróknak, s mind a nőknek, zsokéknak, hajósoknak és úriembereknek, akik ismerték őt, s szerették, és gyászolják a világot, mely utánahalt.”
Szindbád hazamegy 137 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1940
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Márai regénytár Helikon
Enciklopédia 18
Szereplők népszerűség szerint
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 32
Most olvassa 13
Várólistára tette 73
Kívánságlistára tette 49
Kiemelt értékelések
Regény és esszé nehezen körvonalazható határterületén húzódik meg ez az írás. A Krúdy és Márai közti határt nem is említem, annyira elmosódik. Egybetűnik, összeszövődik a két alak, az utolsó útját járó Szindbádban egyesülve. Amennyire Krúdy-„regény” ez, pontosan annyira Márai is. Egy polgár krúdys vallomása. Nyelvi megformáltsága, plasztikussága, dallamossága elringatott, elzsongított. Könnyen csapdába ejt ez a ráérős, nyugalmas, ízes-zamatos, illatos világ, melyből a hatvan pengő szorongást keltő imperatívusza elől menekül hajósunk. Közben persze tudjuk, hogy a nosztalgikus emlékezés tárgya valójában inkább eszménykép, sosemvolt álom, színes délibáb. De az is lehet, hogy csak ostobák, nagyképűek és siketek vagyunk, aki nem értik a kopott szív-ütemér lüktetését. Pontosabban egyesek, köztük magam is. Nehezteltem is magamra, mikor ebből a keserédes hangulatból, ínycsiklandó lakomákból, kényelmes utazásokból minduntalan kizökkenve zsémbes-zsörtölődő fehérnépként szálltam vitára a nemes úriemberrel. Sajnálom, hogy túl prózai és túl proli vagyok hozzá. Nem látom „a magyarban” azt a különös, hallgatag népet, melynek végzete talán az volt, hogy idegzete, jelleme, ízlése finomabb volt, mint a környező népek jelleme és idegzete. Nem akarom így látni, és egyáltalán, nem akarok kategóriákban, népekben és sztereotípiákban gondolkodni. Néha megesik, de olyankor megfeddem magam, illetve elgondolkodom azon is, talán mégis van valami benne…
Aztán szeretem a kérdéseket, a kételyeket. Nehéz így mit kezdeni egy Szindbáddal, aki mindent tudott, és a magyar élet zenéjét is csak ő értette és csak ő érezte át igazán.* Közben meg ez a Szindbád mindig menekül. Egy úrnak született életművész, egy méltóságból apolitikus, vagy legfennebb hagyományból és nem meggyőződésből mindig-ellenzéki, aki nem találja helyét a megváltozott értékrendű világban. Egy hajós, aki már nem száll vízre (sem síkra), és többek közt az irodalom valaha volt szentségén, illetve a haza közönyén búsong cigányzenére.
Én tényleg megkövetem Szindbádot, mindkettőt, meg a rajongókat, spoiler, de nem tudok őszintén együttérezni ezzel a múltbafordulással, mítoszteremtéssel, régi-dicsőségünk-siratással. Miközben látom az ünnepélyes, méltóságteljes, ám megfáradt és összetört lelkű visszavonulást, nem tudom azzal a részvéttel illetni, amilyennel talán kellene. Mea culpa.
(És a szent férfierényről meg a nő(cské)kről még nem is beszéltem.)
* Persze „a magyar élet” pontosan annyira általánosító, mint „a magyar” fogalma, egy nézőpont kivetítése egy korántsem homogén tömegre. Monthatnám egy bizonyos társadalmi réteg nézőpotjának is, de ez is általánosítás lenne.
Egy csodás világba kalauzol el a szerző. Miközben azon izgulhattam, hogy sikerül a Szindbádnak önmagán felül kerekedni és az ígéretét betartani.
Márai részletesen mesél erről a világról. Az olvasó könnyen beleéli magát. Érzi az illatokat, maga előtt látja környezetet. Együtt él a szereplőkkel. Nem siet, alaposan körül jár mindent. Fontosnak tartja, hogy mindent a legjobban, a legnagyobb részletességgel az olvasó elé tárja.
Egy letűnt világot látunk, mégis nagyon közelinek érezzük. Olvasás közben a számban éreztem a paprikás szalonna ízét, lovaskocsin ültem, a kávéházban olvastam az aznapi hírlapot. Tudnám szeretni a szerző által ábrázolt világot. Semmi stressz, csak élni az életet.
Azt írja a fülszöveg, hogy „Mintha csak egy Krúdy-regény született volna így, Márai stíusbravúrjának köszönhetően.” Szerintem meg Márai-regény született, máraisabb már nem is lehetne. Minden mondatát, hasonlatát, költői képét imádtam. Látni, szagolni, tapintani lehet az általa megjelenített Budapestet. Aki nem szereti ezt a várost, az is szerelembe esik vele. Ki már az ötödik oldalon, ki csak az ötvenediken, de biztos, hogy minden olvasóval megtörténik. Nekem könnyű, én már így születtem, szerelmesen :)
Eleje: Szép könyv (Szívemnek kedves.)
Közepe: (Ezt @HAri nem szokta elolvasni.) Leginkább egy halotti beszédre hasonlít.
Vége: Ha valaki csendes, nyugis olvasmányra vágyik, annak ajánlom.
Utóirat:
Miért kéri @sztimi53, hogy vigyek neki Debrecenbe epret?
„Szindbád hallotta az eperbólétól könnyedén mámoros, fiatal, szőke nők boldog sikoltását, mely hosszan visszhangzik a nyári illatoktól fülledt éjszakában, mintha erre haladt volna át minden, ami az élet illanó értelme volt, a boldogság, az ifjúság és a csodálatos várakozás.”
Bajban vagyok ezzel a könyvvel.
Mert egyrészről gyönyörű lezárás, nagyon szép búcsú egy kedves ismerőstől. És nagyon Szindbád is, bár egy egészen másik fajta, a nők és az álmok helyett inkább a jó ételek és italok szerelmese, az emlékek hajósa, de nagyon a Szindbád. Krúdy stílusát is szépen elkapta Márai, végtelen, kacskaringózó, álomszép mondatok. És az a harminc-negyven oldal, amin keresztül Szindbád ír, az is csodálatos. Márai mintha megérezte volna, hogy elhagyja hazáját, és azzal a résszel búcsúzott volna.
De közben nem tudom nem Zsóka anyját is figyelembe venni. Márpedig ha így nézem, akkor Szindbád egy borzasztó figura. Ígéri, hogy otthon lesz, hogy kerít hatvan pengőt Zsóka ruhájára és a számlákra, ehelyett… Áh, szörnyű.
És nem tudom nem észrevenni, milyen kicsire tartotta Márai a nőket. Csélcsap perszónák, állandóan másba szerelmesek off, és csak akkor van bármi hasznuk, ha tisztességes háztartást visznek, és hűségesen várják haza csavargó férjüket.
Szindbád maga gondolja, hogy nomádként kéne élni, pipázni a fák alatt, és nézni, ahogy az összerabolt feleségek tömege ugrál érte. Ezt pedig nyilván nem csak a regényhős gondolja így.
Mint mondtam, bajban vagyok, ötletem sincs, hány csillagot kap a könyv. Valószínűleg viszonylag sokat, mert tényleg szép, de haragszom.
Békeidőbe ringatós, dzsentri szemléletű nosztalgiázás Szindbáddal Krúdy bőrében Márai módra.
Mi végre is termett az ember, ha nem gőzfürdőzésre, lovas kocsikázásra, kávéházakba és vendéglőkbe járásra, ürülő borospoharak fölötti kvaterkázásra, ifjúkori utazások emlékein és szépasszonyok iránti szerelmeken merengésre? Elvégre egy igazi úr az irodalom világában egy óra írással megkeresi, aminek a kétszeresét már hitelben ellumpolt, gondolva az otthoniakra, hogy legyen nekik is valami, amit majd megbocsájthatnak.
Regény és esszé nehezen körvonalazható határterületén húzódik meg ez az írás. A Krúdy és Márai közti határt nem is említem, annyira elmosódik. Egybetűnik, összeszövődik a két alak, az utolsó útját járó Szindbádban egyesülve. Amennyire Krúdy-„regény” ez, pontosan annyira Márai is. Egy polgár krúdys vallomása. Nyelvi megformáltsága, plasztikussága, dallamossága elringatott, elzsongított. Szindbád könnyed, ráérős világa könnyen csapdába ejti az olvasót, pedig hamar felsejlik, hogy a nosztalgikus emlékezés tárgya valójában eszménykép, sosem volt álom, színes délibáb. Van itt minden a letűnt, vágyott békeidős múlt kelléktárából : kávéházak, színházak, színésznők, rajongó férfiak, török gőzfürdő, sértett-bukott percemberek, csetlőbotló jótétlelkek, éttermek,illatok, ételek…finomak, konflisok, vörös postakocsik(!) Budapest, „Csikágó”, London… magyarság…
Izgalom, cselekmény… na az nincs, de van lélekmelegedés de az nagyon!!!!
Gyönyörű sorok, lélekemelő gondolatok…. Meg kell állni, szánni kell rá időt zajos világunkban ilyesmire is. Azt a személyes pár órát évente egyszer mindenki megérdemli!
Gyönyörűszép könyv.
Olyan, hogy nem történik benne igazán semmi. Igazi Krúdy-regény… ja hogy ezt Márai írta? Írhatta volna Krúdy is, bár feltűnően hiányoztak belőle a „krúdyságok”, úgymint: „valamely” és „midőn”, ami minden egyes könyvében feltalálható. Nem véletlen persze, hogy nincsenek benne.
Hommage à Krúdy-Szindbád. Nem filozofálgatás tölti ki a könyvet, hanem valami prózában előadott (mert ezt csak prózában lehet) költészet. Nem is nagyon lehet megmondani, miről ír. Ír mindenről. Egy napját látjuk Szindbádnak, aki végén hazamegy. Persze megint későn, kihűlt a töltött káposzta is (azért mondjuk kár).
Van itt minden: kaja, pia (szakértő ömlengés a borról! csodaszép!), nők persze, magyarság, otthon, kocsmák, éttermek, Budapest, régi idő-új idő… stb. stb.
Izgalom nincs, csak lélekemelkedés, de az nagyon.
Evés, ivás, kocsikázás, nosztalgia és nyomokban cselekményt is tartalmazó történet – mintha Krúdy-t olvastam volna. Persze, hiszen ez volt a cél, azonban ez a mű nem csupán egy ötcsillagos utánzat lett, sokkal több annál. Először is tisztelgés „az utolsó magyar úriember”, Krúdy Gyula előtt, aki tudta, hogy kell élni, és a halálával valami kiveszett a társadalomból – legalábbis a következő generáció szerint. Azután, akármennyire is Krúdy-mű ez a Szindbád hazamegy, ugyanannyira Márai-mű is. Krúdy, de még jobb (számomra).
Márai olyan jól át tudja adni Krúdy műveinek a hangulatát, hogy még a töredékes Krúdy-életmű ismeretemmel én is tökéletesen átéreztem. Minden oldalon volt valami utalás, amit felfedeztem és nagyon büszke voltam, hogy össze tudom kötni például a Szindbád hazamegy fogpiszkálóit a Boldogult úrfikoromban nevezetes fogpiszkálóival.
Nem igazán lehet eldönteni, a főhős most kit kíván megformálni: egyszerre volt a másik, a nőcsábász Szindbád, a mester Krúdy és egy teljesen új alak. A hármuk ötvözéséből jött létre ez a Szindbád, akinek utolsó napja nagyon is hasonlíthatott a Szindbád novellák eredeti alkotójának utolsó napjához.
Egy nem mindennapi élmény volt ezt a könyvet olvasni, és megerősített abban a hitben, hogy mi Máraival továbbra is jó barátságban leszünk.
Népszerű idézetek
Az írónak nem az a dolga, hogy a tüdejére és a szívére vigyázzon, az írónak az a dolga, hogy lelkére és szellemére vigyázzon, s a kávéház az a sajátos, a szó orvosi és tornatanári értelmében egyáltalán nem egészséges, de a szó irodalmi értelmében egyedül hasznos légkör, ahol az írók kissé védve vannak a világ kísértései, a hivatalnak packázásai és a pénz durvaságai ellen; tüdejük és szívük elkopik ugyan a nikotintól és a feketétől, de szellemük kivirul, s ez a fontosabb. […] Kávéház nélkül nincs irodalom. Petőfi úr nem síelni járt, hanem a „Pilvax”-ba, s Vörösmarty úr nem a strandra járt, hanem az „Arany Ökör”-höz. Óriási különbségek ezek, kérem. […] Az irodalom legyen hűséges önmagához, törvényeihez, légköréhez, ételeihez, italaihoz, életmódjához, s mindahhoz, ami kell hozzá, hogy az embernek néha eszébe jusson valami, ami másnak még nem jutott eszébe, s aztán tökéletes művészi formában ki is tudja fejezni azt.
Úgy tanulta, hogy az íróknak nem tesz jót a boldogság. […] Gúnyosan mondta ezt a hajós, mert hitt a boldogságban, s mélyen megvetette ezt a világot, mely éhezteti az írókat, s fintorgó mozicsillagok bámulására szívesebben adja ki a pénzét, mint egy jó könyvre, mely felelni tud az élet és az álmok kérdéseire.
15. oldal
A hajósnak az volt a véleménye, hogy nem is komoly ember, akinek bizonyos korban nincs megfelelő méretű hasa. Mert a has tekintély volt Szindbád világában, a régi, másik Magyarországon a has jelképezte, hogy viselője nem holmi futó ember, hanem megfontolt férfiú, aki munkahelyén, családjában, élete minden fordulatában tapasztaltan és hűségesen állja a helyét. A has mutatta, hogy az úr, aki viseli, szívesen időzik vendéglői asztalok mellett, de a családi ebédlőben is olyan szigorral tudja vizsgálni az asztalra kerülő malacbecsináltat, hogy a szakácsnőnek, a háziasszonynak, de még a falon függő ismétlőórának is eláll a szívverése, mintha valamilyen főbenjáró dolog, sorsfordulat múlna azon, vajon belefőzték-e a levesbe a malac máját és veséjét is…Szindbádnak nagy véleménye volt a férfiúi hasakról. „A férfi akkor szép, ha kövér” . idézte néha egy józsefvárosi kesztyűsné mondását, aki pedig huszonhat éves volt, aranyszőke, s oly szeretettel tudta megsimogatni Szindbád tokáját, oly gyöngéden tudta tapogatni a negyvenes évek felé baktató úriember kappanhájait, mintha leölni készülne vasárnapra, s levest akarna főzni a hajós nemesebb belső részeiből. A hasas ember, Szindbád felfogása szerint, az élet komoly és mulatságos dolgaihoz igazabban értett, mint a széllelbélelt, kákabélű soványak, akik mintha mindegyre felugrani készülnének az ebédlőasztal mellől, hogy valamilyen alamuszi s egyáltalán nem fontos ügylet után szaladjanak. Szindbád maga nem volt hajlamos a kövérségre, daliás és arányos termetét még az ötvenes esztendőben is megőrizte, de arra természetesen vigyázott, hogy a méltósághoz és emberi ranghoz szükséges kappanhájat, kellemesen domborodó pocakot a férfiúi korban ő is megszerezze.
42-43. oldal
Könyv kevés akadt csak az ilyen házban, s Szindbád nem bánta ezt, mert a könyvek nagy többségét gyanakvással szemlélte, s azt tartotta, hogy a rossz könyv, amely hazudik és érzeleg, többet árt, mintha semmiféle könyvet nem olvasnak a jó szándékú emberek. „A rossz irodalom tanította meg hazudni a nőket, dölyfösködni és becsvágyuk után loholni a férfiakat. Okosabb, ha kalendáriumot olvasnak” – morogta a hajós.
98. oldal
Szindbád kettőtől félt csak kalandos életében igazán: a könyvektől, melyek hazudnak és a nőktől, akik az égre néznek és kezüket szívükre szorítják, mikor ígérek valamit!
16. oldal
– Mi a helyzet a pesti kávéházakban? – kérdezte kissé rekedten a hajós, s torkát reszelte, mert a szilvapálinka forró lángja kellemesen égette nyeldeklőjét.
– Milyen lehetne a helyzet? – kérdezte Ede, az irodalom barátja, mintha megtagadná a hitelt az egész világtól. – A fiatalok sportolnak, úszni és síelni járnak, s más ilyen, állítólag egészséges, gyanús dolgokat művelnek. De mi ketten, Szindbád úr, ha nem vagyok szerénytelen, mi ketten tudjuk még, hogy a fiatal költők számára az egyetlen egészséges dolog az irodalom és a kávéház. Vastörvények ezek, senki sem tagadhatja meg érvényüket büntetlenül, legkevésbé az, aki a múzsák szolgálatára felesküdött. Mintha magasugrók kormányoznák a szellem világát! Nem mondom, hogy nem jobb a tüdőnek hótalpakon csúszkálni a Svábhegyen, mint Báttaszéky úrral vitatkozni éjszakahosszat a „Csikágó”-ban! De az írónak nem az a dolga, hogy a tüdejére és a szívére vigyázzon, az írónak az a dolga, hogy a lelkére és szellemére vigyázzon, s a kávéház az a sajátos, a szó orvosi és tornatanári értelmében egyáltalán nem egészséges, de a szó irodalmi értelmében egyedül hasznos légkör, ahol az írók kissé védve vannak a világ kísértései, a hivatalnak packázásai és a pénz durvaságai ellen; tüdejük és szívük elkopik ugyan a nikotintól és a feketétől, de szellemük kivirul, s ez a legfontosabb. Nagyságod tudja még s én is tudom, amit a régi írók mind tudtak, hogy kávéház nélkül nincs irodalom. Petőfi úr nem síelni járt, hanem a „Pilvax”-ba, s Vörösmarty úr nem strandra járt, hanem az „Arany Ökör”-höz. Óriási különbségek ezek, kérem.
75-75. oldal
Írt a Tabánról; e kopott, roskadozó, poloskás és csákányra érett városnegyedről, melynek fülhasogatóan hamis romantikáját a hajós szívből megvetette, de senki nem tudta nála jobban, mit éreznek az ömlengő szerelmesek, mikor végigmennek a szűk utcákon, s múlt és a Tabán ürügyén a férfi kisasszony csípőjét szorongatja s akkorákat hazudik, hogy a ráctemplom harangja ijedtében ütni kezd, mintha vészjeleket küldene szét a világba.
104. oldal
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét 95% ·
Összehasonlítás - Wass Albert: A funtineli boszorkány 94% ·
Összehasonlítás - Gárdonyi Géza: Szunyoghy miatyánkja 93% ·
Összehasonlítás - Wass Albert: Tizenhárom almafa 92% ·
Összehasonlítás - Szerb Antal: Utas és holdvilág 87% ·
Összehasonlítás - Móricz Zsigmond: Erdély I-III. 91% ·
Összehasonlítás - Wass Albert: Mire a fák megnőnek 90% ·
Összehasonlítás - Örkény István: Macskajáték 90% ·
Összehasonlítás - Fekete István: Gyeplő nélkül 92% ·
Összehasonlítás - Fekete István: Téli berek 90% ·
Összehasonlítás