"Mi történt? Semmi különös; talán éppen csak az, hogy nem történt semmi. S megértették, hogy a »változás«, melyet oly közel hittek, már kezükkel tapintottak, messze van még, talán hetek, hónapok is beletelnek, s minden nap, minden óra telítve van a legborzalmasabb sors esélyeivel.
Nemcsak ők értették meg, az elítéltek és üldözöttek. Segítő kezek, melyek tegnap még jóhiszemű készséggel vagy óvatos számítással nyúltak feléjük, egyszerre tétován elakadtak."
Márai 1945-ben írt regényének alapkérdése: mi történt? A szenvedés mindig egyéni, személyek sorsában sűrűsödő, de mit tehet az ember, ha megérteni és feldolgozni akarván az eseményeket, újabb megpróbáltatások érik? Történhet-e valóban „szabadulás”?
A regény most lát először napvilágot!
Szabadulás 46 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2000
Enciklopédia 10
Kedvencelte 2
Most olvassa 1
Várólistára tette 12
Kívánságlistára tette 13
Kiemelt értékelések
[öt lótetem]
"A háború itt van, hallani a lihegését, mintha a sötétben egy szörny hajolna föléjük: érezni bűzös, vad leheletét, érezni a forró szimatolást az áldozat nyakában.”
Budapest 1945-ös ostroma, pincevilág. Háborús magyar – civil magyar szótár: ostrom, pánik, légiriadó, járőrök stb. szavak lefordítása civilre, akkor: bujdosó magyarra.
Fogalmak pulzálása: haza-pince-Európa-háztömb. Egy-egy szó mindent és semmit se jelent, pillanatonként semmisül meg vagy szökik fel az árfolyama a csillagtalan égig.
Párharc a halállal, éhezés, náci lágert túlélt zsidók újabb megpróbáltatásai – döbbenetes felidézése Mengelének –, a félelem sűrű szaga, a légópincék zárt levegője, no és a politikai fordulat előszele: burleszk körkép a légópincékből – a társadalmi rangokat nem az új parlament törli el, kegyelmesék a szovjet front közeledtével párhuzamosan kezdenek tegeződni a cselédekkel…
A végén (elmondhatom, mert a lényeg a nem a mitörténik, hanem a hogyanírjale…) a főszereplő lányt megerőszakolja egy szovjet katona, akit azután a ház előtti harcokban nyomban lelőnek. A lány letörli a halott férfi sebét és “nyomban fázni kezd. – Úgy látszik, szabad vagyok – mondja.” (M. S. mester olykor túl választékos, pl. az oxigén helyett a Jókais élenyt, a sújtólég helyett a vihedert használja. A regényt az ostromlott főváros közelében – a frontátvonulások idején! –, Leányfalun vetette papírra, talán a félelmes közelség ragadtatta az általa amúgy elítélt pátoszhoz?)
Ha az olvasó tisztában van M. politikai orientáltságával – illetve ’hova nem tartozásával’ (ld. Naplók: se bal, se jobb: tisztesség, becsület, hazafiság volt az ő koordinátarendszere), esetleg az az érzése támad, hogy még ő is szinte a hírhedt Krisztus-arcú szovjetkatona-modellt (a lá Zilahy) mutatja be nekünk (a nemi erőszak epizódja ellenére). A nyilas-náci bűntények tömege mellett ugyanis nem szól a szovjet csapatok külön erre a célra fenntartott fosztogató hordáiról, a málenykij robotról, sőt, pl. azt a humanizmust tételezi fel a Vörös Hadsereg (vezetésé)ről, hogy az ostrom alatt, ha egy házba mindkét sereg katonái befészkelték magukat, azt nem lőtte az orosz tüzérség, hogy óvja a vöröskatonák életét… pedig dehogynem, nem ért akkor sokat a katona élete sem. Mindez bájos naivitás, de M. S. mester nem szorul rá, hogy mentegessük – soraiban minden sorsszerű benne van, és egy háborúban, annak végén is, mások az elvárások mint évtizedekkel utána. A hiányok egy része ’természetes’ velejárója a véres kornak, mindenről pedig még ő sem tudhatott a front közelében sem.
A cím emlékezetünkbe idézheti a mostanában politikaivá vált vitát a ’megszállás/felszabadulás’ szóhasználatot: nos, M. S. mester nem ragadt bele ebbe a sárba (tudta ő, semmi nem úgy van, hogy egyetlen szóval megragadhatunk mindent) – erről így ír:
“Csak egy felszabadulás van – ha valaki elég erős, hogy megismerje igazi természetében a valóságot, az ilyen erős ember már közel jár a szabaduláshoz. S elviseli, sértődés nélkül, mert valóság.”
Helikon kiadó [1. kiad.] 2000.
(2005 körül)
Márai Sándornak ez a mélységes humánummal átitatott regénye is olyan – sajnos – aktuális kérdéseket feszeget, amelyektől nincs szabadulás.
(Példaképpen: http://moly.hu/idezetek/466091.)
Várni a vörös, zubbonyos feloldozásra valami borzalmas, embertelen börtönben. A szabadulásra. És rabnak maradni.
Számomra nagyon erős volt a regény, az első Márai kötetem, de biztosan nem az utolsó. Lehengerlően ír, számomra nem volt sem vontatott, sem unalmas, pont azt csodáltam benne, hogy egy-egy szituációt, milyen gyönyörűen tud összeszerkeszteni. A zsidó lány karaktere volt talán az egyik kedvencem.
Az elején szeretném leszögezni, hogy minden bizonnyal nem ez a regény Márai legjobbja, ugyanakkor úgy gondolom, a történet minden erőssége és gyengesége ellenére és azokkal együtt mindenképp érdemes elolvasni.
A főszereplő valódi nevét sosem tudjuk meg: Erzsébet Tulajdonképpen bárki lehet, ezáltal az egész történet általánossá, de mégsem átlagossá válik. Az 1945-ös helyzetet érzékelteti, s általános mivolta ellenére is nagyon érzékletes. Az elbeszélői mód azonban több esetben is vontatott volt számomra, viszont ezt annak „rovására” jegyzem, hogy ezáltal még érzékelhetőbbé vált a reményteli, vagy olykor reménytelen várakozás, egyfajta nyomottságot gyakorol ezáltal az elbeszélő a történetre – legalábbis az én olvasatomban.
És ugye a kérdések. Márai Sándor az egyik olyan meghatározó író számomra, aki nagyon jó kérdező, már a kérdései is borzasztó tanulságosak számomra. Mi a szabadság? Van-e egyáltalán? És az olvasó elmereng. A történet mellett egy másik síkon is elkezdek gondolkodni. Számomra ez nagyon tanulságos, és többnyire pozitív többletet ad.
Egyszóval: nem tudom, hogy létezik-e a szabadulás, nem tudom, hogy van-e honnan és hova szabadulni, és hogyha igen, akkor honnan és hová és az milyen állapothoz vezet, nem tudom, hogy nem vagyunk-e szabadok, miközben raboknak érezzük magunkat, és azt sem, hogy létezik-e a szabadság. Csak azt tudom, hogy elgondolkoztam ezeken, és ehhez szükség volt erre a kötetre.
Megrázó erejű könyv azokból a napokból, amikor már mindegy. Amikor a zsidó lány már nem fél a németektől, de még nem fél az oroszoktól.
Feltétlenül olvasd el!
Megesik, hogy az ember nehezen viseli a helyzetet, amiben él, mást szeretne, többet, jobbat. Aztán mikor eljön az a valami más, kiderül, hogy se nem több, se nem jobb. Csak más.
Még sokáig fog kísérteni ez a könyv.
A német, majd a szovjet megszállás borzalmait megélt lány személyes története mélyen tragikus és szomorú, de valahogy mégis távol marad az olvasótól. Márai stílusa sokáig idegen, mesterkélt – viszont ha rátalál a megfelelő hangra, akkor embersége szívszorító lesz. A hosszú monológokban közölt gondolatok egy idő után mintha nehézkessé és önismétlővé váltak volna, bár az igazán megható pillanatok még így is kiválóak voltak.
Talán nem Márai legjobbja, de mégis tartalmaz annyit, amiért megéri elolvasni.
Népszerű idézetek
Az apa csillagász volt, matematikus… s úgy tetszett, még az utolsó időben is többet és bensőségesebben törődött az ég titkaival, mint a földi eseményekkel. A zsidókról az volt a véleménye, hogy anyától született emberek, kiket származásuk miatt elítélni és megbüntetni nem lehet; emberek, telve emberi hibákkal, s csak hibáik miatt lehet ítélkezni fölöttük, nem pedig származásuk miatt. De most, mikor a zsidókat úgy üldözték, mint a káros állatokat, nem volt tartózkodó többé ebben a kérdésben; otthonát, jövedelmét megosztotta az üldözöttekkel.
8-9. oldal (Helikon, 2000)
Ma éjjel másképpen szólnak az ágyúk, mint eddig: ütemesebben, folytonosabban. Az a távoli, gépi zakatolás és dübörgés, mely eddig a becsapódásokat jelezte, most már egybefolyik, mintha az alkalmi, ötletszerű tevékenység átalakult volna céltudatos, megfontolt, gondosan kitervelt és szakszerűen végrehajtott vállalkozássá. Tegnap, tegnapelőtt, egy hét előtt még úgy hullottak a bombák és a gránátok, mintha egy óriás ötletszerűen szórakoznék ezzel a borzalmas időtöltéssel. De most másképpen hangzik ez a gépi zaj: mintha egy nagy gép végre, kezdeti akadozások után, minden szükséges lendülettel működni kezdene.
Ez az óriás az orosz ármádia, ez a nagy gép a második ukrán hadsereg ágyúiból, repülőgépeiből, Sztálin-orgonáiból, aknavetőiből, gépfegyvereiből állott össze; ezek alkatrészei. S most működik a gép, ütemesen, egyhangúan. Ez a zaj már nem is félelmes. Olyan természetes, mintha egy gépgyárban hallgatná az ember az éjszakai munka zörejét. Ezek a gépek s a sok ismeretlen ember, akik a gépeket kezelik és hajtják, tisztítják és etetik, néhány hónap előtt indultak el az orosz síkságokról, átkeltek a Kárpátokon, lassan haladtak fölfelé a magyar alföldön, néha megtorpantak, gyülekeztek, támadtak, néhány kilométert mentek előre és hátra.
30-31. oldal (Helikon, 2000)
Semmi nem volt ok nélkül… s ez a forró, fojtogató boldogságérzet tele van alázattal és reménykedéssel. Mintha most értené meg először ezt a szót: hinni. Van valami, ami több, mint ismeret, tapasztalás, mint minden, amire az ellenőrizhető valóság, a tudomány tanít… valamilyen többlet.
32. oldal
De Erzsébet tudta, hogy az apa éppen így segít menekült lengyel és szerb diákokon, francia szellemi embereken, kiket a háború förgetege az ország területére sodort… az országba, mely a német megszállás óta nem volt haza többé, hanem üldözők és üldözöttek vadászterülete.
9. oldal (Helikon, 2000)
A politikai légkör mintha tisztult volna egy árnyalattal, a külföldi követségek némelyike, a svédek, svájciak, portugálok, a pápai nuncius irodája nem fáradt el segíteni, névtelen hősök tűntek fel a Vöröskereszt védőjegyével mellükön, külföldi erők mozdultak meg az üldözött zsidók, vagonba és gázkamrába préselt szerencsétlen százezrek, az elhurcolt politikai menekültek érdekében… Az ember élt e tíz hónapban, s mintha számumban élne.
11. oldal (Helikon, 2000)
Az apa idegrendszere e hónapokban nem mondott csődöt. Tudott olvasni, tudott könyv és társaság nélkül, vagy – ami számára még terhesebb lehetett – alantas gondolkodású, műveletlen emberek társaságában is nyugodt, figyelmes, megfontolt maradni. Neve jeladás volt, vészes és izgatott hívás az uszítók számára.
Mit is gyűlöltek rajta?… Talán nem is annyira politikai magatartását – mindenki tudta, hogy megveti a korszerű fasiszta eszméket, a fajelméletet, a gyűlölet és a kapzsi erőszak rögeszméjétől fűtött hatalmi tévhiteket, s hisz abban, hogy a világerők, melyeket a szövetségesek mozgósítottak, végül is legyőzik a német hadigépezetet! –, nem, inkább emberi magatartása volt az, amely halálos uszításra ingerelte a napos oldalon sündörgő pályatársakat s a csahos sajtót. Ez a magatartás félreérthetetlen volt: hallgatása éppen úgy ingerelte a „jobboldalt”, mintha nyíltan és hangosan kiállt volna ellenük. Mert semmire nem volt oly nagy szükségük e hatalmi egyesüléseknek, mint a szellemi ember erkölcsi tekintélyére – mindent megadtak volna neki, ha egy bólintással helyesli a véres kalandot, melyet tetszetős, nemzeti és faji jelszavakba csomagolva akartak kívánatossá tenni a tömegek számára. De éppen ezt, a szellemi ember beleegyezését nem kaphatták meg az apától: s ezért gyűlölték. A névre lett volna szükségük, a híres, tiszta névre, a tudós makulátlan nevére; s ez a tudós éveken át hallgatott, nem mozdult ki munkaszobájából, s március közepén eltűnt. Ezért gyűlölték, s egyre mániákusabban keresték.
13-14. oldal (Helikon, 2000)
A hidak többsége ez este áll még. A kecses, nagy test, a Lánchíd, Erzsébet gyermekkorának és ifjúságának ez a szép, mindennapos vándorútja, a lebegő, könnyű test a nagy víz fölött, a sirályokkal a pillérek fölött, az ismerős nagy test erős karjaival könnyedén öleli és tartja könnyű terhét, a siető Erzsébetet. Mintha szaladna, úgy siet végig a hídon. Mindenfelé őrök, kik utánanéznek; a híd láncívein sűrűn lógnak az ekrazitos dobozok. Erzsébet mintha érezné, hogy utolszor jár az ismerős hídtest járdáján.
17. oldal (Helikon, 2000)
A nyilasok járnak az utcákon, nappal és éjszaka, csoportban, karszalaggal, géppisztollyal, szótlanul és figyelmesen, mint egy elszabadult, félelmes, elvadult kamaszbanda, valamilyen irtózatos indiánosdi rémalakjai, járnak a zsákmány és áldozat nyomában…
Járnak ebben az órában is, mikor másfél millió ember szorong a jeges decemberi est ködös homályában az óvóhelyeken, keresnek egy zsidót vagy politikai ellenfelet, akit megölhetnek még, utolsó pillanatban, a Duna partján, ahol könnyű eltüntetni az áldozatot.
Erzsébet néha találkozik áldozataikkal, emberekkel, akik szájlövést kaptak vagy mell-lövést, sebesülten kiúsztak a Duna jégtáblái közül; s még mindig élnek és bujdokolnak tovább. Ebben az órában, mikor az orosz ágyúk már közvetlen közelről lövik a belső várost, mikor a bombák negyedóránként vészjelzés nélkül hullanak a házakra, mikor nem lehet hinni többé „felmentés”-ben, sem abban, hogy ez a félelmetes méretű hadi készülődés „csel”, s a németek utolsó pillanatban elvonulnak – az orosz békeköveteket, akik Malinovszkij tábornok ultimátumát hozták, agyonlőtték a németek, így suttogják!… –, még most is rabolnak és gyilkolnak a nyilasok.
22-23. oldal (Helikon, 2000)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét 95% · Összehasonlítás
- Fehér Klára: Hová álljanak a belgák? 96% · Összehasonlítás
- Szabó Magda: Abigél 95% · Összehasonlítás
- Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten 93% · Összehasonlítás
- Wass Albert: A funtineli boszorkány 94% · Összehasonlítás
- Wass Albert: Kard és kasza 93% · Összehasonlítás
- G. Szabó Judit: Megérjük a pénzünket! 94% · Összehasonlítás
- Hamvas Béla: Karnevál 94% · Összehasonlítás
- Fehér Klára: Bezzeg az én időmben 94% · Összehasonlítás
- Rejtő Jenő (P. Howard): A három testőr Afrikában 93% · Összehasonlítás