Összegyűjtött ​versek 82% 15 csillagozás

Halotti beszéd

Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? …
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i -t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„A halál gyötrelmei körülvettek engemet”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat…”
De már tudod: igen, lehet… És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét –
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?… Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„Az nem lehet, hogy annyi szív…” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz?… Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad…”
Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad…”
S egy másik nyög: „Nehogy ki távol sír e nemzeten…”
Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „Rosszabb voltam mint e z e k ?…” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román… Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk.

(Possilipo,1951. Nyár)

Az égen akkor fönn megállt a hold,
csak ennyi volt:
Fejem fejedre lassan ráhajolt.

Feléd nyújtom a szomjamat
te fonnyadt, itatlak belőle,
szüretek tikkadt sűrű csöndje
e perc, érett és hallgatag,
lenn kérdez a világ s felel,
sirat, fütyörész, nevet, jajgat:
némán súgja egy végső értelem
mély válaszát szótlanul: az ajkad.

Ez a zenit. Állj, ünnepelj, nézz.
A perc (s) az idő elpereg,
időtlen egy, mi volt s mi lesz még,
vagyunk: a föld, a víz, emberek,
vagyunk: ez a zenit s betelt
öncélját zengi rét s az erdő,
az alkonyat kristálya csengő
zenét vert és a föld felett:
vagyunk: élve és halva, egyre
a víz, a fenyők, te meg én,
így szabta meg az isten kedve
s járunk egy ritmus ütemén –
nyújtózik egymáshoz karunk,
ez a zenit. A kéj. Telj el vele,
ősz összesodrott két falevele
egy végtelen szélfúvásban: vagyunk.

Hervadó világ III. részlet

IV.
Meg van még minden egyben: te meg én.
Mi átfutottunk sok-sok emberen
míg egyen lettünk: te meg én,
mondd mi ez a titkos megoldás,
egyedül vagyunk, sose volt más
ember a földkerekén.

A tagjaid mint kis csodák,
tájak vannak benned és naplementék,
százarcú változás és emlék
a tested, egy szavad, egy szalagod.
Tompán nézzük az idegent,
ki padunk mellett megy, az ostobát:
s tán vállat von, mert orrod nem szabályos.

Hervadó világ

A hervadó világ
I.
Az éj megóvott benned minden csendet,
két jó szemedből ömlik jó derű,
veled vagyok és minden egyszerű,
két kezed közt a világ csoda csönd lett,
szájamhoz emeled s iszom a csöndet,
hűs, jó tüzet két kis melled felönti,
fagyott fejem őrzi két enyhe vulkán,
idők, világok, hitek múltán
jó hozzád hazajönni.

A titkomat nem kérdezed,
magyarázat a két kezed,
ki léteddel a létet magyarázod,
egyszerre hallgatsz és felelsz:
szeretem benned a világot!

A hervadást én benned ölelem
hervadó nő, egy világ hervad benned,
a te utad a mi utunk,
te már megálltál, mi futunk,
mosolyogsz napos, halott szemmel,
így nevet az ősz, vak leányok
kacéran, furcsán, súlyosan,
a karod terhesen jár, mit a tenger,
ha felhúzza a hold, a telt erő
a nappal titkait benned cseréli,
az éj föltükröz benned feketén,
te hulló csillag vagy és múló ember,
isten elsóhajtott lehelete,
hullok veled én
jón, sűrűn, mélyen, lefele.

Nem pörölök. Élek és hallgatok.
Most angyal ő, ha vannak angyalok –
De itt lenn minden unt és ostoba.
Nem bocsátom meg. Senkinek soha.

313. oldal, Ujjgyakorlat 3.

Hol vagyok?

Ülök a padon, nézem az eget.
A Central Park nem a Margitsziget.
Milyen szép az élet, – kapok, amit kérek.
Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek.
Micsoda házak és micsoda utak!
Vajon, hogy hívják most a Károly körutat?
Micsoda nép! – az iramot bírják.
Vajon ki ápolja szegény Mama sírját?
Izzik a levegő, a Nap ragyog.
Szent Isten! – hol vagyok?

397. oldal

Monológ

Akarok még hinni az életemben
s a mások életében – akarom,
hogy izmos és erős legyen karom
s földaloljak egy lobogó „igen”-ben.

Mert megbocsátottam mindenkinek
s szeretném, hogy nekem is megbocsásson,
ki tettenért a pózon és csaláson
és ne vádoljon többé senki meg.

A múltat én elhordozom magammal
új életemre, mint zsákját a vándor:
hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,

S emlékeimmel elmotozva élnék,
mert amit érdemeltem, rámtalált:
kaptam egy életet és egy halált.

7. oldal (Helikon, 2004)

Beszélj a szélhez, ember úgysem érti,
Faggasd az ösvényt, hív és nem felel.
A Nappal nézz farkasszemet s az égi
Fényben izzik, mit nem feledhetsz el.
Döngesd az erdőt, felnyög s néma daccal
Hallgat, ember nem kap választ soha.
Keringhetsz a tébolyult madarakkal
És visszahullsz sorsodba, ostoba.

198. oldal, Hetven