Csutora 84% 97 csillagozás

Valóban kutyaregény volna? Hát, végül is, van benne egy fekete, izgő-mozgó szőrgombolyag, igen. Ennek ellenére, ahogy általában lenni szokott, természetesen magunkról tanulunk legtöbbet általuk. Lehetne kárhoztatni ezt a családot, amibe főszereplőnk került, de azért, ha őszinték szeretnénk lenni, márpedig máskülönben mi értelme, mi vajon nem bukunk el néha, a legnagyobb jószándék ellenére is? Szeretni, „befogadni”, törődni, feláldozni nem mindig könnyű, komoly tanulási folyamat ez állatnak-embernek, és ezt a saját bőrömön is tapasztaltam. 5 éve a családom része Winnie, de álszent lennék, ha azt állítanám, csak szép pillanataink voltak. (Természetesen, az eljárással nem értek egyet, felelősséggel tartozunk értük, az ilyen pillanatokban is!)
Elgondolkodtató könyvecske volt, remek humorral fűszerezve, az első a szerzőtől, de biztosan nem az utolsó.

Miután becsuktam Ottlik könyvét, nem is tudtam, mivel lehetne ezt kicsit oldani. Annyira beleéltem magam, hogy csak tengtem-lengtem, meg a könnyeimet törölgettem.
Valamit muszáj volt választanom, hiszen ha az ember az ágyat nyomja, az egyetlen vigasza és időtöltése az, hogy olvas, éjjel-nappal!
Az ágyam melletti polcon várakozik olyan 30-40 könyv, kihívásra kiválasztottak, könyvtáriak. Elkezdtem válogatni – ez szomorú, ez tragikus, ezt most inkább nem, ezt meg méginkább nem… Végre eljutottam Csutoráig, beleolvastam, és egyből úgy éreztem, ez kell nekem! Nem valami krimi, nehéz olvasmány vagy agymosó limcsi, hanem pont ez a kedves kis kutyás könyv.
Na, megkaptam a KKKK-t. :(
Nem tudom, Márai saját életéből vette-e ezt a történetet, de ha igen, akkor egy ideig nem leszünk jóban. Mert az „Úr” és a „Hölgy” emberségből alaposan levizsgáztak nálam.
Nem vagyok nagy kutyás (életem során egy kutyával éltem pár évig egy fedél alatt), de van néhány közismert alapvetés.
Először is: a kutya nem snorrka.* A kutya egy érző lény, akit nem hirtelen felindulásból vág zsebre, visz haza az ember, hogy odacsempéssze a karácsonyfa alá.
Másodszor, ahogy a gyereket is,** a kutyát is felelősséggel vállalja az ember, kötelezettséget vállal rá, hogy szereti és neveli.
Harmadszor, ha bármilyen akadály jelenik meg a kutya további tartásában, akkor kutya kötelessége a gazdának, hogy olyan helyet keressen a kutyájának, ahol jobb dolga lesz, mint nála volt.
Szegény Csutorát úgy „szerették”, mint valami csecsebecsét. Ha kellett, felvették, ha unták, letették – volna, na de egy kölyökkutya nem így működik. Ő megy az orra után, csinál mindenféle blődséget, képes rá, hogy itt-ott felejtse a névjegyét, és zavarja a gazdáit mindennapi fontos ábrándozásaikban. Az Úr nem tud írni tőle, a Hölgy nem viheti mindenhová magával fontosabbnál fontosabb sétafikálásai során, a cselédnek meg épp elég, hogy takarítania kell utána. Bár még mintha ő szerette volna legjobban a blökit, igaz, ő se valami okosan.
Szegény Úrnak egy vasa sincs, de vállvonogatva tűri, hogy a kutya mindent szétrágjon, tönkretegyen. Még biztatja is: „Rágjál csak, csinálj, amit akarsz, csak maradj nyugton, hagyjál békén!”
Szegény kiskutyát még szégyellték is a gazdái, mert nem „hozta az elvárásokat” (pl. kiderült, hogy nem fajtiszta puli, csak valami „nevetséges” keverék).
A legszomorúbb rész az volt, mikor az Úr szeretetmegvonással büntette a kiskutyát – nem szólt hozzá, rá se nézett, mintha nem is létezett volna. Na ez abszolút gonoszság, nem is értem, hogy lehet ilyet tenni. Olyan baromság ez, mint tartósan megsértődni egy kisbabára… A mi tacskónk, ha rosszat csinált, olyan bűnbánóan tudott nézni, szinte esedezett a bocsánatért, pár percnél tovább nem lehetett rá haragudni.
Szegény Csutora nem annyira „jellem” lett, hanem inkább egy dacos, elhanyagolt, figyelem- és szeretethiányos kamasz.
Még szerencse, hogy az Úr és a Hölgy egy kutyát vettek magukhoz, és nem vállaltak gyereket. Azt aztán nem lehetett volna se „visszavinni”, se spoiler.
Na ennyit a kedves kis kutyás könyvről, amit lelki békém helyreállítására vettem le a polcról.
Egyébként a könyv maga jó, hozza a szokásos márais iróniát, elmélkedést, tűnődést mindenféle dolgokról, néha kibök kellemetlen igazságokat is.
Csak a vége… Ugye, nem maga volt, Író Úr?!

* kis vacak, fölösleges, butuska ajándék.
** elnézést, ha valakit ez bánt, nem szoktam kutyákat és gyerekeket egymáshoz hasonlítani, de itt most muszáj

Nem tudom. Nem tudom.
Papolhatnék itt nevelésről és jól-szeretésről és bizonyos dolgok szükségességéről adott helyzetekben, de teljesen értelmetlen. Jól szeretni nagyon nehéz, még egy olyan harmadrendű (vajon kik a másodrendűek?) élőlényt is, mint Csutora. Még egy olyan elsőrendű úrnak is, mint az úr. S noha a rövidebbet mindig a harmadrendű húzza, a veszteség az elsőrendűé lesz.
Ugyan irónia, mégis elég nehezen emészthető egy olyan kijelentés, miszerint állatot szeretni ember helyett olcsóbb és kényelmesebb. Holott soha nem valami helyett szeretünk (dehogyisnem, nagyon sokan azt teszik), hanem önmagáért. Én igyekszem. Szeretnék megint szeretni. 3 éve nincs kutya mellettem.

Márai ebben a regényben nem az emberi lélek rejtélyeivel, hanem a kutyalét titkaival foglalkozik. Teszi ezt persze tökéletesen! Az elejét végigkuncogtam, a végén pedig megszakadt a szívem. Állatbarátoknak kötelező a sok „aha-élmény” miatt!

Egy gyönyörű emléket idézett fel Csutora: nem tudom, Apám olvasta-e ezt a regényt, mert mindig egy puli volt a vágya…persze nem teljesült. Sokat emlegette, hogy milyen mókás ez a fajta, mert képes megsértődni. S amikor egy erdőszéli kis keveréket kaptunk „ajándékba” a vadásztól, Csumának neveztük el. Ő volt nekünk a „világ-kutya”!

Van abban valami kellemesen bosszantó ellentmondás, hogy a kutyát alapvetően alacsonyabb rendű élőlénynek mondja, mégis Csutora van nevén nevezve, míg gazdái nemes egyszerűséggel csak az úr és a hölgy… A gyertyák csonkig égnek után még elhittem, hogy bennem van a hiba, de most már sajnos bizonyos, hogy Márai nem nekem ír. Sem a stílusa, sem a gondolatvilága, sem a következtetései, egyszerűen nem az én világom. Nem gondoltam, hogy egy kutyatörténettel így mellé lehet nyúlni, de a helyzet rosszabb, mint volt, többet nem próbálkozom.

Kutyatörténetnek tűnik. Mégis érezhető, hogy Márai sok egyébről is véleményt formál, ahogy tőle megszoktuk. A polgári élet sajátosságai, egy kis világpolitika óhatatlanul felbukkan. Ami könnyeddé teszi a történetet, Márai szatirikus, már-már incselkedő humora. Néha még a humort is lehet keserű beszólásként alkalmazni. Érezni, ahogy a jelképes történet mögött nem annyira vidám és egyszerű az üzenet. De akkor is magával ragad.

Gyönyörű történet. Jókat kacarásztam tettein, szurkoltam azért, hogy be tudjon illeszkedni, szóval nagyon magaménak éreztem ezt a kis anyátlan blökit. Nem is volt kérdéses, hogy happy end – del fog végződni ez a sztori. Nem így történt, így az utolsó oldalakat sírva kellett végigolvasnom, és nem értettem, miért nem lehetett szegénynek még egy esélyt adni… még soha nem olvastam (számomra) ilyen megrendítő kutyulás regényt. Azt hiszem a végén olvasható tanulságért nem kellett volna ilyen drasztikusan elbánni szegénnyel. De ha fabulának szánta, akkor ezt kellett írnia.

Első kutyás könyvem :(
Másra számítottam, kicsit dinamikusabb történetre, de ennek ellenére szerettem.
Szomorú és szívszorító történet, főleg azoknak, akik szeretik az állatokat.

Imádnivaló! Brutális és bájos egyszerre – kb. „borzasztóan jó”; az előző hozzászólót megtámogatva: tényleg nagyon humoros! Az első benyomásnak pedig ne dőljünk be: nem kutyaregény; sok van benne feltétel nélküli szeretetről, ösztönös érzésekről – beágyazva a kontextusba: egy író szemszögéből az élet: mennyiben megélhető és mennyiben alapanyag.

Nem szokványos kutya-történet. Ebben az emberek is fontos szerepet kapnak, Márai bemutatja a családját, a szomszédait. Nekem ezek voltak a kedvenc részeim, a gangos ház lakóinak leírása nagyon tetszett.