Az ​igazi 90% 411 csillagozás

Figyelem!

Mielőtt olvasni kezded ezt a könyvet, vegyél néhány szempontot figyelembe!

1. Nézd meg, az elkövetkezendő kb fél napban mi dolgod lesz, ugyanis ha elkezded olvasni, nem lesz megállás, a szemeid a lapokhoz tapadnak és a kezeid nem fogják csak úgy letenni a kötetet! Szóval csak óvatosan!
2. Ha éppen nagyon boldog párkapcsolatban élsz, akkor is érdemes megfontolnod, elolvasd-e a regényt „kijózanításképp"…
3. Ha végtelenül romantikus természet vagy, akkor sem biztos, hogy ez neked íródott…De talán még menthető vagy…

…Na jó, akkor kinek is ajánlom ezt igazán? Mindenkinek és senkinek… Aki keresi a csodát, de nem leli; aki keresi az igazit, de nem találja voltaképpen, aki azt hiszi, megtalálta, de valójában egészen másról van szó…Kezdő szerelmeseknek, akik még azt sem tudják, mi az élet…Idősebbeknek, akik már túlságosan ismerik ezt a létet…Haladjunk vagy legyünk-e türelemmel? Várjunk-e a csodára vagy keressünk tovább? Kell-e keresni vagy meg se próbáljuk?

Ilyesmikről van itt szó. És a barátságról. És a féltékenységről. És az igaziról.

Létezik-e az igazi?
Erre a kérdésre keressük a válszt ebben a nagyon érdekes, váltó szemszögben megírt regényben. Az első részben a feleség,míg a második részben a férj nézőpontjából ismerjük meg házasságuk szétesésének történetét.
A nő és a férfi örök csatározását mutatja be a mű. Sokat tanít a szerelemről, az életről. Ez megint egy olyan lélektani könyv, amit mindenkinek el kell olvasnia. Aztán elgondolkodnia, majd újra elolvasnia.

Két szemszög-egy házasság, kívülállónak elmesélve először a nő, majd a férfi részéről. Lélektan, élveboncolás, társadalmi nyomás, egyéni filozófiai kérdések. Sok mindent megjelöltem benne, amire csak bólogatni tudtam,
– az életünk szemtanúit, akik elkísérnek, látnak és őrzik a korábbi életünket, amitől esetleg szabadulnánk,
– az öregedést „Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg… Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette.”
– és a közhelyeket „S a világ azért olyan felfoghatatlanul aljas és reménytelen, mert a közhelynek mindig igaza van.”
Márai remekül meg tudja jeleníteni leírásaiban a miliőt, a polgári életet, a cselédlány szobáját, a köztük lévő különbségeket, ahogy én látom látja színét és fonákját is az etalonnak tartott polgári életnek.
A nő elmondása tetszett jobban, ő legalább megélhette, hogy szeret, még ha a viszonzás egy idő múltán meg is változott, hazugsággá vált. A férfi nevetséges volt, sznobságában hozott döntéseit magyarázza hosszan, pedig csak pofára esett.

Kezdem azzal, hogy nagy szerencse, hogy szingliként olvastam a könyvet. Az is jó döntésnek bizonyult, hogy eddig halogattam az ismerkedést Máraival. Azt hiszem, a könyv témájához nem árt, ha az ember átél előzetesen egyet s mást. Például, ha már nem hisz abban, hogy találkozik az Igazival.

Eleinte furcsállottam az elbeszélés módját, nehezen hiszem, hogy létezik olyan cimbora, aki 250 oldalnyi monológot szó nélkül végighallgat egy kávézóban a vele szemben ülőtől, közben nem megy ki pisilni, nem alszik el, vagy nem hagyja ott az illetőt a fenébe. De természetesen az író számára ez egy nagyon kényelmes megoldás volt.

Az első részben Ilonka, a feleség szemszögéből ismerhetjük meg, milyen is az, mikor egy szeretetre képtelen férjjel élünk együtt, akit amúgy nagyon szeretünk. Márai elképesztően jól hozza a női hangot a könyvben, ő tudta azt, amit sok férfi nem hisz el, de bizony a nőknek sokkal érzékenyebb radarjaik vannak, mint azt gondolnák. A női szereplők közül vele egész jól azonosulni tudtam.

A könyv második felében Péter, a férj mondja el, miként is volt a gyerekkora, ifjúsága majd a spoiler házassága. Nyomorult lehet így élni, amilyen közegbe született Péterünk, hiába a fényűző polgári körülmények, már a startvonalnál eldőlt, hogy ez az ember boldogtalanságra van ítélve.

Természetesen nem hagyhattam befejezetlenül a történetet, sikerült megszereznem az új Helikon-kiadásból sajnálatos módon kihagyott Judit… és az utóhang című részt is. Itt nagyon erősen érződik, hogy az író ezt már évtizedekkel később írta, meg kell mondjam, alig vártam, hogy végezzek vele. Juditot egyáltalán nem tudtam kedvelni. Talán itt volt a legszembeszökőbb, hogy Márai lehetett egy hatalmas tálentum, akinek rengeteg idézetét kiírtam volna, ha nem lenne már fenn, de ahogy a nőkhöz viszonyult, attól nemegyszer idegesen fészkelődtem. Ezen kívül a könyv súlyos hibája az is, hogy valami kegyetlenül túl van írva. Az utóhang viszont kellemes csalódás volt, ott ismét rátalált Márai a jó arány-érzékére. És az emigráció, mint téma nekem mindig érdekes olvasmány.

Nem mondom, hogy nem fogok többet Máraitól olvasni, de egyelőre kicsit szüneteltetem a dolgot.

Ismét egy gyönyörűen fájdalmas mű Máraitól.
A váltott szemszög nekem borzsztóan tetszett, az első részt a feleség, a másodikat a férj meséli. Bár régen elváltak, a feleség monológjából süt a fájdalom, a harag, a megbántottság érzése, és az örök szerelem. Ő nem tudja elengedni, csak elfogadni a tényt, hogy a házasságuk zátonyra futott. Fájt a görcsös próbálkozás, a két kézzel való ragaszkodás, hogy szeresse őt a férje. Bár sajnáltam és itt- ott szántam is, azért az érzéseivel sokszor azonosulni is tudtam. Márai erőssége, hogy kényelmesen egy női agyba tudja helyezni magát.
A férj monológja már sokkal tárgyilagosabb, érzelemmentesebb. Nekem egy jellegtelen ember képe rajzolódott ki, aki a jólétbe beleszületve fogadta, ami rá vár, amit elvárt tőle a család és a társadalom, tudván hogy ezzel egy másik ember, történetesen a felesége boldogságát is tönkreteszi off- miközben a helyzeti előnyét kihasználta.
Összességében fájó olvasni ezt a művet, hiszen nem vesztette el aktualitását: mai házasságokban ugyanígy elmennek egymás mellett az emberek; az egyik görcsösen próbálkozik, míg a másik teljesen érzéketlen marad.

Huh!
Na ez is kiverte a biztosítékot most.
Ilonka, fiam, téged csak sajnálak, ahogyan végig vergődtél, de legalább megpróbáltad.
Péter, öregem, akkora sznob vagy. Mindenkit lenézel, meg akarsz nevelni, fel akarsz „emelni”. Hova, hisz te nagyon lenn vagy. Nagy pátosszal szövegeled a semmit, mondasz dolgokat is, de többnyire mégis csak a semmit. Nem érdemelted meg a kényelmes életet amit kaptál, nem érdemelted meg Ilonkát, de még Juditot se. Arról picsogsz, hogy „az ember szeretetre vágyik …, de senki nem segít soha” ???
Hát te, spoiler , kit szerettél valaha??

Sándor, lelkem, nagyon jókat írsz, de hülye a stílusod.
Na, jöjjön a folytatás.

Nem mondom, hogy könnyen olvastam, de az biztos, hogy eddig ez a legpozitívabb élményem Márai Sándorral.
Tudom, istenkáromlás, hogy nekem egyszerűen nem lett szerelem Márai egyik könyve sem, de így van. És én ezt előre sejtettem. Mostmár tudom, hogy engem frusztrál az írásmód ezekben a könyvekben. Úgy érzem, hogy elkezdünk egy témát és körbejárjuk a világot, mire végre a tárgyra térünk. Pedig én is ilyen beállítottságú vagyok, így mesélek, de valahogy mégsem tetszik ez a leírásmód.
Nagyon sok reményt fektettem ebbe a kötetbe, ez már a harmadik próbálkozásom, és talán ezzel kellett volna kezdenem. Tényleg jó volt ez a könyv. Nagyon jó ötlet két ember kapcsolatát mindkét oldalról bemutatni. Ez a kapcsolat pedig elég egyedi is, így érdekelt, hogy mit mesél a két szereplőnk. Csakhogy amíg a nő a férfiról mesél, a férfi egy másik nőről. Az első feleségéről alig volt mondandója és ez nagyon elszomorított. Nyilván engem is nagyon érdekelt a második feleség, de így a férfi régebbi cselekedetei nem lettek eléggé megindokolva, amit nagyon sajnáltam, mert nekem sokszor érthetetlen volt a motivációja.
Az igaziról viszont sokat mond ez a kötet, arról tényleg lehet tanulni.
https://www.youtube.com/watch…

Már a következő olvasmányom értékelésénél írtam róla:
https://moly.hu/ertekelesek/3083828
Nem akartam addig befejezettnek jelölni, amíg a folytatását, a Márai Sándor: Judit… és az utóhang-ot is el nem olvasom. Érdemes a folytatással együtt olvasni, hiszen jelentősen árnyalja a történetet a harmadik szereplő szempontjának megismerése, és egy kicsit Ede, az „utóhang” monológja.

„…csak akkor kapsz a könyvektől valamit, ha tudsz adni is olvasmányaidnak valamit. Úgy értem, ha olyan lelket viszel feléjük, amely az olvasás párharcában hajlandó sebeket kapni és adni, hajlandó vitatkozni, meggyőzni, és meggyőződni, s aztán gazdagodva attól, amit tanult a könyvből, életben, vagy munkában építeni abból valamit…”

Ez volt az első könyv, amit olvastam az írótól, de biztos, hogy nem az utolsó. Az is biztos, hogy életem során többször újraolvasom majd, egyrészt, mert nagyon tetszett, másrészt pedig, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen hatással lesz rám idősebb koromban.

A könyv tele van értékes gondolatokkal és rengeteg érzéssel, jól esett elmerülni benne. Úgy magával ragadott, hogy majdnem sikerült egy szuszra végigolvasnom. Legközelebb majd igyekszem, hogy sikerüljön megszakítás nélkül elolvasni, mert szerintem ez egy olyan könyv, aminek az olvasásából nem szabad kizökkenni, mert úgy lesz igazi élmény. Persze így is mély nyomot hagyott bennem és igyekszem majd építeni abból, amit adott nekem.

Van Igazi?
Márai egy szerelmi háromszögön át boncolgatja a témát. Az első részt a feleség szemszögéből, a második részt a férj szemszögéből láthatjuk. A háttér egy jó módban Budapesten élő polgári fiatal pár kapcsolata, ahol fény derül egy régi fiatalkori beteljesületlen szerelemre a spoiler.
A történet nem volt újdonság számomra, már színházban korábban láttam.
Ismét kettős érzelmeim voltak az író gondolataival kapcsolatban:
Egyrészt sok igazságot kimondott, és feltárt, talán olyanokat is, amire eddig nem gondoltam. Másrészt a feleséggel és a női szerepekkel nagyon nem tudtam azonosulni. Szerintem nagyon érződött, hogy egy férfi próbálja leírni egy nő gondolatait és érzelmeit.
Most sem lettem Márai hívő, viszont jobban tetszett, mint A gyertyák csonkig égnek, és még biztosan rá veszem magam ismét egy könyvére.