Az ​igazi 90% 697 csillagozás

Szervusz drága, rég találkoztunk. Mi van veled?… Igen? Na, az szép. Te, képzeld olvastam egy könyvet… Nem, azt még mindig nem… Máraitól… Az igazit…

Egy szerelmi háromszögről szól. De ez olyan passzív, vagy inkább eszmei. Igen, ez talán jobb szó rá… Hogy miért? Képzeld, Van egy férfi… Tudom, mindig van. Na, ő elvesz egy nőt, hozzá hasonlót. Teljesen hétköznapinak tűnő házasélet, de a mélyén valami nincs rendben. Mert van egy másik nő, aki… Igen, mindig van egy másik nő. És igazából őt szereti -mármint a férfi legalábbis azt hiszi, és ettől az érzéstől nem tud megszabadulni… Még mindig a férfi. Emiatt pedig tönkremegy a házasságuk… Ahogy lenni szokott… Te, képzeld, utána elveszi azt a másikat, de mellette sem boldogabb, és…

Jaj, ne haragudj. Neked mindjárt menned kell, igaz? Figyelj, akkor elmondom gyorsan:

Létezik-e az igazi?

…nincsen igazi… Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk.

Tudom, szerintem is… Na, jól van, lassan nekem is mennem kell. Érdekel?… Ha gondolod odaadhatom. Rendben akkor ugorj fel érte oly három körül. Tényleg?… Hát persze el is felejtettem, jó hogy szóltál. Akkor legyen öt.

( Változatlanul nem szerettem meg Márait. De az is lehet, hogy még nem éltem eleget ehhez a könyvhöz.)

Hiányzik belőle valami, talán az élet szépségébe vetett hit, talán a meggyőződés, hogy az embernek igenis érdemes élnie, hiányzik belőle az ősbizalom, hogy a világ egy tökéletes alkotás, az ember pedig minden bűnével együtt végül is jó szándékú teremtmény.
Márai művei olyanok, mint valami nagyon lassan terjedő méreg vagy kábítószer. Először azt hiszed, jó hatással van rád, sőt, egész jól érzed magad attól, mennyi mindent tanulhatsz ettől az embertől. Aztán később, sokkal később, rájössz, hogy valamit elpusztít benned…Egy aprócska meggyőződést öl meg benned, azt, hogy igenis örömre születtünk erre a Földre.
Aprócska, ám mégis, enélkül a hit nélkül nem szabad és nem érdemes élni…

”Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik…, de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos.”

Az igazi a szerelem témáját járja körül, egy elvált házaspár történetén keresztül. Egyszerre lélektani regény és önismereti könyv, hiszen zseniális írásként bevonja az elmélkedésbe az olvasót is, miközben érzelmek és észérvek segítségével egyaránt igyekszik megadni a válaszokat az élet nagy kérdéseire.

A regény, amely szerelemről, szeretetről, szenvedélyről, házasságról, magányról, polgári létről, illetve női és férfi szerepekről szól, két nagy monológból áll. Az első részben a volt feleség meséli el egy cukrászdában régi barátnőjének 8 év együttélés történetét, majd volt férje osztja meg egy régi ismerősével egykori cselédjével kötött második házasságának kudarcát. Az írás kiválóan megragadja a szerelem és a kapcsolatok megragadhatatlan természetét, a két bizalmi beszélgetés során olyan égető kérdések merülnek fel, mint hogy ismerheti-e az ember igazán a másikat, egy kapcsolatban lehet-e egyformán szeretni, vagy létezik-e igazi. A két elbeszélő egyfajta önterápiaként próbálja mindezt megfejteni, a maguk tapasztalatain, kudarcain és csalódásain át. A könyv néhol fájó, ám őszinte realitásában a volt feleség és férj szemüvegén át tekinthetünk a szerelmi kapcsolatokra, két ember együttélésére. Számomra ez a legigazabb szerelmes regény, ám azoknak, akik hisznek az igaziban és a csodákban, nem ajánlom jó szívvel ezt a kijózanító olvasmányt.

Figyelem!

Mielőtt olvasni kezded ezt a könyvet, vegyél néhány szempontot figyelembe!

1. Nézd meg, az elkövetkezendő kb fél napban mi dolgod lesz, ugyanis ha elkezded olvasni, nem lesz megállás, a szemeid a lapokhoz tapadnak és a kezeid nem fogják csak úgy letenni a kötetet! Szóval csak óvatosan!
2. Ha éppen nagyon boldog párkapcsolatban élsz, akkor is érdemes megfontolnod, elolvasd-e a regényt „kijózanításképp"…
3. Ha végtelenül romantikus természet vagy, akkor sem biztos, hogy ez neked íródott…De talán még menthető vagy…

…Na jó, akkor kinek is ajánlom ezt igazán? Mindenkinek és senkinek… Aki keresi a csodát, de nem leli; aki keresi az igazit, de nem találja voltaképpen, aki azt hiszi, megtalálta, de valójában egészen másról van szó…Kezdő szerelmeseknek, akik még azt sem tudják, mi az élet…Idősebbeknek, akik már túlságosan ismerik ezt a létet…Haladjunk vagy legyünk-e türelemmel? Várjunk-e a csodára vagy keressünk tovább? Kell-e keresni vagy meg se próbáljuk?

Ilyesmikről van itt szó. És a barátságról. És a féltékenységről. És az igaziról.

Az első rész keserű volt, mint a kávé, a második rész karcolt, mint a cigaretta.
Igazi lélekfájdító, mégis csodás és egybeforrt történet.
A szerelem, a fájdalom, a csalódás és még megannyi lélekrezdülés könyve a kapcsolatok nagy hálójában.
Az olvasó fájdalma a három ember boldogtalansága és kiábrándulása.
A reménye pedig a mű állításának tagadása: mégis van igazi…

„És egyszerre értettem, hogy nincs igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülálló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden…” : Írja Márai a feleség monológjában. Egy szerelmi háromszög, házasság, élet, kudarc, magány mesteri megfogalmazása az író tollából. Előbb a feleség mesél női érzékenységgel házasságukról, majd a férj mesél érzelmi megrázkódtatásairól, a cselédsorból kiemelt második feleséghez fűződő kapcsolatáról. Három különböző társadalmi réteghez tartozó ember, három különböző értékrend bemutatása, önéletrajzi elemekre építve.

Létezik-e az igazi?
Erre a kérdésre keressük a válszt ebben a nagyon érdekes, váltó szemszögben megírt regényben. Az első részben a feleség,míg a második részben a férj nézőpontjából ismerjük meg házasságuk szétesésének történetét.
A nő és a férfi örök csatározását mutatja be a mű. Sokat tanít a szerelemről, az életről. Ez megint egy olyan lélektani könyv, amit mindenkinek el kell olvasnia. Aztán elgondolkodnia, majd újra elolvasnia.

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen, ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem! Szerintem Juhász Gyula ezen verssora írja le a legjobban Máraival való “kapcsolatomat”.
Én még írótól nem tapasztaltam ilyet. Tudniillik,hogy egyszerre képes a történeteivel a mennyekig emelni, majd végül letaszítani a pokol kénköves bugyrai mélyébe. S ez nem volt másképp Az igazival sem. A szereplők lelkének az ilyen lemeztelenítése engem teljességgel letaglózott és földhöz vágott ismét. Ugyan az elbeszélés dinamikája nagyban hasonlított A gyertyák csonkig égnekhez, ezért az író zsenialitása számomra már nem úgy ragyogott át a lapokon keresztül, mint elsőre.
De ez mit sem változtat azon,hogy egy újabb kihagyás után, de folytatni fogom Márai munkásságának a felfedezését. Mert kell. Mert fáj. És mert kedvenc.

„Minden szerelem, melyet nagy várakozás előz meg (…) a csodát reméli a másiktól és önmagától.”
Ezt a figyelemreméltó mondatot olvastam a sok feljegyzésre érdemes gondolat között ebben a regényben. Ez valóban így van. Ezt a csodát kellene nyújtanunk minden emberi kapcsolatunkban, de különösen a szerelemben, mert ettől a kapcsolati formától reméljük a legtöbbet. Ebben a délibábos rózsaszínben akarunk hinni a legmakacsabbul, a legtovább. Még akkor is, ha arcul ütnek a kijózanító tények.
Így járt a regény két főhőse is. Az asszony, aki feleség volt, jobban szeretett a férfinél, és egészen akarta, birtokolni vágyta a férjét. Nem tudta, hogy sosem szabad a teljes birtoklásra vágyni, fojtogatni szeretetünkkel a másikat. A titkokat , a „belső szobát” sosem szabad elvenni senkitől.
S a férfi, aki két nő, két kapcsolat mellett is magányos maradt, mert nem becsülte értékén azt, aki jutott neki, s mert túlbecsülte azt a Vágyálmot, akit megalkotott magának. S aki az ő becsülésére érdemtelennek bizonyult. Amikor eloszlik a rózsaszín köd, mindnyájan ott állnak kifosztottan, csalódottan.
Nem szabad az embertől többet várni, mint amennyit érzelmi, lelki, szellemi , szívbéli tartalékaiból nyújtani tud a másiknak. Ha ezt betartjuk, nem fogunk csalódni. Ha túlzott elvárásaink vannak, a csalódás törvényszerű, és csak magunkat hibáztathatjuk érte
Ott van még Judit, az a bizonyos harmadik. De róla csak akkor hiteles nyilatkozni, ha már megismertük az ő történetét is, az ő szemszögéből. .

Két szemszög-egy házasság, kívülállónak elmesélve először a nő, majd a férfi részéről. Lélektan, élveboncolás, társadalmi nyomás, egyéni filozófiai kérdések. Sok mindent megjelöltem benne, amire csak bólogatni tudtam,
– az életünk szemtanúit, akik elkísérnek, látnak és őrzik a korábbi életünket, amitől esetleg szabadulnánk,
– az öregedést „Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg… Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette.”
– és a közhelyeket „S a világ azért olyan felfoghatatlanul aljas és reménytelen, mert a közhelynek mindig igaza van.”
Márai remekül meg tudja jeleníteni leírásaiban a miliőt, a polgári életet, a cselédlány szobáját, a köztük lévő különbségeket, ahogy én látom látja színét és fonákját is az etalonnak tartott polgári életnek.
A nő elmondása tetszett jobban, ő legalább megélhette, hogy szeret, még ha a viszonzás egy idő múltán meg is változott, hazugsággá vált. A férfi nevetséges volt, sznobságában hozott döntéseit magyarázza hosszan, pedig csak pofára esett.

Kezdem azzal, hogy nagy szerencse, hogy szingliként olvastam a könyvet. Az is jó döntésnek bizonyult, hogy eddig halogattam az ismerkedést Máraival. Azt hiszem, a könyv témájához nem árt, ha az ember átél előzetesen egyet s mást. Például, ha már nem hisz abban, hogy találkozik az Igazival.

Eleinte furcsállottam az elbeszélés módját, nehezen hiszem, hogy létezik olyan cimbora, aki 250 oldalnyi monológot szó nélkül végighallgat egy kávézóban a vele szemben ülőtől, közben nem megy ki pisilni, nem alszik el, vagy nem hagyja ott az illetőt a fenébe. De természetesen az író számára ez egy nagyon kényelmes megoldás volt.

Az első részben Ilonka, a feleség szemszögéből ismerhetjük meg, milyen is az, mikor egy szeretetre képtelen férjjel élünk együtt, akit amúgy nagyon szeretünk. Márai elképesztően jól hozza a női hangot a könyvben, ő tudta azt, amit sok férfi nem hisz el, de bizony a nőknek sokkal érzékenyebb radarjaik vannak, mint azt gondolnák. A női szereplők közül vele egész jól azonosulni tudtam.

A könyv második felében Péter, a férj mondja el, miként is volt a gyerekkora, ifjúsága majd a spoiler házassága. Nyomorult lehet így élni, amilyen közegbe született Péterünk, hiába a fényűző polgári körülmények, már a startvonalnál eldőlt, hogy ez az ember boldogtalanságra van ítélve.

Természetesen nem hagyhattam befejezetlenül a történetet, sikerült megszereznem az új Helikon-kiadásból sajnálatos módon kihagyott Judit… és az utóhang című részt is. Itt nagyon erősen érződik, hogy az író ezt már évtizedekkel később írta, meg kell mondjam, alig vártam, hogy végezzek vele. Juditot egyáltalán nem tudtam kedvelni. Talán itt volt a legszembeszökőbb, hogy Márai lehetett egy hatalmas tálentum, akinek rengeteg idézetét kiírtam volna, ha nem lenne már fenn, de ahogy a nőkhöz viszonyult, attól nemegyszer idegesen fészkelődtem. Ezen kívül a könyv súlyos hibája az is, hogy valami kegyetlenül túl van írva. Az utóhang viszont kellemes csalódás volt, ott ismét rátalált Márai a jó arány-érzékére. És az emigráció, mint téma nekem mindig érdekes olvasmány.

Nem mondom, hogy nem fogok többet Máraitól olvasni, de egyelőre kicsit szüneteltetem a dolgot.